B. P. Haidey: Falusi turizmus

Hogy miről ismerszik meg a vérbeli falusi turista? Egyik kezében kecskesajt, másikban parasztkenyér, előtte egy kupica barackpálinka. Rövid gatyában és fröccsöntött papucsban téblábol. Ráadásul még élvezi is.

Nosza! Felcsaptam falusi turistának. Mindig rajongtam a jófajta pálinkáért. Jobban is esik, ha autentikus környezetben fogyasztja el az ember, ezért miután leszálltam a buszról, tiszteletemet tettem a helyi talponállóban.

Vérbeli vidéki hangulat. A pultnál pár tájjellegű figura, akik az előző napi részegséget próbálják újra előállítani. Az ablaküveg belső oldalán légypiszok. Kívülről az eső karbantartja. Az asztalok piros kockás terítői a múlt heti pörköltmenüről tanúskodnak.

A barátságos bajszú kocsmároshoz fordulok:

– Tessék mondani, van itt valami helyi termék?

– Mit tetszik? – morran. Csak a bajsza barátságos.

– Olyasmit, amit nem tablettából és vízből kevertek össze.

Elém tol egy kancsó fehéret. Megfontoltan ízlelgetem, majd huszáros lendülettel magamba kényszerítem. Indulni kell, vár a nagy kaland.

Némi kóválygás után megtalálom a tanyát, ahol majd megszállok.

A kapuból vérszomjas fenevadak méregetnek. Próbálom őket egy bájmosollyal lefegyverezni, de nem vevők rá. A humoromra sem. Várok.

Egy takaros fiatalasszony siet elém. Kezét a kötényébe törölgeti. Mögötte két maszatos arcú apróság. Az egyik alig nőtt ki a földből, de a letört foga és a huncut szeme nem sok jót ígér.

– Tessék, fáradjon beljebb!

„Hej, de befáradnék én, csak az ura meg ne tudja!” És valóban, jól mérem fel a helyzetet.

A férj hatalmas termetű ember. Egy legyintésétől már tériszonyom lenne. Inkább csak mosolygok, és hallgatom a fiatalasszony csacsogását, amíg megmutatja a szobám. Elégedetten bólogatok.

Az ágynemű felhúzva. A szobában napsütés és tisztaságillat. Kellemes kuckó. Jó lesz itt három napig.

Lepakolom a holmim, majd visszatérek a háziakhoz. Az asszonyka sürgölődik a nyárikonyhában. Szemrevaló teremtés, ezért szemrevételezem. Tüzes menyecske lehet, ágymelegítőnek való.

Az ember halk szavú. Keveset beszél, az a kevés beszéd se sokatmondó.

– Este áthajtjuk a gulyát.

Na, jó! Ennyivel okosabb lettem.

Közben elém kerül az uzsonna. Jókora karéj szalonna, ropogós héjú fehér kenyér, mellé friss paprika, paradicsom.

Ezek tudnak élni!

Kit érdekel a koleszterin meg az elsavasodás!

A gazda úgy eszik, mintha el akarnák venni előle. Én csak csipegetek, a városi gyomrom a joghurthoz szokott.

Az asztal mellett a két fenevad a lepotyogó maradékot lesi. A komondor a kezem alá simul. Nocsak, hát már barátok lettünk? Mit tesz egy kis szalonnabőrke?!

Már lemenőben a Nap, amikor elindulunk a gulya után. Az ember szótlanul baktat. Nem baj. Bámészkodom. Messze, ameddig a szemem ellát, legelők. Közelebb kéttenyérnyi bioaknák kandikálnak ki a fűcsomók közül. Jobb lesz a lábam elé nézni!

Már látni néhány szép példányt a gulyából. Ahogy közeledünk, egyre nagyobbak lesznek. Arról nem volt szó, hogy ezek ilyen nagy barmok!

A komondor nekiiramodik. A gazda keze intésére elindul egy irányba, majd vissza. Nagyon nem egyértelmű szerintem, mit akar, de a tehenek tudják. Mennek, amerre kell.

Legyalogoljuk a lábunkat, amikor az ember végre megálljt int és visszahívja a kutyát.

És innen még haza is kell menni!

Mire visszaérünk, a papucs kisebesíti a sarkam és nem érzem a lábujjaimat.

Fáradtan ájulok a patyolat ágyneműre. Üde szappanillat, alkonyba boruló hegyek és a háziasszony mosolya. Úgy alszom el, mint a levetett bunda.

Legelőkről, a szélben csapkodó fehér ágyneműről és egyre távolodó tehéncsordáról álmodom.

* *

Erős késztetésre ébredek.

Felpillantok, de fogalmam sincs, hol vagyok. A bőrömből szivárgó tehénszag és az ágynemű illata eltéveszthetetlen párosítás. Nekiindulok mellékhelyiséget keresni.

Nem érek rá kódorogni, inkább kirontok a bejárati ajtón. Az udvar túloldalán álló bokrok megfelelő illemhelynek tűnnek.

Megkönnyebbülve indulok visszafelé. Meg-megállok a visszaúton. Bámészkodom. A hajnali szellő rezegteti a nyárfa leveleit, az árnyékok körvonalai szinte izzanak a holdfényben. Lépek párat a ház felé, amikor fenyegető morgás hangzik fel a hátam mögül.

A biztonság kedvéért lépek még kettőt. A hang erősödik. A vállam felett hátralesek. A komondor karnyújtásnyira tőlem elszánt pofával méreget. A helyzet korántsem tűnik rózsásnak.

Mindezt tetézi, hogy a mitugrász pumi is rázendít a nótára. Legalább egyikük elhallgathatna!

Tehetetlenül ácsorgok az udvar közepén. Ha mozdulok, a komondor még rosszkedvűbb lesz. Inkább álldogálok egy darabig, nem lenne kellemes kutyagumiként végezni.

A háziak ajtaja felett villany gyúl. A gazda pillant ki és magához inti a pumit.

A komondor megcsóválja a farkát, és büszkén néz a közeledő gazdára. „Látod, mit fogtam?”

– Hijnye, a kutya teremtettit! Hát hogy megijesztette ezt a komondort!

Na, persze. Reszket a félelemtől.

– Elnézést – dünnyögöm illemtudón.

– Jó kutya vagy, Bodrog – dicséri a gazdája. – Te is, Cudar. Maga meg lesz szíves többet nem mászkálni éjszakánként, mert a végén még baj éri.

A kutyával is jobban bánnak itt.

Elsomfordálok, mint a megszeppent gyerek. Gondosan magamra zárom az ajtót. Hallom, hogy a túloldalon egy hatalmas, bundás állat a küszöbre telepszik. Innentől hét lakat alatt őriznek.

Visszafekszem, de az ijedtségtől még sokáig nem tudok elaludni. Aztán kezdem érezni a vidéki levegő súlyát. Először csak a homlokomra telepedik, majd elkezdi húzni lefelé a szemhéjam. Csak akkor engedi el, amikor odakinn már hétágra süt a nap.

Komótosan készülődöm.

Óvatosan kinézek a résnyire nyitott ajtón. A kutyáknak nyoma sincs. Elmerészkedek a háziúrék rezidenciájáig. A szemem sarkából látom a komondort az udvar túloldalán. Ügyet sem vet rám. Csak az éjszakai műszakban teljesít szolgálatot.

Az ajtón egy üzenet fogad. A háznál senki nincs, de a reggelim egy kosárban a teraszon vár. Megragadom a kosarat, és a rétek felé veszem az irányt. Leülök a fűrengetegben és nekilátok. Langyos kifli, meggylekvár, termoszban kávé. Isten áldja a gazdasszony kacsóit!

Elropogtatom a finomságokat, majd útra kelek. Az ijedtségre kell némi gyógyorvosság.

A faluba beérve a helyiek az út szélén ácsorogva várnak valamire. Köszöngetek mindenkinek, ahogy a kocsma felé haladok. Errefelé így illik. Visszabiccentenek, bár nem kétlem, az arcomra van írva: városi.

A kocsmában új a személyzet. Helyre teremtés, anyányi keblekkel, és neki is van picurka bajusza. Az övé is barátságos. Biztosan genetikailag. A pult mögött iszogatva érdeklődöm, mi ez a gyülekezés.

– Ma jön a Benedek, aki a kenyeret hozza. Holnap a szódás, aztán a Bocitarka, valamikor hétvégén a fagyiárus. Szépen beosztják, hogy minden napra jusson.

Tekintetem a falra függesztett tévére esik. Öt percen belül elegem lesz a nagyvilágból. Elbúcsúzom és elindulok toronyiránt.

Késő délutánra érek vissza a tanyára. A kutyákat sem érdeklem. A gyerekek a nyárfa alatti homokozóban játszanak. Még nem jöttem rá, fiúk-e vagy lányok. Talán egyik ez, a másik amaz.

