Kovács Gábor: Diablo boulevard

A sűrű, sötét felhők napok óta szürkeségbe borították a várost, az utcák aszfaltjára párás, fülledt levegőt préselve tartották félelemben a viharra érzékenyeket, köztük engem is. A poshadtvíz szagú villamos homályos üvegén át vágyakozva bámultam az araszoló autók közötti ösvényeket, magamban már útvonaltervet készítettem, és szinte láttam is, ahogy bringámmal pofátlan trükkökkel magam mögött hagyom az embereket, ha a kiszámíthatatlan időjárás nem kárhoztat a tömegközlekedés börtönébe. Lustább és kényelmesebb vagyok annál, minthogy az esővel küzdjek, ezért szomorúan ugyan, de a házunk folyosójának vaskorlátjához láncoltam kétkerekűmet.

Személyes szabadságom, valamint a napfény teljes hiánya egyre jobban apasztotta amúgy is sekély életkedvem vizét, ezért inkább elfordultam az ablaktól, majd tanácstalanul körbenéztem, hol lelhetnék egy kis belső nyugalomra. Az ajtó és az izgő-mozgó harmonika közötti koporsóba támaszkodtam meg, kezemmel a méregzöld kapaszkodón önkéntelenül dobolva adtam a körülöttem állók tudtára az utazás okozta feszültséget. Gondolkodni próbáltam, de az idegen környezetben agyam teljesen kiürült, csupán egyetlen mondat visszhangzott benne folyamatosan:

„Csak hat megálló.”

Körbenéztem, hátha találok valamit, amivel legalább néhány másodpercre leköthetem figyelmemet.

Hamis glóriával téveszt meg a gonosz, a mi urunk fényét álcaként használva – olvastam a kopott matricát szemben velem. Már mindent hamisítanak – gondoltam. Egyik oldalról sem kaptam még soha semmit. Elfordítottam fejemet, tovább folytatva a bámészkodást. Egyetlen pillantással fel szoktam mérni az embereket, magamban történeteket kreálva életükről, de mivel semmi különlegeset nem láttam, hamar végeztem a nézelődéssel. Unalmas emberek egy unalmas napon. Benyúltam a zsebembe a telefonomért, de aztán mégsem húztam elő, mivel még véletlenül sem akarok azok közé tartozni, akik az agyuk helyett inkább a telefonjukat használják, ingerszegény helyzetekben. Rutintalanságom miatt még egy képregényt sem hoztam magammal, amivel ha csak kis időre is, de máshová képzelhetném magam. Az indokoltnál sokkal jobban szenvedtem.

A padlót kezdtem bámulni, ügyet sem vetve a közben cserélődő utasokra és vártam hátha legalább egy gondolat visszatér. Semmi nem történt. Az érdektelenség párosulva a monotonitással már éppen kezdett megnyugtatni, de akkor megéreztem valamit.

Valamit, ami a komfortzónámon kívül esett, mégis nagyon benne volt. Az illata volt az első, ami elkábított. A sosem érzett csodálatos, tiszta aromák táncot jártak tüdőmben, elmémet fényárba borították. Felemeltem a fejemet, és egyenesen régóta áhított, de létezését már egyre inkább tagadott végzetem világító kék szemének csapdájában találtam magam. Egy másik világba léptem, környezetemet csak elmosódott masszaként érzékeltem, a váratlan káprázat még az egyensúlyomból is kibillentett. Már akkor biztos voltam benne, hogy belém lát, sőt önként tárom fel neki lelkem legrejtettebb zugait is, ha kéri. Erőlködve ugyan, de kiszabadultam tekintete fogságából, pedig még maradtam volna hosszú ideig. Cseresznyepiros telt ajka alig láthatóan megmozdult és nekem címzett parányi mosolyba húzódott. Borzongás futott végig rajtam, tekintetemet nem tudtam levenni róla. Hosszú, platinaszőke haja egyáltalán nem tette közönségessé, inkább, ha lehet, még jobban kiemelte természetfeletti szépségét. Megértettem, miért robbantak ki háborúk egyetlen nő miatt, holott elkötelezett pacifista vagyok. Végignéztem rajta.

Csinos, de cseppet sem hivalkodó ruhát viselt, szűk nadrág, bőrdzseki, alatta kissé áttetsző szűk felső, ami látni engedte közel sem hibátlan alakját. Egy ilyen archoz nem is kell, hogy az legyen, a pár kiló plusz ellenére teste minden centiméterébe beleszerettem, ágyékomban bizsergést éreztem, de akkor a riasztó bekapcsolt és a magam alkotta realitás talajára dobott.

Kinek képzelem én magam, hogy egy ilyen tünemény fényének akár a közelébe is mehetnék?

Egyáltalán nem éreztem, hogy vonzó lennék kifakult pulóveremben és kinyúlt farmeromban. Kezdtem rettenetesen szégyellni magam, pedig hányszor fogadtam már meg, hogy csak úgy lépek ki az utcára mintha az első randira mennék. Önámítások és elvetélt fogadalmak.

Önbizalomhiányom felülkerekedett az álomvilágon és inkább ismét a padló felé hajtottam fejemet.

De a lány még ott volt. Közelsége felzaklatott, muszáj volt lopva rá-rápillantanom, amit nyilván észrevett mivel megállás nélkül mocorgott. Táskáját igazgatta, a haját babrálta, aztán levette a kabátját miközben folyamatosan engem nézett azokkal a démoni szemekkel. Szívem ekkor már a torkomba dobogott, megszédültem, verejték csorgott a hátamon, kételkedni kezdtem a valóságban.

Az idő közben hihetetlen módon felgyorsult, én pedig megérkeztem a hatodik megállóhoz. Ugyanebben a pillanatban a szépség az ajtóhoz lépett, én pedig mögé álltam rettegve az elválástól. Mélyen magamba szívtam a végzet illatát, próbáltam elraktározni magamban, hisz egy életben csupán néhányszor történik ilyen katartikus találkozás, és én még sokáig emlékezni akartam ezekre a pillanatokra.

A jármű lassítani kezdett. Ő mintha csak elbúcsúzna, hátra nézett rám még egyszer, majd beletúrt gyönyörű hajába és vállán átfésülve elém tárta a tarkóján lévő tetoválást. Rózsa, közepén koponyával. Talán csak a dübörgő adrenalin okozta, de úgy láttam a minta megmozdul, a csontszáj szétnyílik és szólni készül, ám mielőtt jobban megnézhettem volna a hajzuhatag visszahullott, az ajtók kitárultak. A lány jobbra indult, én balra, de mielőtt még túl messzire jutottam volna tőle, egy „isteni sugallat” visszafordított.

A sodró tömeg az ellenkező irányba próbált terelni, de ellenálltam és lökdösődve, szitkozódva átküzdöttem rajta magam, már semmi nem számított csak a lány.

De elvesztettem.

Kétségbeesetten forgattam fejemet, hátha megpillantom, ő viszont eltűnt. Hihetetlen ürességet éreztem, és átkozni kezdtem magam az elhalasztott lehetőségért, mint mindig, akkor is gyáva voltam. Újabb fogadalom született, meg kell erősödnöm.

 Abban a pillanatban megláttam egy távoli sarkon befordulni, bár el sem tudtam képzelni ilyen rövid idő alatt hogyan juthatott olyan messzire. Szinte futva indultam utána, nem számított a piros lámpa, a dudáló autók, sem azok, akiket félre löktem az utamból, csak az érdekelt, hogy őt utolérjem bármi áron. Siettem, ahogy tudtam, de mintha egyre csak távolodott volna, míg végül kétségbeesetten szaladni kezdtem, de még így is messze láttam csak az utcák végén eltűnni. Nem adtam föl, talán életemben először tényleg eltökélt voltam. Egy hatalmas épület árkádja alatt vesztettem utoljára szem elől, ahova már rohanva érkeztem és az egyik díszes oszlopot kikerülve végre utolértem. Keresztbe font karral, mosolyogva várt rám, mintha elkéstem volna, kis híján neki is mentem annyira váratlanul ért hirtelen megjelenése. Izzadtan, zihálva néztem bele szinte már fehér szemébe.

– Mégis utolértél – szólalt meg, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy örömöt vagy bosszúságot hallok ki balzsamos hangjából.

– Nem szabadna itt lenned – folytatta megjátszott szemrehányással. – Még nem kellene tudnod erről a helyről.

Időbe telt, míg szavainak értelmét felfogtam.

– Milyen helyről?

Addig úgy hittem, már a város minden szegletét jól ismerem, hátam mögött mégsem a megszokott ódon épületeket láttam. Helyüket jóval magasabb és díszesebbek vették át észrevétlenül, magas tornyaikkal sötétségbe borítva a macskaköves utcát, ami időközben felváltotta a repedezett aszfaltot. Ámulatomból a mézédes hang rázott fel.

– Sétáljunk! – mondta kedves mosollyal, amivel döbbenetemet próbálta enyhíteni. Elindultunk.

Némán mentem mellette, és közben magyarázatot próbáltam találni a látottakra. Hosszú árkád alatt gyalogoltunk, amely eddig szintén rejtve maradt előttem, mellettünk árnyékba rejtőző kert, aminek növényeit nem tudtam beazonosítani. A levegőben ózonszag terjengett, akárcsak egy nyári vihar előtt, az oszloperdőből mi mégis verőfénybe érkeztünk. Kalauzom célirányosan elindult az eddig ott sem volt hely felé, karomat megragadva húzott magával egyre kijjebb a fénybe, szürreális kirándulásom első állomása felé.

Gigantikus tér tárult fel előttünk, amit széles sugárút határolt, járműveket azonban nem láttam. Az útról keskeny sétányok ágaztak le véletlenszerűen, hogy aztán hatalmas szobrok mellett elhaladva apró ligetekbe torkolljanak. A távolban elszórtan óriási építményeket láttam, és néhány diadalívet. Emberek mellett mentünk el, akik riadt tekintettel hallgatták a velük szemben álló beszélgetőtársukat, akik nekem mindig háttal álltak. A lány ujjait, ujjaimra kulcsolva húzott tovább az egyik utacska felé. Érintésétől felriadtam, de megszólalni még nem voltam képes, hagytam tovább vonszolni magam az álom-valóságba.

Egy férfi mellett haladtunk el, aki sötét öltönyt viselő nővel beszélgetett, hátközépig érő vörös hajából legalább is erre következtettem, arcát persze nem láttam. A férfi zavaros tekintettel nézett a vele szemben állóra, sárgás szeme a reményvesztettségtől volt nedves. Koszos markában gyűrött papírlapokat szorongatott, egyikről a zárójelentés szót olvastam le. Vállán kopott bevásárló táskában gyűrött ruhák. Látszott rajta, hogy életét a kemény munkának szentelte, egy volt a sok ezerből, akik csupán túlélni akartak, ha már az előre lépés nem sikerült.

– Két napja bolyongott már sokkos állapotban, mikor rátaláltunk. Gyógyíthatatlan beteg, már semmit nem tehettek érte, ezért hazaküldték a kórházból, hogy otthon halhasson meg. Mi vagyunk az utolsó reménye, de csak egy rövid ideig tudunk neki segíteni. Sajnos nekünk nem elég értékes.

A gondolataimat válaszolta meg, még ha sokkolt is, amit hallottam.

Apró kavicsokkal gondosan kirakott járdán folytattuk a sétát. A kövek mintha mozogtak volna talpunk alatt, és változtatták volna az út mintázatát, de ennek megfigyeléséhez már tényleg nem volt energiám. Fák között kanyarogva kis téglaházhoz érkeztünk, aminek terasza leginkább egy park kávézójára emlékeztetett, bár az asztalok feltűnően távol voltak egymástól.

Itt is beszélgetőket láttam, az öltönyösök nekem háttal ültek, akárhogy próbáltam, nem sikerült egyiküket sem megnéznem elölről. Megálltunk az egyik asztalnál, a lány megvárta, míg kihúzom neki a széket, mintha tényleg csak randevúznánk.

Fáradtan rogytam le vele szemben, agyam már egyre kevésbé tudta feldolgozni a történteket, kezem remegett és szédülni kezdtem. Az „angyal” végigsimította verejtékben úszó arcomat, közben azt mondta:

– Higgy abban, amit látsz! Ez a valóság. Vagyis a valóság egy olyan szeglete, ami a te világodba már nem fér bele.

Megvárta, míg kissé megnyugszom, és egy poharat tolt elém, ami valahogy az asztalunkra került. Megragadtam és mohón inni kezdtem kesernyés, de jéghideg tartalmát. Alig nyeltem le, mikor éreztem, hogy az erő egy csapásra visszatér belém, látásom kitisztult, gondolataim rendeződtek.

Ekkor vettem csak észre, hogy időközben ruházata lecserélődött, sötét zakó került rá ezüst csíkos inggel, ugyanazt viselte már, mint az arctalanok körülöttünk. Ijedtségemre azonnal reagált.

– Ebben érezzük magunkat a legjobban – mondta, és igazított új öltözetén. – Felesleges megijedned, elég akkor félni, ha baj van.

Mutatóujját kinyújtva lassan a hozzánk legközelebbi asztal felé mutatott. Engedelmeskedtem és fejemet abba az irányba fordítottam.  Ketten álltak a fekete ruhás előtt. Egy fiú és az édesanyja. A fiú karját válltól csuklóig vágások borították, némelyik még olyan friss volt, hogy vér szivárgott belőle. Mélyen barázdált, koravén arcát a folyamatos alkoholizálás húzta bárgyú vigyorba, ideges mozdulatai mégis elárulták rettegését. Anyja megpuffadt, mocsoktól szürke karmokban végződő ujjaival fejére tapadt ősz haját babrálta.

– Egy másik reménytelenség – hallottam hirtelen. – A nincstelenség. Őket még használni fogjuk.

– Használni? – kérdeztem vissza. – Mint a maffia?

– Szerinted honnan vették az ötletet? És igen, a ruhánkat is utánozni kezdték – mondta széles mosollyal, mikor látta arcomon a hitetlenkedést.

Kérdések özönét kezdtem volna rázúdítani, de ekkor másik irányba mutatott. Távolabb a bulvársajtóból jól ismert, de már egyre ritkábban szereplő egykori szépségkirálynő vett át egy borítékot vidáman. Lassan kezdtem összerakni a történéseket, de a fő kérdések még hátra voltak, ezért visszafordultam felé, kinek szépsége ide hozott.

– Na, jó. Mi ez az egész és hol vagyunk?

Kérdésemre kérdéssel felelt.

– Te kiben hiszel?

– Az most lényegtelen – vágtam rá türelmetlenül.

– Válaszolj! – parancsolt rám. – Ha öröm ér kinek hálálkodsz? Ha fáj, kihez fohászkodsz?

Elgondolkodtam. Kezdtem úgy érezni, ezeket a kérdéseket nem véletlenül teszi fel. Be kellett látnom, hogy valójában sosem hittem semmiben és senkiben. Mindig úgy tartottam egyedül vagyok minden ellen. Kérdőn néztem rá.

– Utánam jöttél igaz?

– Igaz – válaszoltam.

– Tehát akkor kiben hittél, amikor követni kezdtél?

Pár pillanatig töprengenem kellett aztán óvatosan válaszoltam, de inkább kérdésnek hangzott.

– Magamban?! – Elismerő bólintás volt jutalmam és az a varázslatos mosoly.

– Akkor sem értek semmit – mondtam szégyenkezve.

– Pedig egyszerűbb, mint hinnéd. – Átnyúlt az asztalon és ismét megfogta a kezemet.

– Hittél hit nélkül. Nézz jól körbe! Rajtad kívül itt mindenki alkut próbál kötni abban a reményben, hogy nyerhet vele. Van, aki vagyont akar, van, aki még egy kis életet, van, aki népszerűséget. Csupa olyat, amiért hiába imádkoznának. Egyedül neked nem vagyunk már kapaszkodó. Mindenki mástól várja a megoldást, de ha az nem jön, elfordulnak, miközben arra vágynak, hogy a lelkük jó helyre kerüljön a végén. A könnyebb út mindig biztonságosabbnak tűnik.

– Azt akarod mondani, hogy a pokolban vagyunk? – szakítottam félbe.

– Dehogy! – kacagott fel. – Itt az egyensúlyról van szó. Menny és pokol, fény és sötét, mindegy hogy nevezzük, egyik se jó vagy rossz, bár azt gondolnád, a gonosz uralja éppen a földet. Pedig csak a föntiek vannak túlterhelve, hiszen ezekben a percekben is több ezer bűnök nélküli hal meg, és ez csak egyre rosszabb lesz, így nekünk is könnyebb dolgunk van, hiszen önként jönnek hozzánk. Maga az ember is kezd szörnyeteggé válni anélkül, hogy a jóságát elveszítené. Csupán alkalmazkodik az őt körülvevő világhoz.

– Várj! – kiáltottam föl. – Azt akarod mondani, hogy a lelkem el kell adnom az ördögnek?

– Ne legyél már ilyen földhözragadt! – szólt kedvesen. – Nem akarjuk a lelkedet. Ha semmiben sem hiszel, akkor már nyert ügyünk van. A te lelked különben sem olyan simulékony, mint másoké.

Kérdőn néztem rá.

– Mit mond Isten? Higgy bennem! A másik oldalon mindennek az ellenkezője érvényes. Érted már?

– Azt hiszem igen – mondtam nem túl meggyőzően. – A pokolra jutok.

– És ha oda is jutsz? Semmiben nem különbözik a paradicsom és a purgatórium. Hamis propaganda csupán.

Hagyott néhány percig emészteni a hallottakat, megvárta, míg én szólalok meg. Minden bátorságomat összeszedtem, mielőtt megszólaltam.

– Én téged akarlak. Bármibe is kerül.

– Megtalálsz – válaszolta olyan hangsúllyal, hogy el is hittem. – Más lesz a külsőm, más lesz a hangom, de ígérem, ott leszek valakiben. Te pedig keresni fogsz.

Felállt a székről, kezét felém nyújtotta, magához húzott és szorosan átölelt. Soha nem éreztem még ehhez fogható nyugalmat és boldogságot, azt akartam, ez örökre így maradjon. Lehunytam szemem és átadtam magam az idegen érzésnek.

Dobhártyaszaggató hangzavar riasztott fel, mintha a város összes zaja egyszerre támadt volna rám. Megint a körúton voltam a csepegő esőben. A káprázat eltűnt, de orromban még ott éreztem bőrének illatát és az érzés is megmaradt, már tudtam minden rendben lesz. Nem kellenek fogadalmak, minden bennem van.

A megálló felé indultam és nem idegeskedtem, már tudtam az én angyali bestiám keresztezni fogja utamat. Nincs többé üres remény.