Paul F. Cooper: Babál

– Osztály víííígyázz! – rikkantotta a hetes, ahogy nyílni látta az osztályterem ajtaját. Müller tanárnő ezúttal nem érkezett egyedül, szorosan a nyomában, leszegett fejjel egy fiatal lány lépkedett. Huszonnyolc szempár szegeződött egyszerre az új jövevényre, ki még mindig leszegett fejjel állt az első pad, pontosabban Huszár Tamás előtt. Az arcát könnyű fátyolként fedte hosszú, dereka alá érő, tejfelszőke haja. A hűvös őszi időhöz képest csak egy lenge, halványzöld nyári ruhát viselt, melyet apró, színes virágok díszítettek. A vékony ruha láttatni engedett mindent tökéletes alakjából, melyet Tamás csodálhatott meg a legközelebbről. A ruha csipkés széle éppen csak elérte a lány kecses térdét, szabása pedig kiemelte kerek csípőjét, vékony derekát és formás kebleit, melyeket visszafogott dekoltázsa is hangsúlyozott.

– Gyerekek, ismerjétek meg Babált, a mai naptól ő is a mi osztályunkba fog járni – kezdte Müller tanárnő a rá jellemző kimért hangon. – Édesapjával nem régiben költöztek a városba, bánjatok vele illendően! Babál, mondj pár szót magadról, mutatkozz be az osztálynak!

A lány, mintha mit sem hallott volna a tanárnő szavaiból, továbbra is mozdulatlanul, leszegett fejjel állt az osztály előtt, mint egy antik szobor. Müller tanárnő zavartan nézett előbb a lányra, majd az osztályra, mely a kezdeti meglepődésből felocsúdva morajló mocorgásba kezdett.

– Tán néma? – kiáltott előre az utolsó padból Kozma Dávid. Megjegyzését visszafojtott kuncogás, néhány padból halk nevetés nyugtázta.

– Dávid! – ráncolta össze szemöldökét Müller tanárnő.

– De hát nézze meg, csak ott áll! Egyébként is, milyen név az, hogy Babál? – folytatta Dávid.

– Magyar – szólalt meg végre a lány, de fejét továbbra sem emelte fel.

– Hát, én még sosem hallottam – hitetlenkedett Dávid.

– Azért mert régi – felelte a lány, és végre felemelte fejét. Az osztályra ismét dermedt csend ült. Babál gyönyörű arca még Dávidban is megakasztotta a szót, és az addig nevetők szájára is odafagyott a mosoly. A lány bőre oly gyönyörű, fehér és sima volt mint a legkülönlegesebb márvány.

– Nagyon régi – nyomatékosította Babál, és egyenesen Dávid szemébe nézett. A fiún langyos melegség futott végig.

– Akkor is hülye egy név – tette azért még hozzá Dávid, és karba fonta a kezét. Az osztály helyeslően mormogott.

– Na most már elég! – emelte fel hangját Müller tanárnő, és nyomatékul a tanári asztalra koppintott vastag arany pecsétgyűrűjével. – Tessék tisztességesen viselkedni, Dávid! Te pedig ne legyél ilyen mulya, mutatkozzál be szépen, na! – mutatott bátorítóan a lányra.

– A nevem Babál – kezdte a lány kissé bátrabban, de ahogy kimondta nevét, az osztályon újabb kuncogáshullám söpört végig. Dávid a hátsó padban a székén hintázott, és karját tarkója mögé fogva teli szájjal vigyorgott. A lány rezzenéstelen arccal folytatta. – Édesapámmal élek. Ő kézműves. Próbababákat készít...

A lány szava itt megakadt, Müller tanárnő jobbnak látta ha közbe szól, mielőtt újabb fegyelmezetlenség tör ki az osztályban.

– Bizony, Babál édesapja nagyon tehetséges művész, volt szerencsém látni a munkáit, hát azok a babák... olyan élethűek, hogy majd megszólalnak! Talán édesapád egyszer megengedi, hogy az osztály elmenjen hozzátok, és együtt megnézzük a műveit! – lelkendezett Müller néni, és átkarolta Babált.

– Talán... – ismételte az a tanárnő szavait, szemeit újra lesütve.

– Ki a fene készít ma már kézzel próbababákat? – mormogta Dávid úgy, hogy csak a körülötte ülők hallották. Azok mind helyeslően hümmögtek.

– Jól van hát – folytatta Müller tanárnő kissé zavartan, egy szabad helyünk van, ülj ide ni, mutatott a Tamás melletti üres padra. A fiú azóta bámulta átszellemülten Babált, hogy az belépett az ajtón.

– Ide? – kérdezte a fiú alig hallhatóan, és kezével göndör haját kezdte babrálni.

– Na ez szép páros lesz, a fura lány és Tamáska! – nevetett fel Dávid, majd frappáns beszólása után elégedetten kezdett újra hintázni székén. Az osztályon visszafojtott nevetés futott végig. Müller tanárnő immár asztalánál ülve, és a naplóba temetkezve úgy tett, mint aki semmit sem hall. Tamás lehajtotta fejét, arca pedig elvörösödött. Nem mert a lányra nézni, amikor az leült mellé.

Ekkor érezte meg Babál émelyítően édes illatát. Egy pillanatra meg is szédült, és összefolytak előtte a füzetében ákombákom módra tekergő két ismeretlenes egyenletrendszerek. Muszáj volt becsuknia a szemét egy pillanatra. Soha nem tapasztalt bizsergés futott át rajta, könnyűnek érezte magát mint egy tollpihe, fel is szállt a felhők közé, sőt meg is tudta érinteni azokat. Mintha a világ összes virágából készítettek volna ritka parfümöt, de Tamás tudta, hogy amit érez, az nem ember alkotta illat. Ahhoz túl tökéletes.

Négy teljes tanóra telt el míg Tamás jobbra merte fordítani fejét, hogy ránézzen Babálra. A lány arcát elfedte hosszú ezüst haja, de mintha megérezte volna a fiú tekintetét, mert ugyanabban a pillanatban ő is oldalra nézett. Tamás csak ekkor vette észre, hogy Babál bal szeme zölden csillogott, mint a legdrágább zafír, a jobb pedig kéken ragyogott, mint a sekély vizű lagúnák csillogó hullámai. A tekintetük találkozásától Tamás újra elvörösödött, keze izzadni kezdett, és lesütötte szemét, mely önkéntelenül is végigfutott a lány dekoltázsán.

Sem Tamás, sem Babál nem szólt egy szót sem. A lány hosszan nézte a vörösödő fiút, aki érezte magán a lány tekintetét. Ettől még jobban zavarba jött, és még jobban izzadt a tenyere. Végre a kicsengetés kimentette Tamást a kellemetlen helyzetből. Kikászálódott a padból és kiviharzott a teremből. Babál végig követte őt hideg tekintetével.

Tamás csak a szünet legvégén mert visszamenni a terembe, félszegen ült vissza Babál mellé. Ahogy leült, egy papírgalacsin csattant a tarkóján. Hátrapillantott, Dávid először rákacsintott, majd két kezével szívecskét formált, szájával pedig hosszan csücsörített. Tamás szégyenkezve fordult vissza, Dávid pedig elégedetten pacsizott padtársával.

– Jó napot kívánok! – lépett be a terembe Seres tanár úr, hóna alatt egy vaskos kémia könyvet szorongatva. Seres tanár úr régimódi, szigorú tanárember volt, óráin még Dávid is visszafogta magát, könyvébe temetkezve vészelte át a kétszer negyvenöt percet.

Az utolsó órán a diákok már úgy várták a kicsengetést, mint a kisgyermekek a karácsonyi ajándékbontást. Amikor pedig végre felbúgott a csengő éles hangja az osztály egy pillanat alatt kiürült. Utoljára csak Tamás és Babál maradt. A fiú a lehető leglassabban csomagolta össze könyveit és füzeteit, időnként pedig félve a lányra pillantott.

– Mikor fogod végre megkérdezni? – törte meg a csendet Babál Tamás sokadik lopott pillantása után.

– Mit? – motyogta az orra alá Tamás, és bár szeretett volna, nem mert a lányra nézni.

– Hogy hazakísérhetsz-e.

– Szabad? – kérdezte Tamás miközben könyveit gyűrögette.

– Szabad – felelte Babál, és lassan felállt a padból.

Egy pillanatra sem vette a szemét a fiúról, akinek már a homloka is gyöngyözött, gyomra pedig úgy kavargott, mint aki rögvest kiadja magából az ebédjét. Ezidáig még beszélgetni se nagyon beszélgetett lányokkal, nemhogy hazakísérjen egyet. Ráadásul egy ilyen szépséget, mint Babál. Hirtelen zsigeri félelem kerítette hatalmába. Hiszen azt sem tudja hogyan kell ilyenkor viselkedni. Miről beszélgessen? Okos, intelligens fiú volt Tamás, de a nőkről semmilyen tapasztalattal nem rendelkezett. Újra kiverte a hideg veríték, mert arra gondolt, hátha csak szórakozik vele a lány. Lehet, hogy ez csak egy ízetlen tréfa, melyet Dávid eszelt ki? Lehet, hogy ha elkíséri a lányt, akkor az egyik sarok mögül előugrik a haverjaival, ismét megverik, és arcát a sárba nyomják, mint már annyiszor? Mi a fenét akarhat tőle egy ilyen gyönyörű lány? Talán hangosan is kimondta volna az utolsó gondolatát, de mire felnézett, Babál már sehol sem volt. Sietve pakolta össze a maradék holmiját, és kiviharzott a teremből.

A langyos őszi nap már így kora délután is hosszú árnyékokat vetett az iskola előtt fákon. Menthetetlenül közeledett az ősz, már a nagy cseresznyefa levelei is sárgulni kezdtek. Itt érte utol a fiú Babált. A lány lassan, kimérten lépkedett, szinte suhant, és ügyet sem vetett Tamásra, aki számára egyre kényelmetlenebb volt a csend. Szíve hevesen dobogott ahogy újra és újra beszippantotta a lány émelyítő illatát, és egész teste megremegett, amikor véletlenül összeért a kezük. Úgy érezte lángol a mellkasa, lábai elgyengültek és furcsa szédülés fogta el. Szeretett volna újra hozzáérni Babálhoz, megfogni a kezét, átölelni, megcsókolni, végigsimítani tökéletes testét. A gondolattól újra kiverte a verejték.

– Hol is laksz? – kérdezte Tamás elcsukló hangon. El is szégyellte magát, hogy csak ezt az idétlen kérdést sikerült feltennie.

– Abban az utcában aminek a végén a régi malom van – felelte a lány, de egy pillanatra sem nézett a fiúra.

– Aham, a Satrafa utca – motyogta a fiú, és odébb rúgott egy kavicsot.
Maga sem tudta miért, de Tamás egyre vonzóbbnak találta a lány hűvös távolságtartását, mely lassan meg is nyugtatta. Szíve már nem vert hevesen, és verítékezése is elmúlt. Egy valami maradt csak meg, sőt erősödött egyre, a lány iránti vágya. Oly hosszú idő után végre közel került egy lányhoz, ezt az esélyt nem fogja elszalasztani!

Talán húsz percet sétálhattak amikor befordultak a Satrafa utcába, melynek végén a régi malom omladozó épülete nyúlt az ég felé.

– A szürke ház az – mutatott maga elé Babál.

Egyszerű, kicsiny parasztház előtt álltak meg. Ablakai sötétek voltak, és mozgásnak sem volt jele. Babál az ajtó helyett a kaput nyitotta ki, és mindketten beléptek a tágas udvarra, melyen síri csend ült.

– Senki sincs itthon? – kérdezte Tamás, miközben körbenézett az udvaron. Úgy tűnt régen nem gondozta senki a portát, a fű magasra nőtt, a lehullott faleveleket senki nem seperte össze és a földön szétszórva különféle szerszámok hevertek.

– Senki – felelte a lány. – Akarod látni a babákat?

– Milyen babákat? – kérdezte Tamás, miközben beljebb lépdeltek az udvaron.

– Amiket édesapám készít. Nagyon szépek.

– Ja azokat…persze.

Babál szótlanul indult el az udvar végén álló, düledező melléképületek felé, melyek egykor szerszámoskamra, magtár, fásszín vagy csirkeól szerepét tölthették be. Kulcsot vett elő, és a leghátsó ajtó zárjánál matatott. A zár kattant egyet, a lány pedig belépett, és eltűnt a sötétben. Kisvártatva, egy pislákoló égő fénye szóródott szét a helyiségben. A félhomályban Babál még szebbnek tűnt.

– Tessék – mutatott körbe Babál az épületben álló babákon. Különféle méretben és öltözetben álltak szép rendben egymás mellett a próbababák. Volt magasabb, alacsonyabb, női, férfi, sőt még gyermekbaba is. Némelyiken mai ruhadarabok voltak, mások a régebbi korok divatja szerint voltak felöltöztetve. Az arcuk remekül megmunkált finom porcelán volt, a rájuk telepedett portól eltekintve valóban tökéletesen élethűek voltak.

– Tényleg szépek – mondta Tamás, miközben körbejárta a babákat. Gondolatai azonban egészen máshol kalandoztak. Lopva egyre csak Babált figyelte, a lány kívánatos teste egyre nagyobb vágyat ébresztett benne. – Kérhetek valamit inni?

A lányt mintha meglepte volna a kérdés, csak pár másodperc után válaszolt.

– Igen. Itt várj!

– Inkább veled mennék – mondta Tamás, és szíve újra hevesen kezdett dobogni.
A lány bólintott, így elindultak a ház felé. Odabent, akárcsak az udvaron, néma csend honolt. Nem búgott hűtőszekrény, nem kattogott falióra. Szinte fülsiketítő volt a csend.

– Biztos senki nincs itthon? – kérdezte Tamás, ahogy beléptek a kicsiny konyhába, melynek ablakán keresztül az egész udvart be lehetett látni.

– Biztos – felelte Babál, és pohárért nyúlt a konyhaszekrény felső polcára. Tamás megbabonázva nézte a nyújtózkodó lányt, kinek tejfel haja ide-oda himbálódzott kerek fenekén, ahogy igyekezett levenni a poharat.

Babál vizet engedett a pohárba, majd mindketten leültek a konyhaasztalhoz. Tamás úgy igyekezett, hogy minél közelebb ülhessen a lányhoz. Nagyokat kortyolt a vízből, majd végigtörölte száját. Babál szótlanul ült mellette, és ahogy lábait keresztbe tette egymáson, hosszú, finom combja teljes egészében láthatóvá vált. Tamás meredten bámulta, de a lány ügyet sem vetett rá. A fiú szíve újra hevesebben vert, ahogy a lány meztelen combját nézte. Mindennél jobban szerette volna megérinteni a lány puha bőrét, végigsimítani, csókolgatni, érezni egész lényét. Bizsergés futott végig rajta mely az ágyékában összpontosult. Nem bírta tovább. Hosszú évek elfojtott vágya készült felszínre törni, és nem tudta útját állni. Talán nem is akarta. Lassú mozdulattal nyúlt a lány felé, és kezét rátette combjára.

– Ne! – mondta Babál szinte suttogva, és most először mélyen belenézett Tamás szemébe. A lány szemei úgy világítottak, mint a drágakövek.

– De! – nyögte Tamás, és kezét feljebb csúsztatta a lány szoknyája alá. Végre ilyen közel került egy nőhöz, innen már nincsen visszaút, ma meg fog történni!

– Nem! – sikította a lány természetellenesen éles hangon, és teljes erejéből megragadta a fiú karját. Tamás ordítani akart a fájdalomtól, de nem jött ki hang a száján.
Babál ekkor látta meg a konyhaablak előtt lebukó alakot. Csak egy pillanatig látta, de azonnal felismerte Dávidot, aki az iskolától követte őt és Tamást. A lány egy pillanat alatt felpattant helyéről, mint a forgószél, úgy viharzott ki a konyhából, és feltépte a bejárati ajtót.

– Babál! Babál! – szólongatott a férfi, ahogy belépett a házba. – Hol ez a lány – motyogta, majd sapkáját fejéről leemelve belépett a konyhába.

– Istenem Babál! – kiáltott fel, sapkája pedig kiesett kezéből. A lány a konyha egyik sarkában állt leszegett fejjel, és a ruháját babrálta. Arcát eltakarta leomló ezüst haja, mely alól időnkét könnycseppek hullottak alá.

– Babál, drágám! Istenem… már az első napon? – motyogta a férfi, majd lassan odalépett a lányhoz, és mellkasához húzta fejét.

– Nem akartam… édesapám én nem akartam – pityergett a lány a férfi kabátjába.

– Tudom, tudom kincsem. Hányan vannak?
A lány ujjaival mutatta, hogy ketten.

– A másik?

– Bevittem a többi közé. Nagyon szép! – emelte fel a fejét a lány, hangjában pedig egyszerre megkönnyebbülés és vidámság vegyült.

– Hát, ez itt nem valami szép… – mondta a férfi mosolyogva. – Na gyere, segíts kivinni! Aztán menj, pakolj össze! Holnap továbbállunk. A lány bólintott, és kifelé menet még végigsimította Tamás porcelán arcát.