Jelen
pillanatban a pillangó megrebegtette a szempilláját, és finom kezek indultak
meg, hogy kizsebeljék a kiszemelt áldozatot. Naz Grooman észre sem vette a
kifinomultnak nem nevezhető cselt, ahogy az apró kezek matatása sem tűnt fel
neki a zsebében.
Néhány
másodperccel később a fiatalember ott állt az árnyékos kapualjban hitelkártya,
pénz és ész nélkül, miközben elveszett a nappali műszakos éjszaki pillangó
aranyló tekintetében.
–
Nem minden vég a vége mindennek – hajolt közelebb a kibernetikus beültetésekkel
elhalmozott nőszemély –, valamikor az még csak a kezdet.
–
Nagyapónak is voltak ilyen szoftverhibás droidjai – motyogta Naz még mindig elmerülten
a nemesfémmel futtatott optika látványában. – Mennem kell, szépséges hölgy, de
remélem, hamarosan megérkezik az, akire ennyi ideje vár itt az utcasarkon.
Habár
Grooman nem tudta, de a tőle ellopott pénznek köszönhetően a kurtizán
megvehette a jegyet az menetrend szerint közlekedő Más Remény csillaghajóra. A
kiberprosti új életet akart kezdeni az Everfood bolygón, és az már csak a Sors
szadista, kifacsart fintora, hogy az űrjáró összeütközött egy hetvenöt évente,
menetrend szerint arra elhaladó városnyi aszteroidával.
Azt
hitték, késni fog…
A
fiú sután meghajolt, hosszú, barna kabátja csaknem a földet seperte, aztán a
tarharai vásár sokszínű forgatagába vegyült. Nagyhangú árusok kínálták
portékájukat keskeny utak szélén, brahmabőrből cserzett sátrak árnyékában, miközben
antigrav lapokon lebegő, önjelölt messiások ostorozták biztonságos magasból a
tömeget. A távolság az eszelős tekintetű megváltók előrelátását hangsúlyozta,
hiszen ha szottyadt barackkal, vagy éppen rohadt paradicsommal akarták őket megdobálni
a hitetlenek, áthidalhatatlan akadályba ütköztek.
–
Uram! Öt pesa egy szottyadt barack!
–
Nálam csak három!
–
Kettő!
–
Adok egy barackot meg egy pesát!
Naz
szórakozottan elfogadta a felajánlást, és beleharapott a gyümölcsbe. A sárgás
lé azonnal utat talált magának a sok mosolygástól kialakult ráncok közt, és
lecsepegett a valamikor fehér ingre.
–
Micsoda pazarlás! Ezért adtam?
A
fiatalember csak mosolygott. Valami miatt az emberiség nagy hányada, ha nem ért
valamit, akkor mosolyog. Esetleg bólogat is mellé. A nagyon rutinosaknak netán
egy ajakbiggyesztés is a repertoárjukba tartozik. Csak meglehetősen kevesen
teszik fel ezt a kérdést maguknak, és esetleg a másiknak is hangosan, hogy :–
Tessék?
Naz
megeresztett még egy mosolyt, majd elindult a számára kijelölt úton. No, nem azon,
amit a Sors választott számára vagy valami istenség, hanem azon, amelyet az
isteni navigációs szerkezet jelölt ki neki, amit felröppentett maga elé a
levegőbe. Jack beültetést szeretett
volna, amióta az eszét tudta, és most, hogy betöltötte a huszonegyet, nem óhajtott
tovább várni egy napot sem. Az eddig összekuporgatott pénzét feltöltötte a
kártyájára, és azonnal útnak indult a Plútóra.
Nagy
kár, hogy azon a bolygón már négy éve csődbe ment a beültetéseket végző cég,
valamilyen pitiáner technikai gikszer miatt. Egy heveny algoritmussal
kezdődött, ami nagyon gyorsan átcsapott tömeghisztériába, amikor az űrváros
fele eltűnt egy formás gombafelhőben. A legközelebbi implantálással foglalkozó
cég a Hagner bolygón székelt, Tarkhara városának külső peremén, gombaformájú
motívum nélkül.
–
Hé, fiú! Akarsz egy kis szórakozást?
Naz
elhessegette a légpárnás sikló által felvert homokszemeket, majd végigmérte a
kérdezőt. Gyorsan végzett ezzel a művelettel, mert a kibernetikus kart és a
halántékból fityegő adatkábelt viselő sofőr magassága alig érte el a másfél
métert.
–
Hé, fiú! Theo vagyok. Látom, idegen vagy errefelé… segítsek?
–
Miben tudnál?
