91. fejezet
Az egyesülés
írta Czinkóczi Krisztina
Az öreg elhallgatott, vizenyős szeme elmélázva meredt előre csuklyája alól, miközben kiitta a maradék sörét. A tanoncot kezdte magával ragadni a történet, de féket tett kíváncsiságára, mert nem akarta kimutatni, mennyire érdeklődik a torony tiltott részei iránt.
Rendelt még egy kört, míg a másik összeszedte gondolatait. A sarokból egy sötét alak figyelte őket, de mikor a fiú felé fordult, felállt, és hátrament. Az ifjú közelebb húzódott az öreghez, hogy ne hallja más a beszélgetést.
– Furcsa zajt hallottam a folyosóról – folytatta az egykori mágustanonc. – Olyan volt, mintha valami nagyon sima felületen súrlódna egy éles tárgy. A tanítómat szólongattam, de senki nem válaszolt. Haboztam, hogy kilépjek-e a szobából. Volt már némi tapasztalatom arról, hogy ha parancsba kapunk valamit, annak mindig jó oka van. Nem szerettem volna úgy végezni, mint az a valami, aminek maradványait az imént kapartam össze. A hang megismétlődött, és ezúttal egészen közelről hallottam, mintha a falakból jött volna. Ellenállhatatlanul vonzott, úgy érzetem, kifejezetten engem hív. Megesküdtem volna, hogy csak egyetlen apró lépést tettem kifelé, mégis azon kaptam magam, hogy egy éles szögben hajló boltív alatt állok. Keskeny rés tátongott a falon, melyből ezüstös fény szivárgott, akár a ritka köd. Óvatosan bekukkantottam, és a szám is nyitva feledtem a csodálkozástól. Egy térkapu volt odabenn, méghozzá nyitva! Ebből eredt a halovány derengés, ahogy a levegőben remegett és fodrozódott. És ismét az a hang… Valami megmozdult odabenn, a kapu mögött. Homályos alak készült átjönni, de mintha falba ütközött volna. Azt hittem, menten összerogyok a félelemtől, de aztán arra gondoltam, hogy a vezetőm az; átlépett valahová egy titkos térkapun, és most nem tud visszatérni. Ki más lehetett volna? Hiszen maguktól nem nyílnak átjárók. Már láttam magam, mint ünnepelt diákot, tanítójának megmentőjét. Ah, áldott és átkozott ifjúi önbizalom! Persze bementem…
– És? – sürgette a fiú még előrébb hajolva, miközben majdnem feldöntötte a kupáját; a kilöttyenő ital sötét foltot hagyott köpenyén, de ő észre sem vette.
– Mikor a kapuhoz értem, az alak a túloldalon szintén közelebb jött, és ekkor jöttem rá, hogy hatalmasat tévedtem. Nem a tanítóm volt, de még csak nem is ember! Lehetetlen elmondani annak az alaknak az iszonyatos idegenségét. Azonnal tudtam, hogy a titokzatos Nagyok közül látok egyet, és azt is, hogy ha lehet rá ilyet mondani, akkor nőnemű. Nem mintha bármiféleképp is hasonlított volna egy nőre. Mikor megszólalt, egyenesen a tudatomban hallottam a szavait. – Az öreg megborzongott az emlék hatására.
– Csábított, elképzelhetetlen jutalmakat ígért, ha szolgálatába szegődöm. Mocskos egy szolgálat lett volna, el sem tudod képzelni… Áldozatokat követelő. Mert vannak olyan kapuk, amelyeket csak vérrel és életekkel lehet kinyitni, bár jobb lenne, ha örökre zárva maradnának. Valahogyan mögé láttam a világába, nem a szememmel, hanem az elmémmel. A mi világunk úgy foszlott szét, mintha sosem lett volna más, mint vékony máz valami sokkal hatalmasabb, és sokkal rémisztőbb valóságon. Dolgokat láttam ott. Hatalmas lehetőségeket rejtő dolgokat, olyasmit, amihez képest az a mágia, amit mi művelünk, vásári bűvészmutatványnak tűnik. Ha egy kicsit is több tudással rendelkezem akkor, vagy több időm marad… De nem panaszkodom, szerencsém volt. Ott vibrált a fejemben annak a valaminek a hívása, az elképzelhetetlen úrnőjének parancsa. A tanítóm hangja rántott ki a kábulatból. Akkor már csak egy ujjnyira voltam a kaputól, közvetlen belebámulva a színes örvénybe. Majdnem odavesztem, az Úrnő kis híján átrántotta a lelkem. Kábán vánszorogtam el a sötétülő kaputól. A vezetőm odakinn engem keresett, igencsak bosszúsan. Persze azonnal kicsaptak, és azt hiszem, ha tudott volna arról, hogy mit láttam, és mit tettem majdnem, akkor ennél rosszabb is történhetett volna velem. Hát ennyi a történetem, azt hiszem, megért neked két kupa sört. Talán hármat?
Az ifjú messzire révedő tekintettel állt fel, és oda se nézve tolta a másik elé a maradék sört.
– No, hát már mész is, fiacskám? – szólt utána az öreg. – Vannak ám még tanulságos történeteim!
De a fiú nem hallotta.
– Balra a hetedik kanyar az alsó szinten – motyogta maga elé, miközben kifelé tartott. – Ötszáztíz fok lefelé, jobbról a második lépcső, ötödik elágazás.
Az öregember magára maradt; odaintette a teremszolgát.
– Vidd innen ezt a vizezett moslékot, és hozz nekem jóféle, tüzes bort! – penderített egy aranyat az asztalra.
Magában mosolyogva várta az italt, és amikor megkapta, a levegőbe emelte a kupát.
– Rád, fenséges Úrnő! Már csak két áldozat hiányzik, és egymáséi leszünk végre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése