Esett. Nagyon.
Bár elég szerencsétlen dolog az időjárással kezdeni, annyira szakadt az eső, hogy nem lehetett elsiklani a tény fölött.
A házak tetején a vízköpők úgy okádták a vizet, mintha egy rosszul sikerült gombavacsorán estek volna túl. Odalent, a kikötő mélyén a hatalmas tengeri szörny, a kraken rosszkedvűen eregette a buborékokat. Szeretett volna lerántani a mélybe néhány hajót, de olyan esőben a francnak se volt kedve felmenni a vízfelszínre. A város szennyvízcsatornáiban a patkányok hősies mentőexpedíciókat szerveztek, és halálmegvető bátorsággal kucorodtak föl saját készítésű tutajaikra. Egyikük egészen a rönkök legelejére merészkedett, majd széttárt mancsokkal azt rikoltotta, ő a világ királya.
Szóval esett. Nagyon. Ráadásul esteledett, amit az utcai gázlámpák fénye sem tudott palástolni.
Bőrrel fedett tetejű fiáker kanyarodott a Professzorok Háza elé. A bakon ülő, mogorva félork várt egy kicsit, majd hátravakkantott.
– Itt vagyunk!
Nyílt az ajtó, és a kilépő, testes harcos bokáig toccsant a macskakövek közé szorult pocsolyába. A férfi arca ökölbe szorult, amint megérezte a csizmáján átszivárgó nedvességet.
– Remélem, ez nem a te műved! – kiáltotta. A másik oldalt lekászálódó alak hallotta a vádló hangot, de nem válaszolt, míg le nem lépett a földre.
Cingár alak volt, kis kecskeszakállal és hetykén pöndörödő bajusszal, selyemből varrt csákóval a fején. Köpenyét a legújabb horoszkóp-trend szerint csináltatta, övén pedig rövid, cikornyás varázsbot függött.
– Természetesen nem! – felelte önérzetesen. – Nem foglalkozom időjárás-mágiával.
Ügyesen kikerülte az előtte folyó szennyvízpatakot, majd a kocsishoz fordult.
– Mennyi lesz, jóember?
– Hám'huszat kapok – morogta a félork. A nap minden órájában morgott.
– Tessék. Három ezüst, és... huszonegy réz. Legyen egy jó napja ebben a ramaty időben!
A kocsis a varázslóra meredt: ennél kevesebbért is követett már el súlyos testi sértést. Végül a szájába dobta a borravalónak szánt rezet, megrágta, majd a másik lába elé köpte. Megvárta, míg a fiáker harmadik utasa, egy bőrtunikát viselő húshegy is kikászálódik, aztán szitkokat morogva elhajtott.
– Nem egy boldog alak – nézett utána fejét csóválva a mágus.
Polgári nevét nagyon kevesen ismerték. A legtöbben – főleg akik látták varázslás közben – csak Randomnak hívták. Barátjával, a volt katonával, Haptákkal egy szerény kis vállalkozást vezetett: idegenvezetést veszélyes helyeken. Városnézés a nyomornegyedben, piknik a legsötétebb Sötét Rengetegben, barlangászás a megtévesztő nevű Hamar Kiérsz-járatokban. Mivel a kuncsaftok előre fizettek, mindig akadt bevételük. Ezen a vállalkozáson akartak most bővíteni, ezért kerestek plusz munkaerőt.
– Ez az a hely? – kérdezte Random Haptáktól. A harcos bólintott. Izomerre, a kétméteres testőrre támaszkodott, és kifacsarta pofaszakállából a vizet.
– Igen. Visszatérve előző témára, ismeretségünk három éve alatt egyszer sem láttam, hogy azt a varázslatot sütötted volna el, amelyiket akartad. Csak azért élünk még, mert a: értek a kardforgatáshoz, b: néha piszok szerencséd van.
Random sértődötten hátat fordított.
– Ne ácsorogjunk, teljesen átázik az új köpenyem. Izomer, bemegyünk!
A hatalmas termetű testőr némán, engedelmesen követte gazdáját. Hapták igazított a hátára szíjazott háromkezes palloson, majd cuppogó léptekkel utánuk eredt.
Masszív, jól védhető épület állta az eső rohamát a terjedő alkonyi sötétségben. Az évek sebesre marták a vörös téglákat, de a festett tölgyfaoszlopok, az égetett cseréppel fedett tető és az ereszről lógó lámpások meleg fénye felettébb csábítónak tűnt az esős, hűvös estében.
Ez volt a Professzorok Háza, a viszonylagos hírnévnek örvendő fogadó és kocsma.
– Miért hívják így? – kérdezte Random a társától. Amilyen gyorsan megsértődött, éppoly gyorsan meg is békült.
– Mert itt egy-két pohár után mindenki nagyon okos lesz... A koldusra lehetőleg ne lépjetek rá!
A nyitott tornácon, az ajtótól balra egy félmeztelen alak feküdt. Hegyes füle, durva vonásai és még durvább szőrzete ebben az alakjában is nyilvánvalóvá tette, hogy a farkasemberek közé tartozik. Piszkos vászonnadrágja körül üres üvegek hevertek. Feje mellé egy táblát támasztott: "Ruhára gyűjtök", hirdette rajta a girbegurba felirat.
Hapták gondterhelten csóválta a fejét. Félretolta a többieket – Izomer véletlenül laposra vasalta a hortyogó koldus lábát, de ez egyiküknek sem tűnt fel –, majd megragadta a súlyos, söröskorsót formázó kopogtatót.
– Felejtsétek el, amit az efféle helyekről tudtok! – nézett hátra büszkén. – Itt az elegancia uralkodik!
Harmadik ütésre nyílt az ajtó – a mágus biztosra vette, valaki ugrásra készen állt mögötte.
Ha a kedvességről és a kifogástalan öltözékről verset írtak volna... Nos, azt nem az előttük megjelenő alakról írták volna. Frakkot viselt, hozzá akkora zsabót, mint egy tizenöt szálas rózsacsokor. Haját lesimította és lakkozta, pödört bajusza egyenesen, szigorúan meredt a trió felé. Igaz, csak a bal oldalon. A jobbon leborotválta, talán véletlenül, de Random erre sem esküdött volna meg. Az összképet a frakk alá felvett, ezüstözött sodronying tette teljessé.
– Igen? – kérdezte a főpincér. Hangjában ott csikorgott az egész jégkorszak; Random arra gondolt, ennél már csak az lenne rosszabb, ha megpróbálna kedves lenni.
– Nos... Igen, mi... Szóval lefoglaltuk a különtermet ma estére, kedves főúr. – Hapták is egészen megilletődött a fél bajuszú, aszott fejű figurától.
– A nevem Óber. Kérem, fáradjanak utánam a nagyterembe!
Választ sem várva megfordult, és kimért léptekkel, ami leginkább egy vámpír iskolai ballagására emlékeztetett, megindult előre. Randomék ijedt kislibákként követték.
– Nem megmondtam? – súgta a háta mögé Hapták, végigsimítva az előszoba falát fedő, vérbő harci jeleneteket ábrázoló festményeken. – Maga a megtestesült elegancia!
Random épp a főpincér haján villódzó fényjátékot bámulta, de most barátjára nézett. Igen kiábrándultan.
– Ha te mondod...
A nagy központi terem, ahová tartottak, sokkal barátságosabbnak ígérkezett. Már a folyosón elért hozzájuk a helyiségből kiáramló tucatnyi hang és illat. Sör, sült hús, egy kis parfüm, füst, izmos verítékszag... A hátul álló Izomer nagyot prüszkölt, kopasz fején egy pillanatra érdekes alakzatokba gyűrődött a bőr. Zeneszó hallatszott – egész pontosan hárfaszó –, de ezt majdnem elnyomta a sok vendég vigadozásának a moraja.
Belépvén eléjük tárult mindaz, amire még a mágus is elismerően biccentett. Megtorpantak egy pillanatra, és magukba itták a látványt.
Kör alakú asztalok foglalták el a terem nagy részét, ezek körül ültek a vendégek, de a tulajok kis bokszokat is kialakítottak, hogy a bizalmasabb légkörre vágyók is megtalálják a helyüket. A nyugati fal egész hosszában hatalmas pult terpeszkedett, onnan hordták a felszolgálók az ételt-italt. Odébb széles lépcsősor vezetett fel az emeletre, ahol a kiadó szobák sorakoztak. Nem csupán ezért számított azonban a Professzorok Háza olyan népszerűnek.
A fő attrakció az az ork nőstény volt, aki a számára épített emelvényen zenélt. Éppen a nála kétszer nagyobb hárfánál ült, és az "Előbújt a krakenem a víz alól" kezdetű pajzán nótát játszotta. Az emelvény szélén ócska zongora roskadozott, karcos barna fáját szerelmi firkák, kés-illetve harapásnyomok borították. A nőstényt szintén.
Random elégedetten nézett szét. Haptákra vigyorgott, aki megpróbált kicsit udvariaskodni az egy gólem mimikájával rendelkező Óberrel.
– Nagyon, ööö, hangulatos, főúr. Főleg az a... az a...
A mennyezetre mutatott. Vastag lánc lógott a mestergerendáról, végén egy összekötözött, kétrét görnyedt vámpír lógott. Sápadt arcán szenvedő grimasz ült, de teste úgy csillogott, mint az utcai bizsuárusok standja egy olyan napon, mikor semmit sem adtak el. Bár a mennyezetről és a falakról is lámpások lógtak, a legfőbb fényforrás a nyüzüge vérszívó volt; ahogy lassan forgott a láncon, száz és száz apró fénypöttyöt szórt szét a nagyteremben.
– Igen – felelte fagyos udvariassággal a félbajszú. – Nagyon jót tett a forgalomnak. Kitesszük a napra, estére pedig feltölti magát. És még enni sem kér.
– Valóban, növeli az est fényét – bólogatott a veterán katona.
– Talán induljunk tovább...
Egy ilyen szívélyes kérést nem lehetett visszautasítani. Miközben elhaladtak az asztalok között, ahol nagyon hangos, nagyon vidám, és bizonyára már nagyon okos vendégek ültek, Óber folytatta.
– Kis türelmüket kérem. Az előző megbeszélés kicsit... elhúzódott. A felek nem tudtak megegyezni, holmi vérdíj is szóba került. A takarítók még mindig a vért mossák a különterem faláról.
Hátrapillantott Randomékra. Talán megesett már vele, hogy amíg beszélt, a vendégek elszeleltek a háta mögül.
– Addig foglaljanak helyet az egyik bokszban! Hozhatok valamit?
– Azt hiszem, igen – válaszolta Hapták. Leültek a magas, párnázott támlájú karoslócára, a széles, sötétbarna asztal mögé. – Mi a mai ajánlatuk?
– Hagymás sült vérrel és gombával töltött báránybendő hirtelen sütve. – Miközben válaszolt, a főúr arcán bizarr vigyor jelent meg. Azt sejtette, hogy a hozzávalókat ő maga szerezte be, puszta kézzel.
– Pincér! Két vérhast! ¬– bődült egy törpe az egyik közeli asztalnál. Piszkosbarna szakálla csak mellig ért, de fülében értékes, ritka biztosítótűk lógtak. Társai – mind derék, mellközépig begombolt nadrágú hadfi – kacagva veregették a hátát.
– Ez a "vérhas" a báránybendő lenne?
– Igen, uram.
– Értem. Három sört kérünk.
– Azonnal intézkedem. – Óber személyes sértésnek vehette a rendelést, mert minden további nélkül sarkon fordult, és jókora léptekkel elsietett.
– Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én örülök, hogy elment – nézett a megtestesült elegancia után Random. – Na mindegy. Térjünk rá a fontosabb dolgokra!
– Már hozzák a sört?
– Nem, te... Arról beszéljünk, amiért jöttünk. Csapatépítés, emlékszel? Kiküldted a szórólapokat?
Hapták vállat vont.
– Én kiküldtem, sőt, van amelyiket saját kezűleg kézbesítettem. Sok emberre azonban ne számíts.
– Hogyhogy? Nem ezt ígérted, ember!
– Ne engem okolj, és szólj Izomernek, hogy engedjen el! Bendzsó, a bárd énekmérgezést kapott egy tehetségkutatón, Alföldit, a hegylakót lecsukták ittas lovaglásért...
– A HAHAHA-tagokkal mi a helyzet?
A veterán katona a Harcias Harcosok Harcoló Alakulatába tartozott, akik folyton csatáztak valakivel. Részükről majdnem teljesen mindegy volt az indok és a jutalom.
– Épp valami kis ország hadseregével ütköznek meg. Lehet vagy húsz fő. Én beteget jelentettem.
A fiatal varázsló feljebb tolta homlokán a csákót. Nagyot fújt.
– Rájuk pedig igazán számítottam volna... Porció kapitánnyal mi van? Atyai pártfogód.
– Nos, ő jött volna szívesen, tudom... – Hapták feszengett, és barátja helyett inkább a vidám és okos törpéket nézte a szomszéd asztalnál. – De mostanában nemigen mozdul majd ki otthonról. Tudod, ő egy nagyon magas toronyban lakik, ezért úgy döntöttem, nyílvesszőre tekerve lövöm be neki a szórólapot.
– És?
– Pont akkor nézett ki az ablakon, mikor lőttem... Ráadásul a postás is akkor kézbesítette a leveleket.
A beszélgetés ezen a ponton kicsit leült a gyászos hallgatás miatt. Odafönt az emelvényen az ork nőstény új dalt kezdett pengetni, a "Fifi kutya bekéredzkedett a vihar elől éjszaka" című pajzán nótát. Hangos üdvrivalgás fogadta a közkedvelt művészeti alkotást.
– Akkor most mi lesz?
– Megisszuk a sört.
Három vastag talpú korsó landolt előttük az asztalon. Egy tünemény hozta őket: haja, mint a búzamező a nyári napsütésben, szeme nevető kék tó, mellei mint két feszülő kedvű, formás dinnye. Random megbabonázva, tátott szájjal bámult rá. Mikor végre meg tudta mozdítani az állkapcsát, megszólalt.
– Kisasszony, maga gyönyörű! – rebegte.
A pincérlány elpirult, és ragyogó mosolyt küldött a kecskeszakállas felé. Megvillantak tökéletes formájú fogai; Random meg tudta számolni mind a négyet.
– Köszönjük, a számlát majd a végén kérjük – mondta gyorsan Hapták. Izomer az asztalon átnyúlva megpróbált szívmasszázst alkalmazni eszméletlen főnökén. Tapasztalatból tudta, az használni szokott.
Mire a sokkot kapott mágus felocsúdott, a lány már messze elől, a körasztalok között ingatta formás hátsóját. Randomék megfogták egymás kezét, és az asztal fölé hajolva azért imádkoztak némán, nehogy megforduljon.
– De most már aztán fenékig! – Hapták felkapta korsóját a pecsétes barna falapról, majd nagyot kortyolt belőle. Azonmód le is engedte. Arcán gyanakvó kifejezés ült.
– Te Random! Nincs ezzel a sörrel valami baj?
– Izomert kérdezd, ő már végzett. – Az óriásnak két kortyába telt az ital. Mikor ránéztek, halkan böffentett és megvonta a vállát. Random elmosolyodott. – Bár most hogy mondod... olyan kék íze van.
–Kék íz? Az milyen? Nem, ez inkább olyan fémes. Ez az, fémes. Fémbűz.
Random ismét megsértődött.
– Lehet, hogy számodra ez fémbűz, nekem viszont kék illat, és kész!
– Most miért beszélsz dőlt betűvel?
– Valami gond van a szolgáltatással? – csikordult meg Hapták mögött a már ismert síri hang. A veterán a szívéhez kapott; Óber úgy termett mögötte, mint egy szabadságolt orgyilkos, aki azért mégis lopakodik egyet vasárnap, hogy ki ne essen a gyakorlatból.
– Úgy is mondhatjuk – válaszolt helyette a mágus. Bár szemben ült barátjával, nem látta, a főúr hogyan bukkant elő. – Kicsit foghíjas itt a felszolgálás.
A sört valahogy nem merte megemlíteni.
– Ez tűrhetetlen! Haladéktalanul utánajárok az esetnek. – A szavak darabonként potyogtak alá a fél bajusz alól. – Addig azonban egy kísérő elvezeti önöket a különterembe. Most már fogadóképes.
– Köszönjük.
Random felhajtotta a sörét, kék illat ide vagy oda, majd kikászálódott az asztal mögül. Megvárta, míg társai is hasonlóképp cselekednek – Izomer majdnem vitte magával a kecskelábú alkotmányt, annyira beragadt –, aztán a rájuk váró, mellényt és csíkos nadrágot viselő pincérfiúhoz fordult.
– Mehetünk, fiam. Várj csak! Nyisd ki a szád egy pillanatra! Ah, rendben...
Elhaladván a professzorok és a zsenik szintjének tudatállapotát súroló vendégek között, szóváltásra lettek figyelmesek. Igazából nem is kerülhette volna el a figyelmüket, mivel egy komplett nehézfiú-szett állta el az asztalok és a pult közötti keskeny ösvényt.
Bőr és szögek csillogtak mindenfelé, hatalmas lelógó harcsabajszok lógtak a komor szájak fölött. A banda tagjai derékövükbe csupasz pengéket tűztek, a kezükben pedig tortát, palacsintát, jégkrémet és más férfias ételeket markoltak, mivel épp előbb hagyták ott az édesség-részleget. Célpontjuknak egy különös hármast néztek ki, amelynek tagjai a hatalmas pultnak támaszkodva vártak az italukra. Középen egy fiatal, sihederkorból éppen csak kinőtt elf fészkelődött, oldalán egy-egy borzas fejű, alufóliával körbetekert testű, druidaforma alakkal.
Hapták félretolta a pincérfiút, és közelebb lépett a jelenethez, hogy jobban hallja a kibontakozó párbeszédet.
– Végre megtaláltunk benneteket! – vigyorgott a nagyra nőtt galeri vezetője, egy hegyomlás méretű haramia. Alkarvédőire rubinköves mandzsettagombokat erősített, amik megvillantak a pörgő-forgó vámpírlámpa fényeiben. – Napok óta caplattunk fel-alá a városban. Kocsmából ki, kocsmába be... Tudtam, hogy ezekkel a madárijesztőkkel nem mennél normális helyre, fiú.
A kölyök segítség után kutatva, kétségbeesetten nézett szét.
– Kérem, rabló úr – hebegte alig hallhatóan. – Itt valami tévedés lesz. Összekever minket valakikkel.
Furcsa mozdulatot tett a kezével.
– Nem ezeket a druidákat keresik. Tovább engednek minket.
– Nem ezeket a druidákat ke... – kezdte ismételni az egyik bambán bámuló nehézfiú, miközben a megkezdett csokifagyi barna csíkokat festett az állára. A vezér rámordult.
– Elhallgass! És te is, kölyök! Nehogy azt hidd, megbabonázhatsz minket a szavaiddal! Megtesszük, amiért fizetnek minket, mégpedig most rögtön!
– De hát nézzenek rájuk! – fogta könyörgőre az elf. Majdnem sírt már; Hapták egészen megsajnálta. – Totál idióta mind a kettő!
– Vátdujudú, ó ájszkrím men? – fordult a banda felé a jobb oldali druida udvarias érdeklődéssel. Társa azonban hátra se fordult.
– Bibapp – vetette hátra a válla fölött.
A galeri vezetője megropogtatta ujjcsontjait.
– Elég ebből. Srácok, végezzünk gyorsan!
Egy emberként lódultak előre – ami elég nehéz mutatvány volt, egy tízfős bandáról lévén szó; nagy gyakorlatot, és bizonyos tapasztalatot igényelt szinkronúszás terén –, és már éppen ütésre emelték a kezüket, amikor erélyes hang csattant fel a hátuk mögött. Kis időre még a közelben ülő – okos – vendégek is elhallgattak.
– Megállj!
Tógába öltözött alak ült az asztalnál, közvetlenül a pult előtt. Szakáll nélküli arca méltóságteljes fensőbbséget sugárzott.
– Ne bántsátok őket!
A bandavezér nagyot, dühöset harapott a kezében lévő mákos rétesből, és a tógásra vicsorgott.
– Aztán miért ne?!
– Mert mondanivalóm van a fiúval kapcsolatban – válaszolt a különös figura.
– Mondanivalója van! Mondanivalója van! – hallatszott innen is, onnan is. Érzékelvén a hangulatot – na meg hát a Mondanivalót meg kell becsülni –, a nehézfiú kihúzta magát, megrántotta övét és a bajsza alól megeresztett egy kelletlen morgást.
– No... Halljuk akkor azt a...izét!
– Nos – kezdett rá a markáns arcélű férfi, nagy ívben keresztbe vetve a lábait. – Az imént tanúja voltam, drága barátom, amint agresszív modorban léptél fel az itt kis híján elterülő jótét teremtményekkel szemben. Nem kenyerem a kinyilatkoztatásszerű véleményalkotás, de most, mint pártatlan ítész, kivételt teszek. Elég, ha a kezedbe veszed egy percre Homogenész hat évszázada papírra vetett, "A zsenge ifjak dicsérete" című munkáját; abban le van írva minden. Meg kell mondanom –¬ noha nem mindennel értek egyet a könyvében, lásd például a dugványozást –, az alapelvvel magával oktalanság lenne vitatkozni. Te, barátom, minden bizonnyal ízlésbeli különbség alapján kívánod péppé verni az elf fejét, de a tematika...
– Mondd már! –kiáltott valaki a hallgatók közül.
– Az mondanivalóm természetesen csak egyvalami lehet – mondta sértődötten a bölcs. – Az ifjúság a jövő reménysége.
Az időközben Hapták mellé került Random lélegzete elakadt. Döbbenten összenézett barátjával, mindkettejük tekintetében félelemmel vegyes tisztelet remegett. A Professzorok Házának közönségét hasonlóképpen kővé dermesztette pár másodpercre a hatalmas igazság.
Aztán elmúlt az a pár másodperc.
Egy sámli, két fatányér, egy zsenge malac teljes bordázata, és három teli korsó sör – úgy látszik, mások is kék illatúnak találták – repült a tógás bölcs felé. Valami olyan erővel találta homlokon, hogy hátrabucskázott, de így legalább megmenekült az érkező láncos buzogány csapásától. A kitörő tapsviharhoz még a dobogón játszó ork nőstény is csatlakozott. A hujjogás és a dobogás elhalkultával az addig passzívan emésztő bandafőnök ismét megindult a meglehetősen gondterhelt trió felé.
– Döbbenet, hogy valaki még beveszi ezt a szöveget ¬– sóhajtott a veterán, aki maga is felkapott valamit az előbb, hogy a tógáshoz hajítsa. Odaszólt a nagydarab útonállóhoz. – Elnézést, nem sietne kicsit? Időre megyünk.
A megszólított úgy fordult hátra, mint a téli álmából ébresztett medve, aki álmában épp két medvelánnyal bulizott.
– Nagyon, nagyon elegem van abból – mondta lassan –, hogy folyton megzavarnak. Épp a munkámat végezném, szóval kotródj odébb, vagy széttéplek!!!... Széttépünk.
– Ó – mondta Hapták azon a hangon, mikor valakit kellemetlen meglepetés ér, mondjuk ráesik egy zongora. Hátrasandított Randomra, aki elértette a célzást, és tovább passzolta tekintetét a testőrére.
– Izomer, légy szíves...
A kopasz barbár félretolta az előtte állókat, derékövéről leakasztotta az állandóan magánál hordott kötéltekercset. Közben széles, vidám mosoly ragyogta be az arcát, ami azért szép teljesítmény volt attól az arckifejezéstől.
Hamarosan kiderült a nézők számára, hogy Izomer mesterei jártasak lehettek a kínzásban, közelharcban, borjú lasszózásban, és elvégeztek legalább egy magas szintű jóga-kurzust. A galeri egy percen belül puhára verve, megkötözve vergődött az intézmény padlóján, végtagjaikat a lehető legszokatlanabb helyeken rögzítette egymáshoz a sodort kenderkötél.
Random flegmán a fűben reszkető nyúlra hajazó elf mellé sétált.
– Izomer a kötések mestere – kacsintott rá büszkén. – Nemrég rávett egy hegyi trollt arra, hogy szoprán-kánonban énekelje el a Fifi kutyát. Mindezt a puszta kezével, meg azzal a kötéllel!
A fiú szaporán bólogatott, de közben mindegyre a kijárat felé tekintgetett.
– Értem, uram, és köszönöm. Nagyon hálás vagyok a segítségükért, de mennünk kell, méghozzá azonnal!
– Csak tessék! Minden jót! – intett nagyvonalúan a mágus. Az elf karon ragadta a két druidát, ők azonban még odaléptek Haptákékhoz. A magasabbik a harcos vállára tette a kezét.
– Egy csip van a fejemben – szólt meghatottan.
– Bal ló – helyeselt a másik.
– Erre nincs időnk! Menjünk!
Hapták integetett a fura mozgással távolodó hármas után, kikerülte a földön agonizáló bandatagokat, majd a szokásos hirtelenséggel megjelenő Óberhez fordult.
– Főúr, volna kedves ezúttal tényleg intézkedni?!
A zsabós fél bajusza remegett az indulattól. Csettintett, mire a mögüle elősorjázó, pitykés egyenruhába bújtatott biztonsági őrök – rejtély, hogy fértek el a háta mögött – nekikezdtek a nehézfiúk felnyalábolásának.
– Nem tudom, hogyan történhetett – sziszegte Óber. Haragosan meredt Haptákra, mintha a veterán tehetne mindenről. – Nemes intézményünkre egyáltalán nem jellemző ez a fajta...
– Jó, jó! Csak hadd jussunk el végre a különterembe. Kérem!
– Hogyne, uram. Amint a kísérő magához tér – kapott egy kósza ütést, de már locsolják –, azonnal elvezeti önöket a helyiségbe.
Sarkon fordult, és átsuhant a tömött asztalok között; sokan észre sem vették, hogy elhaladt mellettük. Kisvártatva utolérte a biztonságiakat. Hideg, a magas regiszterekben még kellemetlenebb hangja végigkarcolta Random és Hapták idegeit.
– Megmondtam! Nem megmondtam? Szűrő! Szűrőpórus! Megmondtam! Na vigyék őket, szaporán!
– Megvagyunk végre?
– Azt hiszem.
Hosszú, keskeny asztalnál ültek mind a hárman. A kardmintás abroszon egy kancsó víz és hat pohár gubbasztott, tovább növelve Random ellenszenvét Óber iránt.
– Legalább abból a kék illatú sörből hozathatott volna... Jó kis hely ez a Professzorok Háza, mondhatom!
Hapták nem zavartatta magát barátja szemrehányó tekintetétől, elvégre ő a jobb szélen ült, Izomer meg a balon: a túlbuzgó testőrnek bajos lett volna elérnie. Kényelmesen hátradőlt, és a plafont fixírozta.
– Inkább örülj, hogy ideértünk! A fejem megfájdult a sok hárfazenétől.
– Az enyém is – masszírozta meg homlokát Random. – Te jó ég, legalább lenne valami...
A terem túlsó végében nyílt az ajtó, és egy cserzett bőrű, hatalmas orral megáldott fej bukkant fel a nyílásában.
– Elnézést, szóltak? Megkezdték már?
– Még nem – válaszolta a veterán. – Kérem, várjon!
– Hosszú este lesz... – jósolta Random, és erre még Izomer is rábólintott.
Igaza volt.
Ahhoz képest, hogy sem a HAHAHA-tagok, sem sok más jelölt nem jött el, szép számmal akadtak jelentkezők. Egyesével léptek be a terembe, és mikor végeztek – függetlenül attól, Randomék felvették-e őket – távoztak, szólítván a következő jelöltet. A sikerrel járt delikvensek aztán a földszinten múlatták az időt a csapatépítés végéig.
A két barátnak szerencséje volt az elsővel. Rögtön megalkudtak a Schuldigunda nevű, tülkös sisakot, lándzsát, és legalább olyan veszélyesnek látszó szőke copfokat viselő amazonnal, utána azonban csupa elfuserált alak következett.
Először egy táncdalénekes bárd, majd néhány nyugalmazott akrobata próbálkozott. Őket egy tolvaj követte az El Rakh oázisból, aztán mindjárt egy másik a szomszédos El Chórból. Mivel szükségük volt zsebmetszőre, a másodikat erős fenntartásokkal ugyan, de fölvették. Egy Man'feld nevű hentes – őt egyből ki is küldték –, és egy mélynövésű barlang-istállóőr érkezett még, majd...
– Sokan vannak még? – sóhajtott Random. Az addigi jelentkezők jobban lefárasztották őket, mint egy csapat kiképző őrmester, akiknek hat hónapig csak velük kellett volna foglalkozni.
Mintegy válaszul, újra nyílt az ajtó. A rajta beóvakodó csuklyás, malaclopós, vastag bőrkesztyűt viselő alak rögtön a falhoz tapadt, majd óvatos oldalazással végigaraszolt mellette. Biztos azt hitte, a csapatépítők nem vették észre. Tévedett, és ezen a tényen a zsebeiből időnként kipottyanó bilincsek és pengék sem változtattak.
Mikor egy vonalba ért az asztallal , Hapták rászólt.
– Nem akar leülni?
– Khm... hát... Köszönöm – válaszolt a jövevény, majd letelepedett a jelentkezőknek odakészített székre, szemben Randomékkal.
A veterán, dacára megtépázott idegeinek, megpróbálta szívélyesen folytatni.
– Csak nyugodtan, fújja ki magát! Hogyan szólíthatjuk?
– Danger vagyok, a fejvadász – érkezett a felelet a csuklya árnyékából. Az egyébként elég cingár jelölt megpróbált veszélyesen rájuk meredni. Aztán sietve abba is hagyta, mert Izomer megmutatta, hogyan is kell azt a fenyegető nézést csinálni.
Izomer tulajdonképpen mindig fenyegetően nézett.
– Értem. – Hapták nem adta fel. – Igyon egy pohár vizet, attól talán feloldódik!
– Nagyon... khm... kedves.
Miközben a szájához emelte a poharat, a fejvadász finomkodva eltartotta a kisujját. Zizzenés: valami elhúzott Hapták feje mellett, belenyesett a pofaszakállába, majd belefúródott a falba.
– Gucs – nyelt félre ijedtében Danger. – A rejtett pengevetőm volt, bocsánat... A kisujjam hozza működésbe.
A veteránnak rángani kezdett egy izom a bal szeme alatt.
– Semmi gond – mondta rendíthetetlenül. – Random, átvennéd?
– Persze. – A mágus előre könyökölt. Közben mellékesen az asztallapra fektette varázsbotját.
– Nos... Danger, ugye? Milyen referenciái vannak?
– Nem tartok állatokat.
– Úgy értem, hol, kiknél dolgozott eddig?
– Á, így már értem! – Dangernek egyszerre megeredt a nyelve. –Mint említettem, fejvadász vagyok. Felkutatom a körözött egyéneket és igény szerint elbánok velük. Ha pedig magánszemélytől kapok megbízást... Tudja, nálam kifejezetten veszélyes, ha ismerem a munkaadóm nevét. Helyeket azonban mondhatok: legutóbb például hónapokig kémkedtem Pepitában.
Kissé meghökkentek.
– Kérem?
– Pepitában. Tudja, ahol felválva laknak feketék és fehérek.
– Ah...
– Nem volt könnyű dolgom. Alkalmazkodnom kellett, ha utazni akartam: nappal fehér voltam, éjszaka fekete.
Hapták a kezébe temette az arcát.
– Te jó ég...
– Most már jöhetek? – nyitott be újra a nagyorrú egyén.
– Kifelé! – üvöltötte Hapták. – Majd hívjuk!
Random csitítóan feléje tartotta kezét.
– Nyugi, nyugi... Nyugi. Mindjárt végzünk. Kedves Danger, még egy kérésünk lenne. Megismertük nem egy képességét, de a betöltendő munkakörhöz elengedhetetlen szakértelmet még nem láttuk öntől. Szóval... tartana nekünk egy kis kardvívás-bemutatót?
– Persze – mondta magabiztosan a fejvadász. Fölényesen elmosolyodott, a háta mögé nyúlt, kisvártatva azonban megnyúlt az arca. Elvörösödött.
– Ööö... – nyögte. – Azt hiszem, otthon... otthon felejtettem a kardomat.
Mefisztói vigyor ült ki a mágus arcára. A kecskeszakállal kifejezetten erős volt az összhatás.
– Csak nem? Biztos az ágy alatt maradt, a műorral meg az álszakállal együtt. Ne adjuk kölcsön a barátomét? Harcban mondjuk nem lenne túl jó megoldás. Vagy nem is, csak suhogtasson a kezével, mintha elhozta volna a fegyverét!
– Hahaha – mosolygott savanyúan Danger.
– Szintén tag? – derült fel az időközben apátiába süllyedt Hapták, majd látva a másik értetlen ábrázatát, újra elkomorodott. Random azonban egyre jobban szórakozott.
– Sajnálom, kedves fejvadász úr, de nem vehetjük igénybe a szolgálatait. Köszönjük, hogy elfáradt. Legyen szíves, mikor kimegy, szóljon a következő jelöltnek!
– Kérem. Aztán nehogy megbánják! – mondta a csuklyás. Óber szintjét ugyan nem érte el, de még így is elég hűvösen csengett a hangja. – Már csak egyetlen alakot láttam odakint. Uraim, sok szerencsét! Magukra fér!
Sértett arccal, szaporán körbearaszolt a fal mentén, ahogy bejött, majd távozott. Hapták nagyot sóhajtott.
– Hála az isteneknek! Ha tovább marad, nekimegyek, és a személyzet újra takaríthatott volna.
Tovább is mondta volna, de nyílt az ajtó, és belépett az utolsó jelentkező.
– Végezzünk gyorsan! – súgta Random.
Ahogy közeledett, a csapatépítők egyre több fura részletet figyelhettek meg a jelöltön. Az hagyján, hogy gigantikus szaglószervvel rendelkezett, de férfi létére copfban hordta a haját. Copfban! Ráadásul ázott tollak lógtak fényes fekete hajfonatából. Rojtos bőrruhát viselt, rajta népszerű bárdcsapatok és lovaskocsi-márkák jelvényeivel. Ezüstcsatos övén, azon a részen, ahol Random a varázsbotját szokta hordani, tomahawk csüngött le tartószíjáról. A másik oldalon hosszú vadászkést hordott.
– Foglaljon helyet! – Most Random kezdte az unalomig ismételt procedúrát. Szemét összehúzva mérte végig a szálas alakot. – Megtudhatjuk a nevét?
– Jó Égnek hívnak.
– Ö... Uh... Ön ugyebár akkor...
– Igen. – A jövevény kirántotta övéből kését, és maga mögé hajította. A penge tévedhetetlen biztonsággal fúródott a falba, éppen szívmagasságban. – Indián vagyok.
– És Jó Égnek hívják. Értem. – A varázsló kicsit összeroskadt. Neki is sok volt aznapra a válogatás. – Nagyon... nemes név.
– Köszönöm. A neveink mindig kifejezik a személyiségünket. Apámat Hetyke Pajesznak hívták, anyámat Tűzről Pattant Bölénylánynak. Miután egybekeltek, apámból Lógó Orr lett...
– Ó, azok a beszédes indián nevek! – sóhajtott fel szomorúan Hapták. A katonacsaládok tagjai általában csekély képzelőerőről tettek tanúbizonyságot, amikor névadásra került sor. Sarc generális, Hapták apja sem volt ez alól kivétel, éppúgy, mint a felmenői. A veterán bátyjával, Hadtáppal elég korán ráébredt erre, de igazából még szerencsésnek is mondhatták magukat: ismertek egy távoli unokatestvért, akit Bunkernek hívtak.
– Nos – mondta Random, miközben együttérző pillantást vetett barátjára. – A származása alapján úgy veszem, megvannak a szükséges referenciái...
– Sok olyat nyúztam már.
–... Ajánlásai, igen. Már csak a harci szakértelméről szeretnénk megbizonyosodni. Lenne szíves?
Válasz helyett az indián előkapta tomahawkját. Megpörgette ujjai közt, felpattant, majd feldobta a fegyvert. A háta mögött elkapta, megpörgette, átvette a lába alatt. Ismét feldobta, elkapta – közben lement spárgába –, a levegőbe ugorva hármat pördült saját tengelye körül, végül belevágta a harci fejszét a falba, jó méterrel a kés alá. Körülbelül oda, ahol a képzeletbeli ellenfél ágyéka helyezkedett el.
– Azt hiszem, mehetünk – állt fel székéről Random, miután sikerült megtalálnia a hangját. Kezet nyújtott az indiánnak. – Jó Ég, üdvözlöm csapatunkban!
– Nagyon köszönöm! – vigyorgott a copfos. Megrázta a mágus kezét. – És most? Mik a további teendők?
Haptáknak végre sikerült szétnyitnia lábait, amiket a tomahawk becsapódásának pillanatában zárt össze önkéntelenül. Visszautasította Izomer segítségét és felkászálódott.
– Összeszedjük odalent a többieket, rövid eligazítást tartunk, aztán holnap kezdődhet a munka!
– Pontosan, ahogy a társam mondja. Induljunk!
Miután csatlakozott hozzájuk Schuldigunda és az El Chór-béli tolvaj, a társaság megindult a kijárat felé. Óbert csak távolról látták, és ennek mindannyian nagyon örültek: a főúr épp az egyik kétméteres csapost szidta, aki már a sírás határán állt. Az ork nőstény időközben átült a zongorához.
Alig csendültek fel a "Csak nokedlivel jó a gombapörkölt, de én kérek hozzá tejfölt is" kezdetű pajzán nóta első taktusai, amikor hatalmas termetű, torzonborz alak perdült Randomék elé. Őt még számos fenyegető külsejű társa követte. Mindegyik valami sajtkészítményt tartott a kezében – mint utóbb kiderült, az előtérben ingyenes termékmintákat osztogattak.
– Miattatok lecsukták az öcsémet! – hörögte a martalócképű. Akkora szakálla volt, mint egy díjnyertes törpének. – Kalodába csukták, de onnan kivették. Holnap fegyházba teszik, de onnan is... Szóval ti vagytok az okai, hogy szenved! Eljött a leszámolás ideje!
– Ó, te jó ég! – kiáltott fel kétségbeesetten Random. Ez egyrészt a helyzetnek, másrészt a torzonborz kezében lévő, alattomos illatú sajtnak szólt.
Az indián odafurakodott melléje.
– Igen? Itt vagyok – kezdte, de Hapták megpördült, és szó nélkül állcsúcson vágta. Jó Ég eldőlt, mint a szálfa.
– Készüljetek a halálra!
– Ó – mondta Hapták is. Random felé fordult, aki már meg sem várta a mozdulatot, úgy intett kopasz testőrének.
– Izomer, légy szíves...
