Hason, ruhátlanul feküdt az ágyon. A hosszú
évtizedek alatt megfakult a bőre. Az arcán megjelent mély barázdák őt még
sármosabbá tették, míg engem elcsúfítottak. Szerettem volna tudni, mire gondol,
de nem láthattam a fejébe. A férfi gondolkodásmódot amúgy sem nekem találták
ki, pedig oly sokszor képzeltem magam a helyébe. Persze kevés sikerrel…
A kezdeti idők gyakori, hangos hancúrozásai a
gyerekek születése után csendes légyottokká halkultak. Az évek gyorsan teltek,
az egyre ritkuló szerelmes órák kellemes, ámde kimerítő időtöltéssé változtak.
Többször mondogatta:
– Ha választhatnék, a karjaidban szeretnék
meghalni.
Ilyenkor mindig meghökkentem, és az egyik
alkalommal megkérdeztem:
– Mi lenne velem nélküled?
– Erős nő vagy, majd kitalálsz valamit – mondta
akkor halvány mosollyal a bajsza alatt.
Kissé sápadtnak tűnt, mikor a franciaágyban a
hátára fordult. Szeme sejtelmesen csillogott.
– Adsz nekem egy pohár vizet? Nagyon kiszáradt a
szám.
– Máris hozom a gyógyszereiddel együtt.
Magamra öltöttem a hálóköntösömet, s a
fürdőszoba felé vettem az irányt.
Az ellenségem, a tükör kíméletlenül mutatta a
valóságot. Bőröm hamvas fiatalsága az idővel bizony tovaszállt. Hirtelen mintha
megérintette volna valaki a vállam.
Gyönyörű
vagy. Szeretlek.
Megfordultam, egyedül álltam a fürdő közepén.
A konyhában hűvös ásványvizet töltöttem egy
pohárba, és a gyógyszerekkel együtt a hálószobába vittem.
– Ülj fel, itt a vized! Most már nem kellene
elaludnod.
Melléfeküdtem. Gyengéden simogatni kezdtem, hátha
felébred, de meg se rezzent.
– No, kelj már fel, ne kéresd magad!
Megcsiklandoztam az orra hegyét, reméltem, majd
megijeszt úgy, ahogy szokott.
Önkéntelenül a verőerére tettem a kezem: nem
lüktetett. Mellkasára tapasztottam a fülem, hátha meghallom szívdobbanását.
Percekig tartott, mire rájöttem, nincs már mit hallanom.
– Nem hagyhatsz itt, még nem!
A könnyfátyolon keresztül arca elhomályosult,
majd egy pislantás után ismét élessé vált.
Számtalan
pofont kaptál az Élettől, de mindig felálltál és továbbléptél – hallatszott hátulról
egy ismerős suttogás.
Végigfutott a tekintetem a meztelen testén.
Így mégsem láthatják meg! Fiókjából kivettem a pamut gatyáját, és
előkerestem a halványkék alapon sötétkék-csíkos pizsamáját, amit én csak
„öregapi-ruhának” neveztem. Sokáig tartott, míg felöltöztettem. Átfutott az
agyamon, hogy mindjárt az ünneplős öltönyét is ráadhattam volna. Feje alatt
megigazítottam a párnát, kezét összekulcsolva a mellkasára tettem, és
betakargattam.
A fotelbe roskadva, telefonnal a kezemben
percekig magam elé meredtem.
Mindig rád
kell várni!
– korholt csendesen.
Céltalanul keresgéltem a telefonszámok között.
A
gyerekeket hívd fel!
Megállt az idő. A mobiltelefon az ölembe
hullott, ujjaim nem akartak engedelmeskedni.
Asszony!
Összerezzentem. Felkaptam a mobilt, gyorsan
kikerestem a fiam számát, majd elhadartam neki, mi történt. Miután befejeztem a
beszélgetést, nem tudtam, mit tegyek.
– Most mi lesz velem?
Írni
fogsz, ahogy eddig. Írj egy regényt az életünkről. Mutasd meg a világnak, hogy
igenis létezik holtig tartó szerelem, és ha lehet, ne az álneveden írd, mint
azokat a rózsaszín szirupos könyveidet szoktad. A saját neved szerepeljen
rajta!
A fotel mellett a kisasztalon egy verses
antológia hevert. Könyvjelzővel megjelölte azt az oldalt, amelyet utoljára
olvasott. Fellapoztam, és a jobb oldalon egy háromsorost találtam, mely így
szólt:
„Jéggé válik az illatos
harmat
az elmúlás rohan át a
dombokon
Vajon lesz-e még
tavasz?”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése