Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 59. fejezet

 

59. fejezet

A Sárkányfa árnya

írta Vihartáncos

Elan hosszan zuhan, mielőtt földet ér. Nagyot nyekken a hátán, aztán nehézkesen, nyögdécselve feltápászkodáshoz lát. Forog vele a világ. Oldalra fordul, feltérdel, de felállnia már nem sikerül, ahogy felfordul a gyomra. Azonmód kiadja a tartalmát. Kiköpi a maradékot, zihálva, izzadva néz fel. Egy puszta legkellősebb közepe mered rá. És egy kislány, aki védekezőn öleli magához a kosarat, amiben két frissen sült kenyér fészkel.

Elan integetni kezd a kislány felé, részint, hogy ne féljen, részint, hogy várjon, menten jobban lesz. A kicsi szemszögéből ez úgy néz ki, mintha láthatatlan muslicákat akarna ellegyezni az arca elől.

Mivel inkább találja komikusnak a férfit, mintsem veszélyesnek, így türelmesen vár.

Kettő perc után, amit Elan négykézláb és mélyről lélegezve tölt, végre kérdést tud intézni kicsiny tündére felé.

- Ne haragudj, hatalmasat zuhantam! Egy lányt keresek, aki az árnyakban jár.

- Anyus megmondta, hogy a férfiak csak részeg disznónak valók és hogy szóba se álljak velük! - Így a kicsiny tündér. - Te is, bácsi, biztosan részeg lehetsz, hogy elestél és még a fejed is beverhetted, hogy árnyak közötti lányt próbálsz keresni két hessegetés között.

Elan eltátja a száját, aztán gyorsan be is csukja. Sarkaira ül.

- Anyus azt is jól megmondta, hogy idegenekkel ne is álljak szóba, mert mind jött és ment. Te most jössz, vagy mész, bácsi? - dönti félre a fejét a kislány.

- Most jöttem, és mihamarabb szeretnék menni is, de előtte meg kell találnom a lányt.

- Nem szeretheti nagyon a napsütést, ha folyton árnyékot keres - töpreng a kicsi.

- Élnek itt sárkányok? - teszi fel az újabb kérdést Elan.

A kislány csengőn felkacag.

- Anyust a háta mögött házisárkánynak hívják! Szeretnél vele találkozni?

Erre Elan is szélesen elmosolyodik.

- Inkább kihagynám. - Öregesen feláll. Illendően megköszöni a kislány segítségét.

- De hát nem is tudom, miféle sárkányt keresel, ha nem Anyust. Ellenben azt a fát egy furcsa lány körbejárta, és eltűnt - mutat előre, az út szélén álldogáló, hosszú, csavart leveleket lógató fára.

- Ezt hogy érted? - vonja össze a szemöldökét Elan. Rutinszerűen végigvizslatja a növényt, de nem talál semmi kivetnivalót benne. Törzse szürkésbarna, a növekedés csavarodási irányát szépen kirajzoló kérge, felemásszínű levele szomorúfűzre emlékezteti.

- Hát úgy, hogy az a lány is ugyanúgy jött és ment, mint te. Rám mosolygott, megkerülte a fát, de a másik oldalán már nem bújt elő, egyszerűen eltűnt. Lehet, hogy őt keresed?

- Az bizony meglehet. Ez mikor történt? - A férfi közelebb lép a fához. Eltűnődve nézegeti a kérget, a fa dőlésszögét. Gyerekkora óta szereti a fákat. Gyermeki szeme hatalmas és bölcs óriásoknak látta őket. Nem volt olyan fa, aminek a koronájába ne tudott volna felmászni, nyárestéken olykor ott is aludt. Mindnek tudta a nevét, hiszen mindet ő nevezte el. A tisztáson álló, hatalmas tölgyet a fák varázslójának tekintette.

Ez a fa viszont csak messziről tűnt hasonlatosnak a fűzhöz. Közelebbről már tisztán kivehetővé vált, hogy a barna ezerféle árnyalatát vonultatja fel, a levelek zöldje sem kettő, hanem mindjárt öt változatban pompázik. Tamarist minden bizonnyal lenyűgözhette a ritka Sárkányfa. Elan külön tanulmányozta anno ezt a fakülönlegességet, ami épp olyannyi időt képes megélni, mint névadója, s amit legalább úgy megritkítottak, mint ahány valódi sárkányt. Ez a fa őszkor virágzik, amiknek olyan a lelógó, vagy épp az ég felé emelkedő feje, mint egy sárkányé, aki épp tűzokád, s télére hozza meg sárkánytojásra emlékeztető, kissé tüzes-csípős, egyébként könnyedén édes, enyhén fanyar gyümölcsét. Amint a lányra gondol, felbizseredik megvágott tenyere. Amint felbizseredik a tenyere, a szél végigfésüli a lelógó ágakat. Elan suttogásnak hallja.

- Legalább kettő napja - feleli a kislány. Feszülten figyeli Elant, aki körbejárja a különös fát, de ő nem tűnik el mögötte. A nap nem abban a szögben áll, hogy a fa mögé essen az árnyéka.

- Már csak egy sárkányt kell találnom! - mosolyodik el a férfi.

A kislány rögvest felderül.

- Idehívom Anyust!

Azzal nekiiramodik.

A falu pedig éppen elég messze van ahhoz, hogy Elan meglássa a fa árnyékát.

Még egyszer végigtekint rajta, tenyerével értőn végigsimít a bársonyos kérgen.

Aztán belép a sötét sávba.

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 58. fejezet

58. fejezet

Boszorkány sugárút

írta Craz és Krómer Ágnes

Útban a Próbagoblin felé Kókuszpók megállt a boszorkányoknál.

Jó üzleti érzékről téve tanúbizonyságot, a három lány a Boszorkány sugárúton kezdte meg ténykedését. Bár a történelmi hűség kedvéért, az egész citromfű tea mellett kezdődött egy összejövetelen, a nagyvilágban történt események megbeszélésekor.

– Tudjátok, én már a varázsgömbömből és egy csipet békanyálból megjósoltam, nem fog változni semmi, ha mi nem teszünk az ügy érdekében. Ezért pozitív szemléletváltást alkalmazva szereztem tíz liter szilvapálinkát, amibe egy alvó szűzlány véréből is csepegtettem.

– Indítsuk be a fehérnemű kampányt! Szeretkezz, ne háborúzz! feliratú fekete tangák forgalmazásával.

– Az akkor már feketenemű, nem?

– Nos, a siker garantált, de ha mégsem, mi nem leszünk érte felelősök.

A továbbiakban akadt néhány kocsmai verekedés, és a boszorkány által kiválasztott szűz lány is teherbe esett. Valamint említésre méltó mozzanatnak bizonyult az is, amikor a boszorkányok letolt nadrággal, fekete csipkebugyiban kampányoltak, viszont aznap adtak el a legtöbbet a készletből. Később felmerült az ötlet, hogy a lányok csak egy napig hordják a bugyikat, és minden vásárló kap mellé fél liter pálinkát is, így a bevétel még jobban emelkedne, de erről az árukapcsolásról végül letettek.

A sugárút ezen része azért kapta a Boszorkány nevet, mert valamikor régen egy embert itt változtattak gyíkká. A varázslat ugyan később elmúlt, de az áldozat haverjai pár nappal rá felállítottak az út mellett egy többméteres gyíkszobrot.

Kókuszpók váltott néhány szót a boszorkányokkal, és átvett egy kisebb dobozt, amiben a következő levél pihent. Majd sok sikert kívánt, elköszönt, és gondolataiba merülve hagyta el a Boszorkány sugárutat.

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 57. fejezet

 

57. fejezet

Aki átjárt a világok között

írta Trux Béla

Kezdetben persze ő maga sem volt tudatában a képességeinek. A felismerés lassacskán érett meg benne, és akkor is csak egy üzleti úton lévő varázsló tárta fel előtte az utazás titkait.

Most nyilván azt kérdezitek, hogy milyen üzleti úton járhat egy varázsló.

Nos, teszem azt, házalhat varázsgömbökkel, esetleg varázspálcákkal is. Esetleg a zsoldosokhoz hasonlóan a saját, értékes képességeiben rejlő lehetőséget árulja, ami az egymással marakodó gazdagok szolgálatába állítva, lássuk be, jól jövedelmező üzletet jelent. De az is lehet, hogy a Bűbájosok Éves Konferenciájára jött, ahol a téridő görbület kiegyenesítésére hivatott varázslatát kívánta szabadalmaztatni, hogy végre megkezdhesse az ilyen képességekkel rendelkező pálcák sorozatgyártását.

A történtek ismeretében ez utóbbira van a legnagyobb esély. E varázsló a Vertigo Mobilis névre hallgatott, és nem először járt már errefelé. De most inkább térjünk vissza Menyushoz, aki átjár a világok között. Vagyis arra a pontra, amikor ők ketten – a varázsló és Menyus – találkoztak a Csűrcsavaros farkú bikához címzett talponállóban.

És még valami. Ne feledjétek: Menyus itt még nem hivatalos világlépő, amivé később válik. Éppen csak sejti még, hogy valaminemű rendkívüli készségek birtokában lehet.

– Azt mondod hát, hogy léteznek más, a miénktől eltérő világok is... amelyek olykor még össze is érnek? – kérdezte Menyus a nyolcadszor is kiürült grogoskorsó fölött könyökölve.

– Síkok – bólintott a varázsló. – Szaknyelven síkoknak nevezzük őket. De hogy ne zavarjalak össze túlságosan, maradjunk a párhuzamos világok elnevezésnél.

– Párhuzamosak? Akkor hogy keresztezhetik egymást? – Menyus azon a ponton volt, amikor az ital az elme bölcsességeinek eladdig rejtett mélységeire nyit kaput.

– Párhuzamosak, az igaz. De köztudott, hogy a párhuzamosak a végtelenben összeérnek – érvelt a varázsló. – De hadd ne adjam ki mesterségemnek minden titkát.

– Ez marhaság. Ha vannak is ilyen síkok, hogyan lennénk képesek érzékelni őket?

– Te magad mondtad, hogy láttál már elfeket.

– Más is látott már.

– Úgy, hogy a közelben állók mit sem érzékeltek e furcsaságból, igaz?

– Hát, meg kell hagyni... – bólogatott Menyus révült tekintettel. – Ezek a síkok olyanok, mint a dimenziók?

– Olyasmik.

Menyus kihúzta a sörfoltos alátétet a korsója alól, és körbenézett valami használható írószerszám-féleség után kutatva.

– Tessék – nyújtott át a varázsló egy furcsa tárgyat, mint aki tudja, hogy mit keres.

– Mi ez?

– Egy ceruza.

– Ó-nahát – dünnyögte Menyus. Még sohasem látott ceruzát, ugyanis az ő világában tintát és grafitrudat használnak írószerszám gyanánt.

Mégis azonnal tudta, hogy mit tart a kezében, és mire való.

– No, kérem. Ez itt Omar – rajzolt egy pálcikaembert az alátétre. – Omar csak a lapon létezik, nem látja a teret. Omar nem tud mozogni, csak a lapon. Jobbra-balra, fel-le. De nem tud kilépni. Omar nem tud átlépni a mi dimenziónkba. Még a kezét sem képes kinyújtani felénk. És én sem tudok hozzá benyúlni, pedig itt tartom Omart a kezemben, az egész világával együtt. Na, ez az én véleményem.

– Omarnak viszont van szeme – emelte fel az ujját a varázsló. – Lát minket. Mint ahogy te is láttál már elfeket az utcán, pedig elvileg nem is élnek errefelé.

– Mondtam, hogy más is látott már.

– Miért ne? Ritka képességed van, de nem egyedülálló. Én megmutathatom, hogy hogyan foghatsz ezekkel az elfekkel kezet.

– Kíváncsian hallgatlak.

– Láttál már akváriumot, Menyus?

– Hogyne. Nekem is van otthon.

– Képzeld magad a halaid helyébe! Látnak téged minden nap, ahogyan olykor te is látod az elfeket, és néha olyan házakat, utcákat is, amik korábban nem voltak ott.

– Értem.

– Amikor megeteted a halaidat, vagy kitakarítod az akváriumot, átnyúlsz a dimenziók között. Szó szerint áttüremkedsz az ő világukba, akár valamiféle dimenziók közötti lény. Pedig ők akárhogy is próbálkoznának, képtelenek átjutni az üvegfalon. Akkor is ilyen pándimenzionális lény vagy, amikor látod az elfeket. Látens tehetség vagy, az igaz. De én felruházhatlak a képességgel, hogy átléphess hozzájuk.

Megjelent a Lidércfény 2025. márciusi száma

 

Megjelent a 2025. márciusi AKF - XVII. évf. 3. szám

A mai napon megjelent a 183., 2025 márciusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XVII. évfolyam 3. száma.

Novellák
Erdõs Sándor - A halászlé
Tumicz Krisztina - Káka munkanapja
n13 - A vágy titokzatos tárgya
Cat_ - Alkotás az alfenéken
A.K. András - Aristid és az egy ellopott ruhadarab esete
The Economist - A csillagok közé
Xenothep - Extra szünet
Tessa R. Lambrick - Kávét, feketén
Cyrus Livingstone - Full house

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Fantázia Enciklopédia Varázslóknak
Czinkóczi Krisztina - Az egyesülés
Schlekmann János - Ízében a sorsa
Craz - Kis kiruccanás

Sorozat
Hypnos - Ablak a túloldalon - 3. rész

Könyvajánló
HomoErgaster - Mickey 7

Mozijegy
HomoErgaster - Mickey 17

Versek
Kohász - Eredendõ bûn
kovacsgabor - Viadukt
Erdõs Sándor - Vakond Péter
jocker - Az élet
edwardhooper - Pipacsok
DadaistaB - Lélek kapocs
angyalka146 - Átok földön
Natali Sanders - Egy el nem táncolt lépés…
Józsa Bence - Tündérország
Ann Heart - Hajnali szél
atesz990 - Mióta
Claudius Oltarimanus - Bébiszitter
csabi6669 - Köszönöm, Uram...
Kristálysólyom - Vihar '15
galbena - Lidérc

A Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XVII. évfolyamának 3. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
https://www.lidercfeny.hu/download/akf/2025/lidercfeny_akf_202503.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
https://www.lidercfeny.hu/download/akf/2025/small/lidercfeny_akf_202503_small.pdf

FlipBook:
https://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 56. fejezet

 

56. fejezet

Tetovált lányok

írta Kovács Gábor

Értelemszerűen a Tetovált lányok utcájában kezdtem a puhatolózást. Mivel a célszemélynek csupán a nevét ismertem, a kinézetét viszont egyáltalán nem, meglehetősen elkeseredetten indultam el. Ezért megint csak magamat okolhattam, a nő varázsa gyenge rutinomat is térdre kényszerítette. Mielőtt azonban egyetlen szürkeként beléptem volna a színek birodalmába, egy helyre még betértem, közvetlenül az utca sarkán.

A füvészhez.

Az ő növényei segítenek a tájékozódásban, irányt mutatnak a szürreális utazásban, ami néhány lépésnyire kezdődik.

– Tudja már, mit keres? – kérdezte a langaléta köpenyes, aki nekem háttal állt, mikor beléptem.

– Azt még nem, de gondolom, maga majd segít.

– Mindenki tudja, mit keres – fordult felém az idegesítően tudálékos arcú patikus. – Vagy, hogy kit. Itt mindenki keresgél, barátom. És ha rajtam múlik, meg is találja.

Gyorsan vázoltam neki jöttöm célját. Néhány pillanatig az állát vakargatva gondolkodott, majd a pultba nyúlt és egy üveget rakott elém, amiben elszáradt bíbor színű levelek mozogtak recsegve.

– Ez az, ami kell ide – húzta ki magát büszkén. – Csak morzsolja szét egy kicsit, majd szippantsa fel! Ha megjön a hatása, indulhat. Addig ott leülhet az ablaknál. Figyelje a színeket.

A fizetségért nyúltam, de mindkét kezét védekezően feltéve a fejét rázta.

– A lányok fizetnek mindent. Ha úgy alakul, majd nekik kell törlesztenie.

Leültem hát és a kinti világot kezdtem bámulni. Alig észrevehetően, de a kontúrok megvastagodtak, a színek élesebbek lettek. Vártam még, míg kicsit hozzászokom, aztán köszönés nélkül hagytam el a fűszeres házát.

Kalandozó természetemnek hála, nagyon sok mindent láttam már, de ami az utcában várt rám, az tényleg megdöbbentett. Mintha egy erősen bemindenezett festő csúcsra járatott trippjének legdurvább víziójába léptem volna be. Körülöttem nagyon színes, folyamatosan örvénylő alakok keringőztek, ugráltak és ordítottak hang nélkül, mosolyogva, egyenesen az arcomba. Már éppen követni akartam őket nonfiguratív táncukban, amikor szorítást éreztem a karomon.

– Igyál egy kortyot!

A hangot mintha csak az elmémben hallottam volna. Nem is törődtem vele, amíg államat megragadva maga felé nem fordította még mindig ámuldozó arcomat. Világoszöld bőrű, tükörsimára borotvált fejű helyi amazon volt az, ki rám parancsolt. A testét borító virágok egyetlen szempillantás alatt nyíltak ki, majd hervadtak el. Számba tette az üveget és megitatott, akár egy éhes csecsemőt. Ki akartam köpni a rothadt hal ízű löttyöt, ami végigkaristolta gigámat, de nem lehetett. Kezét végig a számom tartotta.

– Mindjárt jobb lesz – jelentette ki. – Az a sarlatán mindig túlzásba esik, ha idegenekről van szó.

Miután térdre rogyva kiöklendeztem magam, felnéztem idegenvezetőmre.

– Mi a keserves trágyakoncetrátum volt ez? – kérdeztem rekedten.

– Gyatránium, kedvesem – válaszolta, majd felsegített szánalmas pozíciómból. – Segít a tisztánlátásban.

Néhány perc elteltével valóban megszűnt az előbbi kavalkád, habár korántsem teljesen. Végignéztem az utcában. Szinte teljesen pucér lányok álltak, bármerre néztem, néhányuk magamhoz hasonló nevetséges fazonok társaságában. A csupasz bőrök mindegyikén életre kelt rajzok mozogtak szüntelenül. Hátakból kiugráló, majd vízbe csapódó halakat láttam, irritálóan rózsaszín indákat hasakból kinőni, vérszomjas tigriseket oldalbordák közül kiugrani és apró sárkányokat arcokon tüzet okádni.

– Tehetek érted még többet, angyalkám? – tette fel pártfogóm a legalapvetőbb kérdést, amit itt üdvözlésként használtak. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hirtelen megragadott és magához rántott. Végigszagolta nyakamat, majd ellökött magától és gyanakvóan végigmért.

– Priestus – mondtam, mielőtt megszólalhatott volna.

Elvigyorodott.

– Igen, tudom ki az. Az ugyanilyen illatú.

– Talán tudod is merre találom?

Nem válaszolt, csupán a tenyerét nyújtotta felém. Beletúrtam kabátom zsebébe és kifizettem a válaszát.

– Te nem az utazásért jöttél, pedig élvezted volna – mondta búcsúzásképpen. – Talán még én is – tette hozzá, mikor már azt hitte nem hallom.

A jelet, amit keresnem kellett, nyálával rajzolta az alkaromra. Sápadt bőrömön szinte világított a bőre színével megegyező rajz. Egy kör, benne egy kisebb kör és egy kereszt, ami folyamatosan pörgött.

Továbbsétáltam az eleven festmények között. Próbáltam nem leragadni egyetlen meztelen műalkotás mellett sem, ezért sokszor elő kellett vennem zsakettemből az üvegcsémet, ami a legtöbb esetben segíteni szokott. Talán órák is elteltek, mire végre ráleltem a keresett épületre, minek homlokzatán ugyanaz a jel volt, ami még mindig sikamlós kezemen. Ahogy beléptem, a rögtönzött iránymutató megszáradt és lepergett rólam.

A kinti nyüzsgéshez képest bent még nagyobb zsivaj fogadott. A néhány lépésnyi helyen mintha egy forgalmas piacon lettem volna, mindenhonnan növények, állatok és régen elfeledett emberek lökdöstek szinte faltól falig, míg a helyiség közepére nem értem. Akkor mérséklődött a forgalom, és a mindenféle alakok lassan szétnyíltak előttem. A rögtönzött út közepén egy tökéletes testű nőstény félember körvonalai kezdtek kirajzolódni az árnyékból. Háttal állt nekem. Csak akkor fordult meg, mikor már az összes lény visszapihent bőrére, akik addig gyanakvóan kerülgettek. Csend lett hirtelen.

– Rég elment innen – szólalt meg a szoborszerű. Hangja egyszerre volt kedves és vészjósló. – Igen, a lányok már értesítettek.

– És hova ment? – próbáltam megőrizni magabiztosságomat.

– Ahova a magadfajták járnak, ha nem tudnak mit kezdeni az életükkel.

– Akkor én itt végeztem is – idéztem ismét az életemet felforgató könyvből, és az ajtó felé indultam.

– NEM!

Kiáltása megbénított. Mielőtt megmozdulhattam volna, a hátam mögött termett. Megragadta vállamat, és suttogni kezdett a fülembe, de szavai ordításként hatottak.

– Én teremtettem ezt az utcát. Én felelek itt mindenért. Ha el akarsz innen menni, azt csak az én engedélyemmel teheted meg. És én, még nem engedlek. Az ő barátai a mienk is.

– Fenyegetéssel nem jutunk előrébb – téptem ki magam szorításából.

– Négyes szoba – szólalt meg negédesen. – Innen senki nem megy el örömtelenül.

Nem volt már kedvem vitatkozni, ezért elvettem tőle a kulcsot, amit tenyerében elém tolt, és elindultam a szoba irányába.

Fantázia Enciklopédia Varázslóknak 55. fejezet

 

55. fejezet

Lidérc! Nyomás!

írta Vihartáncos

Megőrültek. Ezek mind egyszálig nem normálisak.

- Na és? - vonja meg a vállát Fedoran, mikor a lány ezt hangosan is kimondja. - Nővérem is komp akart lenni, de nem komp lett...

- Ráadásul nincs is nővéred - veregeti vállon Aron vigasztalón.

Lúkras némán támasztja a falat, keze-lába szokás szerint keresztben, és a padló egy pontját fixírozza. Neki nincs kedve a humorhoz. Egy ideje rángatózik az állkapcsán az izom.

Marcus várakozva tekint Tamarisra.

Tamaris döbbenten mered a kezében tartott spéci lőfegyverre.

Ezzel egy sivatagi fúróférget is könnyűszerrel le lehetne ölni.

A feszültség nőttön nő benne.

- Vegyük át még egyszer! - Hangja nem tükröz magabiztosságot. - Fogalmatok sincs, hogy mi az ott fent, és eddig senkinek sem sikerült kiirtania, mert aki csak felment oda és meglátta, megőrült, ráadásul arra sem jöttetek rá, miért hallom én és ti miért nem...

- Pontosabban mindegyikünk érzékeli, de te hallod is - bólint Fedoran.

- A halálba külditek őt - szólal meg Lúkras. Zárkózott mogorvasága az ötlet elhangzása után csak fokozódott. Marcus viszont felfigyel valamire. Tanonca hangjából aggódást hall ki. Félrevonja Tamarist.

- Lúkras szintén érzékeny erre a lényre, mint bármelyikünk - súgja a lánynak. - Képtelen aludni tőle, holott ő nem is hallja a mocorgását. Szerinted miért?

- Rémálmok... - súgja vissza a lány szinte azonnal.

Marcus bólint.

- Mindannyian másképp reagálunk. Lúkrast magad is láthatod, milyen. Fedoran titkolja, de minden este megküzd vele, s végtelennek tűnő jókedve, bár ez az alaptermészete, megváltozott, mióta ez a lidérc beköltözött. Erőltetett lett. Aron ugyancsak felnőtt férfi. Nem mer kimenni a fürdőbe este.

- És te? - szalad ki a kérdés Tamaris száján, de látva az idősebb férfi megtört tekintetét, meg is bánja azonnal.

- Te hallod, de nincs rád hatással. - Marcus nagyot sóhajt. - Nekünk, az árnyak őreinek, akik úgy mozgunk benne, mint más az utcán, viszont mind-mind van valami félnivalónk, amit a lidércünk irreális és abnormális módon felerősít.

A lány lesüti a tekintetét. Nem említi azt, hogy mióta itt időzik náluk, estelente látja mozogni az árnyékokat, volt, hogy a közvetlen közelében változtatott alakot az állólámpa árnya.

Arról nem is beszélve, hogy bőven van neki is félnivalója.

Marcus alig két héttel ezelőtt első pillantásra meglátta, hogy Tamaris ugyanúgy árnyjáró, mint ők.

A drámai Ki költözködik naphosszat? kérdését követő napokban együtt gyakorlatoztak, és Marcus legnagyobb örömére, Tamaris oly természetességgel jön-megy az árnyékokban, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Ezért is gondolt pont rá. Ha bajba kerülne, könnyedén el tudna szökni.

A lány most végigtekint a néma kis csapaton.

Válogatott társaság, egyik tagjával sem tanácsos ujjat húzni. Mikor összedolgoznak, akkor meg végképp nem. És amitől ők félnek, attól Tamaris egyenesen retteg. Ellenben, ha őt különlegesnek tartják, meghagyja őket a hitükben. Hadd higgyék őt bátornak. Legfeljebb kiderül, hogy nem az. Addigra, az elsorolt példákat ismerve, úgyse fog emlékezni, vagy tudni róla.

Valahol számára is párállik egy sírgödör.

Követi Marcus példáját és szintén nagyot sóhajt. Elszántan belenéz a férfi szemébe.

- Legyen hát.

Rá sem nézve a többiekre, tudatosan megindul a lépcsőn. Ha rájuk nézne, azonnal megtörne hirtelen jött magabiztossága.

Megáll a padlásajtó előtt. Kis híján bekopog, mire rájön, hogy ez a világ legnagyobb baromsága lenne.

Elképzeli, amint a lidérc, egy írnok fontoskodó hangján közli az ajtó túloldaláról: - Tessék, csak tessék!

Tamaris erre a lehetetlen jelenetre felhorkan. Behunyja a szemét, majd egy mély lélegzettel lenyomja a kilincset.

Az ajtó halálos némán nyílik ki, befelé tárulva pedig természetellenes sötétség tekint vissza a lányra. Sokszorosára nő a lény jelenlétérzete.

Visszatekint a lépcső alján összegyűlt többiekre. Mélyen a retinájába ég a kép: Fedoran szorosan behunyt szeme, Aronéban kialvó fény, Marcus arcára mélyen ülő bánat. Lúkras a kezeibe temetett arccal, lassan, guggoló helyzetbe csúszik le a fal mentén.

Tamaris átlépi a küszöböt, aztán az ajtó síri csendben bezárul mögötte. Mindent elnyelő sötétség és hópuha csend veszi körbe a lányt.

Ami szinte rögtön feltűnik neki, az a levegő minősége. Egy padláson keveredik a por, a doh, és a régi tárgyak szaga a fent megült melegséggel. Itt viszont könnyed és rendkívül tiszta levegő fogadja.

Felkattintja az elemlámpáját. Normál esetben faltól falig kéne látnia. A sötétség viszont úgy veri vissza a fényt, mint a tejköd. Habzsolja, maga alá gyűrni igyekszik a világosságot.

Tamaris halad előre, egész testén glédában állnak a szőrszálai.

Eszébe jut Aron egyik tanítása: Az emberek nem attól félnek, hogy egyedül vannak a sötétben. Hanem attól a tudattól, hogy abszolút nincsenek egyedül.

A természetellenes sötétség mellett ismét feltűnik neki a csend, a várakozó.

Elér a padlás végéig és megáll egy asztal előtt. Különböző tárgyak sorakoznak rajta.

Szemügyre veszi őket, de nem nyúl hozzájuk. Elmélázik rajtuk. Aztán meghallja.

Közvetlenül a háta mögött az őt kísértő, súrlódó hang lassan közelít.

Tamaris komolyan uralja önmagát, ahogy a gerincében érzi annak a valaminek a közeledtét.

Megállja, hogy ne forduljon hátra, ne sikoltson.

Pulzusa az egekben, fülében érzi a vérének ritmikus lüktetését.

Behunyja a szemét, és háromszor vesz mély lélegzetet.

A harmadikat picit bent is tartja, mielőtt kifújná.

Ilyképpen sikerül valamelyest csillapodnia. Lassan hátrafordul.

Amivel szembe találja magát, felülmúlja minden képzeletét.