Kelvin: Rejtekhely

–  Ugyan, Chris, nem a világ végére megyünk – mondta Anya, és hátrafordulva az első ülésről, megsimogatta a lábam. – Meglátod, hogy jól fogod érezni magad.

Tudtam, hogy amit csinálok, az hiszti, és semmiképp sem illik a koromhoz. Apa is mindig azt mondta, hogy már elmúltam tizenhárom éves, nemsokára kijárom az iskolát, meg kéne tanulnom felnőtt módjára viselkedni. Nem válaszoltam semmit, csak néztem az autó mellett elsuhanó fákat. Azon gondolkodtam, hogy vajon a barátaimnak miért nem kell a fél nyarat vidéken tölteniük a nagymamájuknál, akivel még csak beszélgetni sem lehet rendesen, mert mindig hülyeségeket kérdez.

–  Mama szeret téged, Chris, te is tudod. – Anya szemébe néztem, és megint elöntött az a bizonytalan érzés, ami mindig akkor kerített hatalmába, ha a felnőttek olvastak a gondolataimban.

–  Tudom – motyogtam. Tudtam én is, hogy szeret, és biztos voltam benne, hogy megint azzal az apró, habos süteménnyel vár, aminek a két felét lekvár ragasztja össze, és egyszer annyit ettem belőle, hogy rosszul lettem és hánytam. Akkor Anya össze is veszett Mamával, hogy nem figyelt rám, aki pedig Apát szidta, hogy sosincs mellettem. Azóta már sok év eltelt, de mindig elmondják, hogy ne egyek belőle annyit, mint akkor.

Minden pontosan úgy történt, mint vártam. Mikor Mama megpuszilt, savanyú cukor és régi szekrények illatát éreztem rajta. Apa felvitte a csomagjaimat a szobámba, Anya pedig elrohant wc-re. Mindig ezt csinálta, ilyenkor ellenőrizte le, hogy minden rendben van-e a házban, a Mama tud-e még tisztaságot tartani. Nagymamám egyedül élt, férje pár éves koromban meghalt, csak történetekből ismerem a nagyapámat. Mama nem ment többet férjhez, és mindig azt hittem, hogy az egyetlen szórakozása az, hogy süteményt süt, vagy takarít. Azt mondta, hogy sosem fog tökéletesebb férfit találni, mint az ő férje volt, és inkább a családjával törődik, mintsem hiábavaló kereséssel töltse az életét. Ebből mi annyit láttunk, hogy mindig makulátlan tisztaság, és terített asztal várta a vendéget.

Későre járt, miután megvacsoráztunk, engem felküldtek aludni, a felnőttek pedig még sokáig beszélgettek a konyhában. Nem tudtam elaludni, hallottam, hogy Ned nagypapát emlegetik, aztán Mama sírt, és Anya vigasztalta.

Reggel kezdődött az igaz nyaralásom. A szüleim hazautaztak, nekik menni kellett másnap dolgozni, én pedig kettesben maradtam a nagymamámmal, aki mindig mosolyogva beszélt velem, és ez egy kissé idegesített, hiszen nem voltam már kisgyerek.

– Becky tetszik neked, ugye?

Utáltam, hogy csakúgy, mint Anya, Mama is átlátott rajtam. Beckyvel tavaly nyáron ismerkedtem meg, mikor először engedtek el egyedül biciklizni. A faluban és környékén szinte egyáltalán nincs forgalom, nem féltettek. Ettől én is bátrabban tekertem, mert hiába játszottam meg előttük a lázadót, valójában jó gyerek voltam, és ha láttam volna rajtuk, hogy féltenek, biztosan nem száguldozom olyan gyorsan a poros utcákon. Meg is lett az eredménye, hatalmasat estem az egyik kanyarban, elég messze a házunktól. Reméltem, hogy senki sem látta, de minden illúzióm szertefoszlott, mikor valaki felnevetett mellettem.

–  Jól vagy? – kérdezte, én pedig villámgyorsan felpattantam a földről, és úgy tettem, mintha egyáltalán nem fájna semmim sem, pedig úgy éreztem, mintha parázzsal égetnék a térdem. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne nézzek oda.

Bólogattam, de megszólalni már nem tudtam. Olyan magas lehetett, mint én, csak vékonyabb. Szőkésbarna haja hullámai épp csak elérték a vállát, szintén barna szeme vidáman hunyorgott az erős napsütésben. A bőre is szépen lebarnult, sokkal egészségesebbnek tűnt az enyémnél, amit inkább csak megégetett a nap, mintsem barnította volna.

–  Becky vagyok – mutatkozott be. Alig értettem, mit mond, mert teljesen elbűvölt, mikor a kis, fitos orra összeráncolódott, ahogy hunyorgott a napfényben.

Dadogva kinyögtem a nevem, és elindultunk hazafelé. Az első kerékben akkora nyolcas keletkezett, hogy még tolni is nehéz volt, egyenesen megszégyenítve éreztem magam, amíg el nem értünk a házhoz. Szerettem volna, ha nem kísér hazáig, de nem tudtam elkerülni, hogy szemtanúja legyen, ahogy anyám sikítozva rohant elém, amikor meglátta a véres térdemet. Becky neki is bemutatkozott, és Anya úgy nézett rá, mintha miatta estem volna el, aztán bevonszolt a házba. Mikor megfordultam, már csak Becky hátát láttam, ahogy elsétált a háztól, és azon a nyáron nem is találkoztunk többet.

- Honnan emlékszel rá? – kérdeztem Mamát. – Már én is majdnem elfelejtettem. – Ahogy kimondtam, már tudtam, hogy ez gyengére sikerült; nagymamám nem is próbálta titkolni a mosolyát.

- Pár napja idejött, és megkérdezte, jössz-e ezen a nyáron.

- És mit mondtál neki? – Tudtam, hogy teljesen elárulom magam, de már nem érdekelt.

- Hogy természetesen jössz – mosolygott rám.

2.

Tavaly nyáron mindig csak a temetőig mertem elbiciklizni. Utána már erdő sötétlett, földúttal a közepén. A tűző napsütésben feketének láttam a belsejét, és tudtam, a szüleim sem örülnének, ha ott csavarognék.

Úgy gondoltam, idén megnézem, mi van abban az erdőben. A biciklit magam mellett tolva sétáltam be az árnyékba. Igazából csak egy ugyanolyan erdő volt, mint az összes többi, de a képzeletem és az idegen ingerek együttes hatása minden kis reccsenést óriási zajjá fokozott, minden egyes árnyékot rémekkel töltött meg, ahogy egyre mélyebbre hatoltam.

–  Nahát, Chris, mit csinálsz te itt?

Rémülten pördültem meg, és bár próbáltam nyugodt maradni, elég ijedt lehetett az ábrázatom, mert Becky felnevetett. Pontosan úgy nézett ki, mint tavaly, talán még a ruha is ugyanaz volt rajta.

–  Csak megnézem ezt az erdőt. – Nem tudom, miért, de mentegetőzni kezdtem, mintha rajtakapott volna valamin. – És te?

– Én is csak sétálok. – Megkerülte a biciklit, mintha el akarna menni, de aztán visszafordult. – Mutassak neked valamit?

–  Persze.

–  Akkor tedd le a bringát! Nyugi, nem fogják ellopni, erre senki sem jár.

Eldöntöttem a kerékpárt a fűben, és reméltem, hogy rendesen takarja, de séta közben már azon izgultam, hogy egyáltalán én megtalálom-e. Becky gyorsan haladt előttem, nem nézett hátra, és nemsokára egy olyan keskeny ösvényre értünk, hogy nem is fértünk volna el egymás mellett. Egyetlen szót sem szólt egész úton, még akkor sem, amikor megállt előttem, de olyan hirtelen, hogy nekiütköztem a hátának. Egy pillanatra megéreztem a haja illatát, de aztán arrébb lépett, és csak mosolygott rám. Olyan sokáig maradt néma, hogy kezdtem zavarba jönni.

