A jól ismert kattanó zaj hallatszik, amint lenyomom az ódon kapu csontból készült kilincsét. Nem afféle ócska, mamutagyarból barkácsolt faragvány, melyet még eónokkal ezelőtt a kőbaltások vadászatakor használtunk. Ez már igazi mestermunka, emberi végtagokból megformálva.
A karomat borító éjkék szőrszálak között, ugyanúgy, ahogy bundámon szerte mindenfelé, sötét árnyak tekeregnek őrült kígyók módjára, miközben megnyitom a súlyos alkotmányt. A sarokvasak csikorgása helyett halálsikoly hangzik fel a boltívet alkotó koponyák állkapcsai közül.
Belépek a hosszúnak látszó folyosóra. Falak helyett egy ősi sárkány bordázata határolja utam, rései közt beszűrődve a tátongó semmi közepén csillámló, távoli univerzumok fényei pislákolnak. A plafonon a gigászi lény csigolyái futnak végig. Gazdájuk egyike volt azon fenevadaknak, melyek vesztükre nem átallottak a mi prédáinkra fenekedni. Mindet kiirtottuk, perverz népség!
Az átjáró másik végét egyszerű tölgyfaajtó zárja. Kopogtatnom sem kell, puszta akaratomra feltárul. Egy lépés a küszöb felett, és már meg is érkeztem. Odaát a szokásos kupleráj fogad: fél pár zokni, egy Fluor CD – A mai lányok micsoda mocskot hallgatnak! –, egy könyv, borítóján Twighlight felirattal – És milyen szemetet olvasnak! –, egy elgurult tampon és egy használt bugyi. – Még szűz! – állapítom meg mosolyogva az illatából. Egyre nehezebb ilyet találni, nemsokára óvodásokat kell zsákmányoljak.
Lassan kióvakodom az ágy alól; testem fokozatosan veszi fel eredeti, jó két méteres nagyságát. A zsugorodást észre sem lehetett venni, az előbbi folyosó valójában rövid volt, a hosszúság látszatát csupán az egyre szűkülő keresztmetszet keltette, melyhez testméretem fokozatosan igazodott.
A szoba falát és bútorait egy digitális asztali óra fénye vonja halványkék derengésbe. Körülnézek: íróasztal, rajta természetesen felfordulás, nyitott ajtajú szekrény, szennyes a földön, félmeztelen srác, aki éppen az ágyon kuporgó lányra készül rámászni. – Hát mégis elkéstem? – ötlik fel bennem, ám véleményem gyorsan megváltozik, amint észreveszem a fiút körbelengő, túlvilági, fekete aurát, és a lány lelkét lilára színező rettegés kavargó árnyalatait.
– Takarodj! – szólok ellentmondást nem tűrően. – Ő az enyém! Neked megteszi bármelyik csöves, vagy kivénhedt lotyó.
Riválisom felém fordul. Pupillája vörösen ég, szemfogai megnyúltak. Már megint egy nyomorult vámpír! Puszta lénye is undort kelt bennem. Az árnyvilág aljadéka.
– Nem érted, Szopattyú, tűnj innen! – Felszólításom ellenére marad, koszossárga, gombás körmeit arasznyira nyújtja, és vicsorogva próbál agyaraival félelmet kelteni bennem. Pofája bűzlik, mint a dögkút.
Válaszul bemutatom saját arzenálom töredékét: mancsonból húszcentis, az acélnál is keményebb karmok törnek elő. Már-már hallani vélem, ahogy az órából érkező gyenge fény visítva próbál kitérni a fotonjait szabdaló élek útjából.
Ellenfelem láthatóan megretten, de ostobább, mint gondoltam: támad. Kiforduló belei hamuvá, nyálkás vére füstté válik, még mielőtt csapásom nyomán beszennyezhetné a szőnyeget. A következő mozdulatommal lefejezem. Kárhozott lelke végleg szétoszlik, elhaló sikolya visszhangot vet az asztrális térben. Undorodva köpöm le porladó maradványait.
Visszafordulok eredeti zsákmányom felé, ideje falatozni. Ám a lány viselkedése megdöbbent. Semmi visítás, semmi hiszti, úgy tekint rám, mint valami mesebeli hercegnő a megmentő lovagra. Szeme hálát tükröz, s a kibuggyanó apró könnycsepp vidáman követi mosolyra húzódó arca vonalát. Aurájába fénylő ezüstcsíkok keverednek.
Váratlanul oldalra kap az éjjeliszekrényén heverő tányérért. Felém nyújtja. Valami száraznak tűnő, kerek ételmaradék van rajta. Vajon mit akarhat?
– Tessék, sütemény! – Mosolya zavarba ejt. Mi történik velem?
Bundám alól ki sem látszó orrom izgatott táncba kezd, amint egy ismeretlen illat a hatalmába keríti. – M…mi ez a szag? – Elcsuklik a hangom.
– Vanília. – Hangja úgy csilingel, akár a tündérek hárfái. Micsoda gyönyörű szó! – No, ne félj! Vegyél már! – Még, hogy én félni! Minek néz ez engem?
Mancsom remegve nyúl az idegen étek felé. Érintése mintha csiklandozna, tenyeremről eltűnnek a kígyózó árnyak, és göcsörtös vonaglással menekülnek irhám távolabbi részei felé, maguk mögött ártatlan kék színben hagyva szőrömet.
Lassan ajkamhoz emelem az apró süteményt, tüdőmet elönti édes illata. Óvatosan a szélébe harapok. Fogaim között egyetlen játékos roppanással omlik szét anyaga. Döbbenten nyögök fel. Ízlelőbimbóim karnevált rendeznek, szemem könnybe lábad.
Annyira finom!
Látásom elhomályosul, elmémet víziók serege rohanja le egy másik világról, ahol égszínkék szörnyecskék falják boldogan süteményeiket cukorkaházaikban, és vidáman hancúroznak a csokoládéfolyókban lubickolva. Az ágyak alá nyíló átjáróink ajtaja csontok helyett mézeskalácsból áll, folyosónkat nem bordák, hanem piskóta borítja, és a kapu megnyílásakor vanília illata árad az émelyítő kénszagtól mentesen. És, Teremtőm, ha egyáltalán létezel, a tizenéves lányok még szüzek! De kit is érdekel, hiszen húsuk helyett ínycsiklandozó süteményeiket fogyasztjuk, elcsenve titkon az ágyaik mellett ácsorgó szekrénykéik tetején felejtett tányérjaikról. A szobákban nincs kupleráj, nem hallgatnak értéktelen zenét, nem olvasnak Twighlightot, előkerülnek az igazi könyvek és lemezek. És érzem magamban az erőt, mellyel mindezt megvalósíthatnám. Egyetlen csettintésembe, de szinte minden földöntúli hatalmamba kerülne, hogy az időt visszapörgetve ebbe az irányba tereljem az univerzum e szegletének menetét.
A látomás lassan eltűnik, és megvilágosodva térek vissza a valóságba. A lány felém nyújtja aprócska kezét, majd megsimogatja busa fejem. Érzem, amint érintése nyomán innen is visszavonulnak bundámról a sötét árnyak. Olyan puha és kellemes! Tenyerére finom morzsák tapadtak, bőre a vanília illatát árasztja.
Ez a lány annyira édes!
Csontjai ropogását csak egy pillanatra nyomja el feltörő halálsikolya. Képtelen vagyok uralkodni magamon, tépek és szaggatok, közben megszállottan üvöltöm: – Vanília! Vanília! – Végül hercegnőmből csak egy felismerhetetlenül kicsavart torzó marad. Vér bűze lengi be a szobát, árnyaim felpezsdülve térnek vissza szőrszálaim közé.
Lehorgasztott fejjel, búsan trappolok végig pusztulást idéző folyosómon. A csillagok megvető fénnyel tekintenek rám. – Vajon mi lett volna, ha…? – ötlik fel bennem az immáron értelmetlenné vált kérdés. Vajon tényleg értelmetlen?
Megnyitom a nagykaput. A halálfejek üvöltenek, de nem hallom hangjukat, sütemény ropogásának zaja tölti el elmém. Pofámba csap a jól ismert sárgás gőz, de a záptojás helyett egy teljesen más illat kerít ismét hatalmába.
– Vanília! – suttogom előbb, majd felkiáltok: – Legyen hát!
Kezem csettintésre emelem, árnyaim megsemmisülnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése