89. fejezet
Csak magabiztosan
írta Schlekmann János
Mindenlében Kálmán a Száznevű város egyik félreeső sikátorában várakozott. Izgatottsága percről percre nőtt, ami nem csoda, hiszen már három hete várt. Badarság lenne azt hinni, hogy egy helyben tette mindezt, hiszen közben mindenfélébe beleütötte az orrát, ezzel tovább hizlalva hírnevét.
Eddig kisebb ügyletekkel és pitiáner betörésekkel tartotta fenn magát a város forgatagában. Sem ügyesebbnek, sem ügyetlenebbnek nem számított sorstársai közt. Akadtak jobb és rosszabb napjai, de amire készült, az kiemelte volna az ismeretlenség homályából. A múzsa alig egy hónapja tett látogatást nála, és megajándékozta az ötlettel, ami csak egyszer adódik az életben, és ha beválik, akkor kitörölhetetlenül a történelem részévé válik. Természetesen ehhez sikerrel kellett járnia, de ő bizakodott. Legjobb tudása szerint még senki sem próbálkozott a kézenfekvő módszerrel, ami csak tovább növelte esélyét. Nem is értette, miért nem figyelt még fel senki erre a lehetőségre.
Az utóbbi két napban már alig aludt, és minden további perccel egyre ingerültebb lett. Nem szerette a késlekedést. Kivétel nélkül mindent precízen megtervezett, ahogyan most is, de mint mindig, ha valakit be kellett vonnia a terveibe, csalódott. Ezért is dolgozott többnyire egyedül.
Az orkok természetes butaságukból kifolyólag alkalmatlanok voltak bármire. Az elfek folyton a küllemükkel foglalkoztak. A manók meg csak a maguk hasznát nézték. A félelfek harc közben a mozdulataik kecsességében gyönyörködtek. Ezek után ő, a lángész, hogyan társulhatna hatékonyan ezek bármelyikével? Legfőképpen sehogyan, és ehhez, ha csak tehette, tartotta magát.
– Mindenléb…
– Pszt! Nem megmondtam, hogy ne szólíts a nevemen? – meredt dühösen az előtte ácsorgó manóra. – Megvan?
– Ühüm – bólogatott a térdig alig érő lény.
– Akkor mire vársz?
Kálmán legnagyobb megdöbbenésére az apróság kaján mosolyra húzta a száját, mindenféle kertelés nélkül dörgölte össze mutató- és hüvelykujját. Már elővillanó tűhegyes fogaitól is kirázta a hideg, de a torkából feltörő kéjes, sziszegő hangtól egyenesen megborzongott.
– Húzzál bőrt a fogadra! Százban egyeztünk meg? – nyúlt a tarisznyába Kálmán.
A manó aprót bólintott, egy pillanatra sem vette le a tekintetét Kálmán kezéről; apró nyálcsomó csillant meg a szája szélén.
– Száz kancsal csiga agya – nyújtotta át a nedvesen csillogó bőrzacskót. – Apropó, amíg nem kérted, fogalmam sem volt, hogy létezik kancsal csiga, arról meg végképp, hogy van agyuk. Van fogalmad róla, milyen nehéz volt megszerezni? – nézett a megbabonázott manóra. – Hallasz?
Meglengette a szütyőt, a manó követte a szemével.
– Elő vele! – parancsolta Kálmán.
A manó révetegen a zsebébe nyúlt, és elővette a fiolát. Kálmán kikapta a kezéből, és átadta az agyakat. A manó azonnal nekilátott. Kálmán émelyegve figyelte a lakmározást. Az apróság cuppogott, nyammogott, csámcsogott. Kálmán nyugtázta, hogy ehhez képest egy troll kulturáltan fogyasztja el áldozata zsigereit, pedig aki már volt tanúja a belek spagetti módjára való felszívásának, az megkérdőjelezné a megállapítás hitelességét. Hogy megelőzze a reggelije
újbóli megízlelését, felemelte a fiolát, és meglötyögtette zavaros tartalmát.
– Úgy néz ki, mint…
– Az íze is olyan – nyugtázta a manó két falat közt.
– Nem gondolod, hogy ennyiért lehetne jó íze is?
– Azt nem kérted.
– Hagyjuk – sóhajtott lemondóan Kálmán. – Azonban, ha átvernél…
A manó tele szájjal próbált tiltakozni, de kibukott az ajkai közül a lilás pép, mire odakapott, hogy egyetlen csepp se menjen kárba. Kálmán biccentett, és lépni akart, de a manó útját állta.
– Most meg mi van?
– A tiszteletreméltó banya azt mondta…
– Hogy legalább az agyak felét vidd el neki?
– Nem – rázta a fejét a manó –, csak egy aranyat kért érte.
Kálmán kis híján agyvérzést kapott.
– Azt akarod mondani, hogy feleslegesen költöttem el több száz aranyat?
A manó felemelte a szütyőt, majd Kálmánra tekintett.
– Nem volt teljesen felesleges.
– De egybe került! – üvöltötte Kálmán.
– Nekem.
– Hogyhogy neked?
– Tudod, hol lakik a tiszteletreméltó banya?
– Ha tudnám, magam mentem volna oda.
– Na, ezért nem egy neked – hagyta annyiban a manó.
– Tűnj a szemem elől! – lökte félre Kálmán a manót, és sietősen elindult.
– De az üzenet! – kiáltott utána a manó.
Kálmán lemondóan legyintett. A manó megvonta a vállát, és belekezdett:
Vágyad, álmod teljesül,
ha szemed tükörre nem vetül;
de ha szemed belecsillan,
akkor tested szerte illan.
Ugyan Kálmán már nem hallhatta, a manó mégis elmondta, aztán átadta magát az élvezetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése