51. fejezet
A legjobb detektív
írta Kovács Gábor
Barátságos és nagyon barátságtalan falvakon keresztül vezetett az utam. A barátságosakban berúgtam a vendégszeretet meghálálásáért, a barátságtalanokban pedig még jobban, hiszen a helyieket csak rengeteg itallal lehetett lebeszélni arról, hogy még az emlékemet is örökre eltüntessék. Csomagom egyre könnyebb lett, így másnaposan dülöngélve ugyan, de egyre gyorsabban haladtam ismeretlen úti célom felé.
A kilencedik napon érkeztem a város elé.
Teljesen józanon, ami megint nem tartott sokáig.
A hatalmas kapu előtt strázsáló őr vörös orra és diszkrét imbolygása már messziről megnyugtatott, hogy bebocsátást nyerek, ha sikerül megvesztegetnem a még megmaradt erjesztménnyel. Igazam is lett, négy pohárka (amiket bámulatos sebességgel húzott elő láncmellénye alól) és némi összeölelkező dalolászás után nyílni kezdett az egyetlen bejárat az izgalmas ismeretlenbe.
A kőfalak túloldalán hatalmas nyüzsgés fogadott. Nagyon hosszú ideje nem láttam ennyi embert vagy bármilyen teremtményt egy helyen. Nyilván ez meg is látszott rajtam, mert egy kedves anyóka hozzám lépett és néhány tojást dugott a zsebembe, majd megpaskolta az arcomat. Csak álltam és bámultam a sokaságot, mígnem megláttam rég nem látott arcomat egy mutatványos tükörkabátjában. Elmebeteg mosoly feszítette meg galagonyabokorszakállamat, szememből örömkönnyek záporoztak, amit nem is értettem, hiszen a magány volt eddigi társam. Teljesen összezavarodtam az érzések káoszától, nem csoda, hogy többen tilinkósnak néztek, és szánakozó pillantásokkal érméket potyogtattak elém. Hamarosan mégis összeszedtem magam, és kérdezősködni kezdtem, hogy hol szállhatnék meg. Mindenki egyetlen irányba mutatott. Mérsékelten bizalomgerjesztő kinézetem miatt csak hosszú fenyegetőzés, majd könyörgés, valamint egy pofátlanul nagy összeg eredményeképpen kaptam meg ezt a lyukat, amit eddig senki nem használt, még raktárnak sem. Túl sok lépcsőn kellett felmenni.
Mivel kipihennem semmit nem kellett, másnap pirkadatkor már azon dolgoztam, hogy rekonstruáljam eredeti külsőmet. A művelet meglehetősen hosszú volt, hiszen több év masszív rombolását kellett eltüntetnem. A nap már magasan járt amire úgy ítéltem, sikerrel jártam, sőt, ha nagyon elfogult lennék, akár még jóképűnek is mondhattam volna magam, de ehhez a kijelentéshez még elég józan voltam.
A város egyetlen megbízható információforrását nem volt nehéz megtalálnom. Mintha lábam magától vitt volna irányába, de még az utcák is arra kanyarodtak, akárkit kérdeztem, mindenki csak megerősített az útirányom helyességében. Mivel szánalmas vagyonom felét szállásomra költöttem, égető szükségét éreztem egy megbízható kereseti lehetőség felkutatásához. Mint az köztudott, minden városban van egy hely, ahol az újonnan érkező begyűjtheti a rá vonatkozó információkat, amikből el tud indulni előre, vagy kifelé a bejáraton, kinek hogy sikerül. Mind közül ez volt a leghírhedtebb, falai között legendák születtek. És végre ott voltam. Áhítattal néztem a dísztelen épületet, próbáltam magamba szívni a tudást, ami a falak túloldalán rejtőzik. Ha nem lettem volna biztos abban, hogy jó helyen vagyok, akár el is bizonytalanodtam volna, hisz csupán az ajtó fölött lógó görbe, feketére rozsdállt cégér volt az, mi eloszlatta a kételyeket. Beléptem hát.
A fogadó már eme korai órában is csaknem tele volt. A félhomályban körülnézés nélkül, mindenre felkészülve, lassan sétáltam a pult felé. Éreztem a rám tapadó tekinteteket, de látszólag nem törődtem vele. Idegeim közben pattanásig feszültek, ezt viszont senki nem vehette észre idefelé vásárolt, földig érő kabátom takarásában. Feszült, néma percek teltek el, mire célomhoz értem. Végre felnézhettem.
– Egy jó lidércsört? – kérdezte a csapos kedves mosollyal.
– A könyvtárba mennék – mondtam.
– Barnát, vagy zöldet? – kaptam válasz helyett a kérdést.
– Mint mondtam… – Szúrós tekintettel hajolt közel hozzám a hatalmas ember és suttogva ennyit mondott:
– Előbb igyál valamit a saját biztonságod érdekében.
