Stiga: Új, szép világ

A fiatal lány lassan nyíló pillákkal ébredezik; érzi maga alatt a kemény matracot, testén a puha tapintású paplant. A napfény álmosan beragyog az ablakon, a csendes szél a tavasz lágy, mégis pezsdítő illatát leheli be a szobába. Újabb serény nap következik, de előtte még pár percig élvezi a mindent betöltő békességet.

Aztán erőt vesz magán, kikel az ágyból, világos színű, hosszú ruhát húz, ami kicsit ugyan kopott már, de még használható. Pár hét, és kér egy újat. Oda sem figyelve átfésüli, laza copfba fogja világosbarna haját.

A konyhában anyja már odatette az ebédnek valót; a fa asztalon zsenge, ízdús zöldségek várakoznak, mellettük fedő alatt az előkészített hús.

– Jól aludtál, Carrie? – mosolyog rá mérhetetlen szeretettel a nő, s közben tovább kavargatja a műanyag tálban sárgálló sűrű masszát.

– Igen, szép álmokat láttam.

– Mit tervezel mára?

– Elviszem majd az ételt a férfiaknak, és lemegyek a folyóhoz mosni. Aztán meglátom, hol tudok még segíteni.

– Jól van, drágám. Úgy egy óra, és kész leszek, addig foglald el magad.

Caroline bólint, majd a szobájából felkap egy könyvet, és kiül a kertbe, a virágzó almafa tövébe.

Sok mindent nem ért olvasás közben – hiába ismeri a szavakat, képtelen valós jelentést kapcsolni hozzájuk. Rengeteg dolgot sosem tapasztalt, és a legtöbbet, amit ezekből a történetekből megismer, soha nem is fog. Életében nem látott még pénzt, televíziót, tőzsdepiacot, idegen előtte a vagyon, az enyém-érzés. Nincs semmije, és nem is vágyik rá, hogy birtokoljon bármit.

A könyvekből egy egészen más, különös világ tárul elé, ahol az emberek felesleges tárgyak százait gyűjtik maguk köré, megvásárolják és kihasználják egymást, vagy ha ez nem sikerül, elpusztítják a másikat, olykor önmagukat is. Fegyverekkel küzdenek a békéért, csellel a szerelemért. Csoda, hogy ez a feje tetejére állt rendszer több ezer évig működhetett, létezhetett.

Miközben megelevenedik előtte a bizarr mese – varázslókról, háborúról és gyűlöletről –, ismét elönti az érzés, hogy mennyire szerencsés, amiért ő már ebbe az új, szép világba született. Itt nincs öldöklés, szegénység, árvaság, éhínség, nyomor. Egymással, egymásért élnek, önzés és féltékenykedés nélkül; megosztják a munkát, a tennivalókat, de annak dúsan termő gyümölcsét is. Ez már egy másik időszámítás…

– Carrie, kész az ebéd! – kiált ki anyja a házból.

A lány besétál az étkezőbe, mélyen beszívja a sültek zamatos, telt aromáját.

– Most eszel, vagy majd ha hazajöttél?

Carrie elcsen egy darabka húst a serpenyőből, csipeget hozzá pár szem zöldséget.

– Majd ebédelek rendesen a férfiakkal. – Mosolyogva csókot nyom anyja arcára, felkapja a bejárati ajtóhoz kikészített kosarat a szennyesnek és a másikat, amelyben a bőséges lakoma várakozik.

Odakint ismét felerősödik a balzsamos tavaszillat, a gyümölcsfák virágai gátlástalanul csábítják magukhoz a bódult beporzókat, a föld még mindig párologtatja a mélyből a két napja hullott esővizet.

Séta közben kedvtelve figyeli a girbegörbe utcát, az út szélén álló, többnyire téglából, ritkán kőből vagy fából épült, alacsony házakat, melyekben a közösség családjai laknak. Elhalad pár nagyobb méretű kert mellett, megcsodálja az épp csak előbújt saláta-, retekleveleket, odaköszön a veteményesekben dolgozóknak. Közben összegyűjti a mosnivaló ruhákat.

Már távolról hallja a férfiak mély, vidám hangját, a kalapácsok serény kopácsolását; hamarosan meg is pillanthatja őket. Páran a tetőn munkálkodnak, a viharban kidőlt fa ütötte lyukat foltozgatják, új gerendákat szögelnek a régiekhez; a többiek a ház előtt aprítják fel a vétkes, földből kifordult növényt, deszkát vagy tűzifát készítve belőle.

Mikor megpillantják a lányt, azonnal alábbhagy a munkakedv. Köré gyűlnek, bekukucskálnak a fonott kosárba.

– Hogy vagy ma, Caroline? – kérdi az egyikük mosolyogva.

– Nagyszerűen, Joe, főleg, mert ilyen csodás az időnk. Ez már szinte nyár – feleli, s közben evőeszközt ad mindenkinek.

Együtt letelepednek a székekre, a felhasított farönkökre, egyesek már csak az élénkzöld füvön találnak helyet, és nekilátnak ebédelni.

Carrie jókedvűen falatozik közöttük, nyugalma csaknem háborítatlan, egyedül az alhasában feszülő, különös érzés zavarja, ami akkor keletkezik, ha pillantása találkozik a vele szemben ülő, sötét hajú férfiéval. És az a felkavaró, ragyogó kék szempár igencsak gyakran téved felé. Hogy zavarát leplezze, érdeklődve a mellette étkezőhöz fordul.

– Mikorra fogtok elkészülni?

– Ha ilyen ütemben haladunk, talán már holnap, de legkésőbb holnapután.

– Gondolom, Abby nagyon hálás, amiért ilyen hamar visszaköltözhettek.

– Persze – bólint Joe. – Pont a legrosszabb helyre zuhant ez a szegény fa. Ráadásul Abby nem szeretne senkinél sokáig vendégeskedni a babával.

– De hisz mindenki szívesen…

– Igen, de hát ő már csak ilyen – von vállat a férfi. – A pici elég sokat fent van még éjjel, és most a foga is rontja a helyzetet. Itthon csak mi hallgatjuk.

Carrie elvigyorodik. Megint érzi magán a kutató, gyomorremegtető tekintetet. Igyekszik nem odafigyelni.

– Martha hogy van? – érdeklődik a másik oldalánál ülő.

– Jól, nincs gondunk semmire.

A társalgás folytatódik, míg az ebéd kitart. Aztán Caroline feláll, elpakolja a tálakat, kanalakat, villákat. Valaki mellé lép, gyengéden megérinti libabőrös karját.

– A folyóhoz mész? – A pillantás rajta pihen.

– Igen, mosni fogok – válaszol Carrie, és felnéz a sötét hajú férfira.

– Elkísérhetlek?

– Nincs dolgod itt, Eriq?

– Egy kis ideig tudnak nélkülözni.

– Jó, de akkor te hozod a kosarat.

A félénk mosoly felragyog.

Egy darabig csendesen sétálnak egymás mellett, nézik, hallgatják a természet milliónyi rezdülését: a szellő lágy táncát a lehulló virágszirmokkal, a dünnyögő méhek szorgos munkáját, az eleven, színpompás életet.

– Caroline, gondolkoztál már a múltkori kérdésemen? – töri meg a csendet a férfi.

– Az igazat megvallva… igen. Úgy véled, összeillő pár lennénk?

Eriq megáll, leteszi a rátestált csomagot, szembefordítja magával a lányt. Tekintetük összefonódik, mindketten érzik azt az édes feszültséget, ami folyton rájuk telepszik.

– A kémia működik köztünk, a többihez már csak idő kell. – Eriq izgatottan kémleli a kipirosodott arcot, várja a választ.

– Jó, mert én is így gondolom – mosolyodik el a lány.

– Akkor… udvarolhatok neked?

– Most már muszáj lesz – nevet Caroline, aztán felkapja a kosarat, és gyors, szinte szaladó léptekkel továbbindul a folyó felé.

A férfi fejcsóválva néz utána, majd visszasiet az építkezésre.

Carrie szája sarkában még ott ül a mosoly nyoma, mikor a partra ér. A hűvös, tiszta vízen ragyogva játszik a napfény, a távolban húzódó dombok üde zöldjét megtörik a legelésző birkák szürke foltjai.

Az évszázados, ágas-bogas juharfa árnyékában felfedezi nagyanyját és a köré gyűlt gyerekeket. Leül melléjük, hallgatja az ősz hajú asszony rekedtes szavait, figyeli mélyen barázdált, sokat megélt arcát.

– …mert akkoriban az emberiség már tragikus irányba tartott. A politikusok a csillagokat is lehazudták az égről, hogy még gazdagabbak legyenek, az emberek örökösen rohantak, nem jutott idejük az igazán fontos dolgokra, és a bolygó nagyon, nagyon szenvedett, mert a végsőkig kihasználtuk erőforrásait. Sok nemzet harcolt egymással, a háború az életünk állandó részévé vált, és még csak fel sem fogtuk igazán.

– Elisa, nem teljesen értem ezeket a dolgokat – szakítja félbe a rögtönzött történelem órát az egyik nagylány. – A politikusok…?

– A nép vezetői – segíti ki az asszony.

– Szóval, ha ők voltak a vezetők, miért verték át a népüket? Nekik nem a támogatás, a felvirágoztatás lett volna a feladatuk? Azon kellett volna fáradozniuk, hogy az embereknek jobban menjen a soruk, hogy boldogok legyenek. És a nép! Miért hagyták, hogy kihasználják őket?

Elisa bölcs tekintete megértést tükröz.

– Ezek azok a kérdések, melyekre képtelenség válaszolni. Több ezer év alatt fajult így el a helyzet, és az idő előrehaladtával egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk. De egy ponton megálljt kellett parancsolni a rossznak, meg kellett fékezni az emberi gyarlóságot, kapzsiságot. Véget kellett vetni ennek a világnak. Ám a vég nem úgy jött el, ahogy a legtöbben várták. A változás az emberek gondolkodásmódjában indult meg: nem akartak tovább rabszolgaként élni. Sok országban szinte egy időben véres tüntetések kezdődtek, a kormányokat lemondatták, de az ideiglenes hatalom sehol sem működött jobban, mint az épp csak elkergetett. Pár hét alatt végleg összeomlott a gazdaság. A cseppet sem békés karácsony után egy még kegyetlenebb új év köszöntött ránk. A felszított tömegek először a politikusokkal végeztek, majd következtek a nagy bankok vezetői. – Elisa észleli az arcokra kiülő értetlenséget. – Caroline, mesélsz nekünk a bankokról?

A felszólított meglepődik, de gyorsan összeszedi magát és bólint.

– Ezek nagy épületek voltak, ahol az emberek a pénzüket tartották. Ha dolgoztak, fizetséget kaptak, érméket és jegyeket, amiből élelmet, ruhát, mindenféle dolgot vehettek. Mindenki igyekezett minél több pénzt szerezni, így kialakult az… egyenlőtlenség. Jól mondtam, nagymama?

– Igen, akkoriban az emberek szerették azt gondolni, hogy a vagyonuk mások fölé emeli őket. A radikális változást sürgetők hamar felismerték, hogy a pénz a legnagyobb baj. Önként lemondtak saját tulajdonaikról, és erre biztattak másokat is. Tíz hosszú évbe telt, mire a mostani rend kialakult, mire az emberek elfogadták, hogy nem a vagyonuk határozza meg, kik ők. Aki erre nem volt hajlandó, azt egész egyszerűen megölték. A nagyvárosok lassan elnéptelenedtek, az óriási épületeket elhordták, hogy a közösség házait megépítsék belőlük, vagy az enyészeté lettek.

– Mi történt a pénzzel? – kérdi az egyik fiú. – Én még soha nem láttam egyet sem.

– A papírpénzeket többnyire elégették, hatalmas máglyákat raktak belőlük; az érméket a tengerekbe, óceánokba szórták. Mostanra a természet talán már elpusztította azt a rengeteg fémet. Ti vagytok az első generáció, akik már csak könyvekben láthatjátok a társadalom megrontóját.

Elisa végigtekint hallgatóságán. Tiszta, romlatlan gyerekek ülnek előtte, egy új, szép világ várományosai.

– Aztán lassacskán mindenhol beköszöntött a béke, megtanultunk együtt, egyenlőként élni. Rájöttünk, mennyire felesleges birtokolnunk a dolgokat, csak önmagunkat láncoljuk le vele. És azt is beláttuk, hogy közösen sokkal többet elérhetünk, mint ha egymagunkban állnánk. A Föld gyógyulófélben, ahogy mi is. – Az asszony elmosolyodik; úgy érzi, ez a tökéletes végszó. – Menjetek, játsszatok egy kicsit!

A fiatalok felpattannak, szétszélednek a tisztáson, egyedül Caroline marad mellette.

– Nem tudom, megértik-e a múlt mérhetetlen fontosságát? – mondja ki hangosan aggályait Elisa.

– Nagymama, soha nem fogjuk teljesen megérteni, mert mi nem éltük át. De ne aggódj, mire felnőnek, tudni fogják, hogyan kell megőrizni ezt a nagy ajándékot, amit tőletek kaptunk.

– Remélem.

– Viszont képzeld, mi történt ma – súgja izgatottan a lány. – Eriq odajött hozzám, és…

– Végre összeszedte a bátorságát?

– Igen. Egy nap talán családot alapítunk.

Az asszony boldogan néz unokájára: a kislány hamarosan nővé érik.

– A vonzalom megvan, ez észrevétlenül szerelemmé finomodhat.

– Ebben bízunk mi is – mosolyog halványan Caroline.

Az önfeledt perceknek a fogócskázó gyerekek éles, riadt visítása vet véget. Elisa és Carrie felpattan a fa tövéből, és a zaklatott hangok irányába siet.

A folyótól nem messze, a zöld fűben egy ismeretlen alak hever, fakó arca láttán nehéz eldönteni, él-e még vagy már halott. Testén lógnak a koszos, rongyos ruhák, megmaradt kevéske, seszínű haja zsíros csimbókokban tapad koponyájára, lába meztelen.

Az idős asszony lehajol, kézfején vizsgálja az idegen szabálytalan lélegzetét.

– Szaladjatok, hívjatok pár férfit, aki a faluba cipeli! – utasítja az elnémult kisfiúkat. – Caroline, hozz egy kis vizet!

A lány óvatosan itatja tenyeréből a lassan eszmélő szerzetet, igyekszik lemosni arcáról a port, izzadságot.

Mire ezzel végez, megérkeznek az építkezésen dolgozók. Felemelik, elviszik a tiltakozni képtelen jövevényt. A többiek utánuk sietnek.

– Nagymama, szerinted ez az ember… beteg? – kérdi tűnődve Carrie.

– Nem hinném. Mostanra teljesen eltűntek a régi betegségek, mindenki egészséges, mert kiegyensúlyozottan élünk. Talán hosszú utat tett meg, és… Mindenesetre különös – feleli elgondolkozva. – Rosszat sejtek.

A férfiak a hiányos tetejű ház előtt teszik le az ismeretlent, ők is megitatják.

– Kö-kösz-köszönöm – hebegi rekedten, mikor végre képes megszólalni, aztán elhallgat.

– Te meg honnan keveredtél ide? – firtatja Joe vidáman, miután meggyőződik róla, hogy vendégüknek a kimerültségen, szomjúságon kívül nincs más baja.

– A folyó mellett vándoroltam – válaszolja a férfi bátortalanul.

– Akkor miért nem ittál?

– Abból a mocskos vízből?! Kutat meg nem találtam. Ha adtok tiszta vizet meg élelmet, megfizetem. Busásan. – A szakadt nadrág zsebébe nyúl, előhúz egy maréknyi gyűrött, zöld-fekete bankjegyet, és Joe felé nyújtja.

A köré verődött tömegből felszakad a hitetlenkedés halk moraja, a fiatalok megdöbbenten nézik a sosem látott pénzt.

– Nem elég? Van még! – kiált fel a férfi, újabb és újabb bankókat szór a földre.

– Szóval te is olyan vagy? – hasít keresztül a méltatlankodó dünnyögésen Elisa erőteljes hangja. – Eltelt harminc év, de ti még mindig léteztek! Hol bujkáltál eddig?

Az idegen rémülten bámul az idős asszony gyűlölettől izzó szemébe. A többiek, köztük Caroline is, bizonytalanul, várakozva figyelik hol Elisát, hol a rongyos kívülállót.

Az ősz hajú nő az út porát kémleli, lehajol valamiért. Mikor felegyenesedik, már nem üres a keze, ráncos kézfején megfeszülnek a halványkék erek. Lendíti karját, s elrepül a marokra fogott kő.