A Nyakonöntött
Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének az ajtaján egy tábla lógott. ZomBerry
avagy kő-zene-kő’ – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a
barbár támaszkodott és tűnődve figyelte a benti nyüzsgést.
– Nocsak,
érdekel a zene? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos
harcostól.
– Á, nem, csak
remélem, most is lesz ingyensör! – vigyorgott rá Huk.
– Csak várd ki
a végét! – mondta Wendolin a barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet
foglalt a pulpituson a zenekar többi tagja mellett. – Üdvözlünk minden
idetévedt lidércet, törpöt, gnómot, embert és embertelent, bohémot és
rapszódikust! – köszöntötte a megjelenteket, és mosolyogva végignézett a
teremben egybegyűlt vegyes társaságon.
– Nos, akkor
vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros és a lányhoz fordult. – Az első lépések a
szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy énekesnő leszel?
– Ó, már egészen
rókagyerek koromban! Kitűntem a többiek közül éles és igencsak megcifrázott
vonításommal! A Sakál-vokál kórusba is felvételt nyertem, versenyt vonítottam
pár farkaslánnyal. Utóbb ők összeverekedtek a fene tudja miért, amikor előtűnt a
szép telihold a felhők mögül, így egyedül maradottként meg is nyertem a
versenyt. Utána még sokáig nem ragyogott rám a rókák mázli-csillaga, egészen addig,
míg egy maneki-neko (akit csak manöken-cicának csúfoltak) a mancsom közé nem
kaparintatta a ZomBerry banda hirdetését. Akkor úgy gondoltam, szerencsét
próbálok!
– Melyik a
kedvenc dalod?
– Majdnem
mindegyik. Minden nótában van valami varázslatos, megfoghatatlan dolog, ami
így, vagy úgy, de felemeli a lelket. De, talán az egyik kedvencemet jobban ki
tudnám emelni a többi közül.
– Melyik az?
Miről szól?
– A „Nem hörög
a zombi, ha nem szúrja a nép”. Rendkívül tanulságos története van, ajánlom
mindenki füle-figyelmére! – kacsintott egyet a lány.
– Miért
énekelsz?
– Mert
horgolni nem tudok.
– Szerinted
előnyt jelent, hogy kicune vagy?
– Végtére is,
hiszen becune nem lehetek.
– Mikor
alakult a ZomBerry és milyen célzattal? – Ez a kérdés a vérfarkas basszusgitárosnak,
Damiennek szólt.
– Cirka három
éve, bár, ha dimenziókat és síkokat nézünk, lehet több, vagy épp rövidebb ideje
is annak. Eredetileg amolyan sufni-tuning bandaként, a környezetünk életének
megkeserítése végett ültünk össze egy manópálinkával megédesített éjszakán, de
aztán rájöttünk, hogy ezt mi élvezzük, és hamar kerültek olyan elvetemültek,
akik szintén.
– Hány
hangszeren tudsz játszani?
– Eddig úgy
kétszázon.
– Valóban? –
lepődött meg a könyvtáros.
– Naná! Itt ez
a basszusgitár, ezen tudok. Van belőle még három, mivel fogyóeszköz, néha
elhasználódik, ha bevadulok. Ez eddig négy. Néha a közönség soraiban vadulnak
be egyes, már nem szomjas egyének. Két hónapja a kék színű gitárom egy ilyen,
túl lelkes rajongó fején használódott el. Azzal már öt darab. Az összes néhai
gitárral együtt száztizenkilenc.
– Úgy
értettem, tudsz-e más hangszeren is.
– Persze. A
múltkor például hozzájutottam egy balalajkához. Kókuszpók kerítette valahonnan.
Próbált beadni valami mesét, holmi összekapcsolt dimenziókapukról, meg kalandos
utazásról, de tuti, hogy csak hülyített! Hiszen mindenki tudja, hogy a
balalajkát itt találták fel, néhány heti járóföldre nyugatra, az Alajka hegység
bal oldalán élő erdei elfek. Ők nyírfaágból faragják ki a hangszert, és
törpejeti bajuszszálakat használnak húroknak. Bár amit a lökött varázsló a
kezembe nyomot, az egy kicsit átalakított, vaskosabb zeneszerszám volt, egy
basszusbalalajka.
– Ó, és végül
kipróbáltad legalább?
– Dehogy!
Meggátolta egy rakás kis kertitörpe, káoszra, meg elemi csapásokra hivatkozva,
említettek istent is, zűrt is. Roppant zajosak voltak, így inkább odaadtam
nekik, nyekeregtessék ők.
– Milyen
dobosnak lenni? – fordult a kérdező most a trork felé.
– Höörgh! –
válaszolta Brom, a nagydarab melák.
– Azt mondja,
felelősségteljes pozíció, hiszen övé a legnagyobb hangszer – fordította
Wendolin.
– Hörg – tette
hozzá a dobos.
– Főleg a
lábdob – folytatta a lány.
– Hogyhogy?
– Hörgörgörg!
– Hát úgy,
hogy egyszerre két lábbal is kell dobolni, ez fokozott koncentrációt igényel,
hiszen emellett már jár a két keze is. Aztán így nehéz odafigyelni, mi szalad
épp a jókora talpa alá – mondta a kicune.
– Bruágh! –
utálkozott a dobos.
– Nehéz
megszabadulni az odaragadt, kocsonyásodott, száradt, vagy épp szétfolyt néhaik
maradványaitól. Pláne, ha azok még csak félig holtak meg.
–
Szólógitárosként nem hátráltat, hogy zombi vagy? – pillantott a könyvtáros
Stinger felé.
– Akad, aki
azt mondja, ahhoz, hogy szólógitáron megtanulj igazán jól játszani, egy élet is
kevés. Így máris előnnyel indulok, bár vannak hátrányai is.
– Mik az
előnyei?
– Nos, kérlek,
a zombi-lét fölénye a szétesésben rejlik. Nem, amikor indokolatlan mennyiségű
kobold-likőrtől látsz bányaüregi kis fekete lényeket, hanem fizikálisan. Olykor
elhagyom ezem-azom a koncertek alatt, ez mondjuk erős handicap, viszont az
ujjaim is fürgébben tudnak pengetni a vashegedűn – illetve beszerezhetőek
pótujjak, akárcsak más részek. Ha beleélem magam egy-két szólóba, olyan
túlvilágian tépve a húrokat, gyakran előfordul, hogy a húrok is tépnek, mondhatni
a zene csontig hatol.
– Mi a
hangsúlyosabb a dalaitokban, a szöveg vagy a dallam?
– Mint
köztudott, ork nyelven nem ismerünk a közepesnél jobb dalszövegeket, mivel az
összhatást erőteljesen aláássa a sok egy szótagos szó és két-három szavas
mondat. Viszont az összetettebb nyelvekkel már könnyebb dolgozni: a lírikusabb
dalokat tünde-nyelven írjuk, a vadabb, metálos részek törpül szólalnak meg, az
ennél is keményebbek pedig a necro-mantrák. Csak vigyázni kell velük, nehogy
megidézzünk egy-egy oda nem kívánatos, vagy hívatlan fellépőt is a színpadra.
– Höörgh! –
vetette közbe Brom.
– Az csak
véletlen volt. És most már tudjuk, nem mindegyik lenge öltözetű szárnyas lány
felel meg háttér vokálosnak, pláne, ha khm, valaki összekeveri a katalógust egy
grimoárral! De a kérdéshez visszatérve. Természetesen a mi dalszövegeink nem
hasonlíthatóak holmi ork, goblin vagy zenemanó kornyikák szedett-vetett
soraihoz. Ugyanakkor a szöveg és a zene együttes harmóniája adja ki mindazt az
esszenciális összhangot, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség elvarázsolódjon
és kihozza belőlük is mindazt az elemiséget, amiből mi is táplálkozunk. Így
fordulhatnak elő érdekes liezonok csakúgy, mint a jóízű bunyók – felelte a
kicune.
– Úgy
hallottam, hogy itt, a Száznevű városban akad egy olyan dombitörpe csapat, akik
eddig minden koncerteteken ott voltak. Ők a rajongóitok keménymagja?
– Nagyon érzik
a rock ’n’ rollt! – bólogatott hevesen fővesztés terhe mellett a zombi.
– Nekem nem
tetszik, hogy minden koncert végére rokkant troll partit csapnak – csóválta a
fejét Wendolin.
– Szerintem
csak az ingyen sörért jönnek – jegyezte meg vakarózva Damien.
–
Höráááághuááár!! – áradt meg Brom.
– Oda van a
dombitörpékért – fordította Stringer.
–
Ááááúúúöörrrrghhh!!!
– Ha ők nem is
rajonganak értünk, én törp-rajongó lettem! – folytatta a transzlációt a
rókalány. – Ahogy dobálják egymást, meg mást, fenomenális!
– Tényleg! –
röhögött fel a vérfarkas. – Emlékszem, egyszer felhajítottak egy szerencsétlen
gnómot is! Ott pattogott a dobszerkón, mindig azon, amit Brom épp püfölt!
– Milyen
különlegesen kongott, minden egyes alkalommal, mikor a kobakján koppant az ütő!
– kacagott a kicune.
– Jól tolta a
pergő-játék alatt is! – vigyorgott az emléken a szólógitarista, majd bemutatta,
mit ért ez alatt. Ezáltal enyhébben széthullott, ahogy elpantomimezte a
jelenetet, ami nagyjából olyasmire hajazott, mint mikor egy rakás kis imp épp
ott állt, ahol a sróf-orrú fúró-féreg fúr.
– Emlékeztek,
mikor bent ragadt a két cintányér között? – vihogott Wendolin.
– Lehet azt elfelejteni?
Bromnak onnantól dolga sem volt a cinekkel, gnómunk megoldotta a helyzetet! –
törölte ki a hahotázástól megáradt könnyeit Damien.
– Sok időbe
kerül megírni egy dalt? – vette vissza magához a szót a könyvek tárosa.
– Ezzel
kapcsolatban akadt régebben egy érdekes kísérlet. Egy varázsló ismerősünk
fogott párszáz próbagoblint – először végtelen számút akart, de a teremtő
varázshoz nem volt elég alapanyag – és bezárta mindet egy barlangba. Közölte
velük, hogy csak akkor engedi ki őket, ha írnak közösen egy Nyakonöntőt
dicsőítő szonetett.
– És mi lett
végül?
– Nyakonöntő
nyakon öntötte őket egy hordónyi, parázsló sárkány-ganéjjal.
– Volt abban
vízigyík-trotty is!
– Miért tett
ilyet?
– Te nem
tennéd meg, amikor az elkészült „remekmű” – mozgatta meg függőlegesen két keze
mutató és középső ujját Stringer – végül úgy szólna, mintha egy különösen dühös
és büdös csíkos morcsák épp azon keseregne, mivé lettek elvadult bolhái a
harcos évek alatt megkopott, már-már csíkjavesztett bundájából?
– És ez csak a
dallama volt! De az a megszövegezés mellé! – tette a homlokára kecses mancsát a
rókalány.
– Nana, a szag
is majdhogynem megegyezett – jegyezte meg Damien.
– A szöveg, az
milyen volt? – kíváncsiskodott az örök-kérdező.
– Nos, legyen
elég annyi, hogy a vámpírok kikeltek a kényelmes koporsóikból és önként karóba
dőltek, aztán feléledtek és ismét tőrbe csalták magukat.
– Úgy
hallottam, az egyik koncerteteken, a színpadon ledaráltatok egy élő mókust.
– Nem volt
mókusdara. – A farkas a fejét csóválta. – Csak a füstgépbe repült bele egy
denevér, amit megzavartak a gitárszóló magasabb hangjai.
– Kellemetlen
– fintorodott el a kérdező. – Mik az elkövetkezendő tervek a jövőben?
– Én nemsokára
tervezek elfogyasztani néhány korsó sört – felelte a gitáros rövid gondolkodás
után.
– Höörgh! –
hörögte rá Brom azonnal.
– Fenéket! Az
a múltkor is sok volt! – fedte meg Wendolin.
– Huááh? –
alkudozott a trork.
– Ó, basszus!
– fogta fejét a basszusgitáros.
– Én nem
cipellek haza, az élőholt biztos – tette hozzá a zombi. – Legutóbb is leszakadt
a derekam!
– Haugh!
– Viselkedj,
mert nem kapsz új dobverőket! – ráncolta homlokát a kicune.
– Hwroang –
húzta fel az orrát Brom.
– További
koncertek? Merre fogtok még bulit csapni? – konkretizált a könyvtáros.
– Itt a
Próbagoblinban le van kötve négy fellépés a következő hetekben – válaszolt
Damien.
– Nocsak,
ennyire tetszett az előző koncert Nyakonöntőnek?
– Meg az aznap
esti italfogyasztás megnövekedése – kacsintott a zombi.
– Ja, a
dombitörpék kitettek magukért – biccentett a basszer.
– Új albumra
számíthatnak az elvetemült rajongók?
– Ajj, bumm! –
bólogatott a dobos. – Badabumm!
Mindannyian
érdeklődve fordultak felé. Hosszú ismeretségük alatt ez már a második alkalom
volt, hogy érthetőbb nyelven fogalmazott meg valamit. Bár épp emiatt nem tudták
megfejteni, mit is akart ezzel a trork mondani. Brom a kérdő tekintetekre csak
a vállát vonogatta. Sorozatban.
– Persze, hogy
lesz! – Wendolin, míg kincstári mosolyt csillantott a könyvtáros felé, az egyik
kezét Brom vállára tette. E tette eléggé látványosra sikeredett, tekintve, hogy
közöttük ült Stringer és Damien. A trork azonnal abbahagyta a vállról indított
rángatózást.
– Jelen
pillanatban a Száznevű város mitológiáját, furcsábbnál különösebb mítoszait,
legendáit kutatjuk és dolgozzuk fel – vette át a szót Damien.
– Hogy miket
találtunk eddig! – csapta össze a két kezét Stringer. Aztán momentet kérve
felállt megkeresni a szanaszét repült végtagokat.
– Az biztos!
Például, tudtátok, hogy az a baromi nagy hegy, ott a határvidéken rejt egy ősi
átjárót? Az az átjáró egy szigetre nyílik. És hogy azon egyszer egy, a szigeten
élő hatalmas lény próbált meg áthatolni, mikor odapisilt és ezzel életre
keltette? De olyan hatalmas méretekkel rendelkezett, hogy nem tudta magát
átpréselni sehogyan sem. A térkapu pedig többszörösére tágult, hogy áteressze,
ha már így megöntözték. Aztán miután sehogyan sem sikerült ezt kivitelezni, a
térkapu egyszer csak bezárult, ezzel félbevágva a lényt. Hatalmas karmainak
nyoma mind a mai napig ott ékeskedik!
– És Kókuszpók
oda akar szervezni egy közös kirándulást!? – borzongott össze a zombi, miután a
helyükre illesztette a kezeit. Elképedésében nem figyelte, hogy a sorrendet
megcserélte, így a bal karján lévő jobb kezét csapta a homlokához, míg a jobb
karjára helyezett bal keze fityiszt mutatott.
Wendolin
felkapta erre a fejét, de több részletet nem tudott meg. Egyelőre.
– Dehogyis!
Kókuszpók az alagsori pincéből indítja majd az expedíció-akciót. Kinek milyet.
Ott is van hatalmas karomnyom, de azt még eddig senki sem fejtette meg, honnan
származik.
– Mi lett a
lénnyel végül? – kérdezte döbbenten az interjúztató.
–
Megfeleződött. Az innenső felét meg kiprepra… kripe… kiper… kirperal…
– Kitömték –
segített készséggel Stringer.
– Azt!
Szóbeszéd szerint itt helyezték el valahol a Szolgáltatóházban, kezdetben azon
próbálta ki a goblinokat Nyakonöntő. De eddig még senki se találta meg a
felelényt, a goblinok meg mélyen hallgatnak.
A könyvtáros
interjúztatónak integettek, miszerint ismét túllépte a kérdezési időhatárt. Ez
persze a különterem őrén kívül – aki vadul csápolt felé, már nem első ízben,
végül öklével még fenyegetőzött is – senkit sem zavart.
– Nos, azt
hiszem, hogy ideje utatokra engedjelek titeket, hogy készülni tudjatok és
pihenni! Köszönöm, hogy eljöttetek és meséltetek nekem, a kicsiny közönségnek
és majdani olvasóknak! De még mielőtt szétszélednétek…
A könyvtáros
intésére négy felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta
tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki
kezébe pohár került, és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.
Az őrrel Huk
váltott szót, nyugtatási célzattal, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb sikert
látva Huk taktikát váltott. Ennek következtében már könnyedebben fecserészett
neki egy kincsvadászatról, meg holmi bolond varázslóról. A vékony cerberusnak
nem volt más választása, mint végighallgatni a százszor mesélt sztorit. Nehéz
úgy ellentvetni egy lelkes és rohamosan ittasodó góliátnak, ha az ember fia
grabancánál szögre akasztva lógicál a levegőben.
Megkezdődött
az esti fogadás. Kókuszpók dedikáltatott egy kitömött macskát Wendolinnal, amit
néhány dombitörpe érdeklődő arccal figyelt. A lány látta, hogy ezek azok a
törpék, akik rendszeresen járnak a koncertjeikre, így intett a zombinak, súgott
pár szót a fülébe, majd bocsánatot kért, és visszaadta az említett testrészt,
ami véletlenül a kezében maradt. Stringer térült-fordult, majd ünnepélyesen
átadott a törpéknek egy vadiúj léggitárt.
A dombitörpék
meghatottan ölelgették a szólógitárost, a vigyorgó dobost meg egymást. Amikor
egyikük a kicunét is ölelgette volna, támadt egy kis közjáték, és a zöld
élőhalott koktélt kortyolgató könyvtáros elismerően bólogatott. Egyrészt finom
volt a koktél, másrészt eddig még nem látott dombitörpét ilyen gyorsan szaladni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése