Gaura Ágnes: Kapcsolat

– A tököm is lefagy ebben a tetű hidegben – mondja Dzsodzsó, én pedig egyetértően bólogatok.

– Ja – mondom végül, és elmélázva nézem leheletem nyomát a fagyos szélben. Én most speciel a végtagjaim miatt jobban aggódom, mert a lábujjaimat már nem is érzem. Pedig nem a Himaláját készüljük megmászni. Ez itt Pest, és még csak öt perce várjuk, hogy megjöjjön a srác, akitől Dzsodzsó megveszi a robogót. És még legalább tíz percig itt leszünk, mert korábban érkeztünk, és sehol egy kocsma a látóhatáron belül.

Ha lenne autónk, most abban üldögélnénk, és feltekernénk a fűtést. De Dzsodzsó olyan csóró, hogy csak egy használt robogót bír venni, én meg még csóróbb vagyok, amióta Linda lelépett és vitte a kocsit is. Végül is, az övé volt, ez igaz. De mégiscsak én vezettem két éven keresztül. Linda egy üres parkolóba sem bír beállni, igazán hagyhatta volna azt a lestrapált Fiatot. De nem, ő elvitte azt is, pedig a pasinak, akire lecserélt, Volvója van, és bármikor vesz egy autót Lindának, ha az nyafog neki egy kicsit. De minek nyafogna, utál vezetni, a Fiatot is csak azért vitte, hogy nekem ne legyen kocsi a seggem alatt, és semmim sem maradjon, ami rá emlékeztet. Naná, hogy minden, amit nem találok, rá emlékeztet. Olyan, mintha minden, ami volt, de már nincs, vörösre lenne festve a lakásban. Mint abban a hülye a filmben, amikor újra látni akarták a láthatatlan embert, és festéket öntöttek rá. Bár az talán zöld festék volt, nem is tudom. Nem mintha számítana.

Előveszem a mobilom. Ezt szoktam csinálni, amikor Lindára gondolok. Előveszem a mobilom, ránézek a kijelzőre, és látom a fényképét. Aztán meg felhívom. Nem mindig, de elég gyakran. Most viszont hiába bámulom a mobilom kijelzőjét, az csak bámul vissza rám. Mint Sztrogoff Mihály a pusztában. Ez egy másik film, Linda utálta. De a láthatatlan emberesen jót nevetett.

– Tudod, milyen helyen vagyunk? – kérdezem vacogó fogakkal Dzsodzsótól. Rám néz, jóval értelmesebben, mint a mobilom, de nem válaszol. Tudja, hogy költői kérdés volt, és hogy ő úgysem adhat rá helyes választ. Dzsodzsónak elég jó a helyzetfelismerő képessége. Ezért is hagyta ott a főiskolát egy félév után. Én is kapcsolhattam volna korábban, de most már mindegy. – Ez egy olyan hely, ahol még a mobilom sem működik, baszki – mondom felháborodottan. Dzsodzsó előkotorja kabátzsebéből a mobilját.

– Az enyém működik – jelenti be elégedetten. – Nem a hellyel van probléma. Nyilván már megint totál lemerültél. – Igaza van. Utálom, de igaza van.

– Mindig ez van ezekkel a régi vacakokkal – dohogok. Nem túl hangosan, mert a gyomromban érzem a hideget, ha kinyitom a számat. – Azt hiszed, ha elég régóta használod, akkor már olyan, mint egy régi barát, és megbízhatsz benne. De persze minél öregebb lesz a kütyü, annál megbízhatatlanabb. Aztán egy reggel arra ébredsz, hogy már egy ideje elfelejtetted feltölteni, ő pedig beadta az unalmast.

– Ő? – húzza fel a szemöldökét Dzsodzsó. Nincs rajta sapka, én pedig megfagyok, ha csak ránézek. – Te most nem is a mobilodról beszélsz, ugye?

Nem felelek. Dzsodzsó úgyis tudja, mi a helyzet. Ő a legjobb barátom. Ő a barátom. Mással nem állnék itt egy szaros robogóra várva.

– Akárhogy is – szögezi le Dzsodzsó –, le kéne cserélned egy modernebb típusra. Ma már senki se használ ilyen kőkorszaki modellt. Mi van a másik mobiloddal?

– Az megvan – bólintok behúzott nyakkal. – Ez a régi mobilom. Ezen csak Lindát hívom.

– Ez mekkora baromság – rándul meg Dzsodzsó szája. Neki sincs melege, de azért nem didereg olyan látványosan, mint én. Amilyen őrült, most akarja lecsekkolni, milyen az a robogó. Rá nem ülnék egy ilyenre ebben a mínusz húszban. – Tudod, egyszer jártam egy egyiptológus csajjal – mondja. – Kaptam tőle igazi papiruszt, de azért vele is csak e-mailben levelezek.

– Ez most hogy jön ide? – kérdezem. Tényleg nem értem, mit akar a régi csajával.

– Úgy jön ide, hogy azért, mert egy régi mobil a régi csajodra emlékeztet, még nem használjuk arra, hogy telefonáljunk vele neki. Nektek már fél éve lőttek. Lépj tovább.

– Azt hiszed, azért hívom ezen a mobilon, mert ez is rá emlékeztet? – kérdezem.

– Igen, azt hiszem – mondja Dzsodzsó. – Téged még egy csótány is Lindára emlékeztet, ha egyszer láttatok együtt egy csótányt. Nem azt mondom, hogy szánalmas, csak azt mondom, hogy használj olyan mobilt, amelyik működik is. – Amivel pont azt mondja, hogy szánalmas, de mindegy, Dzsodzsó mondhatja, hogy szánalmas vagyok.

– Most az egyszer tévedésben vagy. – Diadalittas kijelentésnek szánom, de nehéz diadalittasnak hangozni akkor, ha lila a szád. Tuti, hogy szánalmasan hangzom. – Azért hívom erről a mobilról, mert ezt rejtett számúra állítottam. Így nem tudja, ki az, aki telefonál neki. És mivel nem tudja …

– … így felveszi – fejezi be Dzsodzsó, majd még hozzáteszi: – Szánalmas. Ez már tényleg szánalmas.

– Tudom – lehelem a garbómba. – De működik.

Elsétálunk az utca végéig, aztán megfordulunk. Nem érdemes messzire menni, de egy helyben álldogálni a legrosszabb. Én viszont egyre ramatyabbul érzem magam. Nem a hideg miatt, bár az se semmi. Egyszerűen ideges vagyok, nem azért, mert itt várakozunk, hanem azért, mert nem működik az a béna mobil. Nem látom benne Linda mosolyát, és így most már muszáj telefonálnom neki. Egyszerűen muszáj. A sarkon meglátok egy telefonfülkét.

– Mindjárt jövök – mondom, és elindulok a fülke felé, a nadrágzsebemben meg apró után kotorászok. Ezer éve nem használtam nyilvános fülkét. Azt sem tudom, milyen érmét fogad el egy ilyen vacak. Odamegyek, belépek, felveszem a kagylót, bedobom az érmét, visszaveszem az érmét. Megpróbálom újra, de hiába. Úgy szalad át rajta a százas, mint szalmonellás anyóson a reggeli. – Van telefonkártyád? – nézek reménykedve Dzsodzsóra, mire ő elhúzza a száját.

– Szerinted? – kérdez vissza, és megpörgeti orrom előtt a mobilját. – Kölcsönadjam? – kérdi, de én megrázom a fejem.

– Hagyjuk – mondom. – Majd otthon feltöltöm a mobilom.

– Vagy lecseréled – hozza elő a témát újra Dzsodzsó.

– Nem cserélem le – felelem. – Csak azért, mert jobban oda kell rá figyelni, még nem fogom lecserélni. Ragaszkodom hozzá. Én nem szoktam eldobni a régi cuccaimat csak azért, mert már kijött az újabb modell.

A Volvós pasira gondolok, és hogy mennyire gyűlölöm a Volvóját.

– Most megint nem a mobilodról beszélsz, ugye? – jegyzi meg Dzsodzsó. – Hát, idefigyelj. Tudod, milyen csaj ez a Linda? Olyan, mint az én előző mobilom. Azt hittem, én leszek a legmenőbb, amikor megvettem. Aztán én lettem a leglúzerebb, amikor sorban álltam vele a mozinál, kiejtettem a kezemből, és feltartottam az egész sort, amíg a darabjait összeszedegettem. Utána meg jó darabig azon dühöngtem, hogy egy valag pénzt kiadtam valamire, ami az első koccanástól tönkrement.

– Az a baj – felelem elgondolkodva –, hogy én észre sem vettem azt a koccanást. Nem vettem észre, mikor tört szét, érted?

– Ja – bólint Dzsodzsó.

– Valahogy úgy gondoltam, hogy törhetetlen. Vagy legalábbis nem gondoltam arra, hogy eltörhet.

– Hagyd most már a fenébe – dünnyögi. – Linda nem éri meg azt a nagy felhajtást, amit csapsz körülötte.

– Nem tudom – felelem. – Nyilván igazad van. – Általában igaza szokott lenni. Mármint az én barátnőimet illetően. – De minden nap eszembe jut, milyen volt, amikor megismerkedtünk.

– Az izgi első fázis, amit definíció szerint követ egy másik fázis. A második fázis már a megszokás fázisa. Az elfelejtkeztem-róla-fázis. De az első fázis, az mindig izgi – bólogat Dzsodzsó. – Mint amikor veszel egy új kütyüt. Hetekig minden szabad idődben azt böngészed, nem tudsz betelni a technika csodájával. Tuti, hogy nem felejted el időben feltölteni, ha érted mire célzok.

– Nagyon is értem, mire célzol – nyugtatom meg. – De ha még egy mobilos hasonlatot előhúzol a tarsolyodból, esküszöm, a szar is mobilformájúvá fog fagyni bennem.

– Te kezdted – jegyzi meg, azzal elhallgat.

Megjön a robogós srác, és ejtjük a témát. A robogó mocskos, mintha a srác direkt egy sártengeren húzott volna végig, mielőtt idejött volna, de jól megy, Dzsodzsót meg csak ez érdekli. Megy vele egy kört, én meg már a látványtól is kihűlés közeli állapotba kerülök. Dzsodzsón még kesztyű sincs. Megegyeznek, hogy holnap a srác elhozza Dzsodzsóhoz a robogót. Azt is megígéri, hogy letakarítja, de Dzsodzsó csak legyint rá.

– Mehetünk – mondja, én pedig csodálkozom, hogy egyáltalán megmozdul a lábam. Azt hittem, már rég egybefagytam a járdajéggel, amit errefelé senki nem szórt le. Ha valamit mostanában venni fogok, az egy bélelt bakancs lesz, gondolom, nem pedig egy újabb generációs mobil.

Látjuk a buszt elhúzni a távolban, én pedig már csak magamban káromkodom, mert innentől kezdve minden hőleadást irtózatos pazarlásnak tartok. Ha a busz most ment el, még vagy húsz percet itt fogunk szobrozni, az ziher.

– Menjünk a másik irányba – javasolja Dzsodzsó. – Lesétálunk egy megállót, addig is mozgunk.

– Oké – suttogom a lehető legkisebb erőbefektetéssel.

Nekem oly mindegy, merre megyünk, gondolom. Előbb-utóbb minden irányban lennie kell egy telefonfülkének. Előbb-utóbb csak találok egy készüléket, amelyik elfogadja a szaros pénzemet. De nincs sehol. Ma már mindenkinek van mobilja, minek is lenne telefonfülke minden utcasarkon. De azért az furcsa, hogy már öt perce megyünk, és még egyetlenegy fülkét sem láttam. Nézem a hófedte, ronda épületeket, és közben majdnem hanyatt esem a jégen. Dzsodzsó visszaránt, megyünk tovább, némán, arra figyelve, hogy mozogjunk, hőt termeljünk, és haladjunk a buszmegálló irányába.

És akkor meglátjuk.

– Ezt sasold – mondja Dzsodzsó, fölöslegesen, mert le sem bírom venni a szememet a látványról.

– Lehet, hogy átléptünk egy másik dimenzióba – mondom. – Ez elég szürreális.

– Az nem kifejezés.

Csak állunk, és bámulunk. Le van ejtve a hőtermelés, a haladás, a buszmegálló, a következő busz. Emellett nem lehet csak úgy elmenni. Átnézünk a drótkerítésen, és próbáljuk megfejteni, mi is ez. Amerre a szem ellát, telefonfülkék állnak egymás mellett szorosan. A fülkékben készülékek, melyek nyilvánvalóan nincsenek sehova sem bekötve.

– Sosem gondoltam, hogy létezik egy ilyen hely – jegyzi meg Dzsodzsó.

– Mi lehet ez? – kérdezem. – Telefontemető? Már ha van ilyen egyáltalán.

– Ez a Magányos Telefonok Országa – mondja fennkölten. – Ide hozzák azokat a fülkéket, amikre nincs szükség.

– Vagy amik sztrájkolnak – kontrázok. – A Lázadó Telefonok Országa. Vagy inkább Börtöne. Innen nincs kiút, öregem. És még telefonálnod sem lehet.

Röhögünk. Tudom, hogy le fogjuk késni a következő buszt is, de teszek rá. Megérte megállni és csontig fagyni. Esküszöm, megérte.

– Ha belehúzunk, még elérjük a következő buszt – mondja Dzsodzsó. A felfagyott járdán ugyan nem lehet szaladni, de azért megpróbálunk sietni. Nekem viszont muszáj visszanéznem.

– Mi van? – fordul vissza Dzsodzsó is.

– Semmi – zihálok, és nézek a fülkék felé. Megvadulok a színüktől. A hó mindent betakar, semmi nem látszik, minden egyformán formátlan és színtelen, de a piros telefonfülkék színesek maradtak, hivalkodóak, szemet vonzóak. Mintha frissen festették volna őket, hogy elüssenek a mindent egybeolvasztó hótömegtől. – Csak épp eszembe jutott valami. Nem érdekes.

– Akkor menjünk.

Csodával határos módon elérjük a buszt. Nincs rajta szinte senki, lehuppanunk egy páros ülésre.

– Csak egy szomorúbb dolog van egy kapcsolatképtelen telefonnál – mondom két megálló múlva. – Dzsodzsó kérdőn néz rám. – Sok kapcsolatképtelen telefon – mondom filozofikusan, de Dzsodzsó csak a fejét csóválja.

– Csajozz be! És addig is, vegyél egy új mobilt. Vagy egy robogót. Tök mindegy. Valamit, ami lefoglal egy időre.

– Talán ezt fogom tenni – bólintok, de közben egyetlenegy dolog jár a fejemben: nem kell nekem új kütyü. Nem vágyom semmi másra, csak arra, hogy működjön a régi, jelenleg kapcsolatképtelen mobilom.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozókban

Az illusztrációt Kovács József készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/