Meglazítottam kabátomat és kihajtottam az egyik oldalát, így láthatóvá vált kopott egyenruhám, amit belépőként vettem magamra. Gallérján a kis kitűzőt direkt kifényesítettem, ezzel jelezve, a jó oldalon „harcoltam”. A pusztába szétszórt irat persze azonnal kinyitotta volna az ajtókat, sőt még némi tiszteletet is kaptam volna, hiszen a városlakók kivétel nélkül meghajolnak azok előtt, akik vérüket adták a szabadságért.
Csupán egyetlen pillantást vetett rá, de testtartása nyomban barátságosabbá vált.
– Azért csapolok egyet. Az ittenieknek feltűnik az ilyesmi, és a jelvényed sem biztos, hogy megvéd – mondta még alig hallhatóan.
Körbenéztem. Igaza volt. A füstös teremben minden szempár rám meredt.
– Egészség! – vágta elém csattanva az agyagkorsót megmentőm.
Nagyot húztam a keserű sörből. A hátam mögöttiek azonnal elfordultak tőlem és a félbeszakadt beszélgetéseket folytatták.
A korsó kiürítése után a hatalmas ember intett, hogy kövessem.
Azt mondják, a Próbagoblin könyvtárába csak az juthat be, akinek ott dolga van, és azt is, hogy ott mindenki megtalál mindent, bármit is keres. Éreztem, én is rá fogok lelni a könyvre, amit nekem címeztek.
Világos folyosón mentünk keresztül, de fáklyákat nem láttam, mintha a fény egyenesen a falakból áradt volna. Aztán egy lépcső következett, majd a hatalmas könyvtárszoba. El sem tudtam képzelni, hogy egy szokványos méretű házba hogyan tudtak egy ekkora helyiséget beépíteni. De nem ez volt a fontos.
Hosszú nappalokat és éjszakákat töltöttem el mire rátaláltam arra a könyvre, amit talán kerestem. Sosem tapintottam még ilyen bőrt, amibe ezt a mesterművet kötötték, de ahogy leemeltem a polcról, már tudtam, megvan, amiért nem alszom napok óta. Egy troll írta, egy elképzelt világról, amit csak és kizárólag emberek uralnak. Faltam minden szavát, hiszen olyan szenvedéllyel íródott, mintha maga a szerző is ott élt volna. Izgatottságom lapról-lapra növekedett, már-már én magam is ott jártam azon az elképzelhetetlen helyen, ahol folyton esik, és lovak helyett bádoggépekkel közlekednek. Éreztem a benzin szagát olyan hitelesen lett papírra vetve minden mondat, szemem szinte fájt a fényektől, amik még éjjel is világosságba borították az utcákat. De a legnagyobb döbbenetet maga a történet okozta. Szinte szünet nélkül olvastam végig mind a kétezer-hatszáz oldalt, a végén pedig megtaláltam a hivatásomat. Ebben az elképzelt világban a főhős magánnyomozó volt. A varázslat teljesen átalakított és a könyvtárszobában újjászülettem. A sosem hallott nevek megbabonáztak, ott helyben életre keltettem Spirit Wakefieldet, a detektívet.
A szentimentális emlékezésből Ordenária, a szállásadóm éles rikácsolása riasztott fel. A hangja a tetőtérben is olyan tisztán hallható, mintha csak néhány lépésnyire lenne. Minden érkezőt így köszönt, mióta a férje elhagyta, de többek egybehangzó véleménye szerint, ura elmenekült tőle, ami hihetőbb. A kortalan asszonyság maga a megtestesült keserűség és gonoszság, aki csak teheti, elkerüli. Viszont most egyszeriben vészjóslóan elhalkult a fület tépő óbégatás, helyét pedig egy eddig ismeretlen tónus vette át, a megalázkodás. Eloltottam szivaromat és hallgatódzni kezdtem. Nem tetszett a hirtelen jött csend. Lépteket hallottam, egyre közelebbről, valaki felém tartott.
Talán ügyfél lesz – gondoltam és gyorsan magamra rántottam zsakettemet, mezítelen lábamra ráerőltettem vadonatúj, ám betöretlen csizmámat. Az ablakhoz ugrottam és lenéztem az utcára. Díszes gőzhintó állt a ház előtt, sokkal nagyobb, mint amit általában használtak a városban. Kényelmetlenül feszengve még ismeretlen ruházatomtól, nyugalmat próbáltam magamra erőltetni és némi magabiztosságot. A lépések lassultak a folyosón, majd újra csend lett.
Hosszú-hosszú csend.
Az erőteljes kopogás mennydörgésként hatott, ijedtemben csaknem felugrottam rozoga székemből, ám mielőtt megszólalhattam volna, ajtóm kitárult.
– Üdvözlöm Wakefield úr. Zavarhatom?
Válaszomat meg sem várva belépett a leggyönyörűbb nő, akit eddigi életemben láttam. Hosszú, vérvörös ruhája éppen annyira mutatta tökéletes alakját, mint amennyire sejtelmessé tette azt. Derékig érő göndör, fekete haja csak még jobban kiemelte földöntúlian világító zöld szemét, hófehér arcát és tökéletesen ívelt ajkát.
Lélegzetemet visszafojtva igyekeztem természetesen viselkedni, ám tüdőm hamar kifáradt, így egy nagy levegőt voltam kénytelen venni, ami azonban kínos köhögésként tört elő belőlem. Miután végre ismét tudtam lélegezni, felálltam asztalomtól és ismét végignéztem vendégemen. Az előzőnél is szebbnek láttam az előbbi fuldoklás könnyfátylán keresztül, azt hiszem az volt a pillanat, amikor menthetetlenül beleszerettem.
A tőle elvárható kecses mozdulattal ült le velem szemben az enyémnél még rozogább székre. Akkor éreztem meg az összetéveszthetetlent. A parfümöt, amit csak a leggazdagabbaknál is gazdagabbak engedhetnek meg maguknak. A rózsacickány esszenciát. Ennek az illatnak egyetlen cseppjéhez egy egész kisállat kolóniát kell kiirtani, hiszen ezek az apró rágcsálók félelmüket úgy rejtik el, hogy erős virágillatot bocsátanak ki magukból. Az elfogott állatokat folyamatos rettegésben tartják, míg el nem pusztulnak. Évekig tart egyetlen üveg lecsapolása, az illat viszont rendkívül nyugtatóan hat mindenkire.
– Miben lehetek a szolgálatára kisasszony? – kérdeztem, miközben remegő kezemet a hátam mögé rejtettem.
– A nevem Patricia Vinegar. Talán már hallott rólam, vagy legalább is a dinasztiámról.
Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda, a felmenőiről végképp, de azért komoly arccal bólintottam. Az illata tényleg kezdett megnyugtatni.
– A férjemről lenne szó. Vagyis valamiről, ami az enyém, viszont nála van. Már nem vagyunk együtt. – Szomorúságot tettetve hajtotta le a fejét az utolsó mondatnál. – A neve, Phurgathory Priestus.
Lopva rám pillantott, mintha csak a reakciómat várná, a név hallatán. Illendőségből összeráncoltam homlokomat és gondolkodást mímeltem.
– Tehát egy tárgyról lenne szó?
– Nevezhetjük így is. Bár elég sarkalatos megnevezés.
– Kicsit konkrétabban?
– Hogy is mondjam? Tudnia kell, hogy a férjem elég öntörvényű. Nem haragból hagyott el, egyszerűen ilyen a természete. És ezalatt a kontrolálhatatlan ösztönt értem. Sokszor történt már ilyen, de most érzem, soha nem fog visszatérni hozzám. Nem is hibáztatom, csak azt az egyetlen dolgot akarom visszakapni.
– És hol találom meg a férjét? – kérdeztem, miközben gondolataimban tovább vetkőztettem.
– Lent – mondta tárgyilagosan.
Kérdőn néztem rá, amit azonnal észre is vett.
– Ott, ahova én soha nem mehetek.
Kezdtem érteni. A sikátorokat, lebujokat, mocskos helyeket nevezik így, ahova szórakozni mennek azok, kiknek teljesen mindegy a kiszolgálás minősége, a felszolgált italok eredete, a szajhák milyensége, vagy a kések élessége. Neki valószínűleg valóban csak néhány percig tartana a látogatás, mielőtt pucéran, megalázva, megerőszakolva vágná el életlen pengével a torkát egy hiánytól eszét vesztett félember.
– Vállalom az ügyet – idéztem az életemet megváltoztató könyvből.
Magabiztosnak éreztem magam, tudtam, ezért a nőért bárkivel harcba szállok.
– Köszönöm! Tudtam, hogy maga a legjobb.
Ez igaz is volt, hiszen én voltam az egyetlen detektív a városban. Önbizalmam az egekig nőtt.
Eszembe sem jutott, hogy nagy eséllyel lehetek akár legrosszabb is.
Felállt a nyikorgó székről. Én is ezt tettem. Egyik kezét félreérthetetlenül felém nyújtotta, én pedig azonnal megragadtam. Az asztalon keresztül magához húzott és búgó, vágyfokozó hangon azt mondta:
– Nagyon hálás leszek érte.
Szorításom ellenére könnyed mozdulattal szabadította ki magát és az ajtó felé hátrált, miközben még mindig el voltam veszve szeme varázsában. Valamit azonban elfelejtettem. Az utolsó pillanatban tértem csak észhez.
– Megtudhatnám, mit kell visszaszereznem?
– Ja, igen! – szólalt meg szórakozottan. – A tetoválását.
Ez meglepetésként ért.
– A tetoválását?
– Talán gondot okoz? – kérdezte még mindig kedvesen.
– Dehogy. A legjobb vagyok. Megszerzem.
Elfordult és kilépett a folyosóra. Megbabonázva néztem utána, aztán meglepő módon még egy tiszta gondolat jutott el agyamig.
– Hol találom meg, ha megvan a…
– A bőr? – fordult vissza kacagva. – Ha megtalálja, megtalál engem is. De talán én keresem meg magát, ha ügyes lesz.
