1899. december 31.
A sír előtt
állt, torkán szorosan összefogva nehéz, prémgalléros kabátját. Az álla alatt
bogra kötött, vastag téli kendő leszorította a haját, homloka körül mégis
hisztérikusan csapkodott néhány elszabadult hajtincs a farkasmód vonító
éjszakai szélben.
Fázott, nagyon
fázott: őrlő, velőig hatoló volt a hideg. A szélhajtotta fagy átfúrta magát a
kemény bőrű, bumfordi csizmán, a meleg harisnyán, a sokrétű alsószoknyán is; az
asszonynak olybá tűnt, mintha apró élőlények rágnák jéghideg patkányfogakkal
megdermedt húsát. Kezét, lábát már nem érezte, könnyei az arcára fagytak, és
ahogy levegőt vett, orrlyukai azonnal összetapadtak. Résnyire nyitott száján
keresztül zihált, ám minden sietős, zokogó lihegéssel mintha kést nyelt volna…
Mindegy, gondolta. Úgyis meghalok.
A számokat
nézte, azokat az átkozott számokat az ura sírkövén. A telihold ezüst fényében éles kontúrokkal
rajzolódott ki minden, amit a kőfaragó mester a márványba vésett.
Járai Nagy Sándor 1810-1886
Járai Nagy Sándorné született Madaras Eszter
1816-18…
A még élő
asszony halálozási évszámának vége hiányzott. Új szokás, persze, de logikus: a
magára maradt özvegy mindenképp ura után száll majd a sírba, ám nem mindegy,
hogy a kis vagyonkájából mennyit fizet – ő, vagy hozzátartozói – a kőfaragónak:
két szám díját, vagy egy egész mondatét?
A kőfaragó… Az
a részeges gazember! „Persze, nagysága, igenis, nagysága” – mást sem
hajtogatott, és fél szemmel a nehéz demizsont leste, amit az özvegy a
kecskelábú asztalra tett. „Fekete márvány jó lesz, nagysága? Mikor is hunyt el
a nagyságos úr?” – És szénceruzával jegyzetelte a keltezéseket, buzgón, mint
valami tintanyaló számadó. Mögötte a kemencesutban őzikeszemű kisgyerek
figyelte riadtan kettejüket: a kis Lajos, a kőfaragó egyetlen unokája. „Rá se
rántson, nagysága, sánta a gyerek… Nem lesz mán ebből egész ember. A menyem, az
a félbolond suta borítókosárral takarta a pinecébe’, míg a földekre ment
dolgozni… Elsorvadt az egyik lába, aztán rajtam maradt a lurkó, itt ül a műhelybe
mindég, nyeli a kőport… Ugorjál, Lalika, kísérd ki a nagyságos asszonyt!”
A nő sietve
indult az ajtó felé, hátha meggondolja magát a mester, és a tehetetlen kis
inast kímélve maga kíséri ki. Csalatkoznia kellett: a kőfaragó a műhelyben
maradt, a fiú pedig, mint valami sérült kismadár, sántán bicegve, szinte
ugrálva követte.
Félelem ült a
nagy, dióbarna szempárban, ahogy az ajtóban felnézett rá. A gyermek a felé
nyújtott, kenyérszeletbe göngyölt kolbászdarabkát csak a második kínálásra
fogadta el.
„Boszorkánymester
ez…” – suttogta alig érthetően, miközben verítékcseppek ütöttek ki sötét
szöghaja tövében. „Éjjel vési a követ, osztán kimén a temetőbe, hóttakkal
beszélget… vagy áll csak olyik sírkő előtt, nézi a bötűket, kántál, imbolyog…
Minek jött ide, naccsága?”
Minek jött,
minek…? Muszáj volt, nincs a járásban még egy kőfaragó. Kihez fordulhatott
volna? Hogyan mondhatná el ezt egy kisgyereknek? Hogy nagyapja nem
boszorkánymester, csak iszákos, és a gyakran fizetség helyett hozott bor,
pálinka miatt sétál, énekel éjjel a temetőben – hogyan mondhatná el…?
Emlékezett,
mennyire sietett haza azon az estén. Akkor úgy vélte, a gyász, a meggyötört
lélek, a magára hagyatottság félelme, zavarodottsága űzi. Ám ahogy teltek az
évek, úgy sokasodtak a kételyei, és hajlamossá vált beismerni halkan,
önmagának: más oka volt annak a sietségnek. Valójában menekült onnan.
Fel-felrémlett előtte a műhely nyers, száraz, nem csak fojtó, de valahogy
viszolyogtató porszaga. Fél szemmel felmért részletek bukkantak fel emlékezetéből:
a falnak támasztott sírkövek, faragványok közt egy kőangyal szenvedőre formált
arca, széttárt szárnyai, melyek mozogni látszottak az öreg viharlámpa
rőtvörösen remegő fényében, amiképp a fájdalmas arckifejezés is torz grimaszt
takart; megnyúlt, vonagló árnyak a málló vakolatú falakon – Uram, irgalmazz,
csak nem egy kőkoporsó az ott hátul? –; és egy nagy, nyitott könyv furcsa
rajzokkal, rövid írásokkal, és olyan szép betűkkel,
… Voltam, ami vagy, leszel, ami vagyok…
hogy
szemlélője önkéntelenül azt gondolta: ilyen gyönyörűt alkotni emberi kéz nem
képes.
Bizony, teltek
az évek… És az emlékfoszlányokhoz, melyek a múlt homályából jártak vissza
kísérteni, mindig újabbak szegődtek. Pletykás, babonás cselédlányok elharapott
szavai… Szófia beszéd innen-onnan, aminek akkoriban nem tulajdonított
jelentőséget… Mondattöredékek visszhangzottak a fülében: „átkozott minden,
amihöz az az embör nyúl, és amit a kűbe vés, valóra vállik, meglássa kend…”
Végül egy saját tapasztalat egy sötét, szeles novemberi estén, amikor a
böllértől sietett hazafelé, és a temető mellett elmentében meglátta a kőfaragót
a sírok között bolyongani dülöngélve, botladozva, és úgy rémlett, a halottasház
felől riadt, sírós gyerekhangot hoz a szél: „Nagyapa, gyűjjék vissza… nagyapa,
gyűjjék vissza, félek…!”
Állt az ura
sírja előtt az esztendő utolsó napjának végén, és hitt, most már hitt, mert
minden apró töredék, amit az eltelt emberöltő alatt megsejtett, megtudott,
egységes képpé állt össze, és ez a kép a halálát mutatta.
Meg fog halni,
mert Kányári Vince, a borissza kőfaragó tényleg boszorkánymester, és mert
Madaras Eszter halálozási dátumát ez évszázad végéig véste kőbe.
*
1999. szeptember 25.
Amikor
meghallotta a cserfa bot lassú koppanásait, a fiatal férfi elmosolyodott. Ezek a
koppanások csak egyvalamit jelenthettek: megjött Eszti néni.
Norbert
felugrott a munkaasztaltól – gyönyörű, felhőszürke gránittáblába gravírozott
feliratot éppen –, és sietett ajtót nyitni. Friss huzat libbent a műhelybe a
feltáruló ajtó nyomán. A padlón felkavarodott a szürke kőpor.
Odakint
hajlott hátú öregasszony állt a botjára támaszkodva. Arcának pergamenvékony
bőrét ráncok százai szabdalták, ritkás, hófehér haját aprócska kontyba fogta és
régimódi, teknőcmintás fésűvel szorította le, mint rendesen. Vékony, csont és
bőr keze gyengén reszketett a bot fogantyúján, és pihegve vette a levegőt, mint
egy kismadár. Az Istennél is öregebb lehetett… De halványzöld szeme most is,
mint mindig, élénken csillogott, és tekintete szúrt, mint a jégcsap.
– Csókolom,
Eszti néni!
– Szerbusz,
fiam. No, erissz be hamar, hadd szuszogom ki magam! El se hinni, hogy mindig
meghallod a jöttömet… pedig hogy’ vonított az a vésőmasinád…
– Gravírozó,
Eszti néni – javította ki barátságosan a férfi, miközben óvó mozdulatokkal befelé
tessékelte a matrónát.
– Ej, mindegy
az! Ördöngös masina!
Norbert
jóízűen felnevetett, és a munkapad melletti székhez vezette az idős hölgyet,
vigyázva, hogy a néni meg ne csússzon a kidőlt liszthez hasonlatos, finom
porban. Amikor Eszti néni kényelembe helyezte magát a sötétbarnára öregedett
széken, Norbert térült-fordult, és egy pohár friss vizet adott az asszony
kezébe. Tudta, hogy úgysem fogadna el mást. „Nem köll nekem az a műjanyag
üveges ásványvíz! A jó öreg falmellékivel nem ér föl, Norbikám!” – szokta
mondani.
– Lassan csak,
Eszti néni – figyelmeztette halkan –, nagyon hideg.
Felesleges
volt az aggodalma. Vendége úgy ivott, ahogyan szokott: lassan, alig néhány apró
kortyot.
Azután az a
zöld szempár egyetlen pillantásával „a helyére” parancsolta a férfit, a
munkapad előtti támlátlan székre. A párás falú üvegpohár hidegen koccant a
hatalmas kőasztal lapján, ahogy Eszti néni letette.
– Döntöttem –
mondta az öregasszony jelentőségteljes nyomatékkal, mint aki évszázados titkot
tár fel. – Fehér márvány lesz, halványszürkével erezett. Rendes, álló fejkő,
nem kell buborék vagy szappan alakú csuda. Szurokfekete betűk. Véssen egy
angyalt a betűk fölé, de az angyal mosolyogjon! Nem akarok semmiféle ómódi
ájtatosságot, se modern stilizálást, vagy minek mondják. Idézet is lesz, az,
amelyiket a múltkor kiválasztottam. Semmi cifrázás, egyszerű, fekete betűk.
Mialatt Eszti
néni elsorolta kívánalmait, Norbert maga elé húzta a vázlatfüzetét, és gyors
mozdulatokkal hozzávetőleges skiccet készített a megrendelésről. Természetesen
volt formanyomtatványa, amelyen a megrendelő igényeinek megfelelően be lehetett
jelölni a választott opciókat, de tudta: Eszti néni nem híve az ilyesminek.
Majd kitölt egy nyomtatványt kedves öreg „barátnője” távozása után.
– Esetleg tessék
választani egy angyalt a rajzaim közül – nyújtotta az öregasszony felé a
füzetet, de az mosolyogva hárította el.
– Láttam a
rajzait, Norbikám, a Jóisten vezeti a kezét, mert gyönyörűek… De már azok
készen vannak, érti, ugye? Nekem rajzoljon egy új angyalt, fiam!
Az ifjú
kőfaragó arcát könnyű pír futotta el, és lesütötte a szemét. Jólesett neki a
bizalom, a tehetségébe vetett hit. A matróna persze észrevette.
– Látja,
micsoda jó lélek maga, Norbikám… Nyoma sincsen magában a mai vállalkozók
nagyképűségének, akik még bosszúsak is lennének, mert pluszmunkát jelentene
nekik egy egyszerű öregasszony kérése, és nem szívesen csinálnák, csak a
pénzemért… De még felárat is kérnének, mert „egyedi megrendelés” – göcögött
Eszti néni. – Hej, kutya új világ! Hanem én még ettől is többet tudok magáról,
Norbert… és többet is kérek – szegeződött az az ősöreg, mindentudó szempár a
férfira.
– Eszti
néninek bármit – nevetett Norbert –, mégpedig felár nélkül!
– Sok mindent
meséltem magának, fiam, nagyon sok mindent. Eleget ahhoz, hogy ha értő füllel
hallgatott, semmi furcsát ne találjon abban, amit most mondok…
Igazat szólt.
