Sofie Kaufmann: Út a B szertorba

Valahol messze, Debrecenben, a Nagyerdőtől kicsit keletre található a Simonyi út. A rajta álló egyik ház, melyet kívülről temérdek fa lombja takar, Vupi háza. Lepusztult és dohos, de neki pont megfelelő, tudniillik ő egy boszorkány. Pontosabban egy mérorkány, hiszen a környék legjobb méregkeverője, ha nem számítjuk egyes általános iskolák konyhás néniit.

De, hogy rögtön a tárgyra térjek: mérorkányunk elég nagy gondban van. Ugyanis mint minden rendes boszinak, neki is van házimanója, Csikorgó. És ennek a jószágnak két hét múlva lesz a szülinapja. De nem akármilyen, hanem pont a századik. És ha mást nem is, de a századik szülinapokat meg kell ünnepelni. Vupi utána is nézett a törvénykönyvben, mely pontosan kimondta, hogy a manók minden ötvenedik szülinapját – ajándék kíséretében – meg kell tartani. Bár Csikorgó már ötven éve volt a gazdája házában, mindeddig elmaradt a szülinapozás, mivel a házimanót pont a nevezett napon adták át Vupinak, így sem az előző gazdájának, sem neki nem volt kötelessége az ajándékozás.

De két hét alatt már nem lehet eladni senkinek Csikorgót, mivel igen öreg, és rossz családból származó darab nem kell senkinek.

És még ez a kisgyerek is bőg az utcán. Biztos megint elhagyta a kedvenc takaróját. Minden héten elhagy egyet, és ezáltal a kedvenc takarója is hétről-hétre másik lesz.

Szóval bonyolult a helyzet, pláne, ha tudjuk, hogy mit kért a kis furfangos szerzet. Mint az köztudott, május tizrdikén lejátsszák az első meccset az új, nagyerdei stadionban. Csikorgó nem kisebbet kért, mint hogy ő is ott lehessen. Be kellett hát juttatni egy nagy fülű, egyméteres, ronda manót abba az arénába, aki ráadásul állandóan csikorog. Ha eszik, ha takarít, ha alszik, és ha úgy tesz, mintha nem lenne ott, mindig csak csikorog.

Ehhez az akcióhoz minimum egyikőjüknek emberré kellett volna válnia, hiszen Vupi sem volt éppen elfogadható külsejű az emberi létformák számára. Viszont a mérorkányoknak nagy bánata az, hogy bájitalaikat nem használhatják magukon. Mármint ha magukat akarnák emberré változtatni, és ehhez a saját löttyüket használnák, akkor abban a minutumban elájulnának, és addig nem ébrednének fel, míg a lemenő nap kék sugarai föl nem olvasztanák a szívüket, miközben egy kilométeres körzetben egy vérfarkas a teliholdat ugatja. Ez persze egyszerűen sohát jelent, de azét a megfogalmazás megszépíti a dolgot. A másik kézenfekvő megoldás az lenne, ha Csikorgót változtatná át, de ez sem lehetséges, ugyanis a házimanók szeszélyes szervezete néha elhárítja a bűbájt, néha átformálja, megint máskor pedig örök életére a manón hagyja a varázslatot. Vagyis akkor Csikorgó ember maradna, ami semmiképp sem vezetne jóra.

Valami jobbat kell kifőzni, mégpedig gyorsan.

De hogy lehet ilyen iszonyú csikorgásban? Sőt, ez nem is az, ez már nyikorgás.

Vupi nem bírta tovább, kirohant a szobájából, és fölfutott az emeletre, ahol takarítás helyett a derék házimanó húgával, Nyikorgóval beszélgetett eszeveszett hangzavar közepette.

– Ha egy időre eltűnnétek a házból, hálás lennék! – ordította magából kikelve a boszorkány. – Ijesztgessétek inkább a fizikusokat a szomszédban!

Sok fizikus dolgozott mellettük, mivel az Atommagkutató Intézet közvetlen szomszédságában éltek.

Nem kellett kétszer mondani, már el is tűntek a ház pincéjét és az Atomkit összekötő titkos folyosó bejáratánál.

Ez az! Titkos folyosó! Vájni kellet egy titkos folyosót az egyik szektor alja és a stadionpark egyik bokra között. De hogy lehet alagutat vájni egy betontömbbe? Valószínűleg sehogy…

Merő gondolkodással töltötte a délutánt, egészen addig míg a két manó vissza nem tért, és a ház újra megtelt „bájos” hangorkánjukkal.

Az éjszaka leszálltjával Vupi fölcsapott egy kis esti sétára, illetve sétarepülésre. Világító szemével bejárta a kellemes stadionparkot, miközben fokozottan ügyelt, hogy ne fusson össze péntekesti bulizókkal.

Miközben némán töprengett szembetalálta magát egy szoborral, amely egy szál semmiben illegette magát egy talapzaton. Kezében diszkosz, arca hideg, de életszerűnek festett. Mereven nézte a boszorkányt, és az sem tett másképp. „Férfiassága” az idő múlásával letörött, vagy letörték a debreceni fiatalok, de így sem volt olyan rossz – gondolta Vupi.

A boszinak pompás ötlete támadt. Örömében rápattant a seprűjére és körbe-körbe forogva elkezdett repkedni a Nagyerdő fölött, mint gondtalan hatvanéves tini boszorkányként tette volt.

Aztán hazament, és elújságolta a nagy hírt a két házimanónak, akik elégedetten nyugtázták, hogy nem kell a nagy varázskódex valamely paragrafusával dobálózniuk.

– Holnap mindent elintézünk – jelentette ki Vupi. – De nektek is lesz feladatotok. A szükséges felszerelés: egy kémcső zöld löttyel és két babarugdalózó.

Az éjszaka hátralévő része nyikorgással, csikorgással és újabb tervmegbeszélésekkel volt színezve, mindezt kellemes egyveleggé gyúrta össze a boszorka jóleső horkolása.

Másnap reggel kezdődött az akció, mikor a fizikusok megjelentek az Atomkiban.

Az egyikük egy bokor alján teljesen véletlenül megpillantott egy kémcsövet zöld folyadékkal töltve. Viszont ahogy utána indult a cső legurult a szomszéd ház kiskapujáig ahol – továbbra is egészen véletlenül – egy mérorkány fejbe kólintotta a fizikust.

Vupi beráncigálta az ájult tudóst a háza földszintjére, és levetkőztette. A tárcáját nála hagyta, csak kétezer forintot halászott ki belőle, és leírta a személyi igazolványáról az adatokat. Ezután fogta a testet, és a manók pár órán át nem látták Vupit. Később folytatódott az akció, de csak éjszaka, hogy senki meg ne tudja, milyen jó tervük van.

Odaléptek a szoborhoz, mely előtt Vupi is időzött, mikor eszébe jutott az a kiváló ötlet.

Engedelmes néma jószág,

Kérlek téged, légy a szolgám!

Vörös kánya, virágtő

Mozduljon meg, ami kő!

A kőalkalmatosság hirtelen megrándult. Megmozdult az ujja, majd fény gyúlt a szemében. Lassan egész testét átjárta a forró folyadékként áradó élet, és szóra nyitotta megelevenült kőajkát.

Puff! Vupi nem teketóriázott sokat. Még csak az hiányzik, hogy beszédet tartson neki egy élő kőszobor egy stadionkertben az éjszaka közepén. Abszurd lenne! – gondolta a boszorkány, és felemelkedett a seprűjével, melynek hátuljára ráerősítette a Csikorgóval körbetekert férfit. A szobor helyén pedig egy magas fatönköt hagyott, melyet építési fóliát terített, mintha valaki védte volna.

Nem sokkal később hazatértek, és lefektették a pincébe a a szobrot, majd nyugovóra tértek. És miközben egy boldog házimanó hajnali táncát járta a villa emeletén fölbuzdulva a várható szórakozáson, valahol a külvárosban egy fizikus ébredezett pucéron egy cetlivel a zsebében.

Kétezer forintot kölcsönvettem, a manóm szülinapjára kellett. Alkalom adtán visszaadom. Vupi, a Simonyi úti bosszorgány

Másnap még Vupi is izgatott volt, alig hitte el, hogy egyedül kitervelt egy ilyen jó tervet.

– Nos, megvannak a rugdalózók? – fordult a még álomittas manók felé.

– A micsodák? – tátották a szájukat, mintha még sosem hallották volna ezt a szót – bár nem kizárt, hogy így is volt.

– Semmit nem lehet rátok bízni?! – ordította Vupi magából kikelve. – Most mit csináljak veletek?

Leroskadt egy karosszékbe, és erősen gondolkozni kezdett. Lassacskán újra fény gyűlt briliáns elméjében.

– Nyikorgó! Fuss gyorsan ki a sarokra, és hozd be a babatakarót, amit ott találsz! De vigyázz, meg ne lássanak!

A szépnek nem mondható, csontos lánymanó éppen elindult a kert végébe, mikor megpillantotta az utcára beforduló kukásautót, melynek szorgos munkása ugyancsak kinézte magának a babaholmit, és bőszen elindult felé. Szegény manó azt se tudta, hova nézzen. Mi lesz most a tervvel?

Ebben a pillanatban viszont váratlan esemény történt. A hajnali nap fényében az egyik ház mögül pucér fizikus dugta ki a fejét. Nem pillantotta meg se a különös szerzetet, sem a kukás kocsit, melyet Vupiék házának sarka jótékonyan kitakart. Ez a fizikusról már nem volt elmondható. Miközben szemérmesen befutott az intézet kapuján, a kukások tátott szájjal nézték a nem mindennapi eseményt. Ezalatt Nyikorgónak adódott egy kis idő, melyet a takarófelkapásának szentelhetett.

Ebből aztán a boszorkány csinos ruhácskát varrt, bár kicsit nagyobbat az átlagosnál.

Később egy olyan programpont következett, melyről Vupi azt hitte, hogy a könnyebbek közé fog tartozni: jegyet kellett venni.

A pénztárakat még alig nyitották meg, a stadion oldalán még délelőtti napfény csillogott, mikor Peti – a könnyebbség kedvéért a fizikus nevére keresztelt szobor elindult a jegykiadó-ablakhoz. A fizikustól kölcsönzött ruhái kicsit szűkek voltak rá, el is kezdte volna őket igazgatni, ha abban a pillanatban száz méterrel a stadion előtt bele nem ütközik valamibe. A sor vége volt az. Emberek százai hömpölyögtek jegyre várva, izgatottan, egészen hirtelen jött érdeklődéssel viseltetve a csapat jövője iránt.

Az egyik bokorban bujkáló Vupi a történtek hatására olyan méregbe gurult, hogy még a haja is lilára színeződött a szokásos zöld helyett – bár az is lehet, hogy ez az Újpest meccs hatása volt.

Egy óra várakozás után a tömeg továbbra sem apadt, de legalább Peti közelebb jutott a kis ablakhoz, már csak egy házaspár maradt, akik a jelek szerint a hét gyereküknek, maguknak és fele baráti körükben vettek belépőt, egyesével, minden történethez külön történetet fűzve.

Végre. Sorra került.
– Két jegyet kérek. – Rögtön a tárgyra tért.
– Hova? – érdeklődött a kislány az ablak túloldalán.
– A stadionba – értetlenkedett Peti, akit a boszorkány elfelejtett fölkészíteni, azt hitte, jegyet venni bárki tud.

A szőke eladólány elégedetten nyugtázta, hogy van a városban olyan ember, aki még annyira sem ért a focihoz, mint ő.

Kegyesen elkezdte sorolni a lehetőségeket:

– Bé szektor ezer forintért, további húsz szabad hely van még; Cé szektor…

– Rendben – szakította félbe Peti -, a bébe kérem.

– Neve?

– Hát… Peti. – Segélykérően nézett a bokor felé.

– Milyen Peti?

– Kő Peti – motyogta bizonytalanul.

– Kő Péter? – A kislány meglehetősen hitetlenkedve nézett. – Hát legyen – adta meg magát.

– Itt vannak a jegyek, kétezer forint lesz!

Ha Peti tudott volna izzadni, mostanra már biztosan úszott volna a verejtékben, így viszont csak elvette a jegyeket, és a többi várakozó gyilkos pillantásaitól kísérve elsietett a bokor felé.

Vupi már majdnem elszunyókált a várakozástól, de erőt vett magán, és karon ragadta szolgáját, majd talapzata felé rángatta.

Az ezt követő napok eseménytelenül teltek. Jól megszakadt hangzavar uralkodott a villában, és a mA park azon része teljesen kihalt volt, ezért nyugodtan ráállíthatta Petit a beton állványára, és újra megdermeszthette.

Az ezt követő napok eseménytelenül teltek. Jól megszakadt hangzavar uralkodott a villában, és a meccs előestéjéig szó sem esett fociról.

Aznap este viszont Vupiék ismét felkerekedtek, és elmentek a Nagyerdőbe, hogy életet leheljenek csatlósukba, és felkészítsék a másnapi eseményekre.

A nevezetes napon pedig fölöltöztették Petit, a kezébe adták a jegyeket, és a hátára csatolták a meglehetősen sok anyagból varrt babahordozót. Csikorgó fejére még egy aranyos, kék babasapka is került, hogy a járókelőknek ne tűnjön fel a két lapátfül. Most már kezdődhetett a szórakozás.

Csikorgó talán még soha nem szórakozott ennyire. Zúgott körülötte a tömeg, ő pedig együtt hullámzott az ultrákkal, és csikorogta a rigmusokat.

A gólok pedig csak jöttek és jöttek. Néha a jó kapuba és néha nem. De három gól az mégis csak három pontot ér, és legalább ennyi mosolyt még a világ legmorcosabb manójától is.