Bökös Borbála: Recsegj, Sokol, recsegj!

Megjelent Bökös Borbála Recsegj, Sokol, recsegj! című novelláskötete. Szabadon letölthető többféle elektronikus változatban a Próbagoblin könyvek facebook csoportból:
Próbagoblin könyvek

Tartalom:

A vízilányok
Recsgj, Sokol, recsegj!
Éjfél előtt
Sötétség és fény
Shewandoo, a sweetwateri átok
Az örgöngős molnár
A toronyórásmester

Megjelent a Lidércfény 2020. júniusi száma

A mai napon megjelent a 126., 2020 júniusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XII. évfolyam 6. száma.

Tartalom:

Brekking Nyúsz
XI. Lidércfény pályázat

Novellák
Mortelhun - Miért hívtál?
Tad Rayder - Fény az életben
angyalka146 - Miért?
kosakati - 35-féle mustár
Carun - Dupla csavar – A detektív sztor
Carun - Halálcsillag, avagy az ismerõs arcok étterme
n13 - Rossz álom
Jávorszki András - Nem szól szám
SzaGe - Gondolatok a tûzrõl

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Bökös Borbála - A vízilányok

Versek
jocker - Állatvilág… 2.
Tordai Gábor - Égre írt üzenet
Tordai Gábor - Címtelen
Norton - Bocsánat
edwardhooper - Asztronauta
Amnézy - Írtam volna?1
Mortelhun - Fal/s/firka
Seth - Fohász
csabi6669 - A gitár fájdalma
Seth - Vándor

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XII. évfolyamának 6. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2020/lidercfeny_akf_202006.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/download/akf/2020/small/lidercfeny_akf_202006_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Bökös Bori interjú - 2016. február

– Te hogyan kezdtél el írni? Végigjártad a lépcsőfokokat az íróvá válás útján?

– Már egészen kiskoromban elkezdtem írni, akkoriban mesékkel, novellákkal, sőt, még versekkel is kísérleteztem. Később az egyetemi évek alatt is sokat írtam a fióknak, és az egész hosszú ideig jópofa szabadidős tevékenységnek tűnt. Aztán jött egy pont, ahol azt éreztem, a történeteimet meg kell ismertetnem a nagyérdeművel. Úgy gondoltam, mindazok az események és szereplők, amelyeket kitaláltam, érdekesek lehetnek mások számára is, hiszen egészen jó visszajelzéseket kaptam az akkori olvasóimtól is. Ahhoz azonban, hogy a szélesebb körű olvasóközönség megismerjen, és hogy felléphessek az irodalom színpadára, sokat kellett fejlődnöm. Aki írással foglalkozik, az pontosan tudja, hogy ez egy mesterség, aminek a fogásait el kell sajátítani. Állandóan gyakoroltam, rengeteget novelláztam mielőtt az első nagyregényemnek nekifogtam. Megmérettettem magam pályázatokon és különféle irodalmi műhelyekben. Sokat segített a Karcolat közössége, akikre mindig jó szívvel fogok visszaemlékezni. Ebben az online íróműhelyben tanultam meg igazán, hogy mit jelent a kemény munka és az elhivatottság, és minden kezdő szerzőnek bátran ajánlom, hogy próbálja ki magát ebben, vagy egy hasonló közösségben.

– Hosszú volt az út az első megjelenésig?

– Igen is meg nem is. Olyan értelemben volt hosszú és nehéz, hogy rengeteget kellett tanulni, fejlődni hozzá. Szerintem sok kitartás is kell ahhoz, hogy elérjük azokat a dolgokat, amiket elterveztünk magunknak. Gyermekkorom óta arra vágytam, hogy író lehessek, és soha nem adtam fel ezt az álmomat. Keményen dolgoztam azért, hogy megszerezzem azt a tudást és azt az eszköztárat, amivel egy szerző el tud mesélni egy történetet. Azt szokták mondani, hogy manapság nehéz érvényesülni ezen a téren, de erre én magam vagyok a legnagyobb cáfolat. Azt hiszem, éppen azt a korszakot éljük, amikor a fiatal kezdő szerzőknek rengeteg lehetőségük van. A digitális információáramlás világában bárki megmutathatja magát a világnak, és bárki mélyreható ismereteket szerezhet. Az Internet segítségével a tanulás, fejlődés sokkal könnyebbé vált, a célok elérhetőbb közelségbe kerültek.

Nem győzőm elégszer hangsúlyozni, mennyire hasznosnak tartok minden pályázatot, amelyen részt vettem, ugyanis az ilyen alkalmakkor a különféle véleményekből, kritikákból is rengeteget tanultam. Számos zsánerben kipróbáltam magamat, és aztán lassanként kikristályosodott, hogy mi az, amiben igazán otthonosan érzem magamat. Amikor ezt letisztáztam legbelül, minden sokkal könnyebbé, mondhatni gördülékenyebbé vált. Leginkább történelmi regényt és fantasy-t szeretek írni, és szerencsére sikerült egymásra találnunk azokkal az emberekkel és kiadókkal, akikkel együttműködve a történetek eljutottak a megjelenésig. Én minden egyes kézirat születését roppant izgalmasnak tartom, és magát a szerkesztési folyamatot is teljesen pozitív élményként élem meg.

– A Gold Booknál jelent meg A sárkánygyík ébredése című regényed. Mesélj róla!

– Mindig is vonzott Luxemburgi Zsigmond világa, az a történelmi korszak, amelyet bátran tekinthetünk az egyik legizgalmasabb periódusnak. A XIX. századi történetírás talán túlságosan is negatív színben tünteti fel középkori történelmünk e kétségkívül izgalmas alakját, ezt a csapodárságáról és remek diplomáciai képességeiről elhíresült uralkodót. A regénytrilógiával az is volt az egyik nem titkolt célom, hogy a közismert történelmi eseményeket olyan oldalukról és olyan szereplők szemszögéből mutassam be, amely eltér a megszokottól. Hosszú éveken át kutattam ezt a korszakot, és rengeteg anyagot gyűjtöttem, míg végül körvonalazódott bennem a regény ötlete. A regény alapötlete egy váradi régész-történész barátomtól származik, aki a váradi vár történelmével kapcsolatban adott nekem információkat. 1755-ben a nagyváradi várban kútásás közben a földből érdekes leletek kerültek elő: egy liliomos koronarészlet, egy országalma, és egy nagyméretű, zománcozott sárkányjelvény. Adta magát a feltételezés, hogy mindezek a Váradon 1437-ben eltemetett Luxemburgi Zsigmond temetési ékszerei lehettek. A tárgyakat az akkori várparancsnok, Charles de Canon elküldte Mária Terézia számára a bécsi udvarba, de a sárkányos rendi jelvény útközben szőrén szálán eltűnt, csak egy vázlatos rajz maradt fenn róla. A többi lelet 1933-ban, a jelenlegi őrzési helyére, a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumba került. Az eltűnt sárkányrendi jelvény egyből beindította a fantáziámat, és ekkor kezdtem érdeklődni a Sárkányos Rend iránt. Képzeletben egy rejtélyt kötöttem az eltűnt ékszerhez, amely köré egy egész középkori történetet szőttem. Erre a titokra szándékaim szerint a harmadik kötet végén fog fény derülni.

A regény eredetileg naplótöredékek formájában készült el, melyek a főszereplő, Gabriel de Sceleus életének szegmenseit mesélték el. A szerkesztőm tanácsára ezeket a naplótöredékeket regénytrilógiává fejlesztettem, így születtek meg a trilógia különböző részei, melyek Gabriel és barátainak kalandjait beszélik el.

A trilógia amolyan fejlődéstörténet: az első kötetben, A sárkánygyík ébredésében, az olvasó megismerkedhet Gabriel de Sceleussal, a fiatal nagyváradi diakónussal, akiről elég hamar kiderül, hogy Zsigmond törvénytelen fia. Forrongó évtizedekben játszódnak az események: a király hatalmát az összeesküvők meg akarják ingatni, sőt, gyilkosságot terveznek ellene, és Gabriel útra kell, hogy megmentse az uralkodót. Vele párhuzamosan elindul jó barátja, Börki András, az ifjú bihari lovag, hogy királyát a csatatéren szolgálja, és a harcokban szerzett érdemeivel elnyerje a lovagi címet. A két fiú hamar a nagybetűs Életben találja magát, és rádöbben, hogy olykor igen nehéz kiigazodni udvari és egyházi körökben egyaránt. A történet végére felnőtté válnak, és a férfivá érési folyamatban rengeteg nehéz döntést kell hozniuk, számos esetben pedig a saját túlélésük a tét. És mindegyik szereplő azzal az eszközzel harcol a boldogulásáért, ami megadatott neki: Börki András fizikai erejét és a lovagi készségeit, Gabriel de Sceleus a ravaszságát és a pallérozott műveltségét, Cillei Borbála, Zsigmond fiatal felesége pedig átlagon felüli intelligenciáját és nőiességét veti latba, hogy elérje céljait. Eközben megalakul a Sárkányos Rend, amelynek van egy titkos feladata: felesküsznek egy különös Szent László ereklye védelmére.

– A trilógia második kötete a Pokoljárók...

– A Pokoljárókban az első kötetből megismert szereplők immár felnőtté válnak, és most már olyan döntéseket kell hozniuk, amelyek egyikük számára sem túl kellemesek. Gabriel de Sceleus kitanulja a méregkeverést Itáliában, míg Börki Andrásból mérnök lesz. Amikor hazatérnek Budára, hogy tudásukat a király szolgálatába állítsák, még nem is sejtik, hogy mindaz, ami ezután következik, igazi pokoljárást jelent majd a számukra. A dolgokat nehezíti, hogy mindketten ugyanabba az asszonyba szerelmesek: a királynőbe! Gabriel de Sceleus és Börki András a mesés, távoli Keletről még Marco Polo idejében Európába jutott kéziratok után kutat. Azt remélik, hogy az így megszerzett tudás és a megépített különös szerkezet nemcsak az egész hadviselést változtathatja meg, hanem királyuk hasznára is válhat. Az események Váradon, Budán, Itáliában, Konstanzban játszódnak. Ez utóbbi város azért fontos, mert itt játszódik a zsinat, amely szerintem örökre beleégett Európa emlékezetébe: Zsigmond megszünteti az egyházszakadást, eközben megégetik Husz Jánost, és kitör a huszitizmus. Ebben a kötetben kiderül, mi is pontosan a titkos Szent László-ereklye, és miben áll a hatalma.

Mint említettem, sokat vázlatoztam, sok kutatómunkát végeztem a regények megírása előtt. Lehet, hogy ezzel túlságosan is megnyújtom az egy-egy regény megírására szánt időt, de, nem tehetek róla, imádok pepecselni! A kívülállónak talán fel sem tűnik, de rengeteg időt elvesz egy-egy jelenet történelmileg hiteles leírása, a ruháktól elkezdve az ételekig, a hatalmi játszmákig, az ok-okozati összefüggésekig. Meglehet, egy fél mondatban vagy egy bekezdésben hosszú hetek kutatómunkája van. Ha akad olyan olvasó, aki ezt észreveszi és megemlíti nekem, akkor ez olyan, mint egy összekacsintás, egy éppen kialakult bajtársi viszony. Van egy közös titok, a háttérmunkám egy apró szelete, amiről eddig csak én tudtam, de lám, másnak is feltűnt, vagy esetleg önszorgalomból utánanézett. Csak hogy egy példát hozzak: ebben a második kötetben a konstanzi történéseknél a korabeli krónikákat is felhasználtam, hogy minél hitelesebb képet nyújtsak a zsinati város mindennapjairól. Olyan apró részletek ragadták meg a figyelmemet, mint például a több mint háromszáz pék, akiknek bőven adott munkát a nagy emberáradat, és akik guruló sütőkemencéket hoztak a városba, melyeken finom süteményeket, hússal töltött cipókat készítettek. Az olasz szokás szerint mozgó kocsikra állított sütőkemencéket minden utcasarkon meg lehetett találni. Eközben az élelmiszer ára egyre csak emelkedett a városban, ahogy arról a krónikák panaszkodtak. Az olvasók közül sokan vették a fáradtságot, és utánanéztek ennek a kis részletnek, majd örömmel újságolták, hogy minden valóban úgy volt, ahogy leírtam, és még korabeli képeket, illusztrációkat is találtak. A szereplők viszonyrendszerében, a döntéseikben is sok ilyen „rejtély” akad, és ha az olvasók egy kicsit mélyebben beleássák magukat a korszak történelmébe, láthatják, hogy minden mindennel összefügg, és hogy a regényben bizonyos dolgok szimbólumként is működnek.

Csak remélni merem, hogy ez a kötet is szórakoztatóra, izgalmasra sikerült, ugyanakkor az is volt vele a célom, hogy elgondolkodtassa az olvasókat. Gabriel ugyanis szörnyű döntésekre szánja el magát a történetben, és céljai elérése érdekében egyre gátlástalanabb eszközökhöz nyúl. Hatalmas kihívásnak tartottam egy olyan szereplő megjelenítését, aki végső soron – alkalmanként az őt körülvevő környezet és bizonyos helyzetek hatására – gonosszá válik. És a tét a harmadik könyvben nőni fog: ott meg azzal a gondolattal játszottam el, hogy egy végsőkig kiégett, gonosszá vált ember képes lehet-e még a bűnbánatra? Érezhet-e valaki iránt szánalmat, esetleg szeretetet? Meg tudja-e őrizni a méltóságát egészen az utolsó pillanatig?

– Tavaly novemberben látott napvilágot a Szmirkó. Milyen érzés, amikor egy könyv már elkészült, de utána hosszú hónapokig vár a megjelenésre?

– Amikor a Pongrác kiadóval elkezdtük a közös munkát, a kézirat nagyon gyorsan, szinte fél év leforgása alatt eljutott abba a fázisba, hogy megjelenhessen. Nagyon örülök, hogy a kis kópé Szmirkó ilyen hozzáértő és korrekt kezekbe került. Az illusztrációkra minden mesekönyv esetében várni kell, ez természetes, de ebben az esetben talán nem is kellett olyan sokat várni, hiszen Lukács Kalocsai Eszter tavaly nyáron készült el a rajzokkal, és végig „jelen lehettem” a képek születésénél, hiszen mindegyiket átküldte nekem. Amikor az elsőt megláttam, rögtön nagyot dobbant a szívem, mert éreztem, itt most valami olyan fantasztikus összhangot sikerült összehozni, amire egész életünkben büszkék lehetünk. A képek csodálatosan visszaadták a történet hangulatát, és az ismétlődő szimbólumokat is. Szmirkó számomra sok szempontból óriási sikerélmény. Nagyon örülök, hogy a Pongrác kiadóval ilyen gördülékenyen ment a munka, nekem nagyon sokat jelent a kollégák precíz, komoly hozzáállása. Az öröm és a szeretet, amellyel hozzányúltak ehhez a kézirathoz, azt gondolom, biztos recept a sikerre, és nekem személy szerint hatalmas motivációt ad. Azt hiszem, az olvasók visszajelzései önmagukért beszélnek. Nekem ezek a vélemények mindennél fontosabbak. De azt is szeretném kihangsúlyozni, hogy Szmirkó nagyon szép szakmai elismerésben részesült: 2015-ben a Magyar Gyermekirodalmi Intézet által felkért szakmai zsűri a legjobb 25 gyermekkönyv közé sorolta. Erre az eredményre különösen büszkék lehetünk!

– A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet, és miért az?

– Legutóbb Maurice Druon Az elátkozott királyok című művét olvastam, mivel valaha gyermekkoromban olvastam, de már sok mindent elfelejtettem, ezért újra elővettem. Ismét meggyőződtem arról, hogy ilyennek kell lennie egy tökéletes történelmi regénynek, és azt hiszem, kicsit irigyen figyeltem a mesterfogásokat. Druon úgy ír, hogy a szöveget egyszerűen nem lehet letenni: a szavak, a karakterek, az események egyszerűen beléd égnek, és még sokáig agyalsz rajtuk. Egy másik regény, ami mély nyomot hagyott bennem az utóbbi időben, Mario Puzo Mamma Luciája volt. Szeretem, ahogy Puzo ír, de Mamma Lucia egészen egyszerűen lenyűgözött. A Gold kiadónál a legutóbb megjelent egy remekmű az egyik író-kolléganőm tollából: Pusztai Andi Bizánca olyan regény, amit jó szívvel ajánlok mindenkinek, és amiről én azt gondolom, hogy régen nem olvastam ilyen hangulatos és izgalmas történetet. Andi éppen úgy ír, ahogy az az én ízlésemnek fekszik. Bizánc egy olyan könyv, amire még sokáig fogok emlékezni, nemcsak azért, mert remek a cselekményszövése, jól eltaláltak a karakterek, és ritka, egyedi szemszögből dolgozza fel a korszakot, hanem mert süt belőle az a hatalmas kutatómunka, amit a szerző beletett, és ez nekem, bevallom, nagyon imponál. Egy szerző legyen igényes és kényes a munkájára, főleg, ha történelmi regényt ír. Gondolom, nem árulok el nagy titkot azzal, ha azt mondom, a Gold Booknál megjelent szerzők (Bán, Nemere, Urbánszki, Bónizs, stb.) regényeit nagyon kedvelem, és borzasztóan örülök, hogy közéjük tartozhatom.

– Melyik írásoddal vagy a legmegelégedettebb, és miért éppen azzal?

– Maximalista vagyok, ezért gyakran hosszasan pepecselek az írásokkal, és csak akkor adom ki őket a kezemből, ha már úgy gondolom, elég jók ahhoz, hogy a szerkesztő szeme elé kerüljenek. Persze utóbb mindig lehet találni valami javítanivalót, de most úgy vagyok vele, hogy mindhárom eddig megjelent regényemmel elégedett vagyok. Mindegyik általam megálmodott karakter nagyon közel áll a szívemhez, és sokszor gondolok a fiktív alakokra és történésekre még jóval az után is, hogy a kéziratot régen leadtam a kiadónak. Azokra a novellákra is roppant büszke vagyok, amelyek a Histórium kiadó antológiájában jelentek meg, de azokra is, amelyek még sokkal régebben, a Meztelen Ügynök magazinban. :)

– Min ügyködsz mostanság?

– Jelenleg Szmirkó folytatását írom, amikor az időm engedi, és ezt a meseregényt ezen a tavaszon szeretném befejezni. Még nagyon sok regényötlet körvonalazódik bennem: a következő ismét egy történelmi regény lesz, aminek a megírásához a nyáron szeretnék hozzáfogni. Van egy filmtervem is, amolyan ifjúsági történet, amit szeretnék majd később forgatókönyvvé fejleszteni. Addig is, teszem azt, amit ilyenkor szoktam: vázlatozok, olvasok, írogatok, és megint csak olvasok.

Megjelent a májusi Lidércfény

A mai napon megjelent a 89., 2014 májusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF).

Tartalom:

Szerkesztői köszöntő: Gondolatok erről-arról

Brekking Nyúsz: Hamarosan jön az új Lector; Falak mögött a világ; Állatok a jövőben – Avana képregénypályázat

Novellák: Mobil szerencse – Váratlan hívás /Milton Gray/, Tündérmese – másképp /angyalka146/, Galakt-tourist /kosakati/, Darth Vader és a meghibásodott csillagromboló /Kapitány/, Hanne mágiája /Maggoth/

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával: Recsegj, Sokol, recsegj! /Bori/

Történelem Évforduló: Mit szállított még a Lusitania? /HomoErgaster/

Versek: A Napot tartod kezedben /hifimiki/, Odaát /galbena/, Rém-álom /angyalka146/, Benned /Cat_/, Fekete lyuk /edwardhooper/, Denevérherceg bánata /Dawn Bat/, A belső erő /Macskas Tosca/, Álomharkály /Csillangó/

Könyvajánló: Timur Vermes: Nézd ki van itt /Kapitány/

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat VIII. évfolyamának 5. száma az alábbi hivatkozáson érhető el:
http://www.szentesinfo.hu/lidercfeny/papirlf/lidercfeny_akf_201405.pdf

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Bökös Borbála: Recsegj, Sokol, recsegj!

Az orromból folyt a vér, a térdem megduzzadt az ütésektől, a biciklim kormánya elgörbült, néhány küllő is eltört – így vánszorogtam el a Köpcösig. A fene se gondolta, hogy a nyikhaj iskolásokat, akiktől régebben olyan könnyen el lehetett venni a zsebpénzt és az okostelefont, újabban álruhás testőrök kísérik. Éppen csak sikerült kiszabadulnom a kezük közül, persze, úgy tekertem, mint az őrült; a blokkok közötti sikátorokban már elvesztették a nyomomat. Miután kifújtam magam, eszembe jutott, hogy baromira fáj minden porcikám, és hogy tulajdonképpen nincs miért sietnem: nem nagy dicsőség így a banda elé állni.

A fiúk a félig beomlott Zenka gyár udvarán vártak, egy ócska aragázban rakott tűz fölött szalonnát sütöttek. A rádióból dübörgött a manele. Néhányan egy rozsdás ezerháromszázas Dacia tetején kucorogtak. Olcsó sört ittak és bámulták az égen a repülőgépek kondenzcsíkjait. Röhögni kezdtek, amikor megláttak. Szorongva közeledtem feléjük, szégyelltem, hogy ezt a melót is elszúrtam. Valaki egy üveget nyújtott felém, meghúztam. A pálinka jólesően égette a torkomat.

A Köpcös középen állt és szigorú tekintettel végigmért. Körme fekete hegyével kipattintotta bicskájának pengéjét, levágott egy szalonnadarabkát, és rágni kezdte.

– Kapsz még egy hetet, Kispeti – vetette oda nekem. – Ha akkor sem lesz meg a pénz, felőlem itt dögölj meg ebben a patkányfészekben!

Bólintottam. Tudtam, ha nem sikerül megszerezni a négyezer lejt, nem visznek magukkal az angliai balhéra. Én pedig már mindennél jobban szerettem volna kikerülni ebből a csóréságból. Egy darabig még körülöttük tébláboltam, aztán elköszöntem, és a megrongált biciklit tolva elindultam.

Átvágtam a piactéren, majd az utat lerövidítve a folyóparti sétányon haladtam tovább. A folyó vizével és egy maréknyi fűcsomóval lesúroltam az arcomról meg a nyakamról a rászáradt vért.

Muszáj kigondolnom, hogyan szerezzek pénzt.

Egy darabig céltalanul ődöngtem a bérházak között. Magam sem tudom, hogyan keveredtem ki az ócskapiacra. A járdaszéleken kedélyesen tereferélő öregasszonyok árulták a kacatjaikat: játékokat, kötött sapkákat, nippeket, régi fényképeket, könyveket, és nylon ingeket.

Egyszer csak megpillantottam a Mobrát. Egy villanyoszlophoz lakatolva állt. A majd’ negyven éves, de szépen felújított román kismotort ezer közül is megismertem, azt hiszem, ez volt az egyetlen ilyen „püffögő” a városban. Tulajdonosa, Mihók bácsi a mi utcánk végében lakott egy olyan apró, régi házban, amelyik a blokkok közé ékelődve épphogy megúszta a lebontást a rendszerváltáskor. Az öreg nagy szaki volt, rengeteg alkatrészt hordott ki az ócskára, reméltem, hogy meg tudja javítani a bringámat is.

Nemsokára rábukkantam az árusok között. A pipáját szívta és a portékáját rendezgette. Csak akkor vett észre, amikor már előtte álltam. Éppen egy Sokol-403-as rádiót szerelt szét.

– Mi kéne, Kispeti? – kacsintott rám.

Nem bírtam azonnal felelni, mert furcsa érzésem támadt. Olyan deja vu-féleség vagy csak elbambultam, ki tudja. A tekintetemet nem tudtam levenni a kis zsebrádióról: tökéletesen épnek tűnt a bőrhuzat és a szíj is.

– Működik? – böktem ki.

– Meglehet – vonta meg a vállát az öreg. – Ám úgy látom, a cangádat jól összetörték.

Felocsúdtam, hogy a biciklire terelődött a szó.

– Ki lehet cserélni a kormányt?

– Ötven lejért megcsinálom. Ki tudod fizetni?

– Egy vasam sincs – feleltem.

Mihók bácsi megcsóválta a fejét. Elgondolkodva nézett rám.

– Kössünk egyezséget. Holnap délután eljöhetnél megmetszeni a szőlőmet, én meg cserébe megjavítom a biciklit. Mit szólsz?

Felszaladt a szemöldököm. Nini, a vén zsugori, egy fél napig dolgoztatna nyamvadt ötven lejért! Már éppen el akartam küldeni melegebb éghajlatra, amikor eszembe jutott valami.

– Rendben van – mondtam. – Holnap találkozunk.

A biciklit felkötöztük a Mobrára, aztán elbúcsúztunk.

Mindig az öreg Mihók ment haza a leghamarabb az ócskapiacról, és azt rebesgették róla, hogy egész szépen megél a javítgatásból. Valaha mérnökként dolgozott és állítólag magas a nyugdíja is. Mit csinál egy ilyen rozzant vénember ennyi pénzzel? Hiszen alig vásárol valamit, a kis kertjében mindent megtermel. Nem jár el sehová, és hozzá sem jár senki, csak Paticsné egy héten egyszer takarítani. Családja nincs. Az ilyen öregek évekig kuporgatnak a saját temetésükre. Mekkora ostobaság! Ha én egyszer meghalok, mi a fenét érdekel már engem, hogy ki fog eltemetni és miből? Ennek a vén Mihóknak valószínűleg kötegekben állhat sok száz vagy ezer leje a kredencbe vagy az ágymatracba rejtve. Észre se venné, ha elemelnék belőle egy keveset.

Egész éjjel a rabláson őröltem az agyam. Milyen ürüggyel jussak be a házba, hol keressem a pénzt? És mit csináljak, ha rajtakap az öreg? Az események végtelen számú verziója pergett le a szemem előtt. Reggel csatakosan, fejfájással kászálódtam ki az ágyból.

Az öcsém bekapcsolta a rádiót:

Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze,

A 67-es úton várhatsz rám dideregve…

Az ám, Cipő, nyugosztaljon az Isten! Elmegyek innen én is, Angliáig meg sem állok, gondoltam.

Majd ezt játszották egy másik adón:

Nem kérek és nem ígérek.

Nehezen, de csak megélek.

Elszórom az örökséget.

Rossz vér! Rossz vér!

Napközben a városban csavarogtam, és folyton a Deák Bill dalt dúdolgattam. Ahogy közeledett a délután, egyre inkább elfogott az idegesség. Húztam, halasztottam a dolgot, aztán megembereltem magam, és végül beállítottam az öreghez.

Vidáman csoszogott elém, beinvitált az udvarra.

– Gyere csak, Kispeti, itt a metszőolló, emitt meg a kész bicikli.

Valóban jó munkát végzett. A bringa jobban mutatott, mint újkorában, a kopott vázat még át is festette. Mihók bácsi időt sem hagyott, hogy megköszönjem, bement a házba a szerkentyűivel szöszmötölni. Néhány percig tanácstalanul álldogáltam. Aztán hátramentem a kertbe a szőlőhöz, és nekiláttam a dolognak.

Hamar végeztem a mindössze öt tőkével. Ha tudom, hogy ilyen könnyű lesz, tegnap nem dohogtam volna annyit miatta. Az ingujjammal megtöröltem a homlokom, és visszamentem a házhoz. Letettem a metszőollót az ablakpárkányra. Aztán meggondoltam magam: újra kézbe vettem az ollót és beléptem a házba.

A nappali közepén, egy nagy asztalon tucatnyi alkatrész és szerszám sorakozott. Megdobbant a szívem, mert ott volt a Sokol-403-as is. Megint jött a deja vu, ezúttal szédülés is környékezett.

– Már be is fejezted? – pillantott rám az öreg.

– Igen – feleltem rekedten, és kezemben az ollóval közelebb léptem.

A tekintetemet körbejárattam a szobában. A szokásos ódivatú bútorokkal volt berendezve: a szekrénypolcok agyonzsúfolva porcelánfigurákkal, horgolt csipkével, gyógyszeres dobozokkal. A vitrinben pedig egy fából faragott szelencét láttam. Biztos, hogy abban tartja a pénzt, gondoltam.

Újra a zsebrádióra néztem. És akkor bevillant a nagyapám. Egyszer réges-régen, ugyanígy ült egy konyhaasztalnál, előtte a Sokol-403. A szájából Bucegi cigaretta lógott és lázas igyekezettel próbálta megjavítani a szerkezetet – aminek egyébként semmi baja sem volt. A nagyapám, akinél akkoriban az Alzheimer első tünetei jelentkezhettek, szét- majd összeszerelte a tökéletesen ép rádiót, mert aznap este az unokája írását olvasták fel Miska bácsi határok nélküli levelesládájában, és ő meg akart róla bizonyosodni, hogy tökéletes a vétel. Nagyanyámmal félig dühösen, félig ijedten figyeltük. Már teljesen lemondtunk róla, hogy aznap este viszonthallhatjuk az általam írt történetet. Mamóka nagyon szégyenkezett, mert az egész szomszédság összesereglett a nagy eseményre. Az elnyűtt Sokol úgy tűnt, végül teljesen megadja magát, de nagyapám gyöngéden megütögette, és csak annyit mondott:

– Recsegj, Sokol, recsegj! – Csodák csodájára beindult a rádió, és remek volt a vétel.

Elfordítottam a fejem, hogy ne kelljen az öreg Mihók szemébe néznem, mert a szeme is szakasztott olyan kék volt, mint a nagyapámé.

– No, hát tetszik neked ez a kis rádió, mi? – kérdezte.

– Nem csúnya jószág – feleltem zavartan.

– Most elválik, hogy működik-e.

Az öreg bekapcsolta a rádiót. Tekergette a recés gombot, eleinte csak zörejek és sípolás hallatszott. Aztán:

Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok,

Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok.

A fenébe is, Cipő, ne csináld ezt velem! – gondoltam.

– Ez már döfi! – csettintett nagyot az öreg. – Elrecseg ez a világ végéig! Ugye, kölyök?

Örült gondoltatok cikáztak a fejemen. Nem kéne ennyit tökölnöm. A Köpcös is megmondta, hogy túl sokat rágódok a dolgokon, ez az én bajom. A vitrinre sandítottam.

– Jól van, Kispeti, várj csak, mutatok még neked valamit.

Mihók bácsi komótosan felállt, és a szekrény felé indult. Ha egy kicsit meglökném, elesne, talán elveszítené az eszméletét, én meg nyugodtan megnézhetném azt a szelencét. Az öreg leejtett egy szerszámot, és lehajolt érte. Ősz hajának egy tincse előrebukott, és a homlokába lógott. Az a ráncos tarkó… Most kéne csinálnom valamit. Most vagy soha. Miska bácsi, meg tudnád bocsátani, ha megtenném?

– Hát neked meg mi bajod van, Kispeti? Olyan fehér vagy, mint a mész.

– Semmi – hebegtem.

Nem értettem, hogy bénulhattam így meg, hogy állhatott meg az idő. Az öreg egy palackot és két poharat vett ki a szekrényből. A saját maga által készített borból töltött nekem.

– Semmi – ismételtem meg. – Csak ez a rádió… Nekünk is pont ilyenünk volt.

Megittuk a bort, megkínált cigarettával. Régi, kifakult képeket mutogatott, évek óta halott családtagjairól mesélt.

– Mennem kell – mondtam egy idő után, és letettem a metszőollót az asztalra.

– Hát akkor vidd magaddal ezt a Sokolt, legyen csak a tiéd. Az emlékek, no, igen, tudod az emlékek a legfontosabbak.

Valami köszönetfélét mormogtam, ahogy a vállamra kanyarítottam a zsebrádió hosszúra eresztett szíját. Mihók bácsi kikísért, kezet fogtunk, felpattantam a biciklire, és tekerni kezdtem hazafelé. Minden tagomba fáradtság kúszott.

Rohadj meg, Anglia, hát ezt is elszúrtam! Na, nem baj, hisz ráérek még külföldre kimenni. Mármint, ha egyáltalán akarok... Lehet, hogy keresek magamnak valami rendes melót idehaza.

Az illusztrációt Juhász Ernő készítette

Bori és B. P. Haidey: Shewandoo, a sweetwateri átok

A komor gerendaház pókhálós ablakában tucatnyi légy vergődött. A szabadságot remélték, de a mocskos üveg útjukat állta. A sarokban pók gubbasztott. A szúette székekből áradó évtizedes dohszag megülte az amúgy is áporodott levegőt. Középen egy rozoga fiókos asztal várt új birtokosára. A fal mellett fegyverállvány winchesterekkel, az asztal sarka mellett réz köpőcsésze árválkodott. Az új seriff ezt látta a résnyire nyitott ajtón benézve.

Barrett Johnson lekapta Stetson-kalapját szőke üstökéről, és a combjához csapkodta. Ez már-már szokásává vált, mielőtt belépett valahová. Odabent az asztalt megkerülve ujjával beleszántott a lerakódott porba. Undorodva törölte a kezét a nadrágjába. Vadonatúj coltja a csípőjét verdeste. A fegyvert még sohasem sütötték el, és az újdonsült seriff irtózott a gondolattól, hogy erre valaha sor kerülhet.

Sötét ruhás alak döcögött utána.

– Remélem, elnyerte tetszését az épület! Sokáig szolgálta az elődjét, biztosan Ön is jól fogja itt érezni magát. – Uriah Stern tiszteletes kenetteljes hangja ingerelte Johnsont.

A joviális, kövérkés lelkipásztor büszke tekintettel pillantott végig a kis helyiségen, majd közelebb jött, és karját a mellkasa előtt összefonva megállt a seriff előtt.

– Már nagyon vártuk! Hayes admirális biztatóan nyilatkozott önről – mosolygott.

Kopaszodó fejbúbjára fésült maradék fekete hajával, a whiskey mértéktelen élvezetétől szederjes arcával mókás törpére emlékeztette Barrettet.

– Köszönöm – szólalt meg vontatottan a seriff. – Nem is gondoltam, hogy ilyen kedélyes fogadtatásban lesz részem. – Gondolatban felfortyant, hogy igazán kitakaríthattak volna a tiszteletére, de megállta, hogy ne tegye szóvá. Nem akarta, hogy rögtön az első napján piperkőcnek gondolják.

Benézett a fegyverkamrába is, ahol karabélyokat és egy kis ládát talált, rajta Dinamit felirattal. El sem tudta képzelni, hogy miért tárolt ilyen veszélyes robbanószert az elődje az épületben. Megborzongott. Érzéseit palástolva határozott mozdulattal becsukta a kamra ajtaját.

– Örülünk, hogy végre itt van. – Stern elégedetten dörzsölgette a kézfejét. – Bud, hozd be a seriff csomagjait! – kiáltott az ajtó felé, majd Johnsonhoz fordult: – Ez a mesztic fiú a megtérítésre várók csoportjából önként vállalkozott, hogy a segítségére lesz. Bud a rend és becsület védelmének kívánja szentelni az életét. Bármire lenne szüksége, forduljon csak hozzá!

Az ajtón cingár, tizenöt körüli rézbőrű fiú húzkodta be Johnson hatalmas kofferját. Szemlesütve megállt, és meghajtotta magát feléjük.

– Üdvözlöm Sweetwaterben, uram! – Tekintetét mereven az asztal egyik pontjára szegezte. – Parancsol még valamit az úr? – kérdezte a lelkésztől a padlót fürkészve.

– Tiszteletes úr, mondd így fiam, Tiszteletes úr! – dorgálta Stern kacarászva. – Mostantól a seriff parancsol neked. – Legyintett, majd nyájasan tovább magyarázott Barrettnek: – Sok dolgom lesz még ezekkel a vademberekkel. Most magára hagyom, rendezkedjen be nyugodtan. A fiú mindenben engedelmeskedik majd. Este pedig várom vacsorára, hogy megbeszéljük, miként tudnánk Sweetwatert felvirágoztatni. Most már ön is itt van, és ez módfelett boldogsággal tölt el.

Vidáman kisétált az ajtón.

Johnson végigmérte az előtte ácsorgó fiút. Haj- és bőrszínén kívül teljesen átlagos gyereknek tűnt.

– Melyik törzshöz tartozol?

– Egyikhez sem, de apám komancs volt. A városban lakom.

Barrett kezében kalapjával elgondolkodva megvakarta a feje búbját.

– Kérlek, hozz nekem vizet meg valami rongyot, Bud! És szappant is, ha találsz! Megfürödnék. Aztán takaríts ki!

A fiú bólintott, sarkon fordult és eloldalgott.

Johnson nagyot szippantott az állott levegőből, majd sziszegve kifújta. Elindult, hogy felderítse az elhagyatott épületet, ami ezentúl az otthona lesz. A fegyverkamrával kezdte.

A kisváros nyomasztó hangulata napok múlva sem változott. Az utcákon legtöbbször csak párosodó, kóbor kutyákat, egy-egy postakocsit és néhány átutazót lehetett látni. A seriffnek nem akadt sok dolga. A tiszteletesnél tett látogatások és a kocsmai vizitek jelentették az egyetlen kapcsolatát az emberekkel.

Esténként kilovagolt, hogy felderítse a terepet, de a csörgőkígyókat leszámítva semmi zavarót nem észlelt. Olyan volt a hely, mint egy hátrahagyott, üres díszlet. A virágzó Texas közepén Sweetwaterből mintha mindenki menekült volna, az itt maradt lakosok pedig fásultan jöttek-mentek az utcákon. Legjobban a csend zavarta. Emberi hangot elvétve lehetett hallani.

Felfedezte, hogy a kocsmáros vizezi a whiskeyt, de ez szemlátomást senkit sem zavart. Az örömlányok közül egyik sem keltette fel férfiúi érdeklődését. Unott, bárgyú fehérnépeknek tűntek. Esténként, ha nem éppen a tiszteletesnél ült, a szobájában olvasgatott.

A hivatalból nyíló lakásra az irodához hasonlóan dohszag és mocsok telepedett, de Bud segítségével pár nap alatt megszabadult a kosz nagy részétől. Elődje nem tűnt nagy igényűnek. A falakat egy indián szőttesen kívül semmi sem díszítette. A hálóban az ágy mellett csak egy ócska asztal, mosdóállvány és néhány láda állt. A könyveit kénytelen-kelletlen a padlón tartotta.

Látta, hogy Bud érdeklődve figyeli. Egyik nap, hirtelen ötlettől vezérelve kezébe nyomta egyik fiatalkori kedves könyvét, amit még az édesanyjától kapott. A könyvek jelentették neki a menedéket hirtelen haragú, kíméletlen apja elől, aki a katonai hivatást választotta számára. Johnson világéletében gyűlölte, ha parancsot kellett teljesíteni. A seriff posztot is azért pályázta meg, hogy kiszabaduljon abból a közegből. Szerencsére azonnal felvették.

A fiú megilletődve lapozott bele a kötetbe.

– Tudsz egyáltalán olvasni? – kérdezte tőle.

– Igen, tudok – felelte büszkén Bud, leült a sarokba, és már bele is mélyedt a betűk rengetegébe.

Sötétedésig ott kuporgott, csak akkor állt fel, amikor a sorok összemosódtak.

– Köszönöm, uram! Most mennem kell.

– Vidd csak magaddal! Majd holnap visszahozod.

– Nem tehetem, uram – felelte Bud dacosan. – Nem vihetek el innen semmit.

Johnson csodálkozva fogadta a kijelentést, de nem firtatta.

– Most, hogy ilyen kiváló seriffünk van, már hírül adhatjuk, hogy várjuk a betelepülőket. Az indiánok is békések. Sweetwater egészen kellemes hely, nem igaz, Keynes? – Stern tiszteletes negédes mosollyal a mellette ülő fotográfushoz fordult.

Keynes, mint aki álmából riadt fel, hirtelen megrázkódott és felkapta a fejét. Tompa tekintete megtelt élettel, és az asztalra csapott.

– Így van! Kellenek ide az új emberek! Itt rohadunk Texasban, ebben a hajdan virágzó kisvárosban, és még egy rendes kuplerájunk sincs! – Bocsánatkérőn a révedezni látszó Sternre pillantott. – Aztán meg iskolát, sőt, új templomot fogunk építeni! Tűrhetetlen, hogy még mindig nem javították ki a viharkárokat! Szerencse, hogy a vademberekkel nincs gondunk. Távol tartják magukat a várostól, az a néhány meg, amelyik bejár ide, egészen tiszta és rendes. Kár, hogy csupa sületlenségben hisznek, de Stern majd kineveli belőlük a babonaságot.

– Ezt nem értem. Miért nem járnak be a városba a komancsok?

– Valami ősi hiedelem miatt kerülik a környéket.

– Miféle hiedelem?

Keynes zavartan pipára gyújtott, koszos körmével idegesen kocogtatta a poharát, aztán kibökte:

– Úgy gondolják, átok ül a helyen. Itt lakik a Shewandoo, egy rosszindulatú szellem, aki elrabolja a lelküket, ha idemerészkednek. – A fényképész köhögni kezdett, aztán hátradőlt, és fáradtan lehunyta a szemét.

– Ostobaság! – vette át a szót Stern tiszteletes. – Így akarják lejáratni a hitünket. Persze, nekik a mi Istenünk a gonosz és az összeférhetetlen. Kitalálták ezt a Shewandoo-t, ami a fehérek Krisztusát jelképezi, aki el akarja csábítani őket primitív vallásuktól. – A tiszteletes résnyire húzta a szemét. – Én igazán türelmes vagyok velük – mordult föl, majd közelebb hajolt Johnsonhoz, és halkabban folytatta: – Sajnos, a vademberek között sok hálátlan is akad! Ajánlom, hogy legyen résen! Egy hónappal ezelőtt ellopták az öreg Goody George tehenét, aztán később, az éjszaka leple alatt szétszórták a csontjait a főtéren.

– Erről miért nem beszélt nekem korábban? – vonta fel a szemöldökét Barrett. Leplezte rémületét, hogy esetleges konfliktus során határozottan kell majd fellépnie, és ki tudja, talán még az új colt is elsülhet. Mindennél jobban irtózott a vér látványától. Azért akart Sweetwaterbe jönni, mert itt nyugalmas az élet a híradások szerint.

– Nem tartottam olyan fontosnak – szabadkozott a lelkész. – Különben is, amióta megérkezett, nem történt nagyobb kihágás. Mindössze csak azt akarom mondani, hogy nem árt az óvatosság! – Fontoskodóan megvakarta az orrát, és félrepillantott.

A seriff bosszankodva forgatta üres poharát. Felállt, odament a pulthoz, és intett a kocsmárosnak, aki kifejezéstelen tekintettel fordult el tőle.

Mi a csuda van ezzel?

Újra intett neki, de a férfi bambán keresztülnézett rajta, majd gépiesen tenni-venni kezdett az üvegek között.

– Kérek még egy whiskey-t! – kiáltotta a seriff, de ezúttal sem kapott választ.

Johnson mérgében megragadta a vállát.

– Maga talán süket, vagy… – Döbbenten hőkölt hátra az üveges tekintet láttán.

– Lám, lám – csóválta meg a fejét a lelkész, mialatt gyöngéden félrelökdöste a kocsmárost, és maga töltött egy újabb italt a rend fiatal őrének –, ez is az indiánok miatt van. Ez a szegény Jerry sem tud ellenállni a füveiknek – bökött a réveteg kocsmáros felé. – Sokan elmennek a vademberekhez, és csereberélnek velük. Legtöbbször kábító gombákat és főzeteket vesznek a sámánoktól.

– Miért?

– Mert nehezen viselik a magányt. Egyre rosszabb a helyzet ebben a városban, ezért is mondom, hogy sürgősen tenni kell valamit! Képzelje csak el, milyen lenne, ha megint pezsegne itt az élet! – álmodozón sóhajtozott a köpcös reverendás.

Johnson felhörpintette az italát, és a tekintete megakadt a pult mögötti falon sorakozó fotográfiákon. A megsárgult szélű képek a kocsmárost és a vendégeket ábrázolták. Szebb idők járhattak akkoriban. A képen egy nagydarab néger játszott a sarokban álló zongorán, az asztaloknál cowboyok pókereztek. Az örömlányok is jóval fiatalabbnak tűntek, és az arcuk majd kicsattant az egészségtől. De a szemük körül különös melankólia derengett.

A seriff figyelmesebben megnézte a részleteket, és egyszer csak úgy látta, mintha a képen lévő egyik férfi szája megmozdulna, és a kezével figyelmeztetően integetne.

Barrettet kiverte a hideg verejték. Megrázta a fejét, és megint a képre bámult. Ezúttal a kocsmáros is megváltoztatta a helyét. A zongora mellett állt, és könyörgő tekintettel nézett vissza a seriffre.

Nem iszom többet. Istenem, meg fogok bolondulni!

Szédült, és hányinger fogta el.

– Rosszul érzi magát? – kérdezte aggodalmaskodón Stern tiszteletes.

– Csak… ki kell szellőztetnem a fejemet. A viszontlátásra! Kérem, mentsen ki Keynes előtt.

Maga sem tudta, hogyan jutott ki a szalonból. A friss levegőre érve mélyet lélegzett, és határozott léptekkel elindult hazafelé. Átkozódott, hogy miért is kellett éppen ebbe az istenhátamögötti, kísérteties kisvárosba jönnie.

Babonás indiánok, tenyérbemászó képű lelkész, mákonyélvező városlakók… Hogy a fene esne az egészbe!

Félúton észrevette, hogy követik.

Sietősre fogta, de az árnyékként utána szegődött ember hozzá hasonlóan gyorsított a tempón. A lépteit nem hallotta, mégis érezte a jelenlétét. Azt is tudta, hogy egyre közelebb ér. Néha megtorpant, visszafordult, de nem látott senkit.

Felkaptatott az irodához vezető néhány lépcsőfokon, és kalapját hanyagul az asztalra dobva a helyiségbe lépett.

Az ajtó kinyílt, és a sebesen közeledő, hangtalan lény előtte termett.

A fejét sötét csuklya alá rejtette, csak szúrós, fekete szeme és vérvörös ajka látszott ki. A fekete köpeny törékeny testet takart, de látni engedte, hogy viselője szinte reszket az izgatottságtól.

– Segítenie kell! – szólalt meg az idegen elfúló hangon.

Ez csak egy lány!

– Ki maga, és mit akar?

Az ismeretlen zavart pillantást vetett a seriff övén csüngő revolverre, de bátorságát összeszedve közelebb lépett.

– A nevem Cat Listener. Kérem! Segítenie kell! Csak maga tudja meggyőzni őt. Hallgat magára!

Eszelős tekintetét körbehordozta a szobán. Hátravetette a csuklyát, és felbukkant éjfekete haja, amit hosszú, színes fonatok díszítettek. A férfi felé nyújtotta a kezét. A kézfején vörös-fekete sávok és kivehetetlen formák rajzolódtak ki, amik a fekete ruha szegélye alatt folytatták útjukat a lány testén. A nyakán is kivehetőek voltak a színes ábrák. Úgy tűnt a teljes bőrfelületét beborítja a különös motívum.

Johnson megbűvölten nézte a felé nyúló kezet. Tekintete találkozott a mélytüzű, fekete szemmel. Érezte, nem tudja levenni róla a pillantását. Cat folytatta:

– Velem kell jönnie! Meg kell akadályoznia Budot abban, hogy végzetes hibát kövessen el!

– Bud? – Barrett kezdett felébredni a révedésből.

– Bud a féltestvérem. Robbantani akar a templomban, hogy a maguk istene eltakarodjon innen. Amióta betették ide a lábukat, átok telepedett erre a helyre!

– Úgy hallottam, a magukfajta nem szívesen jön ebbe a városba – morogta a seriff.

– Engem öreganyám, White Dove varázslata véd. Nem félek a Shewandoo-tól, nem tud ártani nekem! Csakhogy az öcsém… Forrófejű, és meg akarja mutatni a többieknek, már készen áll arra, hogy befogadja a törzs és férfivá avassák.

– Nem hiszek a maguk babonáiban. Viszont, amit az imént mondott, az súlyos bűncselekmény! Hol van most Bud?

– Ellopta a dinamitot a maga fegyverkamrájából takarítás közben. Már biztosan a templom körül jár, sietnünk kell!

– Ostoba kölyök! – csapott az asztalra dühösen Barrett, majd a lányhoz fordult. – Miért viseli ennyire a szívén a fehérek sorsát?

– Már mondtam, a fehér ember csak arra vár, hogy hibázzunk. Nem kell neki más ürügy, elég, ha megsértjük az istenét. Egyébként az öcsémet jobban féltem. Megszabadult a védelmező varázslattól, mert amíg rajta van, nem engedelmeskednek neki a fehér ember fegyverei. Ahhoz, hogy a dinamit felrobbanjon, el kellett veszítenie a védelmet, így viszont a Shewandoo bármikor elkaphatja.

Cat egy pillanatra a seriff kezéhez ért az ujjával, és halkan mormolni kezdett. Johnson érezte, hogy a testét forróság járja át. Amikor döbbenten a lányra nézett, észrevette, hogy vörösen izzik a szeme, és a bőrét díszítő tetoválások életre kelnek: ide-oda mozognak, élénk színekben pompáznak. Némelyik átkúszott a seriff ujjára, és az ő bőrén kezdett volna továbbterjeszkedni. Barrett borzongva próbálta elrántani a kezét, de képtelen volt.

– Mit művel? – dörrent rá.

– Csak segíteni akarok. Engedje, hogy beborítsam a védővarázslatommal, akkor a gonosz szellem nem árthat magának! Persze, csak ideiglenesen. A szertartást időről-időre újra el kell végezni, és csak a rezervátumban tudom teljes védelem alá vonni.

– Elég ebből! – Johnson iszonyatos erőfeszítéssel elvonta a kezét, és kituszkolta az ajtón a dühösen sziszegő teremtést.

A férfi felvette és meggyújtotta a küszöb mellett álló lámpást. Az éjszakában csak a baglyok vészjósló huhogását hozta feléjük a szél. Cat sápadtan, komor tekintettel tűrte, hogy a seriff maga után húzza a templom felé.

Csinos ki boszorkány, meg kell hagyni! Csak ne lenne bolond! – gondolta Johnson, miközben lopva a lányra pillantott.

Az imaházhoz érve a seriff neszezésre figyelt fel a tornác mellett. Odaugrott, és meglátta Budot, amint a robbanószerrel szöszmötöl. Kirúgta a dinamitot a fiú kezéből, aki dühtől fuldokolva nekirontott. Johnson elhajolt a felé lendülő ököl elől, majd egy jól irányzott csapással leterítette a kamaszt. Aztán a gallérjánál fogva megragadta és megrázta.

– Eresszen! – nyöszörögte Bud.

– Ez jól megcsináltad! – mordult rá Johnson. – Azt hiszed, ez csak annyiból áll, hogy meggyújtod és, elrohansz? A dinamittal való robbantás nem tréfadolog. Meg akarsz halni?

Barrettnek csak halvány, könyvekből szerzett ismeretei voltak a robbanószerek működéséről, de amit mondott, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy elbizonytalanítsa Budot.

– Irány a fogda!

– Maga ezt nem értheti! A Shewandoo csak akkor takarodik el innen, ha felégetjük a fészkét!

– Még szerencse, hogy a nővérednek több esze van – csóválta meg a fejét a seriff, és pofon vágta a dühöngő fiút.

Cat közelebb lépett.

– Kérem, engedje el! Amikor magához fordultam, azt gondoltam, majd jobb belátásra bírja. A népemtől súlyos büntetésre számíthatna, ha megtudnák. – Hangja lágyan szólt, tekintetét igézően Barrettébe fúrta. – Hadd menjünk haza!

– Nézd, kölyök, én kedvellek – fordult Johnson a fiúhoz, majd bocsánatkérően a lányra nézett –, de a törvény az törvény.

– Kérem, ha jót akar Budnak, engedje el! Védtelen. El kell végeznem rajta a szertartást!

– Nem! – kiáltott Bud a nővérére. – Azzal legyengíted magad, és te is sebezhetővé válsz!

Johnson felfortyant:

– Már mondtam, hogy engem ilyen ostoba babonával nem lehet becsapni!

A kölyök elővett a zsebéből egy képet és átnyújtotta a seriffnek. A megsárgult fotó egy idős indián asszonyt ábrázolt, aki egy ló mellett állt és a kezében virágcsokrot tartott.

– Nézze! – mutatott határozottan a képre. – Ez is a Shewandoo műve! Ott van mindenütt!

Johnson elképedve meredt a fotográfiára, a lámpást is följebb emelte, hogy jobban megfigyelhesse a részleteket. Az öregasszony szája mozgott, és olybá tűnt, a kezében tartott virágcsokorral mutogat valamerre. A seriff megfordította a képet, a hátoldalán ez állt: Caldwell Keynes műhelye.

Boszorkányság!

– Ez a nagyanyátok? – kérdezte tőlük.

A testvérek bólintottak.

– Évekkel ezelőtt szembeszállt a Shewandooval, de nyoma veszett – suttogta a lány maga elé.

– Most menjenek haza! – sziszegte a seriff a foga között. – A végére járok ennek a dolognak. Bud, reggel légy az irodámban!

Johnson eltette a dinamitot, a mellényzsebébe csúsztatta a képet és megindult Keynes háza felé. A szeme sarkából még látta, ahogy a két indián gyors léptekkel távolodik a főutcán. Vitatkoztak, de Cat ellentmondást nem tűrően haladt előre. Amikor visszanézett, a szeme vörösen izzott, és az arcán élesen kirajzolódtak a tetoválások. Groteszk vigyorba rándult a szája.

Ördögfattyak! Mi van, ha éppen ez a lány a Shewandoo? Mi van, ha csapdába akarnak csalni? Te jó ég, teljesen elment az eszem! Még hogy Shewandoo! A csudába, hogy engedhettem elmenni a kölyköt? Meghülyültem, vagy mi… De az a kép… Lehet, hogy elkábítottak. Hát persze! Valami indián méreggel… Hozzámért a lány. Igaza volt Sternnek... Vademberek!

Egy pillanatra megállt, és azon morfondírozott, hogy mégis inkább a tiszteleteshez kellene menni. Aztán úgy döntött, marad az eredeti tervnél. Keynes műhelye közelebb volt.

Kopogtatott a fotográfus ajtaján, de nem kapott választ. Belépett és körbenézett. A falakat sok száz remekmű borította, pillanatképek Sweetwater korábbi életéből. Lovaikat itató cowboyok, táncoló örömlányok, farmerek, akik legszebb ruhájukban igyekeznek a vasárnapi misére, a malomnál rosszalkodó gyerekek, árut pakoló inasok a bolt előtt. Meglepő volt, hogy a város zsúfoltnak és élettel telinek tűnt a fotókon, de még meglepőbb, hogy maguk a képek éltek. Az izmok dagadva feszültek a segédek karján, a lépcsőről leeső gyermek térdéből csordogáló vér egyre nagyobb tócsába gyűlt, az egyik ló a farkával csapkodott.

A seriff megdörzsölte a szemét, majd letörölte a homlokán gyöngyöző jéghideg verejtéket. Még soha életében nem érezte magát ennyire nyomorultul. Most már nem csak a mozgást érzékelte a képeken, hanem hangokat is hallott, igaz, nagyon távolról jöttek.

Csoszogó léptek zaja, majd halk kattanás ütötte meg a fülét.

– Milyen szerencsés véletlen! – szólt egy ismerős férfihang.

Hangos pukkanást hallott, amint megfordult. Fény vakította el.

Amikor felocsúdott, kábán pislogott maga elé. Elő akarta húzni a fegyverét, de nem bírta megmozdítani a kezét. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Kívülről látta magát, ahogy a földön fekszik. Iszonyatosan fájt az egész teste, mintha satuba szorították volna. Egy kép fogságába került, ami az előhívószoba előtt kifeszített madzagra csíptetve lógott.

– Nagyszerű! Ennél jobban nem is alakulhattak volna a dolgok! – Keynes csúfondáros vigyorral toppant elé.

A seriff szívébe jeges rémület kúszott. A következő pillanatban megrökönyödve bámulta, ahogy a teste feltápászkodik, összefüggéstelen mozdulatokat téve botorkálni kezd. A magas szőke néhai Barrett Johnson üveges tekintettel révedt a semmibe. Keynes szájából sűrű, ocsmány füst tört fel, egy darabig a két alak körül gomolygott, majd beszökött a seriff orrán. Az addig bizonytalanul mozgó test összerándult. A seriff szeme vörösen izzani kezdett, majd elhalványult.

Kézbe véve a képet elégedetten csettintett. Eközben Keynes összecsuklott a háta mögött, szájából nyál csordult és bamba arcot vágva motyogott maga elé.

Eressz ki innen! Segítség!

A seriff durván felröhögött. A fotográfiát a falra tűzte a többi közé. Ujjával végigsimított a képbe zárt Barrett alakján, aki ettől úgy érezte, mintha a pokol lángjai égetnék. A Shewandoo rákacsintott:

– Tetszik a gyűjteményem? – Stern kenetteljes hangja eltéveszthetetlen volt. A test megköszörülte a torkát, majd Barrett Johnson baritonján folytatta: – Sajnálom, hogy túl korán végeznem kellett veled, pedig bíztam benne, hogy szerzel nekem friss lelkeket. Sokat! De már mindegy, most az a fontos, hogy a legjobb zsákmányt éppen általad fogom megszerezni!

Bud! Istenem, a kölyök most teljesen védtelen!

– Bud? Ó, nem. Szó sincs róla. Ő csak az előétel lesz! – kacagott a Shewandoo, és megnyalta a száját. – A kis boszorkány az igazi csemege.

Johnson szorongva, tehetetlenül nézte, ahogy a testébe költözött rém belerúg a sarokban kuporgó Keynesbe, majd elképesztő sebességgel a két fiatal indián után iramodik.

A kintről behallatszó bagolyhuhogás elnémult. A gyenge holdfény a falon sorakozó képekre vetült, és mintha minden szereplő egy pontra koncentrálna, tekintetüket a fotószalon nyikorogva ide-oda lengő ajtajára függesztették.