–
Bármiben – kacsintott Theo látszólag cinkosan, noha csak néhány porszem landolt
szemtelenül a retináján. – Van, aki a fél veséjét adná egy ilyen ajánlatért. De
persze, csak képletesen.
–
Nem is tudom…
–
Lenne rá vevőm.
–
Nem arról van szó – mondta a fiú, akinél a legaprólékosabb leltár se tudott
volna kimutatni szervi hiányt. – Hanem…
–
Máj? Adok érte egy zöld szemgolyót és egy epét – hadarta Theo, aki új szintre
emelte a szervkereskedés fogalmát.
–
Dehogy!
–
Nem jó a zöld?
–
Semmi bajom vele, de semmi ilyesmiről nem lehet szó.
–
Vagy el tudlak vinni Al’baba játékbarlangjába. Ha rám hivatkozol, tíz százalék
kedvezményt kapsz. Vagy a Napos Szerájba, ahol szintén kapsz ugyanennyi
engedményt.
–
A TSA és Társa Klinikát keresem.
–
Éppenséggel oda is el tudlak vinni…
–
Tudom, ott is tíz százalék kedvezmény.
–
Nem ott felárat fognak kérni miattam – vonta meg fémvállát a kis növésű
szervkereskedő. – Valami miatt nem szeretnek.
Theo
is érezte, hogy ez a kijelentés nem feltétlen fedi a valóságot. Kevesen vették
jó néven, ha beperelték őket műhiba miatt, és a TSA és Társa is ebbe a
csoportba tartozott. Peren kívül egyezséggel a klinika gazdagabb lett egy rossz
emlékű tapasztalattal, Theo pedig egy használt légpárnással.
–
Jack beültetés?
–
Így van! – ragyogott fel Naz arca, mint a kisgyermeknek, aki megpillantja az
első gravovasút modelljét. – Erre várok, már évek óta, ez az én álmom, hogy
végre beléphessek ebbe a csoportba. Új világok, új élet, egy új valóság.
–
Az álmok fontosak. Gyere, fiú, pattanj be!
Naz
vidáman felmászott a járműre. Ugyan kétszer is visszacsúszott a poros
kötélhágcsón, de végül sikerült elhelyezkednie a hátsó ülésen. Közben azon
gondolkodott, hogy vannak még jó emberek.
A
jóember viszont abban reménykedett, hogy menet közben rá tudja beszélni egy májátültetésre.
Mármint arra, hogy átültessék utasa szervét egy helyre kis orvosi dobozba.
Szemet szemért, tartotta magát a mondás, de a fuvaros most megelégedett volna
egy szemet-májért cserével is. Nagyon sürgősen kellett egy donor, mert a Napos Szeráj
kövér tulajdonosa rengeteget fizetett egy ilyen ódivatú, emberi szervért.
Az
út kacskaringós volt, ezenkívül hosszú és poros. Főleg poros. Ezt abból is le lehetett
szűrni, hogy az aprónövésű sofőr gyakran kacsingatott beszéd közben, Naz pedig
diszkréten köpködött. Amikor a légsikló lefékezett egy többszintes, tükrös
épületkomplexum előtt, elbúcsúztak. Theo még megadta az elérhetőségét, ahogy ő
fogalmazott: „Csak a biztonság kedvéért”.
Naz
végignézett az épületeken. Nem tudta, de a műholdas felvételeken az objektum kiadta
a JACK szót. Ez ugyan ötletes marketingnek tűnt, de a tervezők nem vették
figyelembe azt a tényt, hogy az ügyfelek ritkán repkednek ezer méter magasban. Főleg,
hogy a bolygó védelmi rendszere mindenből konfettit csinált, ami ötszáz méter fölé
emelkedett.
A
fiú besétált a J betű kisebb szárára tervezett kétszárnyú, automata ajtón.
Hatalmas csarnok fogadta, ahol a falakat virtuális élőképek fedték. Vagy egy
burjánzó őserdővel szemezhetett vagy egy minden igényt kielégítő high tech
városképpel. Egyedül a szemközti részt hagyták ki a tájképes dekorációból, ahol
a TSA és Társa jellegzetes, monumentális logója ékeskedett a megszokott gömb
alakban, előtte pedig egy több méter hosszú, félkörben elhelyezett, fémes csillogású
íróasztal.
A
holografikus recepcióst apránként, de gyorsan építette fel a rendszer.
Középkorú nőként jelenítette meg, akinek barna, hullámos haja a válláig ért.
Jellegtelen, vékony arcán szolid sminket viselt, testén a cég arculatának
megfelelő, rikító színű kosztüm feszült.
–
A TSA és Társa üdvözli önt! Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon egy
pillanatot!
-
Naz Groo…
–
Megkeresése fontos nekünk, kérem, várjon!
–
A nevem…
–
Ön fontos nekünk.
Naz
most már rutinosan várt.
–
Ön fontos…
–
Még szerencse – motyogta halkan a fiú.
–
Ön fontos nekünk.
Naz
nem létező fűcsomókat rugdosott a lábával, és sajnálta, hogy nincs nála, néhány
szottyadt barack.
–
Kérem, azonosítsa magát!
–
A nevem Naz Grooman, polgár. Rendelésazonosítóm, béta, echo, alfa, háromezerhat.
–
Ellenőrizve – bólintott az avatár, a háttérprogram még arra is ügyelt, hogy a
hajszálai külön-külön mozogjanak. – Kérem, utalja a hiányzó összeget az előző
számlára, hogy elkezdhessük a beavatkozást!
Apró
terminál emelkedett ki az asztal síkjából, és halk pittyenés hallatszott. Nazból
ez a hang olyan hatást váltott ki, mint a brahmákból az etetésre figyelmeztető
hangjelzés. Endorfin szabadult fel a szervezetében, és ő boldogan nyúlt a
zsebébe a kártyájáért. Majd a másik zsebébe. Aztán megint az előzőbe. Ezt még
egy párszor megismételte, egyre gyorsabb mozdulatokkal.
–
Itt van, itt van – ismételgette, mint valami mantrát. – Itt van valahol…
A
Sors viszont, amely közismerten szadista és perverz, nem így tervezte. Naz
egyre idegesebben forgatta ki a zsebeit, majd eszébe jutott az éjszakai
pillangó intim közelsége.
–
Kérem, utalja a hiányzó összeget! Ön fontos nekünk, ám a rendelését még a mai
nap folyamán rögzítenie kell.
Naz
még egyszer átkutatta az összes zsebét, de a kezébe csak az a cetli akadt, amelyen
girbegurba betűkkel egy elérhetőség szuggerálta. Ami csak a biztonság kedvéért
került hozzá.
Nem
akart szégyenszemre hazakullogni a poros faluba. Azokhoz szándékozott tartozni,
akiket folyamatosan figyelt a holocsatornán, hiszen ők mindig boldognak és
vidámnak tűntek. Az apja folyton azt mondogatta, hogy az csak a látszat élet,
és a valóság ott van a földeken.
De
a fejlődés nem állhat meg, igaz? Addig habozott, amíg megnézte a várakozóan
pittyegő terminált, majd felhívta Theót.
Az
üzlet hamar létrejött, bár a májnak rohamosan esett a kiskereskedelmi listaára,
így sajnos hozzá kellett csapni az alkuhoz a kisagy egy vastag szeletét is. Ez ugyan
némiképp a kognitív gondolkodás rovására ment, de a fiú nem vacillált, hiszen a
Jack beültetéssel kompenzálni lehetett a hátrányt. Megbeszélték még az esti
átadás- átvételt, amit egy Theo által ismert szerájban oldottak meg, ahol
érdekes módon a hátsó szekcióban egy fertőtlenítő helyiség is lapult.
Naz
másnap egy fehér, steril szobában ébredt, ahol az ágyán kívül csak egyetlen
virtuális ablak terpeszkedett. Lassan felült liquid matracán, és megigazította
zöld betegköpenyét. Végigsimított a
fején, ahol trendi, félhosszú haját bal oldalt kopaszra borotválták. Ujjai
alatt érezte a gyorsan gyógyuló heget, amely a halántékától a füle mögötti
területig húzódott.
Látóterében
egy férfialak jelent meg. Baloldalról közeledett, és mintha a levegőben
lépkedett volna. Hófehér szmokingot viselt, hozzá fekete, alkalmi cipőt hordott.
Negyvenéves lehetett, fekete haját oldalt határozottan elválasztotta, szeme
körül néhány ránc bujkált, de a tekintete vidáman, fiatalosan villant Naz felé.
–
A nevem Jack, én leszek a személyi, virtuális asszisztensed ebben a
kiterjesztett virtuális valóságban – mondta a jelenés, és lepöckölt egy nem létező
porszemet a ruhájáról. – Az alapverziót vásároltad meg, természetesen van rá
lehetőség, hogy a jobb, élethűbb, gyorsabb Jack 2.0-ra frissítsd.
A
korházi falon felbukkant Naz számára a program által megjelenített reklám, amiben
a fiatalok még boldogabbak, még vidámabbaknak látszottak. Az update ára elég
barátinak tűnt.
Hiszen,
csak egy fél vese…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése