Craz és Mab Tee: Zombigasztronómia, avagy csirkepörkölt ebédre

Dezső sajnálattal állapította meg, hogy a környék macskapopulációja az utóbbi időben erősen csökkenő tendenciát mutat. Nem tudta, mi oka lehet a jelenségnek, hisz ő személy szerint mindezidáig csak nyolcat evett meg.

A spájz nullához közelítő élelmiszerállománya cselekvésre késztette. A konyhaablakban ácsorogva pedig a szomszéd Babi néni szárnyasai kecsegtettek pozitív kilátással.

Jó lett volna, ha előző életében elsajátít valamilyen egyszerűbb harcművészetet, amit most bevethetne a tyúkok ellen, de így visszagondolva felködlött előtte, hogy maximum a szájkaratéig jutott. Azt alkalmazni a szárnyasok ellen meg botorság lett volna, pláne egyre fogyatkozó szókinccsel, leginkább a hörrr, és szinonimái felé szűkülve.

Pár percig szemezett a hűtőajtóval, majd kinyitotta. A felső polcon egy tetszetős állagú sajtra lelt, aminek kellemes illata pillanatok alatt átvette az uralmat a konyha légterében – koordinálatlan mozgásra kényszerítve egy betévedt darazsat.

Dezső élvezettel elnyammogta az aromás finom falatot, de csak még jobban megéhezett. Az alsó polcon pár üveg Stella Artoist talált és egy nagy adag tejszínhabot. Ez a másnak talán szokatlan párosítás kellemes emlékeket ébresztett benne. Bólogatva emlékezett a polcon gubbasztó élelmiszerek egy nem olyan régi, ám annál leleményesebb felhasználására.

Álmodozva elővett egy sört, felbontotta, majd rutinosan beállította a megfelelő dőlésszöget, hogy a habzó hűvös nedű kellő intenzitással találjon utat a nyelőcsövében. Így, hogy már közben nem kellett levegőt vennie, az üveg is gyorsabban kiürült.

Viszont nem sokára csalódottan állapította meg, már ez az érzés se a régi. A sör nemes egyszerűséggel átszivárgott rajta, és a talpa alatt gyűlt terjedő pocsolyává.

Szomorúan gondolt vissza arra az időre, amikor még – világ- és számos sörfesztivált látott veséje jóvoltából – akár húsz percig is vissza tudta tartani a bizonyos folyamatot. Úgy ám, egy dingókutya vesénél csak egy halott dingókutya veséje ér kevesebbet.

Korgó gyomra, és az a követelődző érzés gyorsan visszarángatta álmodozásából a jelenbe. Így hát elhatározta, hogy belevág a csirkevadászatba.

Babi néni, a szomszédasszony, igazi tenyeres-talpas sváb menyecske volt. Messziről fel lehetett ismerni, folyton népviseletben járt. Fejkendőjét szorosan hátrakötötte úgy, ahogy az eladósorban lévő lányoknál szokás. Mert Babi néni sosem ment férjhez. Ha kicsit felöntött a garatra, rögtön az ő Szepijéről kezdett mesélni.

– Az én Szepikém, egy jóvágású, helyes férfiember vót. Olyan hippi. Hosszú barna haját irigyelték a lyányok, meg ugye, mást is szerettek vóna tőle, de az én kincsem csak engem szeretett. Keményen megfogta a munka végét. Én is. Sokszor dicsért, hogy ügyes kezem van, meg a lelkem… mit a lelkem, a májam is oly hófehér, mint a patyolat. Mert az én Szepikém egy igazi úriember vót. Tudtam én ám, mivel lehet néki jót tenni. Reggel pár kupicányi szilvapályinka, délben sör, meg az én csirkepaprikásom, este egy-két pohárka Göröngyösi Olaszrizling. Há’ eccer fölállt az én Szepikém Medárd napján, és aszongya, neki mostan el kell mennie, mert mán nem bírja, bévonul a Néphadseregbe. Még a haza sorsát is a szívén viselte, olyan jólelkű vót az én kincsem. Elkezdtünk én is, meg az ég is ríni. Negyven napig csak ríttunk. Azóta várom az én Szepikémet, mikor gyün haza. Be szép is lenne…

Babi néni ritka fösvény ember hírében állt. Ingyen nem adott semmit, csak akkor enyhült meg egy kicsit, ha ivott, ekkor vérmes nőszeméllyé változott.

– Dezsőkém, ha te mostan jó leszel hozzám, adok néked egy kis dödöllét.

Dezső rendszerint ilyenkor fogta menekülőre a dolgot.

A parasztház mögött lévő bekerített baromfiudvarban állt a körtefa. A finom, mézédes, nagy gyümölcsök láttán a gyerekeknek összefutott a nyál a szájukban, de a fáról még csak lopni sem lehetett, a baromfiudvarnak ugyanis – Babi nénin kívül – más őrzője is akadt.

A kakas ritka kellemetlen jószág volt. Vehemensen védte a területet. Aki mégis bemerészkedett, azt kegyetlenül összecsipdeste, ehhez pedig külön taktikát alkalmazott. Sunyin megbújt a kert valamelyik sarkában, megvárta, míg az áldozat bejön, hátat fordít neki, abban a pillanatban felfutott a hátán, és ott csípte, ahol érte.

Te, Disznyó, mindenkit meghágol, he? – rikácsolt sokszor Babi néni.

Dezső, némi hörr kíséretében óvatosan belesett az udvarba, de a vörös tarajost sehol sem látta.

Ellenben úgy egy tucat szárnyas kapirgált a gyéren nőtt poros fűben. Dezső megpróbált minél csendesebben lopakodni, észrevétlenül, minél közelebb kerülni a tyúkokhoz. A lágyan lengedező szellő szerencsére szemből fújt, ez is jól jött, bár a csirkevadásznak halványlila gőze sem volt, ez mennyiben könnyíti meg a zsákmány becserkészését.

A zombilét egyik hátulütője a mozgáskultúra erős hanyatlása lett. Dezső mozdulatai pár nap alatt lelassultak. Azelőtt sem volt egy villámlábú parkettáncos, és a legyeket se kapdosta röptében. Sőt mi több, még a kengyelfutó gyalogkakukkal szemben is a prérifarkassal szimpatizált.

Most is jól jött volna valamilyen furfangos csapda, egy vállról indítható rakéta meghajtású föld-föld tyúkkalitka, egy mobil domboldalról legurítható ragasztóval bekent hatalmas sziklagolyó, egy jó manőverező képességű lökhajtásos görkorcsolya, vagy egy téglafalra festett hívogató tyúkól, aminek a csirkék nekiszaladnának hazafelé menet.

Viszont Dezső a felsoroltak közül egyikkel sem rendelkezett.

Csak egy méretes lepkehálóval, amit a sufniban talált, és most előhúzott a háta mögül. Vészjósló harci kacajjal támadásba lendült.

Erre a hangra figyelt fel, az addig árnyékban bóbiskoló kakas.

Fejét kissé félrecsapta, aljas módon megvárta, míg a hörgő Dezső hátat fordít. És uccu, neki! Felszaladt áldozata hátán. Jókorát csípett, ám egy valamire a tarajos nem számított: Dezső fülének darabja a csőrében maradt. Kis ideig libegtette, mint ahogy a gilisztát szokás, aztán rossz íze miatt a földre dobta. Újból támadásba lendült.

Ezt már Dezső se nézte tétlenül, így a döbbent tyúkok nem mindennapi performansz szemtanúi lehettek.

Egyfelől a szemétdomb ura próbált csípőtávolságon belülre kerülni. Másfelől a szemétdomb illatú figura próbálta távol tartani a tollas veszedelmet. Harmadfelől ismét a kakas próbálkozott, mivel gyorsabb volt ellenfelénél.

Így folytatódott e látványosan kivitelezett, körökre osztott stratégiai játék, egészen addig, míg a kukori bajba, és egyúttal hálóba került.

Történt ugyanis, hogy a nemes egyszerűséggel Disznyónak nevezett szárnyas taktikát váltott, és ezúttal elölről támadt. Hatalmasat csípett Dezső lába közé. Dezső felhorkant, elkapta a tarajos fejét, s erőből megpróbálta letépni. Ám Disznyót elkapta a pitbull ösztön, s továbbra is a sliccén lógott. Dezső bőszen hümmögött, terpeszállásba állt, darabos lambada mozgással lengette a kakast, hátha leesik, aztán hirtelen meggondolta magát. Aznap épp eleget vesztett, férfiasságát nem akarta. Egy csavarintással eltörte a tarajos nyakát. Rátört a győzelmi mámor, melytől a baromfiudvar többi lakója a kert sarkában összeverődve rémülten pislogott.

Innen már nem volt megállás, Dezső a célegyenesbe fordult, és határozott, bár lomha mozdulatokkal behálózta a tyúkokat.

Amikor már több ebédnekvaló nem fért a lepkehálóba, elégedetten hazabattyogott.

Otthon egyenként elspájzolta a szárnyasokat, majd kiválasztotta a legszemrevalóbbat. Díszmenetben vitte a vágódeszkáig, ahol rövid töprengés után konyhakésznek nyilvánította.

– Csirke. Jó csirke! – motyogta Dezső, orrát a mikrohullámú sütő üvegére nyomva, és várakozva figyelte, ahogy az ebédje odabent pörkölődik.

illusztráció: Andy Baron