Craz és Vihartáncos: ZomBerry interjú

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének az ajtaján egy tábla lógott. ZomBerry avagy kő-zene-kő’ – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a barbár támaszkodott és tűnődve figyelte a benti nyüzsgést.

– Nocsak, érdekel a zene? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos harcostól.

– Á, nem, csak remélem, most is lesz ingyensör! – vigyorgott rá Huk.

– Csak várd ki a végét! – mondta Wendolin a barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet foglalt a pulpituson a zenekar többi tagja mellett. – Üdvözlünk minden idetévedt lidércet, törpöt, gnómot, embert és embertelent, bohémot és rapszódikust! – köszöntötte a megjelenteket, és mosolyogva végignézett a teremben egybegyűlt vegyes társaságon.

– Nos, akkor vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros és a lányhoz fordult. – Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy énekesnő leszel?

– Ó, már egészen rókagyerek koromban! Kitűntem a többiek közül éles és igencsak megcifrázott vonításommal! A Sakál-vokál kórusba is felvételt nyertem, versenyt vonítottam pár farkaslánnyal. Utóbb ők összeverekedtek a fene tudja miért, amikor előtűnt a szép telihold a felhők mögül, így egyedül maradottként meg is nyertem a versenyt. Utána még sokáig nem ragyogott rám a rókák mázli-csillaga, egészen addig, míg egy maneki-neko (akit csak manöken-cicának csúfoltak) a mancsom közé nem kaparintatta a ZomBerry banda hirdetését. Akkor úgy gondoltam, szerencsét próbálok!

– Melyik a kedvenc dalod?

– Majdnem mindegyik. Minden nótában van valami varázslatos, megfoghatatlan dolog, ami így, vagy úgy, de felemeli a lelket. De, talán az egyik kedvencemet jobban ki tudnám emelni a többi közül.

– Melyik az? Miről szól?

– A „Nem hörög a zombi, ha nem szúrja a nép”. Rendkívül tanulságos története van, ajánlom mindenki füle-figyelmére! – kacsintott egyet a lány.

– Miért énekelsz?

– Mert horgolni nem tudok.

– Szerinted előnyt jelent, hogy kicune vagy?

– Végtére is, hiszen becune nem lehetek.

– Mikor alakult a ZomBerry és milyen célzattal? – Ez a kérdés a vérfarkas basszusgitárosnak, Damiennek szólt.

– Cirka három éve, bár, ha dimenziókat és síkokat nézünk, lehet több, vagy épp rövidebb ideje is annak. Eredetileg amolyan sufni-tuning bandaként, a környezetünk életének megkeserítése végett ültünk össze egy manópálinkával megédesített éjszakán, de aztán rájöttünk, hogy ezt mi élvezzük, és hamar kerültek olyan elvetemültek, akik szintén.

– Hány hangszeren tudsz játszani?

– Eddig úgy kétszázon.

– Valóban? – lepődött meg a könyvtáros.

– Naná! Itt ez a basszusgitár, ezen tudok. Van belőle még három, mivel fogyóeszköz, néha elhasználódik, ha bevadulok. Ez eddig négy. Néha a közönség soraiban vadulnak be egyes, már nem szomjas egyének. Két hónapja a kék színű gitárom egy ilyen, túl lelkes rajongó fején használódott el. Azzal már öt darab. Az összes néhai gitárral együtt száztizenkilenc.

– Úgy értettem, tudsz-e más hangszeren is.

– Persze. A múltkor például hozzájutottam egy balalajkához. Kókuszpók kerítette valahonnan. Próbált beadni valami mesét, holmi összekapcsolt dimenziókapukról, meg kalandos utazásról, de tuti, hogy csak hülyített! Hiszen mindenki tudja, hogy a balalajkát itt találták fel, néhány heti járóföldre nyugatra, az Alajka hegység bal oldalán élő erdei elfek. Ők nyírfaágból faragják ki a hangszert, és törpejeti bajuszszálakat használnak húroknak. Bár amit a lökött varázsló a kezembe nyomot, az egy kicsit átalakított, vaskosabb zeneszerszám volt, egy basszusbalalajka.

– Ó, és végül kipróbáltad legalább?

– Dehogy! Meggátolta egy rakás kis kertitörpe, káoszra, meg elemi csapásokra hivatkozva, említettek istent is, zűrt is. Roppant zajosak voltak, így inkább odaadtam nekik, nyekeregtessék ők.

– Milyen dobosnak lenni? – fordult a kérdező most a trork felé.

– Höörgh! – válaszolta Brom, a nagydarab melák.

– Azt mondja, felelősségteljes pozíció, hiszen övé a legnagyobb hangszer – fordította Wendolin.

– Hörg – tette hozzá a dobos.

– Főleg a lábdob – folytatta a lány.

– Hogyhogy?

– Hörgörgörg!

– Hát úgy, hogy egyszerre két lábbal is kell dobolni, ez fokozott koncentrációt igényel, hiszen emellett már jár a két keze is. Aztán így nehéz odafigyelni, mi szalad épp a jókora talpa alá – mondta a kicune.

– Bruágh! – utálkozott a dobos.

– Nehéz megszabadulni az odaragadt, kocsonyásodott, száradt, vagy épp szétfolyt néhaik maradványaitól. Pláne, ha azok még csak félig holtak meg.

– Szólógitárosként nem hátráltat, hogy zombi vagy? – pillantott a könyvtáros Stinger felé.

– Akad, aki azt mondja, ahhoz, hogy szólógitáron megtanulj igazán jól játszani, egy élet is kevés. Így máris előnnyel indulok, bár vannak hátrányai is.

– Mik az előnyei?

– Nos, kérlek, a zombi-lét fölénye a szétesésben rejlik. Nem, amikor indokolatlan mennyiségű kobold-likőrtől látsz bányaüregi kis fekete lényeket, hanem fizikálisan. Olykor elhagyom ezem-azom a koncertek alatt, ez mondjuk erős handicap, viszont az ujjaim is fürgébben tudnak pengetni a vashegedűn – illetve beszerezhetőek pótujjak, akárcsak más részek. Ha beleélem magam egy-két szólóba, olyan túlvilágian tépve a húrokat, gyakran előfordul, hogy a húrok is tépnek, mondhatni a zene csontig hatol.

– Mi a hangsúlyosabb a dalaitokban, a szöveg vagy a dallam?

– Mint köztudott, ork nyelven nem ismerünk a közepesnél jobb dalszövegeket, mivel az összhatást erőteljesen aláássa a sok egy szótagos szó és két-három szavas mondat. Viszont az összetettebb nyelvekkel már könnyebb dolgozni: a lírikusabb dalokat tünde-nyelven írjuk, a vadabb, metálos részek törpül szólalnak meg, az ennél is keményebbek pedig a necro-mantrák. Csak vigyázni kell velük, nehogy megidézzünk egy-egy oda nem kívánatos, vagy hívatlan fellépőt is a színpadra.

– Höörgh! – vetette közbe Brom.

– Az csak véletlen volt. És most már tudjuk, nem mindegyik lenge öltözetű szárnyas lány felel meg háttér vokálosnak, pláne, ha khm, valaki összekeveri a katalógust egy grimoárral! De a kérdéshez visszatérve. Természetesen a mi dalszövegeink nem hasonlíthatóak holmi ork, goblin vagy zenemanó kornyikák szedett-vetett soraihoz. Ugyanakkor a szöveg és a zene együttes harmóniája adja ki mindazt az esszenciális összhangot, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség elvarázsolódjon és kihozza belőlük is mindazt az elemiséget, amiből mi is táplálkozunk. Így fordulhatnak elő érdekes liezonok csakúgy, mint a jóízű bunyók – felelte a kicune.

– Úgy hallottam, hogy itt, a Száznevű városban akad egy olyan dombitörpe csapat, akik eddig minden koncerteteken ott voltak. Ők a rajongóitok keménymagja?

– Nagyon érzik a rock ’n’ rollt! – bólogatott hevesen fővesztés terhe mellett a zombi.

– Nekem nem tetszik, hogy minden koncert végére rokkant troll partit csapnak – csóválta a fejét Wendolin.

– Szerintem csak az ingyen sörért jönnek – jegyezte meg vakarózva Damien.

– Höráááághuááár!! – áradt meg Brom.

– Oda van a dombitörpékért ­– fordította Stringer.

– Ááááúúúöörrrrghhh!!!

– Ha ők nem is rajonganak értünk, én törp-rajongó lettem! – folytatta a transzlációt a rókalány. – Ahogy dobálják egymást, meg mást, fenomenális!

– Tényleg! – röhögött fel a vérfarkas. – Emlékszem, egyszer felhajítottak egy szerencsétlen gnómot is! Ott pattogott a dobszerkón, mindig azon, amit Brom épp püfölt!

– Milyen különlegesen kongott, minden egyes alkalommal, mikor a kobakján koppant az ütő! – kacagott a kicune.

– Jól tolta a pergő-játék alatt is! – vigyorgott az emléken a szólógitarista, majd bemutatta, mit ért ez alatt. Ezáltal enyhébben széthullott, ahogy elpantomimezte a jelenetet, ami nagyjából olyasmire hajazott, mint mikor egy rakás kis imp épp ott állt, ahol a sróf-orrú fúró-féreg fúr.

– Emlékeztek, mikor bent ragadt a két cintányér között? – vihogott Wendolin.

– Lehet azt elfelejteni? Bromnak onnantól dolga sem volt a cinekkel, gnómunk megoldotta a helyzetet! – törölte ki a hahotázástól megáradt könnyeit Damien.

– Sok időbe kerül megírni egy dalt? – vette vissza magához a szót a könyvek tárosa.

– Ezzel kapcsolatban akadt régebben egy érdekes kísérlet. Egy varázsló ismerősünk fogott párszáz próbagoblint – először végtelen számút akart, de a teremtő varázshoz nem volt elég alapanyag – és bezárta mindet egy barlangba. Közölte velük, hogy csak akkor engedi ki őket, ha írnak közösen egy Nyakonöntőt dicsőítő szonetett.

– És mi lett végül?

– Nyakonöntő nyakon öntötte őket egy hordónyi, parázsló sárkány-ganéjjal.

– Volt abban vízigyík-trotty is!

– Miért tett ilyet?

– Te nem tennéd meg, amikor az elkészült „remekmű” – mozgatta meg függőlegesen két keze mutató és középső ujját Stringer – végül úgy szólna, mintha egy különösen dühös és büdös csíkos morcsák épp azon keseregne, mivé lettek elvadult bolhái a harcos évek alatt megkopott, már-már csíkjavesztett bundájából?

– És ez csak a dallama volt! De az a megszövegezés mellé! – tette a homlokára kecses mancsát a rókalány.

– Nana, a szag is majdhogynem megegyezett – jegyezte meg Damien.

– A szöveg, az milyen volt? – kíváncsiskodott az örök-kérdező.

– Nos, legyen elég annyi, hogy a vámpírok kikeltek a kényelmes koporsóikból és önként karóba dőltek, aztán feléledtek és ismét tőrbe csalták magukat.

– Úgy hallottam, az egyik koncerteteken, a színpadon ledaráltatok egy élő mókust.

– Nem volt mókusdara. – A farkas a fejét csóválta. – Csak a füstgépbe repült bele egy denevér, amit megzavartak a gitárszóló magasabb hangjai.

– Kellemetlen – fintorodott el a kérdező. – Mik az elkövetkezendő tervek a jövőben?

– Én nemsokára tervezek elfogyasztani néhány korsó sört – felelte a gitáros rövid gondolkodás után.

– Höörgh! – hörögte rá Brom azonnal.

– Fenéket! Az a múltkor is sok volt! – fedte meg Wendolin.

– Huááh? – alkudozott a trork.

– Ó, basszus! – fogta fejét a basszusgitáros.

– Én nem cipellek haza, az élőholt biztos – tette hozzá a zombi. – Legutóbb is leszakadt a derekam!

– Haugh!

– Viselkedj, mert nem kapsz új dobverőket! – ráncolta homlokát a kicune.

– Hwroang – húzta fel az orrát Brom.

– További koncertek? Merre fogtok még bulit csapni? – konkretizált a könyvtáros.

– Itt a Próbagoblinban le van kötve négy fellépés a következő hetekben – válaszolt Damien.

– Nocsak, ennyire tetszett az előző koncert Nyakonöntőnek?

– Meg az aznap esti italfogyasztás megnövekedése – kacsintott a zombi.

– Ja, a dombitörpék kitettek magukért – biccentett a basszer.

– Új albumra számíthatnak az elvetemült rajongók?

– Ajj, bumm! – bólogatott a dobos. – Badabumm!

Mindannyian érdeklődve fordultak felé. Hosszú ismeretségük alatt ez már a második alkalom volt, hogy érthetőbb nyelven fogalmazott meg valamit. Bár épp emiatt nem tudták megfejteni, mit is akart ezzel a trork mondani. Brom a kérdő tekintetekre csak a vállát vonogatta. Sorozatban.

– Persze, hogy lesz! – Wendolin, míg kincstári mosolyt csillantott a könyvtáros felé, az egyik kezét Brom vállára tette. E tette eléggé látványosra sikeredett, tekintve, hogy közöttük ült Stringer és Damien. A trork azonnal abbahagyta a vállról indított rángatózást.

– Jelen pillanatban a Száznevű város mitológiáját, furcsábbnál különösebb mítoszait, legendáit kutatjuk és dolgozzuk fel – vette át a szót Damien.

– Hogy miket találtunk eddig! – csapta össze a két kezét Stringer. Aztán momentet kérve felállt megkeresni a szanaszét repült végtagokat.

– Az biztos! Például, tudtátok, hogy az a baromi nagy hegy, ott a határvidéken rejt egy ősi átjárót? Az az átjáró egy szigetre nyílik. És hogy azon egyszer egy, a szigeten élő hatalmas lény próbált meg áthatolni, mikor odapisilt és ezzel életre keltette? De olyan hatalmas méretekkel rendelkezett, hogy nem tudta magát átpréselni sehogyan sem. A térkapu pedig többszörösére tágult, hogy áteressze, ha már így megöntözték. Aztán miután sehogyan sem sikerült ezt kivitelezni, a térkapu egyszer csak bezárult, ezzel félbevágva a lényt. Hatalmas karmainak nyoma mind a mai napig ott ékeskedik!

– És Kókuszpók oda akar szervezni egy közös kirándulást!? – borzongott össze a zombi, miután a helyükre illesztette a kezeit. Elképedésében nem figyelte, hogy a sorrendet megcserélte, így a bal karján lévő jobb kezét csapta a homlokához, míg a jobb karjára helyezett bal keze fityiszt mutatott.

Wendolin felkapta erre a fejét, de több részletet nem tudott meg. Egyelőre.

– Dehogyis! Kókuszpók az alagsori pincéből indítja majd az expedíció-akciót. Kinek milyet. Ott is van hatalmas karomnyom, de azt még eddig senki sem fejtette meg, honnan származik.

– Mi lett a lénnyel végül? – kérdezte döbbenten az interjúztató.

– Megfeleződött. Az innenső felét meg kiprepra… kripe… kiper… kirperal…

– Kitömték – segített készséggel Stringer.

– Azt! Szóbeszéd szerint itt helyezték el valahol a Szolgáltatóházban, kezdetben azon próbálta ki a goblinokat Nyakonöntő. De eddig még senki se találta meg a felelényt, a goblinok meg mélyen hallgatnak.

A könyvtáros interjúztatónak integettek, miszerint ismét túllépte a kérdezési időhatárt. Ez persze a különterem őrén kívül – aki vadul csápolt felé, már nem első ízben, végül öklével még fenyegetőzött is – senkit sem zavart. 

– Nos, azt hiszem, hogy ideje utatokra engedjelek titeket, hogy készülni tudjatok és pihenni! Köszönöm, hogy eljöttetek és meséltetek nekem, a kicsiny közönségnek és majdani olvasóknak! De még mielőtt szétszélednétek…

A könyvtáros intésére négy felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki kezébe pohár került, és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.

Az őrrel Huk váltott szót, nyugtatási célzattal, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb sikert látva Huk taktikát váltott. Ennek következtében már könnyedebben fecserészett neki egy kincsvadászatról, meg holmi bolond varázslóról. A vékony cerberusnak nem volt más választása, mint végighallgatni a százszor mesélt sztorit. Nehéz úgy ellentvetni egy lelkes és rohamosan ittasodó góliátnak, ha az ember fia grabancánál szögre akasztva lógicál a levegőben.

Megkezdődött az esti fogadás. Kókuszpók dedikáltatott egy kitömött macskát Wendolinnal, amit néhány dombitörpe érdeklődő arccal figyelt. A lány látta, hogy ezek azok a törpék, akik rendszeresen járnak a koncertjeikre, így intett a zombinak, súgott pár szót a fülébe, majd bocsánatot kért, és visszaadta az említett testrészt, ami véletlenül a kezében maradt. Stringer térült-fordult, majd ünnepélyesen átadott a törpéknek egy vadiúj léggitárt.

A dombitörpék meghatottan ölelgették a szólógitárost, a vigyorgó dobost meg egymást. Amikor egyikük a kicunét is ölelgette volna, támadt egy kis közjáték, és a zöld élőhalott koktélt kortyolgató könyvtáros elismerően bólogatott. Egyrészt finom volt a koktél, másrészt eddig még nem látott dombitörpét ilyen gyorsan szaladni.