Smilezolika: Rózsi néni

Rózsi néni ezúttal is korán kelt, mint mindig. Nem mintha kötelező lett volna, hiszen egyedülálló nyugdíjasként nem volt a szó klasszikus értelmében vett sürgős dolga sehol, egyszerűen így szokta meg és kész. Gyorsan összeszedte magát, a szekreterről felkapta klasszikus nagymamaszatyrát (azt a bizonyos hosszú fülű, műbőr izét, amit sehol sem lehet kapni és nem is kell, mivel hetven év felett automatikusan képződik csak úgy, mint az utazási kedvezmény) és kilódult az ajtón. Pár perccel később már a megállóban állt várva, hogy kedvenc villamosvezető Etelkája segítségével végre ismét bevehesse a Lehel téri piacot. Ez ügyben nem ismert tréfát. Sanyi hentesnél hétkor már ott volt a friss csirkeaprólék, és a legszebb leveszöldségek is ilyenkor álltak glédában arra várva, hogy egy falka néni jól széttúrjon közöttük, majd minőségi kifogások tömkelegével élve alkudja le a felére, eleve nem túl jelentős árukat. Rózsi néni semmiről sem akart lemaradni, így, miután beviharzott a csarnokba, azonnal akcióba lépett. A hentes pulthoz igyekezett, hogy átadja magát a csirkék világának, és közben megvető pillantást mérjen mindazon vásárlókra, akik megelőzték őt egyéb árusoknál. Szeretett volna mindenütt első lenni, és nagyon zavarta, hogy ez nem volt lehetséges. Izgatottan érkezett a pult elé, és már épp nyakát nyújtogatva kezdte volna szemlélni a portékát egyre mélyülő áhítatban, amikor egy svájcisapkás öregember fékezett le mellette gurulós bevásárlószatyrával. Gyanakodva méregetni kezdte az öregasszonyt, majd amikor felismerni vélte elmosolyodott, és így szólt reszelős, öreg hangján:

– Szervusz Rózsikám, mi van veled, ezer éve nem láttalak. Hogy te milyen gyönyörű vagy még mindig.

Rózsi néni a másodperc tört része alatt reagált. A gurulós szatyrot pajzsként maga elé tartva az öregembert a földre rántotta, és ráfeküdt, hogy az mozdulni se tudjon. Nejlon otthonkája mélyéről előkerült egy Parabellum, melynek kilencmilliméteres ólomköpenyes lövedéke áthatolt a hentes pult üvegén, és egy jó tenyérnyit szakított ki a mögötte lógó fél disznóból. A hentes még magához sem tért a rémülettől, amikor a két standdal odébb található halas pult iszonyú robajjal detonált, ponttyal és heringgel szórva tele a mindenfelé fedezéket kereső, menekülő nyugdíjasokat.

Iszonyú lövöldözés kezdődött, melynek következő áldozata egy savanyú káposztával teli hordó volt, kiömlő tartalmával dobva fel a hallal borított padló egyhangúságát. A virágüzlet előtt egy járókeret lendült előrefelé a levegőbe, és négy lábából egy-egy sorozatot eresztett a gerberákba, hibiszkuszokba, és néhány további értékes, egzotikus, cserepes növénybe. A virágos önkívületi állapotban kúszott a hátsó kijárat felé, miközben egy csomó „Boldog Szülinapot” kívánó táblácska hullott a fejére. Rózsi néni az öregembert magával ráncigálva beugrott a zöldségek közé, kibiztosított egy kézigránátot, és bedobta a kínai cipőbolt nyitott ajtaján, miközben táskájával szakszerűen leütötte az éppen mellé vetődő, fedezéket kereső vándorköszörűst. A robbanás a cipők nagy részét kisöpörte az üzletből, bőségesen ellátva gumicsizmával a szemközti péket. A pék moccanni sem tudott. Lemerevedve tartotta a kezében azt a mákos kiflit, amelyet az az anyóka kért tőle, aki azóta már a szomszédos gombás pult alól lövöldözött vaktában Skorpió típusú gépfegyverével.

Ez így ment vagy húsz percen keresztül, iszonyú rumlit eredményezve a piacon, mire végre megérkezett a rendőrségi kommandó és letartóztatta a randalírozó nyugdíjasokat.

A rendőrfőnök körbe-körbe trappolt az irodájában, miközben a Nemzetbiztonsági Hivatal vezetőjének őrjöngött.

– Mi az hogy alvó ügynökök Józsikám, baszd meg! Hát meddig alszik egy ilyen, és mi az hogy megfeledkeztetek róluk?! Kinek nem tűnt fel az, hogy az ötvenes éveknek éppen ötven éve vége? Hogy Rózsi néni volt a legjobb ügynök? Ki nem szarja le? És ha ő ilyen gyengeelméjű lett, miért nem szólt senki legalább annak az agyalágyult Feri bácsinak, hogy ne mászkáljon a piacon, az aktiváló kódot ordítozva?

Ekkor Rózsi néni berúgta az ajtót...