92. fejezet
Ízében a sorsa
írta Schlekmann János
Kálmán maga sem értette a felháborodását, elvégre megkapta, amit akart, de ez mégsem vidította fel. Úgy okoskodott, ha végez, meg kell keresnie a manót. El kell hallgattatnia, mégis hogyan venné magát ki a szóbeszéd, hogy átverték a nagy átverőt? Ezt nem engedhette meg magának. De ez a jövő problémája, jelen pillanatban másra kellett koncentrálnia. Gondolatait visszakényszerítette terveihez. Mihamarabb haza kellett jutnia, hogy lehúzhassa az átváltozás italát. Tanúja akart lenni, ahogy átalakul a város leggazdagabb kereskedőjévé. Aztán felöltözik, és már nem lesz más dolga, mint besétálni a rezidenciára, szekérre rakatni a teljes vagyonát, hogy aztán békésen távozhasson vele.
Amint hazaért, magára zárta az ajtót, és a tükör elé állt. Elővette a fiolát. Ahogy kinyitotta öklendezni kezdett a szagtól. A manó nem viccelt, amikor utalt a milyenségére, de túl finoman fogalmazott. Emellett egy napérlelte, élesztővel felfuttatott latrina is csupán illatozó virágnak hatott volna.
Négyszer veselkedett neki, mire sikerült meginnia. Azonnal a padlóra esett, és kétrét görnyedt. Az erek kidagadtak a homlokán, a nyelőcsöve égett. Már úgy érezte, menten kettétörik, mire a görcsök enyhültek. Zihálása alábbhagyott, újra kapott levegőt, bár nyelvét legszívesebben leharapta volna, hogy a rémes íztől szabaduljon.
Megtapogatta az állát. A hetyke kis szakáll helyén vastag bozontot tapintott. Keze tovább siklott, vékony arca kikerekedett, hosszú haja helyén csupasz bőrt érintett. Annak ellenére, hogy tudta, mi történt vele, pánikba esett. Mintegy varázscsapásra rémlett fel előtte, hogy mérgében nem hallgatta meg a banya üzenetét. Kérdések tódultak agyába:
Mi van, ha ebben a visszataszító testben ragadt? Sőt, egyáltalán meddig tart a hatása?
Ezeken kívül még a fogai fehérsége, erőnléte és nem utolsó sorban féltett férfiasságának mérete és használhatósága is felsejlett előtte. Ez utóbbin hosszabban elidőzött, majd összeszedte minden bátorságát, és felállt.
– Azta… – szakadt ki belőle a tükörképe láttán.
Grimaszolt párat, kacsintott, kiöltötte a nyelvét, majd párszor elmondta új személyazonossága nevét. Megnyugvással töltötte el, hogy pontosan úgy hangzott, mintha csak az eredetit hallotta volna. Elmosolyodott, majd egy pillanatra megszédült. Az asztal felé indult, hogy igyon pár korty vizet, de minden egyes lépésnél úgy érezte, egy darab szakadt ki belőle. Szuszogásra figyelt fel maga mögött, megpördült, majd azonnal elájult.
Mind a heten egyszerre ébredtek. Remélték, hogy csak a képzeletük játszott velük. Fel akartak kelni, de nem mertek. Lélegzetvisszafojtva füleltek, de semmit sem hallottak. Összeszedték minden bátorságukat, és felültek. Egyszerre kezdtek beszélni:
– Lehetetlen! Kik vagytok? Én vagytok? Tűnjetek el! Hagyjatok!
Az egész úgy hangzott, mint amikor valaki egy tágas teremben a visszhangjával vitatkozik. Abba is hagyták. Egymást méregették.
– Én vagyok az eredeti – mondta ki egyikük a többieket megelőzve, de ez őket a legkevésbé sem érdekelte.
– Egy lótúrót! Én vagyok az.
– Ne lihegd túl, mert én vagyok!
– Tévedtek.
– Ahogyan ti mind.
– És ahogy te is.
– Mondogassátok csak, hátha valóra válik!
És ez így ment hosszú percekig, mire az egyikük gondolt egyet, és az ajtó felé araszolt.
– Megállj csak! Mit gondolsz, hová mész?
– Nyilvánvaló, egy szekér aranyért. Addig ti eldönthetitek, melyiketek a második.
– Az már el is dőlt. Te.
– Kizárt. Hiszen nekem jutott először az eszembe elindulni.
– Ne fáradj! – indult el egy másik.
– Megállj! – fordult utána az egyik közelebbi hasonmás, és visszarántotta a többiek közé.
– Akkor én.
– Na, álljon meg a gyászmenet! – kiáltott fel az egyikük. Egyként tekintettek rá. – Döntsük el kő, papír, ollóval!
– Hát, ja.
– Legyen.
– Ühüm.
…és a többi.
Elkezdtek játszani. Már körülbelül öt perce rázták a kezüket, dünnyögtek bosszúsan vagy ujjongtak, mire az egyikük felvetette, hogy kellene valami szabály. Újabb fél óra vitát követően arra jutottak, hogy párokba rendeződnek, és úgy küzdenek meg az elsőségért. Ez újabb órányi veszekedést eredményezett. Ha már úgy hozta a sors, hogy heten voltak, mindenki ki akart maradni az első körből.
– Akkor én megyek is – indult a győztes.
– Ne olyan sietősen!
– Most meg mi van?
– Háromból kettő! – kiáltotta az egyikük.
– Most komolyan?
– Szavazzuk meg!
Csodával határos módon azért akadt egyvalami, amiben ha nem is mindannyian, de legalább egyet tudtak érteni, így hat az egy ellen megszavazták. Két órával később az ötből hármat, negyed nappal elteltével hétből ötöt. Reggelre megunták, és végső elkeseredésükben összeverekedtek. Ha az elsőbbség eldöntésének nem is ez volt a legbékésebb módja, mégis ez bizonyult a leghatékonyabbnak. Az ádáz küzdelemben csontok törtek, inak szakadtak, és mire vége lett csak a saját magát fojtogató Kálmán maradt a földön az eredeti valójában.
Amikor felfogta helyzetét, felhagyott a vergődéssel. Dühe elszállt, helyébe bosszúság költözött. Végigsimított szakállán. Szomorúan tapasztalta, régi önmaga lett, ennek ellenére nem mert felkelni, félt, hogy ha megmozdul, ismét szétválik. Percekig feküdt, és azon gondolkodott, mi történhetett. Egyben biztos volt, hogy hasonmásaival kényszerült felvenni a versenyt. Amolyan tükörképek voltak. Hirtelen megvilágosodott. Mindenről a tükör tehetett. Nem engedhette meg magának, hogy ez még egyszer megtörténjen. Lerángatta csizmáját, és elhajította. Ezernyi szilánk hullott pörögve, táncolva a föld felé, és ő elégedetten nézte. Amikor elült a csörömpölés, összeszedte minden erejét, és feltápászkodott. Az ajtó felé indult, és minden egyes lépéssel úgy érezte, hogy egy darabka kiszakadt belőle.