- Megérkeztünk, Chris – mondta egy kicsit később, még mindig mosolyogva. – Üdvözöllek, ez itt a Rejtekhely.

Hiába meresztettem a szemem, semmit sem láttam, aztán felmutatott egy fára. Tekintetemmel követtem az ujját, és akkor vettem észre, hogy felettünk egy kis házat építettek a fa törzsére. Majd’ kiugrottam a bőrömből, főleg, amikor felmásztunk, és elhelyezkedtünk. Leültem a padlóra, a deszka résein át besütött a nap, de csak annyira, hogy ne legyen teljesen sötét. Becky leült mellém, majd nekem dőlt, és a vállamra hajtotta a fejét.

- Most már ez a te Rejtekhelyed is, Chris – mondta, szinte suttogva. – Akármikor eljöhetsz ide.

Az orrom megtelt Becky illatával, azt hittem, kiugrik a szívem, olyan gyorsan kalapált, és folyamatosan remegett a gyomrom. Arra gondoltam, hogy ez a nyár sokkal különlegesebb lesz, mint az eddigiek.

3.

A következő pár napban rendszeresen kijártam az erdőbe, az egész napot ott töltöttük Beckyvel. A zsebpénzemből vásároltam ennivalót, javarészt édességet. Becky szinte sosem kért, azt mondta, nem éhes. Egyre jobban megismertem, néha kicsit meg is ijesztett. Történeteket mesélt az erdő melletti temetőről és halottakról, akik félnek egyedül maradni.

– Hiszel a szellemekben, Chris? – kérdezte, én pedig élveztem, hogy libabőrös lesz a karom, de közben nappal van, és biztonságban vagyunk a Rejtekhelyen.

Amikor hazaértem, alig volt erőm enni valamit, hamar lefeküdtem, és korán reggel már indultam is a Rejtekhelyünk felé. Becky mindig ott várt, azt mondta, nem tud sokáig aludni.

Otthon megromlott a helyzet. Mama szótlanná vált, egyenesen gorombává, ami túl későn tűnt fel, mert alig voltam otthon. Egyszer-kétszer az ennivaló sem volt az asztalon, és amikor megkerestem Mamát, mindig a szobájában találtam, ült az ágya szélén, és magában beszélt. Ilyenkor féltem tőle, esténként azt hallgattam, recseg-e a lépcső, mert nem szerettem volna, hogy feljöjjön a szobámba.

Egy reggel aztán eltűnt a cipőm. Hiába kerestem, sehol sem találtam, sőt. Mind eltűnt. Megkérdeztem Mamát, aki azon a reggelen különösen jókedvű volt, de ő sem tudta, hol vannak. Furcsa módon nem is érdekelte a dolog, csak az álmát mesélte nekem folyamatosan, ami arról szólt, hogy Ned nagypapa egyszer csak bejött az ajtón, és azt mondta, hogy egy kicsit köztünk lehet, utána vissza kell mennie a sírba.

–  És emiatt nem kereste meg a cipődet? – kérdezte Becky, miközben elgondolkodva nézett a papucsomra.

–  Igen. Furcsa lett. Néha félek tőle.

Becky csak mosolygott rám, és azt mondta, hogy nemsokára minden rendbe jön.

A cipős reggel után minden nap történt valami. Egyszer a kulcs tűnt el, és ha nem mászok ki az ablakon, talán el se tudtam volna menni. Mikor este hazamentem, nyitva volt az ajtó. Mamát az ebédlőben találtam, sírt. Magához húzott, és azt zokogta a fülembe, hogy mennyire hiányzik neki a Papa, és milyen borzalmas az, amikor valaki azért jön el álmunkban, hogy reggel nyomát se találjuk. Aznap nem vacsoráztam semmit. Azt vártam, reggel mond valamit, ami megmagyarázza az előző esti viselkedését, de csak mosolygott, és reggelit tett elém, mintha nem is emlékezne semmire. Elmesélte, hogy megint Ned nagypapával álmodott, aki az én biciklimmel ment reggel dolgozni, és milyen mulatságosan festett rajta. Komolyan megijedtem, amikor nem találtam a bringámat a garázsban. Futottam Beckyhez, aki még szemrehányást is tett, amiért sokat kellett rám várnia. Mondtam neki, hogy nem kell idegeskednie, hiszen eddig is egyedül járt ide.

–  Már semmi sem lesz olyan, mint volt, Chris, soha többé. Ez egy nagyon különleges nyár.

Hanyatt dőltem, a pólóm beakad a lécek szálkáiba. Becky közelebb húzódott hozzám, éreztem a gyümölcsös rágója illatát, amikor beszélt.

–  Akarod, hogy megcsókoljalak?

A gyomromat izzó üvegszilánkok karmolták belülről, a szívem a torkomat szorongatta. Egy szót sem tudtam szólni, csak néztem, hogy közelít az arca az enyémhez. Nagyon puhának éreztem az ajkát, egy pillanatig az enyémen tartotta, majd amikor elhúzódott, hűvös, nedves nyomot hagyott maga után a számon. Lenyaltam, sós volt.

Becky megint csak elmosolyodott, a vállamra hajtotta a fejét, én pedig reméltem, nem veszi észre, mennyire dübörög a szívem. Amikor felemeltem a kezem, az nedves foltot hagyott a poros padlón. Úgy éreztem, valami nagyon fontos dolog történt velem, és egy ideig komolyan boldog voltam.

4.

Otthon megint nem találtam ennivalót. A konyhában a reggeliből maradt kenyér állt az asztal közepén, kissé már szárazon, látszólag senki sem nyúlt hozzá. Megijedtem, hogy talán történt valami Mamával, ezért körbefutottam érte a házat. A szobájában találtam meg, de nem tudtam bemenni, csak a hangját hallottam. Azelőtt sosem zárta be az ajtót, remegni kezdett a kezem a gondolatra, hogy mi történhetett, de aztán elmúlt a pánikom, mikor meghallottam, ahogy időnként felnevet. Mintha beszélt volna valakivel telefonon, csak az ő hangja jutott el hozzám. Előbb kopogtam, aztán dörömböltem az ajtón, de nemhogy nem nyitotta ki, de még csak nem is válaszolt nekem. Nem értettem, miről beszél, de feltűnően jókedvű volt, úgy, ahogy még sosem hallottam. Kiabálni kezdtem, ütöttem az ajtót. Hogy nem válaszolt, százszor rosszabb volt, mint az, amikor nem találtam sehol.

Elfáradtam, abbahagytam. Bentről ugyanaz a halk, kuncogó nevetés és beszéd szűrődött ki, mint előtte. Otthagytam a szobát, ettem egy kevés üres kenyeret a konyhában, majd a szobámba mentem. Nem akartam lefeküdni, de mégis mindent úgy csináltam, mint máskor. A megszokott mozdulatok megnyugtattak kissé, és amikor lefeküdtem, el is aludtam.

Álmomban Ned nagypapával sétáltam egy erdőben, és már szürkület volt. Nem szólt hozzám, rám se nézett, én pedig féltem az arcától, nem mertem rátekinteni. Fogta a kezem, olyan erősen, hogy akkor sem szabadulhattam volna, ha akarok. Ráismertem arra az útra, ami a Rejtekhelyre vezetett. Amíg mentünk, az utat ellepték a giliszták, és a meztelen lábujjaim között tekeregtek, mert nem volt rajtam cipő, ahogy Ned nagypapán sem, de neki lába sem volt. Két csonkon járt, mintha levágták volna a lábfejét.

Amikor odaértünk, el akartam szaladni, fel a fára, a Rejtekhelyre, de Ned nagypapa olyan erősen markolt, hogy nem tudtam kiszabadítani a kezem. Ránéztem, és akkor ő is felém fordult, miközben lehajolt. Belém szorult a kiáltás, amikor megláttam, hogy Ned nagypapának egyáltalán nincs is arca, csak egy sötét lyuk van a fején az állától a homloka közepéig. Nem láttam bele, pedig nagyon közel húzott magához, aztán zúgó hanggal beszívta a levegőt, és egy nagyon mély nyögéssel az arcomba fújta. Dohos volt, és halott állatok szagát éreztem rajta. Arra gondoltam, hogy behúzza az arcom az övé helyére, és nyüszítve próbáltam kitépni magam a kezéből, mikor hirtelen elengedett, én pedig a lendülettől nekivágódtam egy fának.

Még fájt a hátam, mikor felébredtem, mintha valóban beütöttem volna, és éreztem a kezemen a szorítást.

–  Neked is szólt, ugye, Chris?

Mama ült az ágyam szélén, és bár furcsának éreztem, hogy itt van, egyáltalán nem bántam. Átöleltem a derekát, és szégyelltem, de sírni kezdtem. Nem ölelt át, nem szólt egy szót sem, csak várt néhány percig, majd felállt az ágyról.

–  Többet nem találkozhatsz azzal a lánnyal. Felejtsd el, vagy nagyon megjárod!

Ezzel sarkon fordult, kiment a szobából, és még be is csapta az ajtót. Rázott a hideg, nem értettem, mi baja Mamának, és folyamatosan éreztem azt a fojtó bűzt, ami Ned nagypapából áradt. Visszafeküdtem az ágyra, és reggelig valami ködös, félálomszerű ködben lebegtem, de ez a köd zajos volt, hideg, üvegszilánkok röpködtek benne, és még valami, amit nem láttam, nem hallottam, de éreztem, ott van körülöttem, és élvezettel figyeli, hogy félek tőle.

5.

Reggel hatalmas zajra ébredtem, mintha Mama veszekedett volna valakivel. Sőt, verekedés is hallatszott, üvegcsörömpölés, ajtócsapkodás. Mikor Mama felsikoltott, leszaladtam a lépcsőn, de legnagyobb megdöbbenésemre semmi sem történt odalent.

–  Kérsz reggelit, Chris? – kérdezte nagymamám, a legkedvesebb mosolyával. Mikor ránéztem a tányéromra, elfogott a hányinger, mert étel helyett véres, kitépett fogak hevertek benne.

Visszaszaladtam a szobámba, felöltöztem, és mindenre elszánva mentem le a fölszintre. Teljes csend volt odalent, a rádió is elnémult, amit Mama mindig bekapcsolt, ha a konyhában dolgozott. A bejárati ajtó a konyha mellett nyílt, ahova mindenképpen beláttam, ha ki akartam menni a házból.

Máig sem értem, miért nem néztem oldalra, csak fél szemmel láttam, hogy a nagymamám szaggatott mozgással elindul felém, és valami iszonyatosan vörös anyag van szétkenve az egész helyiségben.

Futottam, ahogy csak bírtam, hogy minél előbb elérjek a Rejtekhelyre. Esni kezdett az eső, tocsogtam a sárban, és alig bírtam felmászni a fára, olyan csúszós lett. Odabent már ott ült Becky, mint mindig. Csak most jutott eszembe, hogy sosem láttam se bejönni ide, se hazamenni innen. Mióta egyszer feljöttünk, sosem találkoztunk máshol.

–  Fázol, Chris? – kérdezte.

Csak ültem vele szemben, és néztem azt a szép, barna szemét.

– Te hol laksz, Becky?

Kicsit mosolygott, és közelebb húzódott.

–  Én itt vagyok otthon – mondta. – És azt szeretném, ha te is így éreznél.

Egészen hozzám bújt.

–  Emlékszel, amikor megcsókoltalak? – Megnyalta az ajkát, és újra megéreztem azt az édes illatot. – Ha van kedved, most te is megcsókolhatsz.

Annyira szép volt a szeme, ahogy rám nézett, pici, résnyire nyílt ajka már majdnem az enyémet érte. Megfogtam az arcát, és minden izgalmam eltűnt, csak nyugalmat éreztem, és azt, hogy valami húz egyre közelebb hozzá, és már igazán nem akartam semmi mást, csak azt, hogy újra összeérjen az ajkunk.

–  Chris!

Nagymamám hangja volt. Messziről jött hozzám, és majdnem elnyomta egy dörgés.

–  Chris!

Alig lehetett hallani a zuhogó esőn át, de biztos voltam benne, hogy ő az. Becky ijedten nézett a szemembe, és vékony karjával átkulcsolta a nyakamat.

Megijedtem tőle. Megéreztem valamit, amit a mai napig nem tudok elmagyarázni. Csak néztem rá, aztán megpróbáltam kiszabadulni a szorításából, de meglepődtem, mennyivel erősebb nálam.

–  Chris, hol vagy?!

–  Itt vagyok! – Artikulátlan hangon üvöltöttem, pánikba estem. – Itt vagyok!

Közben Becky arca lassan megváltozott. Öreg lett, hihetetlen ütemben ráncosodott, megőszült, majd kihullott a haja, potyogtak a fogai a szájából, közben ontotta magából a halottak édeskés bűzét. Mosolygott, magas, rekedt hangon nyögdécselve nevetett, valamit mondott is, de nem értettem, csak egy halk, nyáltól fröcsögő dünnyögés jött belőle. Ahogy próbáltam kiszabadulni, észrevettem, hogy egyre könnyebbé vált, majd fel tudtam állni vele. Addigra Beckyből már csak egy összeaszott öregasszony lett, vagy még az sem, csak egy nyögdécselő, megbarnult, élő múmia, de még mindig erősen szorított. Hirtelen egy száraz reccsenéssel kiszakadt a karja. Nem is vérzett a csonk, Becky szájából is csak egy halk, fáradt nyögés hallatszott. Hozzávágtam Beckyt a búvóhelyünk falához, majd oda sem nézve leugrottam a fáról.

6.

Mama talált rám, ő vitt ki az erdőből. Elájultam a zuhanás után, és eltörtem a lábam. Azt mesélték, napokig nem tisztultam ki rendesen, félálomban beszéltem Mamáról, Beckyről, Ned nagypapáról. Az orvosok azt mondták, a hallucinációim az agyrázkódásnak tudhatók be.

Csak Mama nézett rám másképp. Anyáékkal rettenetesen összeveszett, soha többet nem mentünk hozzá, a kórházba is csak párszor jöhetett be. Anya azt mondta, hogy ha nem az anyja lenne, feljelentené. Nekem pszichológushoz kellett járnom, aki folyamatosan az agyrázkódásról beszélt nekem, és arról, hogy az álmok néha sokkal valóságosabbak, mint azt hinnénk.

Már majdnem vége volt a nyárnak, és egyedül voltam otthon, amikor egy délelőtt csörgött a telefonunk. Mama volt a vonal másik végén. A baleset óta nem beszéltünk.

–  Te vagy az, Kicsim? – Hallottam, hogy sír.

–  Igen.

– Sajnálom… ha tudtam volna… előbb megállítom.

– Mit, Mama? – megijesztett a hangja, nagyon szomorúnak tűnt.

– Itt ez a temető, meg az erdő… Kicsim… jaj… miért nem mondtad, kivel játszol?

Remegni kezdett a kezemben a telefon, egy szót sem tudtam szólni.

– Nem én voltam – folytatta. – Ő csinálta az egészet. Már tudom… nagyon gonosz.

–  Mi a baj, Mama? – Nem tudtam mást kinyögni, még mindig reméltem, hogy csak félreértem.

–  Kicsim, azt hittem, gyűlölsz engem! De a kórházban beszéltél, és azóta rájöttem, hogy te is féltél tőlem. Chris… Kicsim… ugye már nem haragszol?

–  Nem! - Én is sírni kezdtem. Valami nagyon mélyen felüvöltött bennem.

Mikor hazajöttek a szüleim, leültettek, és közölték, hogy Mama meghalt, megállt a szíve. Nem lepődtem meg, előbb tudtam, mint ők.

Azóta eladtuk a házat, és csak egyszer voltunk ott, amikor összepakoltuk a Mama holmiját. Egy percre sem mertem ellépni apám mellől, aki még élvezte is, hogy ez az esemény közelebb hozza a fiához. Fogalma sem volt, mennyire rázott a hideg, valahányszor a szélben suhogni kezdtek az erdő fái.