A műhely poros
ablakán mézszínű szeptemberi napfény ragyogott át, Norbert mégis könnyűszerrel
felidézte Eszti néni hosszú anekdotáinak hideg, téli hangulatát; ízes, régies
nyelvezetű történeteit, melyek mintha egy másik, egy antik korban születtek
volna.
Némán nézett
az öregasszonyra.
A
várakozásteljes csendben Eszti néni újra ivott egy kicsit – ujjai úgy fonódtak
a pohárra, ahogy az öreg venyige tekeredik a szőlőtőke köré –, majd beszélni
kezdett.
*
Kézzel dolgozzon, fiam, vésővel és
kalapáccsal, hagyja a modern masinákat! Az Isten szobrásza a két kezével
formálja a követ, a lélektelen gépet megveti, mert tudja, hogy a saját keze
munkájánál különb nem lehet semmi!
Először
súlyos,
(a mindenséget
formáló)
sziklarepesztő
ütések… Majd halk koccanások, óvatosan, tapogatózva… Szembe csorgó veríték,
(ott hasad
vajon, ahol én akarom?)
és a garatba
tapadó száraz, köhögtető kőpor… púderfinom kőpor, melyben már az első csiszolás
után megcsúszik a pihenni letámasztott kéz a munkapadon. Gyulladt, fáradt szem,
fájó ujjak; a mellkasban az ütések erejének emléke remeg, és egy halványzöld
szempáré, amely akkora szeretettel kért, parancsolt.
Ne gyújtson lámpát sose! Gyertyafénynél,
viharlámpásnál dolgozzon, ha muszáj, de ne keltsen olyan fényt, ami nem
természetes! A gyertya fehér legyen, a lámpás tiszta. Setét gyertyát és
összetapogatott lámpást láttam már ölöget…
Eszti néni
kérésére tett így, vagy saját maga akarta? Norbert bele sem gondolt. Csak
lámpást gyújtott, amikor rásötétedett munka közben, mert kőportól száraz
szemének jobban esett a sárga láng meghitt világa, mint a mennyezeti neon hideg
fénye.
Ne használjon sablont! A maga keze nem
cifráz, nem egyszerűsít, nem vét – a maga keze nem téved, akkor se, ha maga nem
hiszi! A maga keze ismeri a követ… és ismeri az angyalokat is.
Az ósdi
petróleumlámpa reszkető fényében nem volt könnyű róni a betűket. Vonalzó
nélkül, szabad kézzel egyenest húzni, vésni és csiszolni, a gravírozóra még
csak nem is gondolni… Arccal a kő fölé hajolni,
(beleolvadni)
beszívni a kő
hűvös, nyers szagát, átélni mindazt, ami a szemnek, kéznek bár megerőltető, de
önmagának
(kellemes
fáradtság?)
győzelem
*
– Sok mindent
meséltem magának, Norbert. Tudom, hogy volt füle hallani.
A fiatal férfi
kábán pislogott fel az öregasszonyra. Elaludt a munkája felett, és a néni úgy
jött be a műhelybe, hogy nem hallotta meg.
– Eszti néni…
Mit tetszik keresni itt… Késő van nagyon… – hebegte kásás hangon, holott
sejtelme sem volt róla, mennyi idő lehet.
- Ugyan… ne
törődjék ezzel, fiam. Nem érdekes már az idő. Hanem egy utolsó mesét, tudom,
szívesen meghallgatna.
– Hát persze…
de hogyan tetszett idejönni, ilyen sötétben…
Az öregasszony
kotkodácsolva nevetett. – Voltam én már setét helyeken egyedül, Norbert, és még
mindég hazataláltam. Voltam bizony… Félbénára fagyva azon az éjszakán,
kilencvenkilencben, amikor csak a hó mentett meg. Lélek se járt arra: éjjel az
új esztendőt ünnepelte mindenki, és reggel csöndes volt a falu, hallgatott,
mint a sír. Gondoltam is, hogy biztos meghaltam, mert ahogy feleszméltem, csak
a ragyogó fehérséget láttam. Sikoltani akartam, de csak nyöszörgés lett belőle.
Kapálózni próbáltam, de vonaglás volt az csak. Mégis jelentett annyit, hogy a
mocorgástól megroppanjon körülem a hó. Az volt az első hang, amit hallottam. A hó
hangja. Jó időbe tellett, míg kiverekedtem magam a hóból, ami egész’
betemetett.
Az öregasszony
szürke demizsont emelt fel a padlóról, ahová ki tudja, mikor tette, és öreges
lassúsággal, de ügyesen töltött belőle a munkapadon álló pohárba.
– Igyék, fiam! Tudom, hogy nem iszik
alkoholt, de tudom azt is, néha mennyire jót tesz a férfiembernek a bíbor
kárhozat. Vérré válik! Lássa, még magam is meghúzom a poharat. Éltesse Isten,
Norbikám! Sose halunk meg! – Azzal a néne egy hajtásra kiitta a vérvörös nedűt.
A férfi még
mindig kábán bámult rá. Világéletében nehezen vergődött át az álom és az
ébrenlét ködös határán.
– Álmodom, Eszti néni…? – kérdezte nehezen
forgó nyelvvel.
Megint az a
kodácsoló, szívének mégis oly kedves nevetés.
– Álom az élet, édes fiam? Nekem az volt –
komolyodott el Eszti néni. – Az első, amit a nagy, fényes fehérség után
megláttam, az uram sírköve volt. A véset azt mondta, meghalok az évszázad
végéig. Nem haltam meg… és ez, fiam, szörnyűbb volt, mint a halál maga. A
boszorkánymester, akinek a temető végiben volt a műhelye… a kőfaragó, Kányári
Vince, a maga szépapja… Tévedett. Elírt egy számot, és a tévedése végett nem
halhattam meg… Élnem kellett még egy évszázadot.
– Álmodom – nyögte a férfi, de az öregasszony
úgy folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna.
– Valami különös módon, amit nem tudok magának
híven visszaadni, kívül kerültem az életen. De mégis éltem. Nem néztek át
rajtam az emberek, de nem is vettek emberszámba többet. A böllér, a pék
kiszolgált, a cselédlányok pukedliztek, a napszámosok dolgoztak, a családom
elsertepertélt körülem, ugyanúgy, mint azelőtt. Mégis megváltozott valami.
Szóltak hozzám, amikor kellett, de aztán mintha elfeledkeztek volna rólam. Így
ment ez a végtelenségig. Hogy hány esztendeig, azt nem tudom… más volt már az
idő felőlem nézve, összefolyt minden.
Elmentem a
maga dédapjához, a sánta Lajoshoz, aki meglett ember volt már akkor. Megkértem,
javítaná már át az uram sírkövén a számomat, hisz nem jól van az, új évszázadot
írunk, és visszamenőleg mégse halhatok meg! Lalika – az ég megáldja, nekem az a
nagy szemű, szöghajú kis inas marad mindég – megígérte, hogy átvési, hisz
kőfaragó lett belőle is. Az ám, de két hét múlva szélütést kapott szegény… Fiai
kicsik voltak még, sokáig nem akadt senki más, aki átvéste volna a követ.
Folytatódott hát az élettelen életem. Aztán mire a Béla, aki a maga nagyapja
volt, fölvette volna a szakmát, kitört a háború, és a Béluskáék bevonultak
katonának, áldott állapotú asszonyokat hagyva idehaza… Ágyúdörgés, füst és
éhínség közepette született a maga apja, a Ferenc. Ó, kutya új világ, mindig új
emberöltő… Ezenközbe’ én végignéztem leányaim, unokáim halálát, és hogy a
családfának magva szakad. És most már öreg vagyok, Norbikám, nagyon öreg, és
nagyon fáradt. Lássa, mégis arra kárhoztattam, hogy kivárjam, míg maga felnő,
és reménykedjek, hogy maga majd tud segíteni rajtam…És segített, fiam. Megvéste
a sírkövemet, ráírta az új számokat, hogy békében meghalhassak…
A férfi
megdörzsölte a szemét. Feltisztuló tekintete előtt egyre halványodott Eszti
néni alakja. Ott volt-e valóban, vagy mindvégig csak álmodta? Létezett-e kedves
öreg barátnője, vagy részeg vízió volt? Norbert sosem tudta meg.
De a
munkaasztalon, amelynek hideg, érdes felületét mindig kőpor
(csontliszt
az! – Nem: kőpor!)
borította,
hajnalban két borospoharat talált.
*
1999. december 31.
Egyedül
sietett haza a fiatal nő a félresikerült szilveszteri partiról; egyedül a
sötétben, a hóviharban.
Hogyan is
képzelhette, hogy szabadon ünnepelhet a barátaival, amikor nincs fél éve, hogy
Laci meghalt?
A távolból –
messziről, istenem, milyen messziről! – petárdák durrogását hozta a szél.
Szilvia arcát vörösre csípte, kapucni alól kandikáló szőke tincseit hócsipkével
borította a téli éjszaka, ahogy menekült a hangok elől.
Mindjárt
éjfél. A kékes-homályos tévé-fényeket villogtató ablakok mögött sárga
lámpavilág kél majd, még ezekben az apró, faluvégi házakban is. Pezsgősüveg
pukkan a férfiak kezében, míg a család asszony- és gyermektagjai feszengő
meghatottsággal, némán állva hallgatják – és talán éneklik is – a Himnuszt.
Neki nincs
kivel énekelnie… Férje a sírban, lányai a nagyszülőknél… Hova rohan hát? Minek?
Furcsa
hangokat hozott a szél, ahogy a temető mellett elvezető járdára tért. Mintha kiáltozás
vegyült volna a förgeteg vonításába: kétségbeesés zokogó nyögései, mély hangú,
torokból fakadó férfibánat.
A temető
bejáratánál döbbenten megállt. A Járai család egyik cselédjének ükunokája volt,
sőt valamelyik szépanyja szolgált a Kányáriaknál is, így hát Szilvia ismerte
jól a családi legendákat. Tudta, hogy ez csak a „piás Norbi” lehet, Kányári
Vince, a „boszorkánymester” leszármazottja; szívét mégis marokra szorította,
kezét torka elé rántotta az émelyítő félelem.
A temető hátsó
traktusában megbúvó kőfaragó-műhely ablakaiból kihomályló, vonagló sárga
fényben, sűrű hóesésben egy férfi nyúlánk sziluettje bontakozott ki.
Tántorgott, meg-megcsúszott, elesett, feltápászkodott, majd újra botorkálni
kezdett a mélyülő hóban, mígnem végül térdre esett egy sírkő előtt. Üvöltött
fájdalmában.
– Eszti néni – ordította bele az alak a
hóviharba -, Eszti néni!
Szilvia a
rettegéstől nyögdécselve rohant hazáig.
Újév
délutánján, amikor kicsi lányai mélyen aludták ebéd utáni álmukat, Szilvia
kiment a temetőbe, hogy boldog új évet kívánjon Lacinak.
A férje
sírjához vezető ösvényen botladozó, elcsúszó léptek, esések nyomait fedezte fel
a hóban.
Babonás
félelemmel követte a nyomokat, melyek egy vadonatúj sírkőig vezettek.
A kő fehér
volt, galambszürkével erezett. Az írás fekete.
Járainé Madaras Eszter 1816 – 1999
Sosem volt
normális a Norbi, azt beszélik, sokat iszik… Nyilván elírta az évszámot –
gondolta az asszony.
De a keserédes
mosolyú angyalt és az idézetet akkor is gyönyörűnek látta.
Szilvia sokáig
állt a sír előtt, és könnyeinek szikrázó szivárványán át nézte a feliratot:
„Mindegy, hogy ki voltam
Voltam az, ami
Egy hang voltam az Isten énekében
És kár lett volna el nem hangzani.”
*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése