Ndy: Mesterkélt dallamok

Egy borús őszi reggel fuldokoltam, sírtam magam a világra az alföld egyik, megyeszékhelynek csúfolt porfészkében. Apám, joviális arcú, termetes férfi, bocsánatkérő mosollyal hárította el a dajka ajánlatát, amikor az felé nyújtotta a kicsiny, zöld kórházi kendőbe bugyolált újszülöttet. Ma már tudom, hogy ez a mosoly jobb esetben lélekrothasztó közönyt, de inkább mértéktelen önzést takart. Akkor viszont, apró nyálbuborékokat eregetve szám széléből, pufók kis kezeimmel salapáltam, mintha bizony magát a világot kívántam volna magamhoz ölelni.

Anyám, valódi úrinő, egy nemesasszony minden mártíromságával húzott márványkemény csöcseire, hogy ott az anyatejjel együtt szívjam magamba mindazt a mételyt és képmutatást, amely később egész gyermekkoromat meghatározta.

Láthatta ezt az ápolónő is, mert amikor kifele indult a kórteremből, halkan, csak önmagának megjegyezte: itt valami nagyon el van baszva! Ha hallom, ha értem, ha fel is fogtam volna a szavait, választ akkor sem adhattam volna rá. Ma, már igen.

Mindezek ellenére nem volt rossz kölyökkorom. Hiányt sosem szenvedtem, nem ismertem az éhséget, és fázni is csak olyankor fáztam, amikor egy-egy késő estig húzódó zongoraóra után hazafelé bandukoltam a latyakos főutca hosszan nyúló aszfaltcsíkja mellett. Mindig elgondolkodtam, vajon hol végződhet ez a széles, semmibe vezető betonút, van-e egyáltalán vége, és ha igen, milyen érzés lehet megérkezni oda. Talán azért, mert a szívem már akkor is tudta azt, amit én még nem: hogy egyszer végleg magam mögött hagyom ezt az egész, istenverte kócerájt.

Jó gyerek voltam, mert ezt várták tőlem, visszahúzódó és türelmes, hiszen ilyennek formáltak. És álmodozó, aki az erőszakot csupán hírből, a félelmet pedig soha nem ismerte. Legalábbis addig a napig, amíg egy délután épp a házunk felé tartottam a szerdákra rendszeresített szolfézs óráim egyikéről. Első pillanatban észre sem vettem, hogy néhány idősebb fiú körüláll. Ártatlan heccelődésnek indult a dolog, de rémült prédaszemeim előhozhatták belőlük az emberben ősidők óta lapuló ragadozót. Lökdöstek, sértegettek, obszcén szavakat kiáltoztak a fülembe, amelyeknek a felét sem értettem, majd kisvártatva elcsattant az első pofon is. Hosszú évtizedek távlatából visszatekintve, nem volt igazán nagy ügy, akkor és ott mégis a megalázottság és a rettegés kvintesszenciáját éltem meg. Melegséget éreztem a combjaim közt, és nedves lett a nadrágom. Egy pattanásos, golyófejű fiú figyelt fel először szégyenemre, és undorodva megjegyezte:

– Nézzétek már, a kis fartúró összehugyozta magát!

Utána már nem bántottak, hisz’ nem voltak vadak, csupán egyszerű kamaszok. Morgolódva széledtek szét, én pedig zokogva, hüppögve rohantam hazáig. Apám, aki akkorra már korábban ritka haja java részét elvesztette, merev arccal kérdezgette, mi történt, és amikor félóra múlva, nagy nehezen kicsikarta belőlem a választ, telefonért nyúlt. Kapcsolatai és befolyása révén példásan megbüntette zaklatóimat, pedig én nem erre vágytam. Csupán egy ölelésre, de tőle azt sohasem kaptam meg.

A zenébe menekültem, gyakoroltam napról napra, évről évre. Oktatóim is felfigyeltek az erre a mérhetetlen elszántságra, így tizenöt éves koromban új tanárt kerítettek számomra. Úgy éreztem, hogy a középkorú zongoraművésznőt lenyűgözi a tehetségem. Ma már tudom, nem így volt. Mégis sokat tanultam tőle, zenéről s életről egyaránt. A kiábrándultság ennek ellenére sokáig kísértett; sikeres zeneakadémiai felvételim után, örömtől és diadalmámortól fűtve, a megbeszéltnél korábban érkeztem hozzá, így megláttam, hogy ugyanazt műveli a jóvágású kertészfiúval, amit korábban oly’ sokszor velem, és ami – hitem szerint – csupán nekem járt. A hamis szavak, a megjátszott nyögdécselés disszonáns hangjai évekre eltorzították, kifakították a lelkemben élő zenét.

Az eset után nem mentem haza, hisz’ tudtam, hogy talán soha nem is volt otthonom. A hajnal már a nagyvárosban ért.

Füstös klubokban játszottam, ahol széltől és munkától cserzett vasöklök verték belém az erő és a kegyetlenség tiszteletét, ahol feslett szajhák tanítottak a szerelem fortélyaira, és ahol Mozart, Chopin vagy Debussy örök érvényű szimfóniái csupán érthetetlen, zavaró hangok egyvelegének számítottak.

Egy napon, amikor a részeg gajdolás már álmaimból is visszaköszönt, úgy éreztem: minden dallamot lejátszottam, szépet és hamisat egyaránt. Akár egy sakkozó, aki fejben tartja az összes eddig megvívott meccset, és új, eredeti lépéskombinációt a fekete-fehér kockák által borított táblán többé nem tehet.

A sokemeletes bérház tetején azonban, ahonnan a végső ugrást terveztem, egy kámzsás, hosszú köpenybe öltözött alak állt. Nem láttam az arcát, mégis a zsigereimben éreztem, ki lehet.

– Biztos, hogy ezt akarod? – Mély, pokoligázó hangra számítottam, ezért megleptek a kedves, kissé karcos tónusú szavak.

– Van más választásom? – vontam meg a vállam. – A lelkem többet akar, a tehetségtelenségem azonban visszatart. Talán, egy másik életben…

– Tehetségtelennek érzed magad, vagy csupán a múltad és a jelened az, ami gúzsba köt?

– Mondd meg te. – Kezdett fárasztani a társalgás.

– Nem azért vagyok itt, hogy megítéljelek. Én csupán egy lehetőséget kínálok számodra.

– Tehetséget adsz? – néztem rá kétkedve.

Megcsóválta kámzsás fejét.

– Arra még én sem vagyok képes. Viszont a fájdalmat és a magányt, ami a szíved rágja, elvehetem.

– Mennyi? – kérdeztem, hisz’ akkor már tudtam jól, hogy mindennek ára van.

– Egy év múlva eljövök.

– A lelkemért?

Bólintott, és nekem csak suttogásra telt:

– Hát legyen.

Igazat mondott. Következő reggel, évek óta először frissen, kipihenten ébredtem. Új energiával ültem a zongorához, és az ósdi hangszerből hamarosan csodálatos dallamok keltek életre.

Délután a kocsmába siettem, ahol esténként játszottam, és felmondtam az állásom. Összes energiám és tudásom egy új, minden ízében eredeti zenemű írásába fektettem. Munkanélküli voltam, rosszul éltem, de igazán sohasem nélkülöztem. Gyakorta akadt egy kis mellékes, apróbb pénzösszeg, elmaradt adó visszatérítés – talán bónuszként Ő intézte így. Hónapok teltek el, amire végre elkészült a mű.

Nem lett sikere. Bár dagadó kebellel vittem kiadótól kiadóig, mindig szembesítettek vele, hogy „nincs rá igény” és hogy „az emberek mást hallgatnak a mai világban”. Végül egy komolyzenei stúdió művészeti vezetője kioktató stílusban nyilatkozott az ellenpontozás általa vélt hibáiról, a ritmika és a dinamikai ív számára érthetetlen egyenetlenségeiről. Nem is a zagyvaságai maradtak meg bennem leginkább, csupán az, hogy a nagydarab fickó mennyire hasonlít apámra.

Bármennyi visszautasításban is volt részem, ez mégsem szegte kedvem. Az apró padlásszobában, amelyet egy üres házban bérlek, minden reggel és este szólt a vetetlen ágy mellé állított pianínó, hogy mind újabb, mind tökéletesebb zeneművek születhessenek meg bennem, csendüljenek fel kezeim alól. A lélekborzongató dallamokat persze rajtam kívül nem hallja senki, de nem is bánom.

Ma viszont gyakorlok, hiszen holnap letelik az egy év. Nem akarom elhibázni a legtökéletesebb szonátát, amelyet valaha írtam. Tudom, hogy feleslegesen játszanám azt szüleimnek, egykor imádott zongoratanárnőmnek, a kocsmák sekélyes közönségének, vagy a kiadók tudálékos, középszerű döntnökeinek.

Alig várom a másnapot, és hogy értem jöjjön. Mert az utolsó művemet, Neki ajánlom.