Para Celsus: A randevúk utcája

„Szaladjatok fel a … lépcsőn, a Logodi utcában kerüljetek meg háromszor egy öreg fát, suttogjatok üdvözlést egy szobornak – aztán ott, ahol a nap alábukik két ferde kémény között, megnyílik számotokra a randevúk utcája.”

– A mindenit! – kiáltott fel bosszúsan Könyvtártündér, és keskeny kis ajkát elbiggyesztve nézett az ujjai közt foszladozó pergamendarabkára. – Hát miért nem sikerül? Hiszen mindenben pontosan követtük az utasításokat!

Mikor egy álmos-unalmas, uborkaszezonok uborkaszezonja délutánon a könyvtárban bóklásztunk, és beleuntunk a könyvjelző-kártyavárak építésébe, a katalóguscédulából repülőgép-hajtogatásba, de még abba is, hogy Könyvtártündér egy kolléganője ottfeledett teknőckeretes szemüvegét az orrocskájára biggyesztve a filmes klisék szendén szexi libráriusait imitálja, elvetődtünk az épület legódonabb és -elhagyatottabb részébe, ahol XIX. századi elfeledett szerzők könyvei málladoztak csendesen, várva az újbóli felfedezésre vagy selejtezésre – arra, hogy a végzet valahogyan kimozdítsa őket poros-dohos, megfeneklett örökkévalóságukból. Hogy a végzet küldöttje egy bohókás tündér volt, aki pandamintás felsőben, libbenő szoknyában termett az alvó polcsorok között, hogy egy pillarebbentéssel felkavarja köröttük-közöttük az időt? A köteteket, a sorok közt andalgó kísértetszerzőket mindez nem érdekelte – jutalmul, amiért kiszakította őket hosszan tartó álmukból, múzsám topánja elé hullajtottak egy apró betűkkel telerótt, tenyérnyi pergamendarabkát.

– Nahát! – Könyvtártündér lehajolt a fecniért, türkizszín szoknyája végigsistergett combján és popsiján. – Ez vajon mi lehet?

Mondjon bárki bármit, hümmögjenek a kőszívű öregek, az ifjú entellektüellek randijának legjobb hely mégiscsak a könyvtár, ahol a telhetetlen fiatalok egyszerre csillapíthatják tudás- és csókszomjukat. Így tettünk mi is – mikor tündérem egy nagyító után nyújtózkodott-ágaskodott, átkaroltam szoknyás-cseles derekát, úgy emeltem meg őt – mikor az asztalra könyökölt, bogarászná ki a mákszem-betűket, hátulról bújtam hozzá, testhez a test, csípő a csípőhöz, csak hogy minden kibetűzött mondat végén csókot nyomhassak pihés-íves nyakára – mikor pedig a megfejtett szöveggel a kezében békebeli Budapest-térképért szaladt volna, lelkesen csillogó barna szeme, rezzenő melle láttán végképp elvesztettem a fejemet – a kartográfiai részleg homály-mélyén a tisztességben megőszült geográfusok szellemei mind-mind félrefordították tekintetüket, és visszavonultak atlaszaik lapjai közé, míg drága Tündéremet egy polchoz szorítottam, türkiz-szoknyája alatt a combja pelyhecskéit simogattam, ajkam pedig felfedezte világos bőrének összes szeplő-szigetét és erecske-folyamát, és göndören hullámzó hajának dús tengerét.

Van-e mámorítóbb a magunkfajta szerelmes könyvbarátok számára, mint könyvtárban szeretni?

Papír- és nyomdafesték illata keveredett a parfümfelhővel és perzselő leány-lehelettel, amint Könyvtártündéremet egy feltornyozott atlasz-halomra ültettem, és vágytól elfúló lélegzettel gyűrtem fel pandamacis felsőjét, húztam le harisnyáját – hófehér, selymes combok simították a kötetek kötését, és szatén harisnya a hófehér combokat – múzsám felnyögött, kibújt felsőjéből, a sarokba dobta, és ugyanazzal a mozdulattal, hogy végletekig korbácsolja vágyamat, összeborzolta észvesztően kavargó, kócos tincseit – arcomat válla és nyaka hajlatába fúrva, apró harapások közepette, fogammal húztam félre melltartója krémszínű pántját, miközben mohó ujjaim már tündéri bugyijának csipkés szegélyét kutatták-cirógatták, és arra gondoltam, ha a régi lovagok kopjájukra tűzhették imádott hölgyük kendőjét, én, mint javíthatatlan-romantikus, bibliofil lovag, könyvjelzőnek használom majd múzsám valamely édesded-érzéki, szexisen szatén holmiját.

Így telt el forró, fülledt délutánunk – szerelmünk gyöngyház cseppjei az ódon lapokon, csontjaikban csitult a perzselő vágy, és átadta helyét a jóleső ernyedtségnek. Könyvtártündér a padlón ült, hátát a könyvkupacnak vetette, meztelen vállára aranyló fényfoltot csókolt egy kósza napsugár, én pedig – őrült szerelem! – féltékeny voltam arra a pajzán fénysugárra.

Tündérem bágyadtan kitapogatta az összegyűrt pandamacikat, felém fordult – tekintete nehezen találta meg arcomat, mintha tudata még csak most térne vissza a mámor végtelen mélységeiből.

– Mondd – sóhajtotta végül, és megigazgatta szoknyája szegélyét –, mi lenne, ha megkeresnénk a randevúk utcáját?

Másnap nekivágtunk hát a pergamen-jelölte útvonalnak, Tabánnak, Várhegynek, csendes, kacskaringós budai utcáknak – számoltuk a lépteinket, mint akik kincsestérkép után mennek, kerestük az útjelzőket, sarkokat, fákat, szobrokat, táblákat – mindhiába. Harmadszor vágtunk neki a hegymenetnek, harmadszor vallottunk kudarcot – bosszúsan rogytunk le egy padra, tanácstalanul néztünk egymásra.

– Jaj, ez olyan szar! – kiáltott fel kislányos-durcásan tündérem. – Mi lehet a baj? Hiszen mindent jól csináltunk!

– Bizony, egy pontban sem tévedtünk!

– Le se vettük a szemünket a pergamenről meg a térképről!

Könyvtártündér bánatosan felsóhajtott, és most vele sóhajtottam én is – talán ezt hallotta meg a vágyak egyik, még római korból itt ragadt, pufók istensége, vagy valamely ósdi, budai szerelmekről álmodozó író szelleme, és döntött úgy, hogy egy fúvással vagy kisujj-mozdulattal lapoz egyet sorsunk könyvében.

Mert akár isten, akár író, akár vakszerencse intézte, de az árnyékos budai mellékutcán, egy sarok mögül kitérülve fiatal párocska toppant elénk – kamaszok mindketten, félig vakon és süketen az első szerelem bűvöletében – észre sem vettek minket, ahogy nem vettek volna észre egy harci elefántot, egy griffmadarat vagy sárkányt sem – csak egymást látták, minden más csupán annyira létezett számukra, amennyire az imádott személlyel összefügghetett.

– Ó… – szakadt ki belőlünk egyszerre. A párocska tovább andalgott, ki a történetünkből a maguk szerelmes időn-kívüliségbe, de villanatnyi jelenlétük épp elég volt, hogy világosság gyúljék agyunkban és szívünkben.

– Hát persze!

Hiszen mi úgy róttuk az utat, a pergament bámulva, a másikra sem nézve, mint kapzsi kincsvadászok – holott a randevúk utcája nem kalandorok, hanem a szerelmesek mennyországa…

Talpra szöktünk hát, és a lenyugvó nappal versenyezve, újult erővel, egymást figyelve vágtunk neki utunknak. Kézen fogva szaladtunk fel a lépcsősoron, közben majd’ elolvadtam, olyan bájosan harangozott a szoknya tündérem lábán – a Logodi utcában a három perdület után a fa törzséhez szorítottam és fülcimpán csókoltam kedvesemet, aki kacagva tiltakozott, „ne, annyira csikiz!” – aztán apró ajak-harapdálások a szobor háta mögött, elfojtott nyögések, fülbe suttogott, édes-buta becéző szavak minden sarkon – „szívem elrablója, könyvek királynője, kincseid a tincseid, hadd fojtom beléjük magamat!” – lihegve értünk a két ferde kémény utcájába, és már mi magunk sem tudtuk, mitől zihál mellkasunk, a sietségtől vagy a szenvedélytől – és akkor, kipirultan, kacagva, egymás izzadt kezét szorongatva megláttuk, hogy ott, ahol a lenyugvó nap utolsó sugara még beragyog egy zegzugos utcarészletet, egy órásüzlet és egy lakóház között rés nyílik a kövek rideg falán.

Szerelmesek földje, boldogság országa, ahol megáll az idő, és minden óra tizenhat ötvenötöt mutat mindenkor, hogy a találkák sose érhessenek véget – ahol rózsaszín köd telepszik a kapualjakra, hogy elfedje a kíváncsi tekintetek elől az egymásba felejtkező szerelmespárokat – ahol mindig virágzik a cserepekbe ültetett leander és liliom, hogy az elbűvölt férfiaknak legyen mit az elbűvölő nők hajába tűzniük – ahol a macskaköveken sosem bicsaklik meg a balerinatopános láb, autó nem dübörög, hogy széttörje a meghitt csendet, és langyos nyári zápor is csak akkor támad, ha rózsabokor alá, édes kettesbe kergetheti a párokat… Valahányszor nehéz idők köszöntenek ránk, és úgy érezzük, a hétköznapok betonszürke tömege kis híján összenyom, Könyvtártündérrel újból megfogjuk egymás kezét, és gondjainkat magunk mögött hagyva felkeressük a randevúk utcáját.