Arcom
elé tartott ujjaim között rám kacsintott egy kósza napsugár. Tüsszentettem
tőle, és kifröccsenő nyálam hideg cseppjeit a nadrágomba dörgöltem. A szél
békésen cirógatta a faleveleket, de cserebogarakat sodort a nyakamba. Ízelt
lábaikkal bőrömbe kapaszkodtak, és sercegve zizegtek, amint újra
elrugaszkodtak, hogy ismét birtokukba vegyék az aranyló tájat. A hideg
futkosott a hátamon, lúdbőrzött a karom, és felkavarodott a gyomrom. Az epe
feltört a torkomba, és krákogva kiköptem a tökéletesen egyenletesre nyírt, zöld
gyepre. Agnes tökéletes gyepe… Több száz, fűnyíróval legyalogolt kilométer,
hosszú órák keserves odafigyelése, öntözés, trágyázás. Milyen hasztalannak
tűnik most mindez! Feleslegesen sok veszekedés a gyerek homokozója miatt,
amihez ragaszkodott, én pedig nem értettem, minek kellett a nagy felhajtás az
udvarért, ha most mindent fel akar dúlni. Erre azt felelte, a gyerek nagy dolog.
Azt is mondta, szégyellhetném magam, amiért nem úgy látom, mint ő. Nem
értettem, holott azt állította, minden normális embernek a porontya boldogsága
a legfontosabb. Nem figyelt rám, megállás nélkül rikácsolt. Kivonultam a
tökélyre formált tuja mögé, és elszívtam egy spanglit. Komoly lázadás volt a
részemről, hogy a maradékot csak úgy eldobtam a fácska tövénél. Éjjel nem
hagyott nyugodni a gondolat, és hajnalban felszedtem azt a rohadt csikket. Nem
Agnes miatt. Nem is a tuja miatt.
„Takarodj… Gyűlöllek…!”
A
lenyugvó napot ma nem követte sötétség. Az alkonyat haragos felhőket korbácsolt
az égre, és rettenetes tömegük ráhasalt a vidékre. Feketében és aranyban
játszottak, és bár morajlásuk távolinak tűnt, fenyegető közelségük minden élőt
nyugtalansággal töltött el. „Reszket az idő...” Irányítani akartam őket,
hogy ádáz erejüket a földre zúdítsák, és akkor talán soha nem látott
pusztulásba taszítanák a „fenemód tökéletes” életemet.
Régebben volt egy kutyám is, Boo.
Remek kis jószág. Élénk, rátermett, kiváló társ a szürke hétköznapokban. A
gyerek érkezését követő második évben került hozzánk. Addigra rendszeres vendége
lettem az időközben felcseperedett tujának, hatalmasra nyúló karjai jótékonyan
takartak a ház irányából, aminek ablakaiban időről időre felbukkant Agnes arca,
és kutató tekintete végigpásztázta a kertet. Börtönőröket megszégyenítő szigora
nem fogyatkozott az évek során, és én egyre jobban gyűlöltem a szabályait, a
hamis értékrendet, ami szerint élnünk kellett, a szűk világot, amibe bezárva
éreztem magam. Boo megértően vigyorgott rám, jókedvét nem szegte a nő a
házamban, aki nehéz paplanként mindentől elvette az oxigént. Néha csak néztem,
ahogy Boo szaladgál körbe-körbe az udvaron. Mosolyogtam édes boldogságán, vidám
csaholásán, lengedező, harmattól elázott farkán. Ám Agnes nem szívelte. Azt
mondta, koszos jószág, és nincs helye egy kisgyerek mellett. Mert ő mindig
ilyesmiket mondott; mit szabad, és mit nem szabad mások szerint, meg hogyan
kell élni, mit kell éreznünk, és mit nem szabad gondolnunk. Agnes mindent
tudott az ilyesmiről, és nem átallott rám kényszeríteni bármit, amiben hitt.
Szerinte, aki nem úgy él, és nem a szerint gondolkodik, amint az helyén való,
bűnös, furcsa, és hülye. Belém mélyesztette karmait, és addig rázott,
rikácsolt, amíg fel nem adtam. Elvittem Boo-t az orvoshoz, aztán elástam a
testét a tuja alá… mert mindig feladtam. Hittem is meg nem is neki, mert
mielőtt megismertem, senki nem mondott hasonlókat.
„Takarodj… Gyűlöllek…!”
Minden
héten látogattuk a dilidokit. Agnes szerint dolgozni kell egy kapcsolaton, meg
átbeszélni a problémákat. Én csupán az újabb megaláztatást láttam az egész procedúrában,
egy újabb kiszakított darabot az önbecsülésemből. Ösztönösen bezárkózott előlem
a gyerekkel a saját világába, és onnét szurkált kifelé. Az orvos meg tapsikolt
neki, és vállon veregette, hogy „ez aztán a remek hozzáállás”! Az én nyakamon
meg kaparásztak a cserebogarak, és hideg futkosott a hátamon, valahányszor ott
ültünk a szobában a fehér csempékkel borított falak közt.
„Takarodj… Gyűlöllek…!” – ezt
ordította magból kikelve azon a napon, amikor az ő mércéje szerint végleg
betelt a pohár. Szerinte csak egy torztükör vagyok, amelyben nem azt látja,
amit szeretne. Úgy éreztem, nyeregbe kerültem. Kivételesen megfogadtam a
tanácsát, és eltakarodtam. Valami baljós előérzet arra sarkallt, ne lépjem át a
kertkapu küszöbét, mégis olyan viszketeg lettem a szabadság gondolatától, hogy
elhessegettem a rossz előérzetet. Az utcánk végére érve azonban az önbizalmam
párologni kezdett, ezért betértem a kocsmába. Leültem a pulthoz, és hagytam,
hogy erőt vegyen rajtam a kétség. Mint amikor a kutya végre elszabadul a
pórázról, aztán száz méter loholás után eltanácstalanodik: hova is akar
eljutni? Tudtam, a kutya mindig visszatér. Nem is tud másként cselekedni, az
ösztönei diktálnak. De én nem akartam visszatérni. Magam mögött akartam hagyni
a múltat…
A
csapos felhangosította a tévét. Nem vettem észre, de a körülöttem állók egy
ideje már elcsendesedtek, és most meredten bámulták a kijelzőt. Elmosódott,
vörös kép bontakozott ki, és az egész valahogy furcsán ismerősnek tűnt. A
gomolygó massza tűzre emlékeztetett. Égett szagot éreztem. Riadtan kinéztem az
ablakon. A világot elnyelte valami. Nem látszott más, csak sűrű, masszív, fehér
füst. Visszafordultam a Tv felé, és döbbenten néztem farkasszemet saját
magammal. A biztonsági kamera képét láttam, amin tébolyult, égő emberek járták
haláltáncukat. A felvételen szereplő dátum szerint ennek már négy éve… ahogy
belém hasított a felismerés, a testem érhálózata egyetlen szívdobbanás alatt
robbant fel, szétfröcskölve a valóság molekuláit körülöttem.
Arcom
elé tartott ujjaim között rám kacsintott egy kósza napsugár. Az epe feltört a
torkomba, és krákogva kiköptem a tökéletesen egyenletesre nyírt, zöld gyepre.
Azt hittem, megőrültem, amikor láttam, a nyomán kiégett a pompás fű. Parázsló
foltocska mutatta a csúfságot, ami egyre csak tágult és tágult, közepén pedig
sötéten örvénylettek a magas ég felhői. Nem is folt volt már, hanem hasadás a
világon. Keserű nyálam felszakította az emlékezés vásznát. Elnyelt az örvény,
és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy a gyereknek apa nélkül kell
felnőnie. Agnes megfojtja majd, amiként engem is fojtogatott olyan sok éven át.
„Szerencsétlen, szánni való teremtés...” – hogy magamra vagy a kölyökre
gondoltam-e, nem tudom megmondani.
Takarodj… Gyűlöllek! – kiált
rám Agnes újra és újra. Nagyon szeretném, de képtelen vagyok neki elmagyarázni,
hogy én megpróbáltam. És megpróbálom újra meg újra, valahányszor az eszébe
jutok. És mindig az eszébe jutok. Mindent, ami azon a napon történt, úgy lát
maga előtt, mint négy éve. Az érzései, az emlékei a rossz házasságunkról, és a
látvány, ami elé tárult az utca végén, amikor kirohantak a gyerekkel a szirénák
sikoltására, és meredten bámulták az égő épületet az utca végén… Emlékezetébe
zárva én is átélem mindazt időről-időre, amit akkor ő. Hiába rohanok el otthonról,
nem jutok messzebb a lángokba vesző kocsmánál, pedig azon túl ott a felejtés,
ami számomra a megváltást jelentené. De kezdődik minden elölről. Arcom elé
tartott ujjaim között rám kacsint egy kósza napsugár…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése