88. fejezet
A két tanonc
írta Czinkóczi Krisztina
A Nyakönöntött Próbagoblin Szolgáltatóház már ezen a koraesti órán is pezsgett az élettől. Az élettől és a haláltól, kinek hogy tetszik. Itt mindenki megtalálhatta, amit keresett, kalandozók, messzi földről érkezett, megfáradt vándorok, a város hírességei, zsoldosok, munkásemberek, vagy csupán egyszerű kíváncsiskodók, mulatni vágyók. A sarokban egy bárd pengette lantját halkan, a dallam beleveszett a zsongásába.
A söntés közelében álló asztalnál két igencsak eltérő külsejű alak üldögélt. Láthatóan nagyon belemerültek a beszélgetésbe, szinte föl sem néztek, mikor a teremszolga eléjük csúsztatta a kupa sört.
– Így már mindjárt más – szólalt meg az ajtó felől ülő, foszladozó köpönyegbe burkolódzott öregember. Maga elé húzta a kupát, és jóízűt kortyolt belőle. A fejét közben sem emelte fel teljesen, mégis olyan érzést keltett, mintha a szemébe húzott csuklya alól mindent figyelemmel kísérne, ami a hatalmas teremben történik.
Senki nem tudta, mikor érkezett, talán mindig is itt volt. Beleolvadt a környezetbe: köpönyege pont olyan árnyalatban játszott, mit a füsttől beszürkült falak. Időtlennek és mégis teljesen rendjénvalónak tűnt, olyasvalakinek, akin csak másodszorra akad meg az ember tekintete.
– Megkaptad a söröd, öreg – nógatta a szemben ülő fiú, akit csak kis túlzással lehetett volna fiatal férfinak nevezni. – Most már beszélj! Tényleg térmágus voltál?
– Félig. Igazából olyan voltam, mint te most. Fiatal mágustanonc, telve reményekkel és álmokkal. Vonzott a hatalom és a tudás, új kapukat nyitni idegen világokra. Térmágusnak lenni igazán szép kihívás egy törekvő fiatalember számára.
– A toronyról mesélj nekem!
– Csak szép sorjában, fiatal barátom! – krákogta a vénség. – Az emlékezetem már nem a régi. Ne légy türelmetlen! A végén mindketten megkapjuk, amit akarunk.
Az ifjú mágustanonc kissé gyanakodva húzta össze a szemöldökét. Csak pár hete érkezett a Száznevű városba, hogy tanuljon, és világot lásson, és a mágusiskolába ennél is kevesebb ideje nyert felvételt. Körbepillantott, és a kezdődő éjszakai élet megszokott látványa megnyugtatta, ahogy a kereskedők, vándorok, és furcsa alakok tarka egyvelege múlatta az időt ivással és kockajátékkal. Úgy döntött, hogy a vele szemben ülő végül is csak egy öregember. A legrosszabb, ami történhet, hogy feleslegesen itatja.
Az öreg ismét meghúzta a sört, majd hosszasan köhécselt, és belekezdett végre:
– Annyi idős lehettem, mint te most, mikor tanonc lettem a toronyban. Ne hidd ám, hogy bárkit bevesznek! Kellett hozzá némi tehetség, és még több ismeretség. Rengeteget kellett tanulni, és persze bizonyítani az érdemességemet. És ez nem volt ám könnyű. A toronyban
élhettem ugyan, de a szállásom szinte csak egy lyuk volt a falban, és az étellel sem bántak bőkezűen, munkából viszont mindig kijutott. A toronyba nem teheti be a lábát szolganép sem, úgyhogy a főzéstől a takarításig minden ránk, tanoncokra maradt.
– Jó, jó – bólogatott a fiú türelmetlenül. – És a földalatti szintek? Látta őket?
– Meglep, hogy tudsz róla. Igen, a torony valóban hosszan folytatódik a föld alatt is. Pontosan ott történt az egész. Addig a napig én is csak hallomásból tudtam róla, végzős diákok ijesztgették vele a zöldfülűeket, hogy furcsa kísérleteket és hátborzongató dolgokat rejtegetnek ott. Aztán mikor már vagy három hónapja voltam tanonc, egy nap értem jött a Szimbólumtan tanárom. Az éjszaka közepén keltett fel, és intett, hogy kövessem. Mentem utána némán; addigra megtanultam, hogy csak akkor beszéljek, ha kérdeznek. Tapasztaltam már ott egy-két furcsa dolgot, és persze azt hittem, már mindent láttam. Mégis ijesztő volt egy szál fáklya imbolygó fényénél végigmenni a nyirkos falak között. Számoltam a kanyarulatokat lefelé, akkora ez már belém ivódott, másképp úton-útfélen eltévedtem volna a toronyban. Balra a hetediknél egy lezárt vasajtóhoz értünk, a vezetőm megállt, és egy nagy kulcsot vett elő. A kulcs a végtelen szimbólumát formázta, és volt benne valami igazán hátborzongató. Mintha élt, tekeredett volna valamiképp, akár egy kígyó.
A hajdani mágustanonc elhallgatott kicsit, ruhája rejtekéből egy agyagpipát szedett elő, és megtömte. Meggyújtotta az asztalon álló gyertyával, majd nagyokat pöfékelve hátradőlt.
– És mi volt az ajtó mögött? – kérdezte az ifjú mohón, épp csak belekóstolva a sörébe.
– Katakombák, merthogy a torony olyan, mint azok a jégből való hegyek, amelyekről az északi utazók mesélnek. A szélesebb, nagyobb része a föld alatt van, és amit te minden nap láthatsz, az csupán a csúcsa. Végeérhetetlen folyosók, boltívek, és kanyargós lépcsők voltak odalenn. Mesterem jobbról a másodikon vezetett le, és én igencsak igyekeztem, hogy ne maradjak le a fáklya fénykörétől. Még a falak is visszataszítóak voltak azon a szinten, a színük megváltozott, valahogy nem tűntek evilágiaknak. Aligha hiszem, hogy valaha is láttam, vagy látni fogok még hasonlót. Nem mintha akarnék… Végtelennek tűnt az a lépcső. Ötszáztíz fokot számoltam. Nagyon sokáig mentünk lefelé, hogy aztán egy ugyanolyan bolthajtásos katakombába jussunk, mint feljebb. Egy pillanatig elkapott az érzés, hogy ugyanott vagyunk, ahonnan indultunk. A tanítóm meggyorsította a lépteit, úgyhogy nem tudtam rendesen körülnézni, de úgy öt elágazás mellett mehettünk el. Megint egy ajtóhoz értünk, de a vezetőm ezt minden különösebb felhajtás nélkül csak belökte. Odabenn iszonyú rendetlenség fogadott, amolyan mágikus műhelyféle volt. Dulakodás nyomait vettem észre, és némi vért is, de ez még csak a jobbik rész volt. Súlyos, faragott asztal állt a helyiség közepén, és a túloldalán valamiféle maradványok hevertek a földön üvegszilánkok közepette. A tanárom a sarokba mutatott, ahol takarítószerszámok támasztották a falat, és azt mondta, értem jön, ha végeztem, de addig ne menjek ki onnan. Eléggé sietve távozott, és csak akkor vettem észre, hogy a köpenye szegélye véres. Az a benyomásom támadt, hogy nagy bajt kavart, tiltott dolgokban kutakodhatott, és valami félresikerült, most pedig igyekszik gyorsan helyrerakni, mielőtt még kiderülne. Nekiláttam a söprögetésnek és a rendrakásnak; a maradványokat és a szemetet egyszerűen
elégettem egy egyszerű tűzvarázslattal. Előre örültem, hogy a közeledő vizsgáim talán kedvező fogadtatásra találnak majd az apró szolgálatért. Nem ment túl jól a Szimbólumtan, úgyhogy képzelheted, hogy igyekeztem az oktató kedvére tenni. Viszonylag hamar végeztem, úgyhogy egy darabig csak ácsorogtam, és nézegettem a színes üvegeket, az érdekes tégelyeket, a poros zacskókat, meg miegymást. Hamar eluntam magam, az álmosságom visszatért, és már csak a fekhelyemre szerettem volna mielőbb visszatérni. Úgy gondoltam, abból, ha az ajtón kikukkantok, még nem lehet baj…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése