87. fejezet
A Világfa Árnya
írta Vihartáncos
Kókuszpók csak nézi és nézi a fát.
Tömzsi törzsén a groteszkül elnyújtott, keserű kiáltásba merevült, szomorú arcmintát.
Ágain fekete leveleket perget a szél - már, ha arra jár -, egy-két dögbűzös gyümölcse göcsörtös gyökerei között loccsant szét, legyek és nyüvek hadai fogyasztják jóízűen. Körülötte jópár négyzetcentiméteren semmi sem nő.
“Ritka-ronda fa telepedett ide” - gondolja.
Valakinek szintén nem tetszhetett, hiszen egy éles tárgyat vágott az egyik vastag gyökérbe.
A gyökér most lassú, gusztustalan masszaként vérzik.
- Pfuj, de rusnya - fintorog mellette a dombitörpe. Undorodva szemléli a fa minden egyes porcikáját. - Mi ez a dögvész, ami idenőtte magát?!
A mindenidők minden idejét mérő időmérő idevezette őket, s ezelőtt a fa előtt állt meg egy irányba mindösszes mutatója. Kókuszpók félredönti a fejét, majd picit kiles a fa mögül. Elmosolyodik.
- Mindjárt kiderül!
A fa mögött egy lány áll. Őt kereste az időmérő időn és téren át, most mindösszes mutatója rá szegeződik. A lány csak áll, s nézi azt a napfelkeltét, ami egy másik világban épp alkonyatként mutatkozik.
Abban a világban van egy pirosszín tolvajvonal és egy padlás, amit, ha kérdeznének, sokmindent mesélne.
Jóval lentebb kis csoport várakozik.
- No, akkor vegyük át ezt még egyszer! - Lúkras csípőre tett öklökkel, összevont szemöldökkel nézi a mentorát. Legszívesebben bepancsolna neki egyet, ugyanis Marcus vigyorog, mint a vadalma.
- Igen, mindenről tudtam, kivéve arról, hogy egy fontos szót fordítottam félre, te váltott-gyermek vagy, én felneveltelek, tehát több tiszteletet ifiúr - itt tettetett szigorral bök a mutatóujjával Lúkras felé -, Tamaris és Elan pedig édestestvérek, ráadásul ikrek - magyarázza el ismét az idősebb férfi, aztán gonoszul odaszúrja: - Te pedig igencsak kedveled Tamarist. Vagy a bátyját?
Lúkras heves szóló áriáját, amivel letámadja pótapját a szintén vigyorgó Elan nem hallgatja végig.
Tamaris mellé lép. A lány felpillant rá. Testvérek ide, ikrek oda, bátyja jócskán magasabbra nőtt, mint a húga. Ráadásul szőke, míg a lánytestvér fején étcsokiszín hajat borzol a szellő.
- Most nézz csak rá! - int Tamaris a hevesen gesztikuláló Lúkras felé. - Merő idegrongy - sóhajtja szerelmesen.
Elan nézi. Marcus kiröhögi a "merő idegrongy” fiatalt, Fedoran neveti mindkettőt, úgy általában kacag a világra, Aron pedig erre az egészre szemét forgatva fejcsóvál.
- Mi lesz... vele? - kérdezi Elan.
Tamaris elmosolyodva simogatja a mellkasa közepét. Üresnek érzi.
- Kígyót melengettem a keblemben.
- Hol van most?
- Ha a mese vége jó, akkor az új fészkében várakozik - bukkan elő Kókuszpók.
Mögötte még mindig fintorogva lófrál a dombitörpe.
Amint Elan meglátja, elsötétül az arca. Amint a dombi meglátja a férfit, elsápad.
- Te kis rafinált kerti dísz! - hördül fel Elan.
- Te nagyra nőtt nők bálványa! - így a válasz. A törp nem átallja meg is mutatni, mire gondolt pontosan. Az obszcén jelenetet az ágyéka előtt két kézzel szemlélteti, ezzel heves kergetőzést eredményez.
Kókuszpók megáll Tamaris mellett. Fedoran Aron oldalába könyökölve mutogat feléjük, mire a másik hunyorít, majd bólint.
- Hát ez lenne itt az új Világfa? - néz fel a mágus a válla felett ácsorgó lombhullatóra. Ez bizony anatómiailag nem kis teljesítmény tőle.
Tamaris inkább hátrafordul és lebiggyeszti az alsóajkát.
- Nem hinném - válaszol. - Ez itt a tanulóleckét kapott Alastor. - Témát vált. - Biztonságban van?
- Meglátogathatjuk, ha szeretnéd.
- Mindenképp.
Elindulnak. Kókuszpók még odakacsint a férfi-törp párosnak, akik zihálva néznek egymással ádáz farkasszemet.
Útközben Tamaris elmondja a setét varázsló kinézetű sötét mágusnak mindazt, amit megtudott.
Elmeséli Alastor és Marcus történetét, miként keresték az Árnyak Forrását, s a Világfa árnyában átverve a másik mestert, Alastor miként áldozta fel Marcus hétéves fiát, hogy a forrás erejét megkaphassa. Csak a fiút akarta, de az anyja is utána ugrott. Elveszett a Világfa árnya, amikor ártatlanok vérével lett szennyezve. Ezzel felébredt a Sárkány, de elveszett az időben, a térben, a világok kusza egyvelegében.
Elmeséli az ötéves Lúkras történetét, aki a többi gyerektől menekülve átjutott a halál küszöbén.
A Bagoly nem várt módon segített neki visszajutni, pedig ez nem szokása. Halálból át vissza az életbe, így lett váltott-gyermekké, s bár csak egy éjszakát töltött el ott, Lúkras, mikor visszatért, már hétéves volt. Kalandja jótét feledést bocsátott rá. Hosszú órákig bolyongott az erdőben, mire észlelte, hogy a feje felett huhogó madár azt akarja, hogy kövesse. Ekkor lelt rá a gyászoló Marcus, s most a feledés fátyla fellebbent Lúkras előtt.
Elregéli Fedorant, akit, míg nem csatlakozott az Árnyjárókhoz, minden egyes este üldözte valami, folyosókon, szobákon át, míg egy ablak előtt meg nem merevedett minden tagja. Az összes szőr felborzolódott a testén, gerincén érezte annak a valaminek a közeledtét. Mozdulni nem bírt, hang nem jött ki a torkán. Az ablak tükrében pedig meglátta az üldözőjét.
Ekkor felriadt, és fogalma sem volt, hogy még ott van az álomban, vagy már itt, a valóságban.
Minden egyes éjjel, mikor egyedül volt, az éjszörny érte jött, őt akarta, űzte és a félelméből táplálkozott. El nem érhette, de mindig egyre közelebb és közelebb látta magához Fedoran.
Marcus egy szobába osztotta Aronnal, Aron pedig éberen őrizte őt, cserébe nappal aludt. Az éjszaka így felfedte előtte minden titkát. Fedoran éjszakái egyre nyugodtabban teltek, végigaludta már a hajnalokat is, így Aronnak hosszú idő után megadatott az az ajándék, mikor az éjjel nem szólította, hanem álomba ringatta őt is. Onnan tudták, hogy nincsenek egyedül, hogy sok év elteltével Fedoran kiáltozva riadt fel. Meghallotta a régismert-rettegett súrlódást. Éjjel járva az árnyak pedig helyet változtattak és Aront sokszor ejtették csapdába. Sötétben, becsukott szemmel is képes volt közlekedni, fülét és érzékeit nem kerülhette el semmi nesz, de onnantól, a vaksemmiben rekedten elkeseredve próbált a kétségbeesetten kiáltozó Fedoranhoz visszajutni, de az árnyak minduntalan a bolondját járatták vele, míg valaki fel nem kattintotta az éjjeli fényt.
A saját történetét viszont Tamaris még nem ismeri.
Abban mindannyian megegyeznek, hogy az árnyakban kerestek menedéket, azok segítettek mindannyiuk szorult, kilátástalan helyzetén. És az Árnyak Forrása érezte, hallotta, értette és tudta ezt. Egymáshoz vezette őket, majd maga-magát hozzájuk, hiszen Alastor tudtalan-vakon közlekedett, nem tudta elérni, sem megfogni.
A számára előkészített torony helyett a padláson esett csapdába és várt.
Fedoran elárulta a jelenlétét.
Marcus pedig onnantól kezdve kereste azt, aki elpusztítja, hiszen úgy hitte, a Sákrány vette el tőle a szeretteit. De bárki, aki hallotta a lényt fent, annak láttán megőrült. Marcus hibázott. Fia és felesége visszafordíthatatlan elvesztése hatalmas törést okozott és félrefordította az árnyak jelentését.
Nem megölni kellett a sárkányt, hanem visszavezetni a Világfához. Nem volt elég az árnyakat járni ehhez, érteni és szólni kellett a szavukat, hogy szót lehessen érteni a kígyóval.
Alastor váratlan és alattomos felbukkanásával mindenki élete veszélybe került, de legfőképpen a kétségbeesett lányé, aki végső ötletként magábafogadta a Árnysárkányt, ezzel kishíján megpecsételte a sorsát.
Tamaris világéletében énekelte az álmában hallott árnydalokat, s míg mindenkimásnak a szavai hablatyolásnak hatottak a kislány látta a valódi hatásukat.
Őt is üldözték, boszorkánynak tartották, meg akarták fogni, kínozni, máglyára dobni, ő is menekült és el akart rejtőzni...
- Akkor derült ki, hogy ketten vagytok, mikor Elan után három perccel te is világra jöttél - szól Kókuszpók, kilendítve Tamarist a rossz emlékek tárából. - Akkoriban kezdtek a világokra szabadulni az Árnydémonok. Olyan sötét és megkeseredett lelkek, akik erőszakos halált haltak. Szomjaztak az Őrzőkre, azokra az árnyjárókra, akik képesek voltak véget vetni az ámokfutásuknak. Onnantól kezdve veszélyt jelentett árnyjárni: nem tudhatták, hogy ha belépnek, kijutnak-e valaha, vagy végleg elvesznek. Téged édesanyád, a fivéredet apád menekítette. Elrejtettek titeket a világ két sarkán. A véretek által viszont elválaszthatatlanok lettetek, így bármikor és bárhol képesek vagytok egymást megtalálni. Te énekled az árnyakat, Elan a vérével éleszti fel őket - fejezi be a mágus a történetszálat.
Megérkeznek a barlanghoz.
- Magam béleltem ki - húzza ki magát büszkén a varázsló.
Tamaris elmosolyodik. Bent kellemes hűvös, ismerősen friss-tiszta levegő fogadja.
Az üreg mélyén megmozdul a sötétség. Levelek halk súrlódása hallatszik, és a sárkánykígyó pupillája üdvözlőn kitágul a lány láttára.
- Még mindig gyönyörű vagy - sóhajt a lány.
- Még mindig nem félsz tőlem - mondja a sárkány.
Busa fejét Tamaris gyermek-mód magához öleli. A kígyó elégedett-morgó hangot hallat.
A lány végre megnyugszik. Felcsuklik, az örömkönnyek az arcáról a sárkányon keresztül a földre potyognak. Megmentett mindenkit, megtalálta a sosemismert testvérét, Lúkrasban szerelemre, a férfi Marcusban apára lelt, a Forrás pedig visszakapja otthonát.
Ahová a lány könnye cseppen, oda a sárkány a maga vérét adja.
Nappal és éjjel, fény és sötét találkozásának hajnalszín sávjában új élet sarjad.
A vékony, törékeny kis szálacska töretlenül nyújtózik-tekereg egyre magasabbra.
Útja közben letörli az utolsó csepp vért és könnyet, végigsimogatva ezzel sárkányt és lányt egyaránt.
A sziklaüreg mélyéről ezernyi levelet söpör ki a feltámadó, játékos szél, mindegyike akár kalapnak is ráillene Tamaris fejére. Körbetáncolják a friss hajtást, ami növekedtében egyszerre nyújtja a teret és időt a rózsaszín hajnalsávban, mind több és több ágat eresztve. Minden egyes levél végül a fásodó ágakon megtalálja a maga helyét.
A fa megrázza magát, végleg elrendezve ezzel újdonsült lombozatát. Gyökere mélyre kúszik, felfedezi az új helyét. Van itt föld, szikla. Megtalál és megcsiklandoz egy pontot. A barlangban, két oldalt vékony vízerecske kezd csordogálni és körülfolyni a fácskát.
Egyelőre még csupán háromméteres, de a gyermek Világfa máris méltóságteljes mivoltában tündököl. Tamaris meghatottan hajol meg, így üdvözli a fát.
Addigra már a többiek is megérkeznek.
Tamaris csillogó szemmel néz Marcusra. A férfi lehajtott fővel, lelkifurdalással indul meg, végzetét várja. Megáll a lány előtt.
- Bocsáss meg, hogy hazudtam! Tudatlan áldoztam ártatlan életet és ezzel nagyot hibáztam. Tudtam, hogy csak te segíthetsz, de a hogyanját csak akkor értettem meg, mikor majdnem késő lett. Sajnálom.
A sárkányra pillant, de amaz békésen, mindenttudón pillant vissza rá.
A férfi régóta érzi magát felkészülve arra, hogy újra lássa a családját. Most mégis a rettegés remeg a szívén.
Tenyerét a törzsre simítja, majd egy sóhajjal a homlokát is nekitámasztja a fának.
Lehunyja a szemét. Percekig áll így.
Mire a nap sugarai végigsimogatják a füvet, Marcus kinyitja a szemét, lehajol és két tenyerében megfüröszti az arcát, majd felfogva a hideg vizet, nagyot kortyol belőle.
Csak a sárkány látja a férfi könnyeit. Aki már elment, vissza nem jöhet. Nem úgy és nem ugyanúgy.
Marcus elveszette az első családját. Kapott viszont egy másikat.
A mentor után maga Fedoran lép be a barlangba. Bennereked a levegő az ismerős szörnypofát meglátva. Viszont a szemek... a szemek nem egyeznek. Azok nem félelmetesek. Bizonytalanul kinyújtja a kezét és megérinti a sárkánykígyó fejét. Aztán már bátrabban felsimít az orrán keresztül a homlokáig. Elneveti magát. A fa gyökerénél ő is otthagyja megkönnyebülten a könnyeit, életét végigkísértő felélemét.
Elan magabiztosan rámosolyog Tamarisra és játékosan összeborzolja húga haját.
Régi ismerősként üdvözli a Világfát, hiszen hasonló hajtásával már találkozott egy másik világban.
Három pötty vért ejt a kicsiny erecske vizébe, mielőtt tenyerén a vágás begyógyulna.
Aron tétován áll. Neki nem volt dolga üldözéssel. Ő maga volt mindig is az üldöző, seregnyi árnydémont küldött a feledésbe, valóságos berzerker. Fogalma sincs, hogy mit tegyen. Tamaris kézenfogva a fához vezeti, hiszen neki is a múltja által íródott a jelene. Mikor a tenyerük találkozik a fa törzsével, Aron is megérti.
- Hát persze! - suttogja. Három korttyal csillapítja szomját, komor szomorúságát, mint sötét palástját hagyja hátra.
- Na, ő legalább szép! - A dombitörpe, mintha csak a maga jól elvégzett munkáját szemlélné, úgy áll a barlang szájánál. - Igen. De amaz... borzasztó! - bök a háta mögé. Csak Kókuszpók látja a rémfa leveleinek elszáradását, amit pernyeként fúj szerteszét a barlangból kiáramló levegő, s ami pernyét a felkelő nap sugarai végleg elégetnek.
“Ha ő is úgy akarja, utánuk friss hajtások fognak nőni. De nem most. Hosszú-hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, míg megtisztul a lelke” - súgja a sárkány a varázslónak.
Addigra maga a törp is a fa elé járul. A maga nyelvén - ami Elan fülének csupa karattyolás - köszöntőt, köszönetet, áldást és bocsánatkérést mond. Világnyelven, a többiek számára is érthetően a világ mindösszes kincséért sem tenné. Majd a sárkánynak odabiccentve megáll Elan előtt.
- Még mindig egy hatalmasra nőtt lőcsnek tartalak, akinek szája nőtt - közli. Kezét nyújtja a férfi felé.
- Továbbra is egy ritka-randa kertitörpe és egy vak hárpia véletlenszerű, és minden bizonnyal szeszmámoros nászából született, bosszantóan rémes tévedésnek tartalak - kontráz rá Elan, s azzal kezet ráz a dombitörppel. Béke köttetett.
Tamaris kezéhez lopva hozzáér Lúkras keze. Marcus nem néz rájuk, így is látja. Látja és újra mosolyog.
Fedoran a tenyerét méregeti a Világfa leveléhez, mire Aron vállon öklözi.
A sárkány körbefonja őket, majd a fejét lehajtva a mágusra tekint.
- Majdnem tökéletes - szól Kókuszpóknak. A mágus csípőre teszi a kezeit.
- Majdnem?! A száznevű város százszor száz portálkapuján minden egyes Sárkányfa tetejéről leszedtem a friss-zölden pompázó, napfényt magábaszívott, tenyérnyi mérete hűs árnyat adó csillag-alak levelét. - Felmutatja feketéllő mutatóujját: - Sok portálkaput meg kellet nyitnom és be is kellett zárnom utána. Legutóbb egy esernyő veszett el és került elő rejtélyes módon. Mi hibádzik hát?
A sárkány a maga módján mosolyogni tetszik, majd váratlanul eltüsszögi magát.
Előttük a frissen született hajnalfényben vékony szálak libbennek tova.
- Allergiás vagyok a macskaszőrre.
