Czinkóczi Krisztina interjú

– Mi történt veled mostanság?

– Jelenleg több helyre készülök megjelenéssel, csak győzzem teljesíteni őket, és a tanulmányaim is nagyon lefoglalnak. Pszicholingvisztika mesterszakra készülök, és a vizsgák mellett már most igyekszem tudományos munkákat is írni. Közben grafikusként is dolgozom, és persze könnyen kapható vagyok a különféle irodalmi munkákra is: cikket írni, lektorálni, segédszerkesztősködni.

– Néhány napja jelent meg első novellásköteted, Át-járók címmel a SpiritArt Kiadónál.

– Régóta érik már ez a kötet, amiben a legjobb tizenöt novellám kapott helyet. Akik olvastak, már tudják, mire számíthatnak tőlem: valóság és misztikum keveredik össze elválaszthatatlanul; darkos, néha keserédes hangulat, sokszor az abszurditás határát súroló, de mindig igaz.

– Kentaur vagy Christine Ardens, netán Czinkóczi Krisztina?

– Mindhárom, Kentaur kizárólag a Karcolaton vagyok, Christine Ardens pedig olyankor, amikor kikerülhetetlen a szerzői álnév. Most polgári néven jelentem meg, bár ez nem volt könnyű döntés. Egyrészt még mindig az angolszász írói álnevek a divatosak. Másrészt bár ritka ez a név, de van egy druszám, aki ráadásul misztikus történeteket és kritikákat ír, és ő is magyar szakos. (Nomen est omen?) Mégis úgy döntöttem, hogy a sokszor minden ízükben mai magyar szereplőkhöz nem illene más név, csak a polgári.

– Hogy látod a világot?

– Pontosan úgy, ahogyan írok. Kicsit abszurd humorral és enyhén sötéten, de mindig motiváltan és végtelen érdeklődéssel a részletek és a mögöttes tartalom és a mozgatórugók iránt.

– Tekintsünk kicsit vissza! Hol és kik adtad neked kezdeti lökéseket (seggberúgásokat), amíg eljutottál idáig?

– Első körben feltétlenül a Karcolat, a szerkesztők és kollégák, akik türelmesen válaszoltak nekem a sokszor szőrszálhasogató kérdésekre. Másodsorban is ők, mert amikor én segítettem másoknak, olyankor kénytelen voltam tudatosan alkalmazni és megfogalmazni dolgokat: meg kellett értetnem másokkal. Ez a legjobb fejlődési lehetőség, mai napig nem hanyagolom el. Harmadsorban pedig a SpiritArt, ami néhány írókollégával közös álmunk, és ahol sok segítséget nyújtunk egymásnak.

– Milyen volt, amikor először megjelent egy novellád, és milyen most, amikor már saját kötettel büszkélkedhetsz?

– Az első még felhőtlen büszkeség volt, most már belelátok a kiadás világába, felmérem a lehetőségeket és korlátokat, és sokszor nem tetszik az eredmény. Igény igenis van a minőségi és egyedi írásokra, viszont ennek hatékony eljuttatása az olvasókhoz nehéz dolog még egy kiadónál is, pláne egy, a lelkét eladni nem hajlandó szerző esetében. Ez a tudat jó adag maximalizmussal párosulva sokszor kissé elveszi a siker édes zamatát. Csak remélni merem, hogy célba ér az üzenet.

– A novelláid közül melyekre vagy a legbüszkébb?

– Nehéz kérdés, de ha egyet kell kiválasztanom, akkor valamiért a Fekete Hold címűre. Nem tudom megmondani, miért pont ez, amikor más novelláim díjakat is nyertek.

– Akad a műveidben olyan alacsony, tömzsi, kopaszodó karakter? Tudod, olyan, mint Rejtő Jenőnél Tuskó Hopkins...

– Ottó, a nyugdíjas pesti vámpír eléggé hasonlít erre a figurára.

– Mik a terveid ezután?

– Pihenek és nem csinálok semmit.

Csak vicceltem. Sürgősen meg kéne írnom egy novellát, kijavítanom egy másikat, készülnöm a következő vizsgámra, ígértem egy cikket, valahol a háttérben lapul egy borítóterv a következő SpiritArtos szerző számára, és egy regénykezdeményem is van, amihez nem tudom, mikor fogok hozzáférni.

2014. december