Bekopogok a háziakhoz. Előveszem a szebbik modoromat. Kezet csókolok a pironkodó fiatalasszonynak, aki beinvitál a konyhába.

Az asztalhoz ültet, elém tol egy nagy tányér nokedlit, merít rá a friss pörköltből. Amíg eszem, őt szemlélem. Sürög-forog. Szóval tart.

– Hallottam az éjszakai kalandjáról – mosolyog.

Hát így próbáljon az ember imponálni a csinos asszonykáknak!

– Bodrog még fiatal, de jó kutya. Ne haragudjon rá! Ez a dolga. Cudar pedig a riasztórendszer része. Szerencséje, hogy szólt, különben reggelig ott ácsoroghatott volna. Nemrégiben rókát fogtak. Higgye el, maga szerencsés ember!

Végére érek a jókora adag pörköltnek. A gazdasszony elhív magával, nézzem meg a kecskefejést.

A kecskék valamivel kisebbek, mint a tehenek, de némelyiknek rettentő szarva van. Elismeréssel figyelem, ahogy a törékeny, kis nő félelem nélkül besétál közéjük. Megcirógatja, megvakargatja őket, majd munkához lát.

Az egyik kecske hátuljából fekete bogyók potyognak ki. Borzalmas szorulása lehet szegénynek. Együttérzésemnek adok hangot, de a háziasszony csak kacarászik. Szolidaritásom talán túlzó, de én tudom, milyen fontosak a kis dolgok. Szerencsére hajnalban nem ért oda korábban a Bodrog, mert akkor akármi történhetett volna a bokrok közt.

A munka végeztével nyugtázom, hogy ma kecskeszagúan fekszem le, de nincs már erőm a nagytoilette-hez. Leheveredem és alszom. Mint akit fejbe vertek.

***

Pitymallatkor kiszökik az álom a szememből. Hiába próbálkozom a visszaalvással. Az ablak alatt seregnyi béka üvöltözik, messzebbről a kabócák fülsértő ciripelése hallatszik be. Bosszantó. Egy egész éjszaka sem volt nekik elég a fajfenntartó ösztöneik kiélésére.

Előveszem a könyvet, amit előrelátóan becsomagoltam. Kemping kultúra. Valahogy mégsincs türelmem a filozófiai fejtegetésekhez. Már csak egy éjszaka, és visszatérek az életterembe. Otthonos kis lyuk a lakótelepi fészekben, ahol csak a villamos rikoltozik éjnek évadján, esetleg néhány ittas helybeli. Nem zavaróbbak egy kakukkos óránál.

Reggelig kihúzom valahogy, de már kopog a szemem az éhségtől. Sietve nekiesem a svédasztalos reggelinek. Nem járnak jól velem a háziak, de úgy látom, nem is sajnálják tőlem. Van ott minden, mit a szemem kíván. Egy fél szál mangalicakolbászt magammal csempészek, jó lesz az későbbre.

Ismét útnak indulok. Teszek egy kis túrát a környéken, de mire delet üt a templomharang, már a kocsmában vagyok. Kacérkodom egy pacalpörkölt-ebéd gondolatával. Szeretem, ha jól készítik el, és igyekszem meggyőzni magam, itt biztosan úgy készítik. Az első csalódást a látványa okozza. Harmatos rózsaszín lében fehérre hipózott frottírtörölköző csíkok úsznak. Az íze már a kegyelemdöfés. Az is törölközőre emlékeztet. Az étvágyam viszont elmegy.

Kudarcba fulladt ebédemet követően a szőlőhegyre indulok. Meg-megállva körülnézek. A harsányzöld gyepeket sötétbe borult erdők övezik. Az égen habcsókbárányok kergetőznek. Idilli.

A szőlőhegyen fehérre meszelt vályogpincék érik egymást. Az egyiknél egy öreg ügyködik valamin.

– Tiszteletem! – köszönök oda.

– Adj' Isten! – fogadja a köszönést, és befelé invitál. – Kirándulunk? Kirándulunk? – érdeklődik. – Maga vidéki?

– Úgy is mondhatjuk. Pesti vagyok.

– Ismerek én pestit. Mind nagyra van magával. Csodaautót hajt és színházba jár. Maga nem látszik olyannak.

Na, szép. Se gazdag, se kulturált. De legalább sznob sem!

– Jöjjön! Gusztálja meg a boromat, ha már erre jár! Úgyis készültem a mustot megnézni, jól viseli-e magát.

Piszmog valamivel, majd gyertyát gyújt és a kezembe nyomja.

– Ezt fogja! Ha elalszik a láng, kiáltson, mert mi is elalszunk. Én hozom a hébért.

Kezébe veszi az üveg micsodát, amivel a bort szívja ki a hordóból. Lemegyünk a pincébe. Kellemesen keveredő doh és erjedt szőlőillat. A gyertyaláng vígan lobog. Azért jobb lesz sietnünk.

Kiülünk a szőlők tövéhez. Előveszem a reggel szerzett kolbászt és megkínálom az öreget.

– Már látom, nem hiába hozta erre a jó sorsa.

Cserébe kapok a borból. Zamatos, napérlelte gyümölcsíz. Óvatos kezek kénezték. Könnyen csúszik.

Az öreg azt magyarázza, hol laktak a betyárok, aztán hamar eljutunk a második világháborúig. Az oroszok vittek mindent, de a németeket szívesen látták. Az asszonyok a hegyekben voltak elrejtve, azokat egyik nemzetnek sem akarták odaadni.

Lassacskán már az unokákról beszélgetünk.

Kissé becsiccsentve ballagunk le a hegyről. Az öreg kiugraszt a bokorból egy biciklit és elkerekezik a falu felé. Szerencsére kicsi a forgalom, a közlekedő autók nem zavarják a spirálvonal leírásában.

A tanyán már várnak. A házigazda nekem szegezi a kérdést.

– Lovagolni tud?

Az átlagosnál öt pohár borral bátrabban rávágom.

– Naná! Kiválóan.

Harminc éve ültem lovon utoljára. Előtte talán háromszor. Általában hasonló körülmények között esett meg, mint ez a mai. A bátorságot egy-egy kupica pálinka – törköly, barack, birs és társai –, esetleg némi rozé formájában szoktam magamhoz venni.

– Melyik lovat kéri? A Fecskét, a Bitangot vagy a Nórit? – mutatja nekem a kínálatot.

Töprengek, de a fiatalasszony a segítségemre siet.

– A Nórira ne ültesd, mert nem tudja majd összetenni a lábait – mutat egy sztráda- széles hátú sárgára. – Ha rám hallgat, a Bitangot választja.

Nem tudom mire vélni a mosolyát. Talán gúnyolódik? Egy olyan ló, amire én is felülhetek, legyen inkább Bájos vagy Kedves. Esetleg Alamuszi.

– Legyen a Bitang! – döntök, és visszamosolygok. Egy életem egy halálom...

Felszerszámozzuk a lovakat. A gazda lendületesen a lova hátára pattan. Irigykedve füttyentek. Bitanggal még készülődünk. A gazdasszony éles szemmel megállapítja, hogy valamiből hiány van. Egy kupica pálinkával érkezik. Erőt merítek és fellendülök. Bitang egyet lép jobbra. Én maradok a földön, de a ló másik oldalán. Talán a lónak is kéne valami bátorító.

Másodszorra már rendben a ló hátára kerülök. Sétálgatunk kifelé a legelők irányába. Igaza volt anyámnak, aki azt mondta: „Kisfiam, amit megtanulsz, nem vehetik el tőled.” Megy ez, mint a … karikacsapás.

A gazda szinte bátorítón vigyorog. Na persze, nyeregben érzi magát. Ügetésbe lendülünk. Bitang kifogástalanul viselkedik. No de én?! Fütyörészni támad kedvem. Csak nehogy szó szerint madarat lehessen fogatni velem!

A legelőn megtekintjük a jószágot, majd elindulunk vissza. Hogy ne zötykölődjünk, javaslom a vágtát. Ha lúd, legyen kövér! Gazduram már nyitná a száját, mikor Bitanggal megiramodunk és hazáig meg sem állunk.

Az istálló előtt szállok le a lóról, nem önszántamból. A porban fekve bocsánatkérően nézek az utánam nyargaló házigazdára. Félrehúzza a száját, de nem szól. Elveszi tőlem táltos paripámat, és vacsorázni küld.

A vacsoránál egy ceruzával rajzolt kép vár a tányér mellett. Az egyik kölyök műve. Egy pöttömnyi emberi alak és két hatalmas kutya van a rajzon.

Odanézek a kis maszatos arcúakra. Édesen visszavigyorognak, majd sutyorogva eltűnnek.

Vacsora után még kiülök a nyárfa alá, és töltődöm egy kicsit. Elém tárul a völgyben megbújó kis falu. Elönt valami „Akácos út, ha végig megyek rajtad én...” érzés.

Ide még visszatérek.

Majd ha a kölykök már leérettségiztek.