Hertelendy Anna: A Láthatatlan Körhinta

Brandy Cooper tollából

A hatvanas évek második felét azért érzem sorsfordítónak az életemben, mert akkor lettek először igazi barátaim.

Missouriba költöztünk. A vakáció első napján érkeztünk Village Westonba, egy öreg Forddal. Apám könyvelőként helyezkedett el a helyi textilgyárban. Ez az üzem látta el munkával az egész környéket. Egy háromszobás ház bérletére futotta a család jövedelméből. A tapéták penészesek, a bútorok kopottasak és régimódiak – erre apám előre figyelmeztetett bennünket.  A múltunk bőröndökbe hajtogatva zötykölődött a csomagtartóban Florida óta, és fáradtan, egykedvűen bámultuk a változó tájat. Ám ahogy közeledtünk új otthonunk felé, egyre inkább eluralkodott rajtunk a várakozás örömteli izgalma. Amikor kikászálódtunk a hosszú út során egyre kényelmetlenebbé váló ülésekből, és megláttuk a völgyet körbeölelő, kéklő hegyeket, akkor igazán úgy éreztük, hogy hazaérkeztünk. Az utazás fáradalmait hamar kipihentük, és – apám nem mutatott különösebb tehetséget az ácsmesterségben – a szomszédok segítségével sikerült lakhatóvá tenni a Rover streeti házunkat. Néhány hétre a nyugalom beköltözött hozzánk.

Ahogy megszoktuk a környezetet, és elmúlt az izgalom, anyám boldogtalansága kezdett érezhetővé válni. Ugyan alig töltöttem be a tízet, fejletlen elmém mégis összefüggést talált hirtelen költözésünk, és a gondosan rejtegetett üvegei között, amikre rendszerint rábukkantam a ház különböző pontjain. Akkoriban azonban még elhittem, amit apám az új helyzetünkkel kapcsolatban mondogatott: „Minden rendben lesz, új életünk van, boldogok leszünk.”

Ami engem illet, meg is tettem minden tőlem telhetőt, hogy igaza legyen. Jártam a környék erdőit, békákra vadásztam, fürödtem a közeli patakban. Igyekeztem otthon nem láb alatt lenni. Találkoztam más gyerekekkel is, akik ahelyett, hogy kővel meghajigáltak volna, mint régen odahaza, befogadtak maguk közé. Megmutatták a titkos bunkerüket, amit egy régi játszótér ütött-kopott csúszdája alatt rendeztek be. Mike, Joey, Will, Joe, Barnie meg én elválaszthatatlanok lettünk. Amikor este hulla fáradtan hazaestem, csak távoli mennydörgésnek hatott apám ordítása, ahogy az össze-vissza karattyoló anyámat próbálja jobb belátásra bírni. Ha pofon csattant, én már a szobám rejtekében semmit nem hallottam belőle. Kimaradtam a családi jelenetből. Ilyenkor éreztem magam a legmagányosabbnak.

Doraval a textilgyárban találkoztam. Anyám szendvicsekkel megpakolt kosarával tanácstalanul ácsorogtam az üzemcsarnok kapujában, ahova a portáról küldtek. Hiába forgattam a fejem, az automata szövőszékek rítustáncában, a festékes dézsákból felszálló, bűzös párában, meg a mángorlók szüntelen, dobhártyaszaggató zakatolásában teljesen elfelejtettem, melyik lépcsőn kell felmennem az irodához. Csak álltam tátott szájjal, és bámultam a rengeteg csodamasinát, meg sürgő-forgó embert.

Egy fekete kislány lépett a látóterembe, és széles vigyorával elvonta megbűvölt tekintetemet az üzemcsarnok furcsaságairól.

– Kit keresel? – kérdezte a fülemhez hajolva. Próbálta túlkiabálni a zajt.

– Az apámhoz jöttem, Edmond Coopernek hívják, és a száztizenhármas irodában dolgozik – harsogtam vissza. Afrofonatos hajának mézillata volt.

Szó nélkül intett, hogy kövessem. Az iroda a második emeleten volt. Amikor átadtam anyám kosarát, és kiléptem az ajtón, a lány még mindig ott állt, ahol elváltunk.

– Lejárt a műszakom, és hazafelé be kell mennem a zöldségeshez… esetleg elkísérnél egy darabon?

Nagyvonalúan megrántottam a vállam – „felőlem aztán teljesen mindegy” –, de valójában majd kiugrottam a bőrömből, mert rettentő kíváncsi voltam erre a feketeszemű, fekete bőrű, angyali mosolyú lányra, akinek kéklett a tenyere a vászonfestéktől.

Hazafelé köveket rugdostam a cipőm orrával, ő meg szüntelen csacsogott. Elmesélte, hogy a szülei néhány éve meghaltak, amikor a gyár munkásszállóján tűz ütött ki. Azóta a nagymamájánál lakik, akinél ijesztőbb emberrel még sosem találkozott.  Hallotta, mi Miamiból költöztünk ide, és mindent tudni akart a városról. Biztosított felőle: egyszer ott fog lakni, ha lesz elég pénze elköltözni a nagyijától. Elmagyaráztam neki, hogy ott se jobb, mint máshol, de mintha meg sem hallotta volna. Nem akarta meghallani. Én pedig ott és akkor nem is bántam ezt: úgy gondoltam, Doraból majd filmcsillag lesz (hisz olyan szép…), és akkor megnyílnak előtte a nagyvárosok, nem kell egy nyomorúságos, lezüllött gettóban álmodoznia a boldogságról, ahogy apám tette a költözésünk előtt.

**

A vakáció vége közeledett. Új pajtásaim közül Dora volt a legszórakoztatóbb. A mindig eleven, csupa vigyor kislány folyton kitalált valami tréfát, amivel úgy elmulattuk az időt, hogy azután iszkolhatott haza. A nagymamája kegyetlen bosszút állt, ha Dora akár egy percet is késett a vacsoráról.

Nálunk nem sokszor akadt főtt étel, sőt attól sem kellett tartanom, hogy valaki észreveszi, ha nem vagyok a szobámban. Szüleim a saját malomköveik közt őrlődtek, rám nem maradt energiájuk. Nekik az elégnek bizonyult, ha nem csuktak börtönbe a csínytevésekért. Ha nem várt volna a village westoni gyereksereg minden reggel, bizony elég magányos kölyök válik belőlem. A bunkert, a folyópartot, az erdei hancúrozásokat meg a tutajépítést nem adtam volna semmi pénzért.

Egy augusztusi nap vándorcirkusz érkezett a városba, és birtokukba vették a Zoe Étterme mögötti elhagyott kaszálót. Másnapra sátorkupola és egy óriáskerék emelkedett a város fölé. Titokzatos módon hirdetőtáblák jelentek szerte a városban, amelyek cirkuszi előadást, és vidámparkot hirdettek. „Gyerekeknek fél áron.” A lakókocsikkal körbeálltak, és kordont vontak, így nem láttunk sokat a mutatványosokból. Rögtönzött karámban lovak és szamarak legelésztek békésen tevékkel, és disznóröfögés meg kutyaugatás hallatszott a ketrecek felől. Aznap éjjel félelmetes nyögések zaját verték vissza a környező hegyek. Hosszas unszolásomra apám elmondta – talán csak hogy végre lerázzon magáról -, egzotikus állatok hangjait halljuk. Egyszer már látott olyanokat, még gyerekkorában. Tigriseket, oroszlánokat, és ki tudja még micsoda vadállatokat rejtegetett a cirkusz…

Szinte egész nap a mutatványosok körül sertepertéltünk. Dorat éjjeli műszakra osztották, így maradt néhány órája velem játszani. A keresetét ugyan az utolsó pennyig le kellett adnia a nagyanyjának, de a Június 4-i túlórapénzről nem tudott. Ebből váltotta szegény kis barátnőm a jegyét, és bár a bűntudat árnyéka végig az arcára vetült, a színes fények és a finom illatok mégis elvonták figyelmét félelmeiről. Tudtam, mit tartogat a nagyanyja a rosszgyerekeknek, de elhatároztam, bármi lesz is, megvédem Dorat. Az én zsebem is csilingelt: a szüleim szeretete lapult benne, aprópénzre váltva.

Felültünk az óráskerékre, ettünk vattacukrot, és a céllövöldében ellövöldöztem a maradék zsebpénzemet – persze sikertelenül. Sose fogtam puskát azelőtt.

Már éppen indulni készültünk, amikor Dora észrevett valami furcsa fényt, kicsit távolabb a zsibvásár forgatagától. Közelebb sétáltunk. Az erdő a rét szélénél kezdődött, és a fák között mozgást láttunk. Cinkosan összenéztünk. Biztosak voltunk benne, hogy valami tiltott dologra bukkantunk. Legnagyobb meglepetésünkre azonban egy bohóc lépett elő az egyik fa mögül. Utáltam a bohócokat, ettől mégse ijedtem meg. Barátságos, sokat sejtető mosoly terült el különös, festékmaszatos arcán. Integetett, menjünk közelebb. A füléből előhúzott egy hatalmas zsebkendőt, amin a következő felirat díszelgett, aranyozott betűkkel: Láthatatlan Körhinta!

– Ez nagyon jól hangzik, Brandy, képzeld csak el! Ó, milyen kár, hogy vattacukorra költöttem az utolsó pennymet! – kiáltott fel Dora elkeseredetten. Sajnos az én zsebpénzem is a céllövöldében végezte.

– Csak tessék, csak tessék! Jó gyerekeknek, ma és mindörökké, ingyen! Gyertek a Láthatatlan Körhintához, és nincsen többé félnivalótok! – mosolygott a bohóc. Vidámnak tűnt, de tekintetében szomorúság bujkált. Két aranyszínű jegyet nyújtott felénk. Félénken elvettük, és ámulva forgattuk ujjaink között. Meseszépen ragyogtak a körhinta meg a céllövölde fényében.

– Minden bátor szív és őszinte lélek, megérdemel egy helyet a hintán. Nincs többé három műszak a gyárban, fájó derék, mérgező gőzök, sem pedig nyirkos spájz és derékszíj a rosszaságért. – A bohóc kacsintott, aztán rám tekintett, és így szólt:

 – A körhintán nem hallod anyád részeg rikácsolását, és nem fáj többé, hogy senki nem törődik veled.

 Levegőért kapkodva hátrahőköltem. Nem tőle rettegtem, sokkal inkább attól, amit mondott. Barátnőm mélyen hallgatott, gondolatai messze jártak, közben meredten nézte a kezében tartott jegyen szereplő feliratot: „Csak oda.”

– Ha ezzel a jeggyel örökre elmehetünk ebből a pokolból azon a körhintán… – szólalt meg végül komoly hangon – akkor ez a Mennyország kapuja. – Fejét felszegte, szeme lázasan csillogott. – És te egy angyal vagy!

Én pisszenni sem mertem.

A jegyárus csak mosolygott, és olyan bizonyosság sugárzott belőle, hogy másként nem is lehetett, csak ahogy Dora mondta. Barátnőm döntött, láttam a szemében. Jegyét szorongatva elindult a fák között párába burkolózó, titokzatos fények irányába.

**

Ma, felnőtt fejjel, szégyellem bevallani, de amikor bizonyossá vált, hogy egyedül maradtam azon a különös estén, elfutottam. Az aranyszínű jegyet a markomban szorongattam, mintha attól félnék, ha elveszítem, elveszik a világ is körülöttem. Semmi nem tűnt valóságosnak, csak a félelem, ami görcsösen szorította szívemet. A fejemben még visszhangzott a bohóc kiáltása: „Ha egy gyerek igazán megérdemli, az erdő szélén feltűnik a Láthatatlan körhinta!”

Otthon a szobám biztonságos rejtekében reszkettem a takaró alatt, és arra gondoltam, örökre megváltozik az életem. Azonban, bármilyen hihetetlennek is tűnt, nem változott meg azután sem, csupán Dora nem volt benne többé. Az a kis ártatlan fény is eltűnt, ami még pislákolt abban a nyomorúságos városkában.

Néhány nap múlva a seriff beugrott hozzánk. Anyámék készségesen beszélgettek vele időjárásról, politikáról, és műmosoly mögé rejtették sötét titkaik. A férfi mellékesen rákérdezett, tudunk-e valamit az eltűnt néger kislányról, akit a nagyanyja nevel. Arcán az érdeklődés legkisebb jelét sem láttam.

Amikor elég idős lettem, saját házba költöztem. Állást kaptam a helyi iskolában, tanárként. Sokszor el akartam hagyni a várost, de valahogy sosem sikerült magam rávenni. Az aranyszínű jegyemet eleinte mindig magamnál tartottam, gondosan a zsebemben. Tudtam, bármikor felhasználhatom, ha akarom.

Később új helyet találtam neki a pénztárcámban, majd az éjjeliszekrényem fiókjában. Aztán ahogy teltek az évek, a gardrób felső polcára került egy dobozba, régi emlékekkel összezsúfolva, és kis híján megfeledkeztem róla.

**

Most reszkető kezemben tartom, és egy őzszemű fiúcskának nyújtom. Nyakán véraláfutások gyógyuló nyoma kéklik. Kabátkája alatt a bőrét vágásnyomok csúfítják – láttam eleget az óráimon. Kinőtt pulóvere ujja feljebb csúszott, amikor a számtanpéldát írta fel a táblára. Senki nem segített rajta, egyedül volt a világ ellen. Mint régen az a feketeszemű kislány.

– Jó gyerekeknek, ma és mindörökké, ingyen! – Mosolygok a kisfiúra, és megsimogatom a buksiját. – Csak keresd a Láthatatlan Körhintát. Bátor szív, őszinte lélek, megérdemel egy helyet. Örökre elmehetsz innen.

A fiú csak néz rám, ámulva és zavartan, de szemében bizalom csillog. Most is bízik a felnőttekben. A jegyet zsebre vágja. Az ajtó felé iramodik, de visszanéz az osztályteremre. Talán szép emlékek jutottak eszébe, és búcsúzkodik a helytől.  Tudom, most látom őt utoljára. És tudom, helyesen cselekszem, mert ha egy gyerek igazán megérdemli, az erdő szélén tényleg feltűnik a Láthatatlan Körhinta.

Az illusztrációt Kovács József készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/