Herpai Máté: Kaparásokk

1485 / január / 08.

Ez a nyolcadik nap az új évből. Legalábbis a házigazdám ezt mondta. Én magam már nem tudom és nem is akarom számontartani az idő múlását. Kerek egy hónapja a sötétben vagyok. Kerek egy hónapja, hogy VIII. Vince kiadta a boszorkánybullát, ahogy egy hónapja annak is, hogy a bosszorgányos mesterséget legálisan űzheti minden kuruzsló. Naponta egyszer eszek, akkor is főleg az unalom ellen. Ha tudnám házigazdám nevét, leírnám, hogy megörököljön az utókor számára, de sajnos nem hajlandó elárulni. Ő is fél. Unalmas itt és hideg és nyirkos és még a szagok is furcsák. Ezeket a sorokat azért kezdtem el írni, jobb híján döglött belezett patkányokból összeragasztott rögtönzött papírra, hogy picit dolgoztassam az agyam. Néha kaparászást és ősi hangokat hallok a föld alól, de mivel én is a föld alatt vagyok, alattam mégis mi lenne? Az emberek szerinti szeretőm? Ugyanmár. Balga bolondok. Mégis, megfogadtam, hogy nem fogom többé a hatalmam használni. Ha egyszer vége lesz ennek az őrületnek, márpedig egyszer vége kell, hogy legyen, könnyebb lesz beállni a sorba és emberként folytatni. A körmömmel vésem a rothadt húsba ezeket a szavakat és még úgy gondolom normális, hogy fáj a kezem és a jóérzésem emiatt. Meg kell szoknom. Mára ennyi elég is.

1485 / január / 09.

Kaptam egy kupa bort a házigazdámtól. A kedvem olyan szédítő magasságokban mikre az elmúlt egy hónapban még vágyni is elfelejtettem. Már csak egy pillantásnyi napfény kéne. Sajnos úgy sejtem ...

1485 / január / 13.

A bortól megrészegülve nem tűnt fel, hogy nincs több hely idézőjeles lapomon. Négy teljes napig vártam, de egyet sem találtam és már a visításukat se hallom. Most kénytelen vagyok a falba kaparni szavaimat. Eszközöm nincs hozzá. Még mindig a körmömet használom. A patkánypergament berejtettem egy kilazult léc mögé. A napfény még mindig várat magára, de házigazdám azt mondja, hogy nem lenne biztonságos elhagynom ezt a lyukat. Megértem. Nem csak magam, de őt is veszélybe sodornám. Nem mernék ekkorát kockáztatni. A néphiedelem szerint a boszorkányok úgyis a sötétet szeretik. Ők maguk tesznek olyanná amitől félhetnek.

1485 / január / 17.

Reggel a szerelmem sikolyait hallottam. Ébredés után. Más boszorkányok meséltek hasonlót, de velem még soha nem történt ilyesmi. Magamhoz képest is ijesztő volt. Később házigazdám lejött hozzám beszélgetni, ám magáról még mindig nem mesél. Azt mondta a szerelmem egy bosszorgányos kezei közé került. Szerszámai alá, ha pontos akarok lenni. Ezek szerint neki már vége. Remélem ez azt jelenti, hogy jobb helyen van, mint én. Nem a panasz szól belőlem, hisz házigazdámnál nagylelkűbb és bátrabb embert nem ismerek. A saját bőrét kockáztatva menti más életét. Csodálatra méltó, de egy ilyen lyuk akkor se élőlénynek való. A patkányoknak is szívességet tettem.

1485 / január / 18

Házigazdám lehozott ma egy kisfiút akiről azt állított, hogy boszorkány sebezte. Egy arany kés csillogott a hasában. Azt követelte, hogy gyógyítsam meg, de semmi mágia. Nem is tudnám már használni. Szóval mondtam, hogy fektesse le és utasításba adtam milyen füveket kell beszereznie. Mielőtt elhagyták volna a lyukat, azért titkosan suttogtam egy igét a fülébe, hátha időhúzásnak megteszi.

1485 / január / 23

A füvekből készített kencék használnak. Legalább a fertőzést megállították. Házigazdám, mikor ma meglátogatott elmondta, hogy hazudott. Nem boszorkány sebezte meg. A falu temetőjénél talált egy csontot, azzal jött vissza a városba és egy rangosabb polgár azt hitte rá, hogy incubus, azaz férfi boszorkánymester. Amiket hallok azokból úgy ítélem, hogy napról napra rosszabbra fordul a helyzet odakint.

1485 / január / 24

Minden nap, mikor rászánom magam az írásra, meg kell kérdeznem házigazdámtól a pontos dátumot a hitelesség végett. Szerintem kezdi sejteni, hogy összegányolom a pince(?) falát. Biztos nem bánja. Egy ennyire empatikus ember átérzi, hogy, ha a testem nem is mozoghat és bele is törődött, az elmémnek akkor is muszáj. Nem mellesleg roppant hálás a fiú miatt. Az unokája. Ez az első dolog amit elmondott magáról. Sajnos a fiúnak ma ismét rosszabb lett az állapota. Túl mély volt a szúrás. Mondtam, hogy keressen fel vele egy valódi orvost, mire Ő elmesélte, hogy a bulla kiadása óta fellépő kritikus állapotoknak köszönhetően annyira felszaladtak az árak, hogy az ételt is alig bírja hármunkak kifizetni. Egyből válaszoltam, hogy az én adagomat megspórolhatja, mire ő fejlehajtva annyit mondott "édeskevés".

1485 / január / 25? / 26?

Az imént kiabálást hallottam fentről. Amióta itt vagyok házigazdám egyszer sem emelte fel a hangját. Pontos dátum ismeretlen. Ma még nem nézett rám. Így, hogy nem beszélhetek senkivel nehezebb, de biztos lejön nemsokára.

1485 / január / 27

Rákérdeztem nála mi volt a kiabálás, azt mondta ne foglalkozzak a külső dolgokkal, mire én kijelentettem, hogy minden kedvessége és nem kicsi bátorsága mellett, nem tudok nem foglalkozni velük. Itt bent, már mindent felfedeztem. Ha felágaskodok a plafon súrolja a fejem tetejét(soha nem tudtam milyen magas vagyok), a tér átlóban négy kis lépéssel átszelhető. A falak deszkákból vannak, a padló porból. Néhol nedves. Ez minden. Vicces, hogy 3 hete még kijelentettem: nem fogom számontartani az idő múlását, de most az írás hitelessége miatt mégis muszáj. Azóta feltűnt, hogy még itt lent is relativ a sebessége. Vannak gyorsabb és lassabb napok. Sajnos legtöbbjük lassabb.

Utóirat:

Ma megtudtam a bosszorgányos mesterség valódi mivoltát. A tényeket a legendák helyett. A bulla kiadása előtt is voltak emberek akik az akkor még illegálisan elfogott boszorkányok testrészeiből és szerveiből dekoratív díszeket, ékszereket gyártottak, ezzel garantálva a sikert, a szerencsét, a hiszékenyebbeknek a mágikus erőt. Furcsa, hogy az emberek pont azt ítélik el amire titkon ők maguk is vágynak.

1485 / január / 28

A szokásos víz és kenyér helyett ma ismét bort és mellé húst kaptam. Meg nem mondanám milyen állat volt fénykorában, de nagyon ízlett. Mikor rákérdeztem, hogy mire föl a nagy dőzsölés házigazdám csak annyit felelt, köszöni, majd kiment és lecsukta az ajtót. Furcsállom, de túl elégedett vagyok ma a panaszkodáshoz. Meglepően elálmosodtam. Ledőlök.

1485 / január / 28 / egy alvásnyival az előző után

A csapóajtón kopogó házigazdám neszeire keltem. Láttam, amint ledob egy sárgás fecnit, majd hallottam, a bejárati ajtó csapódását. A fecnit egy ujjnyi fülzsírral a feljegyzések mellé ragasztottam, de kétlem, hogy sokáig ott maradna, úgyhogy jobbnak látom felvinni tartalmát a falra. Ez az utolsó kaparásom. Az életemből két teljes hónapot épp annyira házigazdámnak köszönhetek, mint amennyire a szerencsének és bár mindkettőjüknek hálával tartozom, egyiknek sem tudok köszönetet mondani. A fecnin a következő állt:

Búcsúzok egy embertől akivel eddig még csak be sem mutatkoztunk egymásnak. Persze, ha az ember a titokzatosság rozsdás páncélját viseli annak mindig jó oka van. Valakit, valamit védeni akar. Neked köszönhetem, hogy nem követtem elvakultan tömegmészárlásba a falu lakóit, ahogy azt is, hogy rájöhettem: Isten bárányaként nem kötelesség az egyház birkájává válni.

Az unokámnak kritikus az állapota és pénzem nincs, hogy meggyógyíttassam. Te erődön felül segítettél amennyit tudtál, de az sajnos nem volt elég. Pénzt és amnesztiát ajánlanak a maradék pár boszorkány búvóhelyének feltárásáért. Az a pénz pont elég az orvosra. Holnap hajnalban a bosszorgányosok céhe eljön érted.

A maradék kevés angyaltrombitát, amit nem használtam el unokám kezeléséhez, belefőztem a borodba. Így lesz egy utolsó nyugodt éjszakád.

Őszinte sajnálattal,

Ferenc Tiszteletes

U.i.: Az egyik deszka ki van lazulva. Pár óra ásás után észrevétlenül kislisszolhatsz az erdő felé. Ha a bosszorgányosok nem találnak az általam megadott helyen a pénzt biztosan, de lehet még az amnesztiát is visszavonják, mégis... muszájnak éreztem ezt az utolsó lehetőséget megadni neked. A dilemmáért ami felcsillanhat benned, elnézést.

Nincs itt semmilyen dilemma. Lehet, hogy az angyaltrombita ír belőlem, de nem fogom kivert kutyaként élni az életem. Vagy két kanállal habzsold, vagy sehogy, ahogy nagymamám mindig mondta az édességekre. Így csupán nekivetem hátam a kilazult gerendának és a mögötte lapuló patkánypergamentnek, jelezve felé, hogy akármennyit nyikorogjon is nem tud kísértésbe húzni, és kihasználom a magányt mielőtt a Sztüx vizén andalgó hajóm kiköt szerelmem mellett. Úgyis csak a világ változik. Az emberek sajnos emberek maradnak.