2013. február 20., szerda

Sren Tilesh: Eszti néni


1899. december 31.



A sír előtt állt, torkán szorosan összefogva nehéz, prémgalléros kabátját. Az álla alatt bogra kötött, vastag téli kendő leszorította a haját, homloka körül mégis hisztérikusan csapkodott néhány elszabadult hajtincs a farkasmód vonító éjszakai szélben.

Fázott, nagyon fázott: őrlő, velőig hatoló volt a hideg. A szélhajtotta fagy átfúrta magát a kemény bőrű, bumfordi csizmán, a meleg harisnyán, a sokrétű alsószoknyán is; az asszonynak olybá tűnt, mintha apró élőlények rágnák jéghideg patkányfogakkal megdermedt húsát. Kezét, lábát már nem érezte, könnyei az arcára fagytak, és ahogy levegőt vett, orrlyukai azonnal összetapadtak. Résnyire nyitott száján keresztül zihált, ám minden sietős, zokogó lihegéssel mintha kést nyelt volna…

Mindegy, gondolta. Úgyis meghalok.

A számokat nézte, azokat az átkozott számokat az ura sírkövén.  A telihold ezüst fényében éles kontúrokkal rajzolódott ki minden, amit a kőfaragó mester a márványba vésett.

Járai Nagy Sándor 1810-1886

Járai Nagy Sándorné született Madaras Eszter 1816-18…

A még élő asszony halálozási évszámának vége hiányzott. Új szokás, persze, de logikus: a magára maradt özvegy mindenképp ura után száll majd a sírba, ám nem mindegy, hogy a kis vagyonkájából mennyit fizet – ő, vagy hozzátartozói – a kőfaragónak: két szám díját, vagy egy egész mondatét?

A kőfaragó… Az a részeges gazember! „Persze, nagysága, igenis, nagysága” – mást sem hajtogatott, és fél szemmel a nehéz demizsont leste, amit az özvegy a kecskelábú asztalra tett. „Fekete márvány jó lesz, nagysága? Mikor is hunyt el a nagyságos úr?” – És szénceruzával jegyzetelte a keltezéseket, buzgón, mint valami tintanyaló számadó. Mögötte a kemencesutban őzikeszemű kisgyerek figyelte riadtan kettejüket: a kis Lajos, a kőfaragó egyetlen unokája. „Rá se rántson, nagysága, sánta a gyerek… Nem lesz mán ebből egész ember. A menyem, az a félbolond suta borítókosárral takarta a pinecébe’, míg a földekre ment dolgozni… Elsorvadt az egyik lába, aztán rajtam maradt a lurkó, itt ül a műhelybe mindég, nyeli a kőport… Ugorjál, Lalika, kísérd ki a nagyságos asszonyt!”

A nő sietve indult az ajtó felé, hátha meggondolja magát a mester, és a tehetetlen kis inast kímélve maga kíséri ki. Csalatkoznia kellett: a kőfaragó a műhelyben maradt, a fiú pedig, mint valami sérült kismadár, sántán bicegve, szinte ugrálva követte.

Félelem ült a nagy, dióbarna szempárban, ahogy az ajtóban felnézett rá. A gyermek a felé nyújtott, kenyérszeletbe göngyölt kolbászdarabkát csak a második kínálásra fogadta el.

„Boszorkánymester ez…” – suttogta alig érthetően, miközben verítékcseppek ütöttek ki sötét szöghaja tövében. „Éjjel vési a követ, osztán kimén a temetőbe, hóttakkal beszélget… vagy áll csak olyik sírkő előtt, nézi a bötűket, kántál, imbolyog… Minek jött ide, naccsága?”

Minek jött, minek…? Muszáj volt, nincs a járásban még egy kőfaragó. Kihez fordulhatott volna? Hogyan mondhatná el ezt egy kisgyereknek? Hogy nagyapja nem boszorkánymester, csak iszákos, és a gyakran fizetség helyett hozott bor, pálinka miatt sétál, énekel éjjel a temetőben – hogyan mondhatná el…?

Emlékezett, mennyire sietett haza azon az estén. Akkor úgy vélte, a gyász, a meggyötört lélek, a magára hagyatottság félelme, zavarodottsága űzi. Ám ahogy teltek az évek, úgy sokasodtak a kételyei, és hajlamossá vált beismerni halkan, önmagának: más oka volt annak a sietségnek. Valójában menekült onnan. Fel-felrémlett előtte a műhely nyers, száraz, nem csak fojtó, de valahogy viszolyogtató porszaga. Fél szemmel felmért részletek bukkantak fel emlékezetéből: a falnak támasztott sírkövek, faragványok közt egy kőangyal szenvedőre formált arca, széttárt szárnyai, melyek mozogni látszottak az öreg viharlámpa rőtvörösen remegő fényében, amiképp a fájdalmas arckifejezés is torz grimaszt takart; megnyúlt, vonagló árnyak a málló vakolatú falakon – Uram, irgalmazz, csak nem egy kőkoporsó az ott hátul? –; és egy nagy, nyitott könyv furcsa rajzokkal, rövid írásokkal, és olyan szép betűkkel,

… Voltam, ami vagy, leszel, ami vagyok…

hogy szemlélője önkéntelenül azt gondolta: ilyen gyönyörűt alkotni emberi kéz nem képes.

Bizony, teltek az évek… És az emlékfoszlányokhoz, melyek a múlt homályából jártak vissza kísérteni, mindig újabbak szegődtek. Pletykás, babonás cselédlányok elharapott szavai… Szófia beszéd innen-onnan, aminek akkoriban nem tulajdonított jelentőséget… Mondattöredékek visszhangzottak a fülében: „átkozott minden, amihöz az az embör nyúl, és amit a kűbe vés, valóra vállik, meglássa kend…” Végül egy saját tapasztalat egy sötét, szeles novemberi estén, amikor a böllértől sietett hazafelé, és a temető mellett elmentében meglátta a kőfaragót a sírok között bolyongani dülöngélve, botladozva, és úgy rémlett, a halottasház felől riadt, sírós gyerekhangot hoz a szél: „Nagyapa, gyűjjék vissza… nagyapa, gyűjjék vissza, félek…!”

Állt az ura sírja előtt az esztendő utolsó napjának végén, és hitt, most már hitt, mert minden apró töredék, amit az eltelt emberöltő alatt megsejtett, megtudott, egységes képpé állt össze, és ez a kép a halálát mutatta.

Meg fog halni, mert Kányári Vince, a borissza kőfaragó tényleg boszorkánymester, és mert Madaras Eszter halálozási dátumát ez évszázad végéig véste kőbe.

*



1999. szeptember 25.



Amikor meghallotta a cserfa bot lassú koppanásait, a fiatal férfi elmosolyodott. Ezek a koppanások csak egyvalamit jelenthettek: megjött Eszti néni.

Norbert felugrott a munkaasztaltól – gyönyörű, felhőszürke gránittáblába gravírozott feliratot éppen –, és sietett ajtót nyitni. Friss huzat libbent a műhelybe a feltáruló ajtó nyomán. A padlón felkavarodott a szürke kőpor.

Odakint hajlott hátú öregasszony állt a botjára támaszkodva. Arcának pergamenvékony bőrét ráncok százai szabdalták, ritkás, hófehér haját aprócska kontyba fogta és régimódi, teknőcmintás fésűvel szorította le, mint rendesen. Vékony, csont és bőr keze gyengén reszketett a bot fogantyúján, és pihegve vette a levegőt, mint egy kismadár. Az Istennél is öregebb lehetett… De halványzöld szeme most is, mint mindig, élénken csillogott, és tekintete szúrt, mint a jégcsap.

– Csókolom, Eszti néni!

– Szerbusz, fiam. No, erissz be hamar, hadd szuszogom ki magam! El se hinni, hogy mindig meghallod a jöttömet… pedig hogy’ vonított az a vésőmasinád…

– Gravírozó, Eszti néni – javította ki barátságosan a férfi, miközben óvó mozdulatokkal befelé tessékelte a matrónát.

– Ej, mindegy az! Ördöngös masina!

Norbert jóízűen felnevetett, és a munkapad melletti székhez vezette az idős hölgyet, vigyázva, hogy a néni meg ne csússzon a kidőlt liszthez hasonlatos, finom porban. Amikor Eszti néni kényelembe helyezte magát a sötétbarnára öregedett széken, Norbert térült-fordult, és egy pohár friss vizet adott az asszony kezébe. Tudta, hogy úgysem fogadna el mást. „Nem köll nekem az a műjanyag üveges ásványvíz! A jó öreg falmellékivel nem ér föl, Norbikám!” – szokta mondani.

– Lassan csak, Eszti néni – figyelmeztette halkan –, nagyon hideg.

Felesleges volt az aggodalma. Vendége úgy ivott, ahogyan szokott: lassan, alig néhány apró kortyot.

Azután az a zöld szempár egyetlen pillantásával „a helyére” parancsolta a férfit, a munkapad előtti támlátlan székre. A párás falú üvegpohár hidegen koccant a hatalmas kőasztal lapján, ahogy Eszti néni letette.

– Döntöttem – mondta az öregasszony jelentőségteljes nyomatékkal, mint aki évszázados titkot tár fel. – Fehér márvány lesz, halványszürkével erezett. Rendes, álló fejkő, nem kell buborék vagy szappan alakú csuda. Szurokfekete betűk. Véssen egy angyalt a betűk fölé, de az angyal mosolyogjon! Nem akarok semmiféle ómódi ájtatosságot, se modern stilizálást, vagy minek mondják. Idézet is lesz, az, amelyiket a múltkor kiválasztottam. Semmi cifrázás, egyszerű, fekete betűk.

Mialatt Eszti néni elsorolta kívánalmait, Norbert maga elé húzta a vázlatfüzetét, és gyors mozdulatokkal hozzávetőleges skiccet készített a megrendelésről. Természetesen volt formanyomtatványa, amelyen a megrendelő igényeinek megfelelően be lehetett jelölni a választott opciókat, de tudta: Eszti néni nem híve az ilyesminek. Majd kitölt egy nyomtatványt kedves öreg „barátnője” távozása után.

– Esetleg tessék választani egy angyalt a rajzaim közül – nyújtotta az öregasszony felé a füzetet, de az mosolyogva hárította el.

– Láttam a rajzait, Norbikám, a Jóisten vezeti a kezét, mert gyönyörűek… De már azok készen vannak, érti, ugye? Nekem rajzoljon egy új angyalt, fiam!

Az ifjú kőfaragó arcát könnyű pír futotta el, és lesütötte a szemét. Jólesett neki a bizalom, a tehetségébe vetett hit. A matróna persze észrevette.

– Látja, micsoda jó lélek maga, Norbikám… Nyoma sincsen magában a mai vállalkozók nagyképűségének, akik még bosszúsak is lennének, mert pluszmunkát jelentene nekik egy egyszerű öregasszony kérése, és nem szívesen csinálnák, csak a pénzemért… De még felárat is kérnének, mert „egyedi megrendelés” – göcögött Eszti néni. – Hej, kutya új világ! Hanem én még ettől is többet tudok magáról, Norbert… és többet is kérek – szegeződött az az ősöreg, mindentudó szempár a férfira.

– Eszti néninek bármit – nevetett Norbert –, mégpedig felár nélkül!

– Sok mindent meséltem magának, fiam, nagyon sok mindent. Eleget ahhoz, hogy ha értő füllel hallgatott, semmi furcsát ne találjon abban, amit most mondok…

Igazat szólt.

A műhely poros ablakán mézszínű szeptemberi napfény ragyogott át, Norbert mégis könnyűszerrel felidézte Eszti néni hosszú anekdotáinak hideg, téli hangulatát; ízes, régies nyelvezetű történeteit, melyek mintha egy másik, egy antik korban születtek volna.

Némán nézett az öregasszonyra.

A várakozásteljes csendben Eszti néni újra ivott egy kicsit – ujjai úgy fonódtak a pohárra, ahogy az öreg venyige tekeredik a szőlőtőke köré –, majd beszélni kezdett.

*



Kézzel dolgozzon, fiam, vésővel és kalapáccsal, hagyja a modern masinákat! Az Isten szobrásza a két kezével formálja a követ, a lélektelen gépet megveti, mert tudja, hogy a saját keze munkájánál különb nem lehet semmi!

Először súlyos,

(a mindenséget formáló)

sziklarepesztő ütések… Majd halk koccanások, óvatosan, tapogatózva… Szembe csorgó veríték,

(ott hasad vajon, ahol én akarom?)

és a garatba tapadó száraz, köhögtető kőpor… púderfinom kőpor, melyben már az első csiszolás után megcsúszik a pihenni letámasztott kéz a munkapadon. Gyulladt, fáradt szem, fájó ujjak; a mellkasban az ütések erejének emléke remeg, és egy halványzöld szempáré, amely akkora szeretettel kért, parancsolt.

Ne gyújtson lámpát sose! Gyertyafénynél, viharlámpásnál dolgozzon, ha muszáj, de ne keltsen olyan fényt, ami nem természetes! A gyertya fehér legyen, a lámpás tiszta. Setét gyertyát és összetapogatott lámpást láttam már ölöget…

Eszti néni kérésére tett így, vagy saját maga akarta? Norbert bele sem gondolt. Csak lámpást gyújtott, amikor rásötétedett munka közben, mert kőportól száraz szemének jobban esett a sárga láng meghitt világa, mint a mennyezeti neon hideg fénye.

Ne használjon sablont! A maga keze nem cifráz, nem egyszerűsít, nem vét – a maga keze nem téved, akkor se, ha maga nem hiszi! A maga keze ismeri a követ… és ismeri az angyalokat is.

Az ósdi petróleumlámpa reszkető fényében nem volt könnyű róni a betűket. Vonalzó nélkül, szabad kézzel egyenest húzni, vésni és csiszolni, a gravírozóra még csak nem is gondolni… Arccal a kő fölé hajolni,

(beleolvadni)

beszívni a kő hűvös, nyers szagát, átélni mindazt, ami a szemnek, kéznek bár megerőltető, de önmagának

(kellemes fáradtság?)

győzelem

*



– Sok mindent meséltem magának, Norbert. Tudom, hogy volt füle hallani.

A fiatal férfi kábán pislogott fel az öregasszonyra. Elaludt a munkája felett, és a néni úgy jött be a műhelybe, hogy nem hallotta meg.

– Eszti néni… Mit tetszik keresni itt… Késő van nagyon… – hebegte kásás hangon, holott sejtelme sem volt róla, mennyi idő lehet.

- Ugyan… ne törődjék ezzel, fiam. Nem érdekes már az idő. Hanem egy utolsó mesét, tudom, szívesen meghallgatna.

– Hát persze… de hogyan tetszett idejönni, ilyen sötétben…

Az öregasszony kotkodácsolva nevetett. – Voltam én már setét helyeken egyedül, Norbert, és még mindég hazataláltam. Voltam bizony… Félbénára fagyva azon az éjszakán, kilencvenkilencben, amikor csak a hó mentett meg. Lélek se járt arra: éjjel az új esztendőt ünnepelte mindenki, és reggel csöndes volt a falu, hallgatott, mint a sír. Gondoltam is, hogy biztos meghaltam, mert ahogy feleszméltem, csak a ragyogó fehérséget láttam. Sikoltani akartam, de csak nyöszörgés lett belőle. Kapálózni próbáltam, de vonaglás volt az csak. Mégis jelentett annyit, hogy a mocorgástól megroppanjon körülem a hó. Az volt az első hang, amit hallottam. A hó hangja. Jó időbe tellett, míg kiverekedtem magam a hóból, ami egész’ betemetett.

Az öregasszony szürke demizsont emelt fel a padlóról, ahová ki tudja, mikor tette, és öreges lassúsággal, de ügyesen töltött belőle a munkapadon álló pohárba.

–        Igyék, fiam! Tudom, hogy nem iszik alkoholt, de tudom azt is, néha mennyire jót tesz a férfiembernek a bíbor kárhozat. Vérré válik! Lássa, még magam is meghúzom a poharat. Éltesse Isten, Norbikám! Sose halunk meg! – Azzal a néne egy hajtásra kiitta a vérvörös nedűt.

A férfi még mindig kábán bámult rá. Világéletében nehezen vergődött át az álom és az ébrenlét ködös határán.

 – Álmodom, Eszti néni…? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel.

Megint az a kodácsoló, szívének mégis oly kedves nevetés.

 – Álom az élet, édes fiam? Nekem az volt – komolyodott el Eszti néni. – Az első, amit a nagy, fényes fehérség után megláttam, az uram sírköve volt. A véset azt mondta, meghalok az évszázad végéig. Nem haltam meg… és ez, fiam, szörnyűbb volt, mint a halál maga. A boszorkánymester, akinek a temető végiben volt a műhelye… a kőfaragó, Kányári Vince, a maga szépapja… Tévedett. Elírt egy számot, és a tévedése végett nem halhattam meg… Élnem kellett még egy évszázadot.

 – Álmodom – nyögte a férfi, de az öregasszony úgy folytatta a mondandóját, mintha meg sem hallotta volna.

 – Valami különös módon, amit nem tudok magának híven visszaadni, kívül kerültem az életen. De mégis éltem. Nem néztek át rajtam az emberek, de nem is vettek emberszámba többet. A böllér, a pék kiszolgált, a cselédlányok pukedliztek, a napszámosok dolgoztak, a családom elsertepertélt körülem, ugyanúgy, mint azelőtt. Mégis megváltozott valami. Szóltak hozzám, amikor kellett, de aztán mintha elfeledkeztek volna rólam. Így ment ez a végtelenségig. Hogy hány esztendeig, azt nem tudom… más volt már az idő felőlem nézve, összefolyt minden.

Elmentem a maga dédapjához, a sánta Lajoshoz, aki meglett ember volt már akkor. Megkértem, javítaná már át az uram sírkövén a számomat, hisz nem jól van az, új évszázadot írunk, és visszamenőleg mégse halhatok meg! Lalika – az ég megáldja, nekem az a nagy szemű, szöghajú kis inas marad mindég – megígérte, hogy átvési, hisz kőfaragó lett belőle is. Az ám, de két hét múlva szélütést kapott szegény… Fiai kicsik voltak még, sokáig nem akadt senki más, aki átvéste volna a követ. Folytatódott hát az élettelen életem. Aztán mire a Béla, aki a maga nagyapja volt, fölvette volna a szakmát, kitört a háború, és a Béluskáék bevonultak katonának, áldott állapotú asszonyokat hagyva idehaza… Ágyúdörgés, füst és éhínség közepette született a maga apja, a Ferenc. Ó, kutya új világ, mindig új emberöltő… Ezenközbe’ én végignéztem leányaim, unokáim halálát, és hogy a családfának magva szakad. És most már öreg vagyok, Norbikám, nagyon öreg, és nagyon fáradt. Lássa, mégis arra kárhoztattam, hogy kivárjam, míg maga felnő, és reménykedjek, hogy maga majd tud segíteni rajtam…És segített, fiam. Megvéste a sírkövemet, ráírta az új számokat, hogy békében meghalhassak…

A férfi megdörzsölte a szemét. Feltisztuló tekintete előtt egyre halványodott Eszti néni alakja. Ott volt-e valóban, vagy mindvégig csak álmodta? Létezett-e kedves öreg barátnője, vagy részeg vízió volt? Norbert sosem tudta meg.

De a munkaasztalon, amelynek hideg, érdes felületét mindig kőpor

(csontliszt az! – Nem: kőpor!)

borította, hajnalban két borospoharat talált.

*



1999. december 31.



Egyedül sietett haza a fiatal nő a félresikerült szilveszteri partiról; egyedül a sötétben, a hóviharban.

Hogyan is képzelhette, hogy szabadon ünnepelhet a barátaival, amikor nincs fél éve, hogy Laci meghalt?

A távolból – messziről, istenem, milyen messziről! – petárdák durrogását hozta a szél. Szilvia arcát vörösre csípte, kapucni alól kandikáló szőke tincseit hócsipkével borította a téli éjszaka, ahogy menekült a hangok elől.

Mindjárt éjfél. A kékes-homályos tévé-fényeket villogtató ablakok mögött sárga lámpavilág kél majd, még ezekben az apró, faluvégi házakban is. Pezsgősüveg pukkan a férfiak kezében, míg a család asszony- és gyermektagjai feszengő meghatottsággal, némán állva hallgatják – és talán éneklik is – a Himnuszt.

Neki nincs kivel énekelnie… Férje a sírban, lányai a nagyszülőknél… Hova rohan hát? Minek?

Furcsa hangokat hozott a szél, ahogy a temető mellett elvezető járdára tért. Mintha kiáltozás vegyült volna a förgeteg vonításába: kétségbeesés zokogó nyögései, mély hangú, torokból fakadó férfibánat.

A temető bejáratánál döbbenten megállt. A Járai család egyik cselédjének ükunokája volt, sőt valamelyik szépanyja szolgált a Kányáriaknál is, így hát Szilvia ismerte jól a családi legendákat. Tudta, hogy ez csak a „piás Norbi” lehet, Kányári Vince, a „boszorkánymester” leszármazottja; szívét mégis marokra szorította, kezét torka elé rántotta az émelyítő félelem.

A temető hátsó traktusában megbúvó kőfaragó-műhely ablakaiból kihomályló, vonagló sárga fényben, sűrű hóesésben egy férfi nyúlánk sziluettje bontakozott ki. Tántorgott, meg-megcsúszott, elesett, feltápászkodott, majd újra botorkálni kezdett a mélyülő hóban, mígnem végül térdre esett egy sírkő előtt. Üvöltött fájdalmában.

Eszti néni – ordította bele az alak a hóviharba -, Eszti néni!

Szilvia a rettegéstől nyögdécselve rohant hazáig.



Újév délutánján, amikor kicsi lányai mélyen aludták ebéd utáni álmukat, Szilvia kiment a temetőbe, hogy boldog új évet kívánjon Lacinak.

A férje sírjához vezető ösvényen botladozó, elcsúszó léptek, esések nyomait fedezte fel a hóban.

Babonás félelemmel követte a nyomokat, melyek egy vadonatúj sírkőig vezettek.

A kő fehér volt, galambszürkével erezett. Az írás fekete.

Járainé Madaras Eszter 1816 – 1999

Sosem volt normális a Norbi, azt beszélik, sokat iszik… Nyilván elírta az évszámot – gondolta az asszony.

De a keserédes mosolyú angyalt és az idézetet akkor is gyönyörűnek látta.

Szilvia sokáig állt a sír előtt, és könnyeinek szikrázó szivárványán át nézte a feliratot:

„Mindegy, hogy ki voltam

Voltam az, ami

Egy hang voltam az Isten énekében

És kár lett volna el nem hangzani.”



*

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése