2012. december 8., szombat

George Colt: A Pista, a kopaszok, meg a szürkék

Figyelem, a szöveg meglehetősen szókimondó, valamint katonai szlenget tartalmaz! Elolvasását nem ajánlom! A szerző


Magyarázat azoknak, akik nem voltak katonák:

Kopasz: újonc, első időszakos katona. AMD: AMD-65, magyar gyártmányú gépkarabély a Kalasnyikov családból. Öregkatona: Harmadik időszakos, leszerelés előtt álló katona. Centi: 150 cm-es mérőszalag, melyből a leszerelés előtti 150. naptól kezdve az öregkatona minden nap 1 cm-t levág.

1987

Negyven nap múlva leszerelsz, otthagyod a Néphadsereget, és soha de soha többé nem nézel vissza! Csak kummantasz, lógsz, már a kopaszokat is lusta vagy szivatni. Na, ilyenkor marhára nem hiányoznak az ufók...




A Pista, a kopaszok, meg a szürkék



Hétfő


Reggel megmondtam a belszolgálatnak, hogy egész nap aludni kívánok, ha jön valami sokcsillagos, ugrasszanak fel, nehogy lebukjak. Negyven nap múlva leszerelés, nem kellene a fogdából végignézni. Hiába az öregkatona a legnagyobb úr a laktanyában, ha vannak akik ezt nem hiszik el.
A századszinten döglöttem a pokoli melegben, amikor az aegühá (alegység-ügyeletes helyettes) rám nyitotta az ajtót.
– Pista, hívat a hadnagy.
– Olyan öreg vagyok, hogy mozdulni alig bírok, mégis mit akar tőlem! – nyögtem fel.
– Nem tom. Azt mondta, kerítselek elő.
Összecihelődtem, átszambáztam a hadnagyhoz.
Ajtó előtt megáll, kopog, "Igen!", bemegy, vigyázzba áll, "Hadnagyelvtrs Kovács tizeds jelnkzm!", "Pihenj!".
Öreg vagyok beleszarok arcot felvesz.
– Pista holnap mész a hegyre őrségbe.
Először nem értettem mit mondott, amikor megértettem, akkor meg nem akartam elhinni. Kerekedett a szemem rendesen. A hegyre? Őrségbe? Én? Negyven napom van bazmeg!
– De hadnagy elvtárs én már...
– Mindenkit elvittek a hadgyakorlatra, nincs rajtad kívül értelmes katona a laktanyában! A kopaszokat meg nem küldhetem ki egyedül, mert olyan hülyék, hogy lelövik egymást!
Ebben volt valami, de akkor is, öreg vagyok én már bazmeg.
– Ki lesz fent?
– A Thököly törzsőrmester.
Az öreg kétcsillagos alkoholista! Már kezdtem érteni, miért kellek.


Kedd reggel


Majdnem elsírtam magam, amikor megláttam a kopaszokat. Ott álltak nyolcan délcegen, alig bírták el a málhát, az AMD-t meg a tárakat.
Thökölynek is csak egy szimpla bazmegre futotta, pedig tud ő cifrábbat is. Egyenként odaállt az emberek elé, végignézett rajtuk, belenézett a szemükbe, ők meg majd' összefosták magukat.
Alig bírtam ki röhögés nélkül a színjátékot.
A hegy amúgy nem volt nehéz szolgálat, de amikor már ennyire beleszarik az ember, akkor minden nehéz. A ruszkik építettek valami sokantennás cuccot a Bakonyba, és úgy őrizték, mintha aranyból lenne. Persze a Néphadseregnek meg kellett mutatni, hogy milyen fontos fegyverbarátok vagyunk, és "mi is adunk őröket" az objektumhoz. A szovjeteknek ez baromira nem hiányzott, így a magyar őrség mindentől messze vigyázott két útra az erdőben. Két őrtorony, egy kétfős járőr, meg váltásnak még négy ember. Az egészre egy őrmester figyelt, amikor józan volt, meg egy öregebb katona. Soha nem történt semmi, de négyóránként összeakadtunk a ruszki járőrrel, akkor arra kellett ügyelni, hogy ne lőjük le egymást.


Kedd, leváltjuk az előző őrséget


Caflattunk az erdőben a retek nagy melegben az első őrtorony felé. Mögöttem három kopasz botladozott.
– Mi van, nem voltatok még erdőben?
Nagy sunnyogás.
– Kérdeztem valamit!
– Mi Pestről jöttünk!
Te szent szar!
– Állj! – vezényeltem, és szembe fordultam velük. – Mindenki Pestről jött?
Kummogtak nagyon, így szokott kezdődni vidéken a szivatás. Végül hátul egy kövérkés gyerek megszólalt:
– Nem, én Budáról!
Na akkor kezdett ömleni rólam a víz! Ilyen arcokat kitenni a sötét éjszakába egyedül az erdőbe éleslőszerrel, hát bonyolult lesz! Ezek úgy beijednek, hogy hajnalban már a saját anyjukat is lelövik!
Mentünk tovább.
Közeledtünk az első őrtorony felé.
– Állj, ki vagy? – szabályos kérdés a toronyból.
– Anyád levessel! – majdnem szabályos válasz tőlem.
– Te vagy az Pista, mi a faszt csinálsz itt? Öreg vagy te már bohócnak!
– Gyere le Sanyi! Te meg mennyé' fel! – löktem meg az egyik kopaszt.
Sanyi lejött, végignézett a csapaton.
– Ti váltotok minket?
– Ja.
– Kopaszok?
– Mind! Pestiek!
– Akkor megszoptad! – röhögött.
Meglengettem előtte a centit.
– Harminckilenc nap, szóval ki szopta meg?
– Tedd el, égeti a szemem! – jött az előírásos válasz Sanyitól. Hja, hol van még ő attól, hogy centije legyen!


Szerda, éjjeli egy óra, őrjáratozás


– Harmincnyolc napom van, én meg itt őrjáratozok ebben a rohadt erdőben éjjeli egykor, ahelyett hogy aludnék! Thököly meg bent húzza a lóbőrt a kisházban, miután megküzdött a katona legnagyobb ellenségével, a házipálinkával! Ez így nem állapot – gondoltam –, változtatni kell!
Az egyik kopasz volt velem, Laja, aki egész normálisnak tűnt annak ellenére, hogy Pestről jött (ilyet amúgy sohasem mond vidéki öregkatona pesti kopaszra). Már mentünk egy kört a sötétben, még három lett volna hátra, amikor vázoltam neki az ötletem.
– Te Laja, most hogy már ismered az utat sötétben is, mi lenne, ha egyedül őrjáratoznál?
Költői kérdésnek szántam. Persze nem esett le neki.
– Jobb lenne, ha velem jönnél. Amúgy sincs mit csinálni, a kisházba meg nem mehetsz be aludni.
Ezt a naivitást nem bírom a kopaszokban, minek ahhoz ház, hogy aludjon az ember?
– Na figyelj, én itt most megállok, te meg mész tovább. Aztán meg gondolom hallottad: Ha már álluk, ülhetünk is, ha már ülünk, fekhetünk is, ha már fekszünk, alhatunk is! Persze te nem, ezt hívják időszakproblémának.
Nem gondoltam volna, hogy ennyiből nem esik le neki, hogy mostantól egyedül járőrözik majd. De nem esett le neki.
Már éppen nyitotta volna a száját, hogy mondjon valami hülyeséget, amikor hirtelen süvítő hang hallatszott, és egy rakéta indult el a szovjet bázisról az ég felé! Aztán még egy! Ilyen még sohasem volt! Remélem, nem a Harmadik Világháború tört ki éppen!
A rakéták elkanyarodtak, és az egyik – pont a fejünk felett – eltalált valamit!
A távolból motorzúgás hallatszott, némi orosz nyelvű kiabálást is hallani véltem. Nem kicsit ijedtem meg! Ha valami lesz – gondoltam –, akkor a kettes toronynál lesz, mert az van közelebb a szovjet bázishoz. Az egészséges katonaösztön azt súgta, hogy tűnjünk innen a picsába, de nem akartam szegény kopaszt egyedül hagyni a toronyban, még lelő valakit!
– Na húzzunk a kettes toronyhoz! – mondtam Lajának.
– Ez, ez mi volt?
A – már csak – harmincnyolc napomra gondoltam.
– Nem tudom, jelenleg az az álláspont, hogy nem láttunk semmit. A hegy másik oldalán voltunk. A katonának az a legjobb, ha nem tud semmiről!
– De...
– Nincsen de!
Negyed óra múlva már az őrtorony közelében jártunk. A kopasz biztosan kiakadt, és van nála egy töltött gépkarabély, szóval eszembe sem jutott normális módon megközelíteni, már messziről kiabáltam:
– Tibi megvagy? Tibi!
Nem jött válasz.
– Tibi! Le ne lőj bazmeg!
– Állj, ki vagy!
– Pista, felvezető, le ne lőj minket!
– Mondom, állj!
– Állok, bazmeg, le ne lőj!
– Feküdj a földre!
Csattanás, csőre húzta az AMD-t ez a szerencsétlen!
– Hasalj, baszod! – lerántottam Laját a bokrok közé.
Lövés dörrent. Aztán még egy. Aztán egy sorozattal a kopasz kiküldte az egész tárat.
Szerencsére nem felénk.
Hogy a nyavalyába fogunk mi ennyi lőszerrel elszámolni? Öcsém, még a műanyag lakat is rám rozsdásodik majd, nem hogy harmincnyolc nap múlva leszerelés! Főleg, ha ez a hülye kilyuggatta a ruszki járőrt! Esküszöm, lelövöm a kopaszt!
– Mire lősz, te barom! – ordítottam dühösen.
Semmi válasz.
– Tibi jól vagy? – kérdeztem.
A távolból motorzúgás hallatszott. Kimásztam a susnyákosból, és lassan haladtam a torony felé. A másik kopasz jött mögöttem.
– Tibi! Tibi! – kiabáltam.
Megálltam ott, ahonnan beláttam a toronyba. Tibi a padlón kuporgott, láthatóan besokallt, szorongatta az üres fegyvert és remegett.
A toronytól száz méterre az erdőben egy tölgyfa vastag törzsét golyónyomok borították. Előtte mintha egy alak hevert volna a földön.
– Valakit lelőtt ez az állat! – suttogtam magam elé.
– Én meg rókázni fogok! – Laja nekitámaszkodott egy fatörzsnek, s megtette.
– Ha végeztél, foglalkozz Tibivel! Tibi, gyere le a kibaszott toronyból! – adtam ki két értelmesnek tűnő parancsot.
Odamentem a fekvő alakhoz, reméltem, hogy a kopasz nem lyuggatta ki nagyon, és még van benne élet. Az ilyen hosszú sorozatok nem szoktak találni, az AMD legendás ebből a szempontból.
Akkor megállt bennem az ütő!
Az alak nyilvánvalóan halott volt. Élő korában lehetett vagy száznegyven centi magas, teljesen szürke bőrű, hosszú vékony kezei és lábai voltak, meg nagy fekete szemei. Meg sok lyuk volt rajta. Tartott valamit az egyik kezében.
Laja és Tibi is odaért hozzám.
– Ez egy UFÓ, bazmeg! – mondta Laja, és lehajolt, hogy megnézze közelebbről. Rátette a kezét a mellkasára.
– Szerintem halott! Legalábbis nem dobog benne semmi! Te Tibi, te lelőttél egy földönkívülit!
Tibinek ez már sok volt, magába roskadva leült a földre.
– Ne buzeráld már Laja, még beléd megy valami! – szóltam rá a kopaszra. Aztán megjegyeztem magamnak:
– Na most szépen megszívtuk! Tibi, bazmeg, a faszér’ tanultál meg lőni!
Hirtelen egy UAZ fékezett a toronynál, hárman ugrottak ki belőle, felénk futottak, és oroszul kiabáltak. Egy százados vezette őket. Szovjet ejtőernyős. Egy ilyen egy szál késsel kinyír egy medvét!
Hát ezek tuti legyaknak minket, gondoltam, nem hogy nem szerelek le, de még a fogdáig sem jutok el! Még két alak szállt ki az UAZ-ból és az ég felé fordított valamilyen fegyvereket.
Már nyitottam volna a számat, amikor a három ejtőernyős egyszerűen ránk ugrott, és letepert minket.
Aztán ágak, levelek kezdtek hullani körülöttünk. Az egyik ejtőernyős feljajdult.
Csezdmeg, fentről lő ránk valaki!
A szovjetek hanyatt fordultak, és veszettül kezdtek lőni az ég felé. A golyók nem szálltak messze, felettünk talán húsz méterrel szikrázva becsapódtak valamibe, ami teljesen láthatatlan fekete volt.
Süvítő hang – RPG – és egy tűzkígyó találta telibe ugyanazt a valamit.
Na akkor megláttam! Nagy tányérszerű test lebegett felettünk, elég rossz állapotban, lyukak, golyónyomok borították mindenhol. Megbillent, majd egyre gyorsulva távolodni kezdett.
A ruszkik szinte egyszerre fújták ki a levegőt.
Pár pillanatnyi nyugalom után a sérült ejtőernyős feljajdult. A lábán lévő égett sebet fájlalta. Az egyik társa nekiállt ellátni.
A százados rám nézett.
– Oleg vagyok – mondta. – Ti vagytok magyarok?
Egészen jól beszélte a nyelvünket.
– Igen. Az őrjárat.
– Elkaptátok! – megütögette a hátam. – Ha ő lőtt volna először, végetek lenne! Jó katonák vagytok!
Látszott a felszabadult arckifejezéséből, hogy valami nagy dolog történt, de én nem tudtam értékelni. Csak az érdekelt, hogy élek, és a kopaszok is megvannak.
A szovjetek besegítették sérült társukat az UAZ-ba, az idegen hulláját pedig egy zsákban bedobták a terepjáró hátuljába. Az egyik ejtőernyős előtte gondosan kicsavarta a halott kezéből a tárgyat, amit szorongatott, és beletette egy dobozba.
– Ez nagyot szólt volna! – mondta a százados.
– Százados elvtárs, kérek engedélyt kérdezni! – Laját lassan kezdte megölni a kíváncsiság.
Oleg végignézett a társaságon.
Tibi még mindig sokkos állapotban volt, elfehéredve támaszkodott egy fának. Laja csillogó szemmel próbálta követni az eseményeket, agya láthatóan pörgött, megpróbált felfogni mindent, amit lát. Én meg...
Én meg beleszartam az egészbe. Elegem volt! Ott akartam már hagyni a kurva Néphadsereget a francba, erre jönnek az UFO-k! Mi lesz még ebből? Kihallgatás hegyek, hadbíróság, elhárítók, az egész majomparádé. Viszlát harmincnyolc nap! Erre százharmincnyolc is kevés lesz!
– Tudni akarjátok, mi volt ez? – kérdezte Oleg.
– Nem akarjuk tudni! – leültem egy fatörzsre. Harmincnyolc nap bazmeg’, ne legyen már semmi!
– Én akarom! – Laja rákattant.
– Te hülye vagy! Biztos titkos anyag! Sohasem kapsz útlevelet! Százados, ne mondja el neki!
De Oleg rákezdett.
– 1908-ban jöttek egy nagy űrhajóval, eredetileg hódítani. Akkor már több száz éve voltak úton, a sokadik generáció élt a hajón. Szerencsénkre menet közben kialakultak bizonyos feszültségek. A lényeg, hogy összekaptak, ennek következtében bumm...
Oleg a kezével mutatta, ahogy felrobban valami.
– A Tunguz meteor! – kontrázott Laja.
– Igen. De ezzel nem volt vége. Voltak túlélők. És korábban felderítők is jöttek. Mindenesetre egy darabig kummogtak, figyeltek, megpróbálták rendezni a soraikat. Nagyon kevesen maradtak. Aztán a 20-as évek végén, 30-as évek elején felvették a kapcsolatot bizonyos körökkel, és elkezdték befolyásolni az emberiséget.
– Milyen körökkel?
– A médiumokon, természetfeletti tanokkal foglalkozó titkos társaságokon keresztül elkezdték segíteni Hitlert.
– Durva! De így hogyhogy nem győzött? – Laja egyre jobban belemelegedett.
– Nem az volt a céljuk, hogy Hitler legyen a világ ura, hanem hogy ők. Adolf erre rájött, ki is akadt rendesen. Úgyhogy a nácik egy meghatározott nap meghatározott óráján minden elérhető idegent lemészároltak! Tartott nekik is egy hosszú kések éjszakáját! Aztán a háború végén az amerikaiak csaptak le az antarktiszi bázisukra.
Laja megint okoskodott:
– Arról hallottam, szarrá verték az amcsikat!
– Nem egészen így volt, az amerikaiak lerohanták és porig rombolták a bázist. A sajtónak pedig beadták ennek az ellenkezőjét, mert így nem kellett tárgyi bizonyítékokat mutogatniuk.
– Akkor ő honnan jött? – kérdezte Laja az autó hátuljában lévő zsákra bökve.
– A háború után az elfogott túlélő lényeket és eszközöket egyenlően osztotta el az USA és a Szovjetunió. Egy kisebb társaság pedig meglépett, és megközelíthetetlen helyeken bujdokolt. Ő közülük való volt. Egy diverzáns. De rábaszott!
– És mi lett azokkal, akik a Szovjetunióba kerültek? És az amcsikhoz kerültekkel mi történt? Mit tanultatok tőlük? Mi a ...
– Nem mondhatok többet!
Összeszedtem magam, és megszakítottam a beszélgetést.
– Na jó, térjünk rá a földi dolgokra. Százados elvtárs, önnek még nem mondtam, hogy én harmincnyolc nap múlva le szeretnék szerelni. Tehát mi legyen a jelentésben? Írjam bele, hogy leszedtünk egy UFO-t szovjet fegyverbarátaink segítségével?
– Nem történt itt semmi!
– Rakéták, lövöldözés, bárki láthatta, hallhatta, akár az egyes toronyból is!
– A szovjet bázisról világítórakétákat lőttek fel, és éjszakai lövészetet tartottak. – Oleg agya vágott, mint a borotva!
– Nem rossz, de van egy kis gond – böktem Tibi felé. – A srác ellőtt egy tár lőszert. És láthatóan besokkolt.
Oleg mondott valamit két hegyomlás ruszkinak, az egyik elvette Tibi AMD-jét, és elkezdte megpucolni. A másik kiszedte a tárából a lőszert, és betárazott Tibinek. Eddig jó.
A százados elővett egy laposüveget, és Tibi szájához tartotta. Méterekről éreztem, mi van benne!
– Ne, nem iszik, antialkoholista a szerencsétlen!
Már késő volt. A bitang erős vodka leszaladt a kopasz torkán, ott rókává változott, a többit meg nem mondom el.
– Most meg részeg! Őrségben berúgni, ezért haditörvényszék jár!
– Még az éjszaka küldünk egy üzenetet a laktanyátokba, hogy elfelejtettünk szólni a lövészetről, elnézést kérünk. A bajtársatok ettől ijedt meg. Találkoztatok az őrjáratunkkal, mi adtuk neki a vodkát. Ennyi. Leszerelhetsz.
Addigra az ejtőernyősök eltakarították a nyomokat, még az összelődözött fát is bekenték valamivel. Oleg elindult a terepjáró felé, de előtte adott egy tanácsot:
– Nem történt semmi! Nem tudtok semmit, és nem meséltek semmit! Érthető voltam?
– Igen, százados elvtárs!
A szovjetek elhúztak az UAZzal.
Laja teljesen bezsongott!
– UFO! Hihetetlen! Mindig tudtam, hogy léteznek, de hogy élőben is látok egyet, azt sohasem hittem volna!
– Élőben nem is láttál – kezdtem el lehűteni.
– Ha ezt elmesélem a laktanyában a haveroknak, meg otthon, hát akkor...
Megragadtam a gallérját.
– Na idefigyelj te hülye! Amit itt láttál és hallottál, arról kussolsz! Senkinek sem mondasz róla semmit! Értetted?
– De ez a világ legnagyobb, legérdekesebb titka! Köztünk vannak, és...
– Ordas nagy kamu! Szerinted miért mondta el? Maszkírovka! Hülyének fog nézni mindenki, akinek elmeséled!
– De...
– Nincs de! Szerinted egy ekkora titkot pont két ilyen bokorugró gyarmati pöcsnek fognak elmondani? Ember, még azt sem kérdezte meg, hogy láthatunk-e titkos anyagot! Akkorát hazudott, mint a Bakony!
– Miért hazudott volna?
– Azért, mert tudta, hogy el fog járni a szád, és valakinek biztosan mondani fogsz valamit. Tett róla, hogy hülyeséget mondj!
Kezdett derengeni neki, ezzel párhuzamosan olvadt le az arcáról a mosoly. Parancsot adtam:
– Elmegyek a kisházba Tibivel, te itt maradsz a toronyban, átveszed az őrséget! És nem lősz le senkit, sem embert, sem nem embert! – Kurva hivatalos voltam.
– Igenis, tizedes elvtárs! – Ő is az volt.


Jelentés

Az 1987. ....... 15-i őrség alatt a következő rendkívüli eseményt észleltük: A szovjet objektumból szerda hajnali 1 óra 7 perckor két világítórakétát lőttek fel, majd éjszakai lövészetet tartottak. A kettes toronyban őrségben lévő Takács Tibor honvéd erről nem tudott, így megijedt. A toronyhoz érkező szovjet járőr ideges állapotban találta, és az elöljárójuk parancsára vodkát itattak vele. Más esemény nem történt.


A jelentés egybevág a szovjet bázisról kapott jelentéssel.




És én harmincnyolc nap múlva rendben leszereltem!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése