Szemenyei Tamás: Vigyorik

A halott ember teste úszott a folyón, és közben határozott vigyorra húzódott a szája. Átázott ruhája több helyen fel volt szaggatva. Megrágott bőr és hús látszott ki roncsolt öltözéke alól. A reggeli napfény keresztülfúrta magát a folyót szegélyező erdő fáin, megvilágítva a holtestet, amely háborítatlanul lebegett a vízen. Nyugodt útja a végéhez közeledett, amikor egy kampós rúd a mellkasába vájta hegyes végét és egy evezős hajó oldalához húzta.

– Húzzátok ki! – ordította Bartos mester. – Óvatosan, meg akarom vizsgálni.

A hajó nem volt túl nagy, mindössze tíz pár evező vitte úti célja felé, amelyet húsz ember ereje hajtott. Ketten az evezősök közül segítettek kiemelni a testet, majd gyorsan odébb álltak, helyet hagyva Bartos mesternek, hogy úgymond megvizsgálja a testet. Bartos letérdelt a nedves padlóra, a hulla fölé. Bal kezével egy kendőt tett az arca elé, jól emlékezve az előző hullák förtelmes bűzére.

– Halott – jelentette ki határozottan, bár hangját kendője kissé elfojtotta –, teljesen.

– Biztos benne? – kérdezte az egyik evezős. – A legutóbbira is ezt mondta és mégis majdnem leszaggatta Almat fejét.

– Ja, teljesen biztos vagyok benne – nézett fel határozottan a többiekre, akiknek hirtelen rémület ült ki az arcára. Bartos még épp időben nézett vissza a hullára, hogy el tudja húzni fejét annak csapása elől. A középkorú férfi ügyetlenül hátra esett és a hulla kezdett feltápászkodni. Szájából víz bugyogott fel, és értetlenül nézett körbe üveges tekintetű vigyorral az arcán, amit a szájába rögzített szegek miatt képtelen volt letörölni a képéről.

– Lökjétek le – mondta remegő ajkakkal Bartos – a kampókkal most! – A mester kúszva távozott a többiek mögé, majd felkapaszkodott az evezős korlátjába és felállt.

A három férfi, aki a fedélzeten volt mind kampós rudat ragadott, és azzal tuszkolták a hullát a hajó pereme felé. Szitkozódtak és káromkodtak. Mivel a hullának nem tetszett, hogy megint vízre bocsájtják, ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy elkerülje az újabb fürdőzést. A halál erőt adott neki, a három evezős szinte alig bírt vele.

– Johar! – ordította Bartos. – Johar, az istenek verjenek meg te szerencsétlen, hozd a könyvemet. Johar!

A kabin ajtajában egy álmos gyerek bukkant fel, aki unottan cipelt egy méretes könyvet. Miután szétnézett és látta, hogy hárman egy vigyorgó, bűzlő tetemmel viaskodnak, grimaszolt egyet és lehajította Bartos orra elé a könyvét.

– Már megint ki kellett halászni egy vigyorit? – kérdezte cinikusan, miközben elővett egy félig megevett almát a zsebéből és komótosan rágni kezdte. A fiút az első hulla és a kézitusa, amit folytatni kellett vele még izgalomba hozta, és félt is. A második még mindig izgalmas volt, de ez már a harmadik vigyori volt, akit Félnótás Bartos kihalásztatott. A fiú elméletben fel kellet volna, hogy nézzen Bartos mesterre, aki lényegében szárnyai alá vette, hogy kitanítsa neki a nekromantiát, de Bartos annyit értett a halottakhoz, mint egy mókus a szövőszékhez. A kötelék azonban életre szólt, és habár a halottidézést Bartos kevésbe tudta alkalmazni, mindazonáltal a hullacsinálás elég jól ment neki. Így Johar, ha nem is nézett kényelmes és jól kifizetődő nekromanta jövő felé, még mindig lehetett belőle közönséges mágus, aki tűzgolyókat reptet és villámokat szór. Bartos legalább a tűzgolyóhoz értett, persze azt is csak abból a kéttonnás könyvből, amit mindig Johar cipelt.

Bartos rosszallóan nézte a gyerek hozzáállását és nyugodt rágicsálást, amit az almával kettesben folytatott, de nem tette szóvá, hiszen most van elég gondja.

– Háromra álljatok félre! – harsogta túl a mester a küzdők lármáját. – Johar, kezdd a számolást! – tette hozzá kicsit halkabban.

– Felőlem – mondta unottan Johar, bár igazából alig várta, hogy láthassa a hullát égni, mert már kezdett elege lenni, hogy itt kint kell állnia, ahelyett, hogy a kabinjában ücsörögne és a döglött patkányt tanulmányozná, amit tegnap este ejtett el egy csapdával. – Egy – sújtott bele az éles gyerekhang a küzdelem forgatagába.

Közben Bartos a földön heverő könyvben lázasan keresgélte a tűzgolyó varázsige oldalát, és Johar eközben megint csak Félnótás Bartosként gondolt rá, mivel egy valamire való mágusnak magától kinyílik ott a könyve, amelyik varázslatot használni kívánja.

Emiatt Johar lehajtott fejjel várt, és még mindig nem ejtette ki a második számot. Ezt csak akkor tette meg, amikor Bartos diadalittasan felnézett a könyvből. Mestere térdre ereszkedett. Bal kezét a könyvre tette, jobbal pedig becélozta a hullát.

– Kettő – zengett a dallamosra sikeredett szó. Johar érezte a mágia zendülését az elméjében, olyan volt, mintha egy csapat vonós egyszerre játszott volna egyetlenegy hangot. Mikor az érzés már közel elviselhetetlen erősségűre fokozódott, a fiú felkiáltott.

– Három – mondta éles gyerekhangon. A küzdők egy utolsót löktek a hullán, majd gyorsan hátra ugrottak. Bartos ekkor engedte szabadjára a mágiát. Narancs és vörös hullámban kezdett izzani a levegő a vigyori körül, aki eleinte észre sem vette, hogy mi történik, csak folytatni akarta vagdalkozását, ám ekkor nedves bőre és ruhái lángra kaptak, ami egyébként még mindig nem zavarta. Pillanatok alatt már egész teste lángokban állt. Johar elismerően bólintott. A tűzgolyó varázslat már nem is kellet, hogy Bartos felől érkezzen egyszerűen a hulla körül képződött. Persze ez azért nem a mágia magasiskolája, de legalább ha ezeket megtanulja, valamire azért csak képes lesz menni ebben a fránya életben.

A vigyoriból hamarosan nem maradt más csak égő csont és hamu. A tűz persze átterjedt a hajó korlátjára és padlóra is, emiatt Johar kelletlenül, lehajtott fejjel dünnyögött az orra alá.

– Egy igazi nekromanta simán elintézte volna tűz nélkül is. – Nem tudta, hogy Bartos meghallotta-e, de nem is igazán érdekelte. Becsukta a varázskönyvet, és bevonszolta magával a kabinba. Hagyta, hogy az evezősök szépen eloltsák a tüzet. Nem érezte szükségét, hogy segédkezzen nekik.

A patkány nem mozdult, pedig Johar minden tudását latba vetette, hogy életre keltse a félnapos dögöt. Bartos könyve a kicsiny kabin közepén hevert, kinyitva a feltámasztás varázslatnál. A fiú egyik keze a könyvön pihent, a másikkal pedig a kis állat fejét fogta. Koncentrált, de a mágikus erő nem áramlott át a könyvből a testébe, hogy aztán a patkányban kössön ki. Csalódottan becsukta a grimoire-t, majd visszatette az üvegbe a patkányt. Egyetlen vigasza, hogy a holtakat Bartos sem tudja feltámasztani. Legalábbis még egyszer sem látta tőle, és azt sem, hogy egy élőhalottat a saját oldalára állított volna. Nagy valószínűséggel Bartos hazudott az apjának, amikor nekromantaként mutatkozott be. Így sokkal könnyebb volt tanítványt szerezni, hiszen a nekromantia az egyik legnyugisabb és legjobban jövedelmező mágiaág. Ha valaki úgy halt meg, hogy nem árulta el a családnak, hova ásta el a fél vagyonát, csak hívtak egy nekromantát, és az a halottból pillanatok alatt kihúzta, amit életében nem akart elmondani. Néha kivégzett emberekhez is hívtak halottidézőket, és megkérdezték tőle, hogy valóban ő követte-e el a gaztettet. Ha igen, akkor semmi gond, de ha nem akkor a tanúkat és a bírákat is pénzbírsággal, vagy esetleg vagyonelkobzással sújtották. Amiből persze a nekromanta igen szép hasznot húzott. Johar azonban már lemondott, a nagy vagyonról és a kényelmes életről.

– Ezt jól megszívtam – dünnyögte a döglött patkánynak, aki új otthonából nézett vissza üveges tekintettel a kisfiúra.

– Johar! – hallotta Félnótás Bartos ordítását.

Mint midig, a kisfiú most sem méltatta válaszra a hívást egyszerűen csak kimászott a kabinból, és kérdőn nézett mesterére.

– Lesz egy kis dolgot – közölte a mester a tanítvánnyal.

– Már alig várom – grimaszolt a fiú.

Mint kiderült a kis dolog egyáltalán nem olyan kicsi, mint amilyennek Bartos beállította.

– Neked elment az eszed! – közölte hitetlenkedve Johar, miután végighallgatta mesterét. – Eszem ágában sincs futkározni körbe-körbe.

A baj csak az volt, hogy muszáj volt neki. Mindent meg kellett tennie, amire a mestere utasította. Persze nem kellett lelkesednie érte, vagy kapkodnia, viszont most olyan feladatot róttak rá, amit nagy elánnal kell végezni, mert ha nem, könnyen a fűbe haraphat.

Amíg Johar a kabinban tartózkodott, addig az evezősök felhúzták a hajót egészen addig a pontig, ahonnan a vigyoriak származtak. Az élőholtak pedig nagy munkában voltak. A part mentén gerendákat, cölöpöket és egyéb akadályokat állítottak fel, hogy lehetetlenné tegyék a partraszállást, a folyó keleti oldalán. Bartos szerint, vagy négy kilométer hosszú erődvonalat építettek idáig, és még mindig munkában voltak. A mestere a fejébe vette, hogy partra száll, és kideríti, ki áll az élőholtak feltámasztása mögött, és leszámol vele. A partraszállást viszont csak ott lehetett megoldani, ahol a sánc még nem készült el. Úgy nagyjából húsz-huszonöt halott serénykedett ügyetlenül a parton, és a társaik által odaszállított anyagokból csináltak barikádot. Ha viszont feljebb eveznének a folyón, a halottak felkészülnének az érkezésükre, és erősítést hoznának. Az evezősön azonban a kampós rudakon, néhány csákányon és egy két rozsdás kardon kívül semmi egyéb fegyver nem volt, így Bartos úgy döntött, hogy mágiával tisztítja meg az utat, viszont mind a huszonöt élőhalottra, nem lenne elegendő mágikus tartaléka. Ha egy helyen lennének, egy-egy pusztító tűzvarázslattal leszedhetne tízet is akár, de a vigyorik szanaszét ügyködnek. És Joharnak ezért kell futkároznia.

– Miért nem megy Almat, vagy Kermen? – tette fel a kérdést a kisfiú.

– Almat dongalábú, Kermen meg náthás – mondta az egyik evezős. Kermen ezt hangsúlyozva nagyot trüsszentett a tenyerébe, aztán a taknyát és a nyálát a nadrágjába törölte. – A többiek meg fáradtak az evezés miatt, simán utolérnék őket a halottak. Sajnos, te vagy a legfürgébb közülünk. – Johar nem haragudhatott az evezősökre, hiszen Bartos volt úgymond a kapitány, azt kellett tenniük, amit mondott, még ha teljesen őrültség volt is. Na meg valószínű, úgy voltak vele, hogy ha már valakit öngyilkos küldetésre küldenek, akkor az inkább ne közülük legyen. Ezt Johar nagyon is megértette, hiszen ő is épp arra játszott, hogy ne ő menjen.

– Jó, oké, akkor miért nem értesítjük Lord Fellmore-t, hogy a birtoka északi részén ellenséges hadsereg szervezkedik? Akkor azok idevágtatnának és letipornák őket. A sánc még egyébként sincs kész, ha kerülővel is, de lóháton két-három nap alatt ideérnének – sorolta a logikus érveket a kisfiú, aki úgy ismerte a területet, mint a tenyerét, hiszen ezt a hajóutat már legalább tízszer megtették az elmúlt három évben.

Bartos mester elhúzta a száját, és gondolkodni látszott, és Johar egy pillanatra reménnyel telt el, de aztán a mestere megrázta a fejét. – Túl kockázatos várnunk – mondta, mire a kisfiú felröhögött.

– Túl kockázatos? Az nem, hogy élő csaléteknek használsz, hogy egybegyűjtsem neked a halottakat? Ha nem lennél ilyen kontár nekromanta simán egymás ellen fordíthatnád őket távolról, és nem kéne az életemet kockáztatnom egy idióta terv miatt.

De Bartos nem engedett, és fél órával később Johar elbúcsúzott a döglött patkánytól, és kiúszott a partra. Bartos a vigyorikat látcsővel szúrta ki, akik még nem vették észre a hajót, így Joharnak volt ideje átmászni a parti sáncon. Nagyjából ötszáz métert kell megtennie, hogy elérje a vigyoriak építkezését, és ezt gond nélkül meg is tette. Már csak várnia kellet, hogy az evezős nekiinduljon, és Bartos varázslata hatótávon belül legyen.

Éppen csak leguggolt egy bokor mögé, és kezdte lenyugtatni magát, hogy minden rendben lesz, amikor a kezére hideg, fekete ujjak kulcsolódtak. Sikolya messze elszállt, kétségkívül meghallották az evezősön is. Próbálta kiszabadítani magát a szorításból, de mindhiába. A bokor mögül egy oszlásnak indult, bűzös, vigyorgó fej bukkant elő élettelen szemekkel. Másik keze a kisfiú torkára kulcsolódott, és satuszerű szorításával egyre jobban kezdte eldeformálni Johar légcsövét. A kisfiú rémülettől tágra nyílt kék szemei egyenesen belenéztek a halott üveges tekintetébe, ami hirtelen megváltozott, és az élet szikrája lobbant lángra a szürke szemekben. Bartos az, gondolta, de a halott szeme nem barnává változott, mint amilyen a mesteréé volt, hanem olyan sötétzöldre, amelyet még sohasem látott. Igézve figyelte a bámulatos változást, közben tüdeje levegőért rimánkodott, mégis úgy volt vele, hogy ha ez az utolsó dolog, amit életében látni fog, akkor boldogan hal meg. A szorítás nem enyhült, de nem is erősödött. A csali nem vált be, gondolta még mindig a zöld szempárt figyelve, és most hirtelen rájött mit érezhetett a tegnapi rágcsáló, amikor a patkányfogó rácsapódott: a véget. Johar valóban érezte, hogy eljött az ideje, és a sötétség nem is váratott sokáig magára. Tüdeje izzott, nyaka vérzett a halott körmöktől, végül a feje előrebillent, és a zöld szempár már nem varázsolta el. A kétségbeeséssel együtt a sötétség is megérkezett, majd utána a Semmi.

A szemek hirtelen pattantak fel. Feküdt és mellette egy nő ült, aki meglehetősen aggodalmas képet vágott. Smaragdzöld, hosszú, szoknyában végződő ruhát viselt, és a szemei ugyanolyan zöldek voltak. Johar a torkához érintette a kezét, amin durva vásznat érzett. Minden lélegzetvétel fájt, és sípoló rekedt hangot hallatott.

– Igazán sajnálom, ami veled történt – mondta a nő együttérzőnek ható hangon. – A katonáim kicsit hevesek, és szegények annyira ostobák, hogy nem veszik észre az igazi tehetségeket. Szerencséd, hogy jelen tudtam lenni még épp időben, különben most halott lennél.

– Nem vagyok halott? – kérdezte nyöszörögve, alig hallhatóan, úgyhogy a nőnek közelebb kellett hajolnia, és a fiúnak újra elismételnie.

– Nem, dehogy, teljesen rendbe fogsz jönni.

– A hajó? – tette fel a kérdést, de sejtette a választ.

– Elszeleltek.

– Te nekromanta vagy?

– A nevem Telménia, drágám, és nem, nem vagyok nekromanta, de ismerem a halottak feltámasztásának módját, és azt hiszem te is élsz-halsz, hogy ismerhesd.

– Akkor mi vagy?

– Ugyan már, okos fiúnak látszol. Tudod te a választ – kacsintott a nő kedélyesen.

Johar valóban tudta a választ, a nő boszorkány volt, mégpedig igen hatalmas, ha képes a halottak szemein át nézni, hiszen ezt csak a legképzettebb halottidézők tudták megtenni.

– Miért nem ölt meg?

– Túl nagy benned a varázserő, éreztem, mihelyst a katonám megragadta a csuklód. A tanítványom leszel.

Johar feje zúgott, habár jobb szeretett volna nekromanta lenni, de azért a boszorkányság sem lehet túl rossz.

– Rendben – mondta elhaló hangon, majd sóhajtott egyet és elaludt.