A novelláskötet megrendelhető most akciósan 2000 Ft-ért, postaköltséggel együtt - amíg a készlet tart - a craz@freemail.hu emailcímen, a facebook-on keresztül vagy egyéb elérhetőségeimen. (Varga Tamás József - Craz)
A Száznevű város borítófestményét Juhász Ernő készítette. :)
A kötetben szereplő írók, valamint részletek a novellákból:
Trux Béla
Vihartáncos
Izolde Johannsen
Mab Tee
Barbara Liney Woods
Mickey Long
Mészáros András
Tim Morgan
Illyana Sanara
Eliza Beth
Esvy
Early Moon
Urbánszki László
Mason Murray
Norbert Winney Jr.
Johhny Silver
Andy Baron
Josh Sword
Sütő Fanni
Szilágyi Heléna
Craz
Részletek a novellákból:
"És hogy miképpen élhetett meg ennyi életet egyetlen ember? Nos, először is, egy szóval sem mondtam, hogy Menyus ember lett volna. Másodszor pedig, mint már említettem, Menyus átjárt a világok között.
Kezdetben
persze ő maga sem volt tudatában a képességeinek. A felismerés lassacskán érett
meg benne, és akkor is csak egy üzleti úton lévő varázsló tárta fel előtte az
utazás titkait.
Most nyilván
azt kérdezitek, hogy milyen üzleti úton járhat egy varázsló?
Nos, teszem
azt, házalhat varázsgömbökkel, esetleg varázspálcákkal is. Esetleg a
zsoldosokhoz hasonlóan a saját, értékes képességeiben rejlő lehetőséget árulja,
ami az egymással marakodó gazdagok szolgálatába állítva, lássuk be, jól
jövedelmező üzletet jelent. De az is lehet, hogy a Bűbájosok Éves Konferenciájára
jött, ahol a téridő görbület kiegyenesítésére hivatott varázslatát kívánta
szabadalmaztatni, hogy végre megkezdhesse az ilyen képességgel rendelkező
pálcák sorozatgyártását.
A történtek
ismeretében ez utóbbira van a legnagyobb esély. E varázsló a Vertigo Mobilis
névre hallgatott, és nem először járt már errefelé. De most inkább térjünk
vissza Menyushoz, aki átjár a világok között. Vagyis arra a pontra, amikor ők
ketten – a varázsló és Menyus – találkoztak a Csűrcsavaros farkú bikához
címzett talponállóban.
És még valami.
Ne feledjétek: Menyus itt még nem hivatásos világlépő, amivé később válik. Éppen
csak sejti még, hogy valaminemű rendkívüli készségek birtokában lehet.
– Azt mondod
hát, hogy léteznek más, a miénktől eltérő világok is… amelyek olykor még össze
is érnek? – kérdezte Menyus a nyolcadszor is kiürült grogoskorsó fölött
könyökölve.
– Síkok –
bólintott a varázsló. – Szaknyelven síkoknak nevezzük őket. De hogy ne
zavarjalak össze túlságosan, maradjunk a párhuzamos világok elnevezésnél.
– Párhuzamosak?
Akkor hogy keresztezhetik egymást? – Menyus azon a ponton volt, amikor az ital
az elme bölcsességeinek eladdig rejtett mélységeire nyit kaput.
–
Párhuzamosak, az igaz. De köztudott, hogy a párhuzamosak a végtelenben
összeérnek – érvelt a varázsló. – De hadd ne adjam ki mesterségemnek minden
titkát.
– Ez marhaság.
Ha vannak is ilyen síkok, hogyan lennénk képesek érzékelni őket?
– Te magad
mondtad, hogy láttál már elfeket.
– Más is
látott már.
– Úgy, hogy a
közelben állók mit sem érzékeltek e furcsaságból, igaz?
– Hát, meg
kell hagyni… – bólogatott Menyus révült tekintettel. – Ezek a síkok olyanok,
mint a dimenziók?
– Olyasmik..."
Trux Béla: Alsódombi Menyus, aki átjárt a világok között
"Wendolin jó ideje ül és mereng kékes derengésű itala felett, a Craz macskáihoz címzett fogadóban.
Bár a lány
kifejezetten a dorombolós bársonytalpúak barátja, és nem igazán szívleli a
dekorációként szolgáló, különféle színű, színkombinációjú és mintázatú
cinyó-bőröket a falakon, ide csak azért tért be, mert italát, amit ebben a
fogadóban Macskák könnye néven
kínáltak, itt adták a legfinomabb esszenciával. Másutt más néven szerepelt,
megint máshol újabb névvel gazdagodott.
A Száznevű városban
egyszerű kis koktéljának is száz neve volt.
Merengése
tárgyául az előtte heverő szórólap szolgál:
„Halló halandók és hallatlan halhatatlanok,
élők és élhetetlenek, figyelmezzetek:
A
ZomBerry rockbanda új énekesnőt keres!
Ennek oka csupáncsak az a 10-20 felbőszült
csíkos morcsák, aki tévedésből megette az elődöt, midőn egy úttalan úton
összetalálkozott, banyának öltözött bossszorgány által kínált, kullé-űző
testvajjal és testföllel bekente magát.
A morcsákok ennivalónak találták, és
kikérték maguknak, mikoron nem állt szándékunkban odaadni nekik.
Boruljon köpeny a történtekre, szegény kis
pacsirtánk meglehetőst szétszórt lett utána, bár biztosított minket arról, hogy
jól van, a nem várt esemény óta megvilágosodott, és morcsákként szeretne újjászületni.
Lelke rajta.
Meg egyéb testrészei.
Tehát ezáltal felszabadult a főpozíció a
bandában, hálás hörgéssel vennénk a jelentkezőket, akiket próbára teszünk,
hiszen nem lehet akárki a frontlény, csakis belevaló nőstény vállalhatja eme
posztot!
Az időpontot és a helyszínt alant
olvashatjátok.”
Wendolin
elgondolkozott, hogy mi lenne, ha jelentkezne. Aztán mindenféle indokkal
meggyőzte magát, hogy miért inkább mégse. De talán mégis. Áh, hagyjuk.
Közben
körülötte a kis kocsma kiürült, a csapos is új kandúrbőrrel törli már
egyidejűleg a pultot és a korsókat.
Megteheti,
nyolc karja lévén.
– Mit tudsz
erről a bandáról? – szólítja meg a csaplárost a lány.
– ZomBerry?
Hmm. Jóféle rockot játszanak, haláli szólamokban. Én nem feltétlen szeretem
őket, inkább oktÓpuszt írok, mintsem ilyet hallgatok. De nagyon jó bulit
szoktak csapni, meg olykor a közönséget, bár azok elintézik ezt maguktól is.
Sikeresek, híresek. Hallottam, hogy új énekesnőt keresnek maguknak, mert az
előzőt csúnya baleset érte. Ilyen, ha a kreatúrán fejébe száll valakinek a
sztárság. Rögtön azt hiszi a morcsákról is, hogy a tenyeréből etetheti.
– Való igaz.
Megették a tenyere javát. Is.
– Érdekes
kirándulás az amúgy. Ajánlom figyelmedbe.
– Micsodát?
– Hát a
krea-túrát. Bár a többség jobban élvezi a szeka-túrát, extravagánsabbaknak a
tor-túra ajánlott.
– Szeretek
sétálni. De nem örülnék, ha ezem-azom kirándulna. Nem kellemes a helyére
visszatenni az elbitangolt ízületeket.
– Ugyan –
legyint éppen felszabadult tapadókorongos lábával a csapos –, erős
idegzetűeknek javában ajánlott, szinte kötelező, kötélidegzetű program.
– Köszönöm,
még emésztgetem a gondolatot.
–
Emésztésedre. Cirmos-dzsúszt? – mutat felé egy narancssárga alapon szürke
csíkos üveget.
–Nem,
köszönöm! – mosolyog Wendolin, majd nagyot nyújtózva úgy dönt, alszik egyet a
fogadóban a dologra..."
Vihartáncos: Nem bánt az, csak megkóstol!
– ...Tegnap egy
fenséges ódába fogtam, s ma folytattam volna, de az én hőn szeretett múzsám
galád módon elhagyott. Nélküle nincs ihlet, ihlet nélkül nincsenek kacifántos
rímek, és így udvari poéta sem leszek. Az életem fabatkát sem ér, inkább
meghalok. Miért nem lehet úgy venni a múzsát, mint a perecet?
Hümmögve
megvakargattam pelyhedző szakállamat, majd átléptem a gyötrődő férfi felett. Tulajdonképpen miért is ne árulhatnék
múzsát? Vajon mennyit ér egy múzsa csókja? Lássuk csak! Saithlin nénikém
biztosan segít nekem, ha elviszem neki a hiányzó kellékeket a varázsporához.
Mit mondott? Néhány kék sárkánypikkely, két marék lidércfény hamu, öt levél egy
kétszáz éves entről. Delderan barátom könnyedén megszerzi ezeket, úgyis
tartozik nekem. Nos, ideje cselekedni!
Delderanra a
viskójában akadtam rá. Mikor felsoroltam neki, mire van szükségem, három fejét
mind a hat kezével szinte véresre vakarta kínjában. Négy nap haladékot kért.
Ötödik nap
délben sült libacomb illata szállt ki kedvenc vendéglőm ajtaján. Beléptem,
leültem az asztalomhoz – tehetős törzsvendég lévén külön asztal járt nekem –,
magamhoz intettem a fogadóst. Nem kellett soká várnom a finom falatokra és a
korsó búzasörre. Élvezettel ettem a húst, majd bőséggel meglocsoltam torkomat
az istenek italával.
Kivágódott az
ajtó, s Delderan barátom becsörtetett a fogadóba. A bennlévők gyorsan
szétrebbentek előtte, senki sem merte az útját állni. Delderan megállt az
asztalom előtt, egy tarisznyát ejtett az asztalra.
– Nem tartozom
többé neked! – dörögte, majd ugyanazzal az elánnal kiviharzott.
Darabig
döbbenten ültem az étel romjai felett. Elvettem a tarisznyát az asztalról,
óvatosan kinyitottam. Úgy tűnt, a varázspor egy összetevője sem hiányzik.
Kifizettem a kocsmárost, és tarisznyám tartalmával Saithlin nénikém felé vettem
az irányt..."
Mab Tee: Mennyit ér a múzsa csókja?
"Fél évvel később még mindig a fogadósnál
dolgoztam. A felszolgálóknak ugyan nem segíthettem, de a szakácsnak igen. Így
tudtam meg, hogy a tohonya fogadós leánya, Manka, egy házasságközvetítőhöz folyamodott. Az épp soros levelet kellett
elvinnem. Nem nagyon akaródzott kimozdulnom a jó meleg vacokból, de a
munkáltatómat ez aztán csöppet sem érdekelte. Hideg, szeles időjárás fogadott
kint, amikor csak a szajhák vacogtak a sarkokon és a magamfajta szerencsétlen
mosogatólányok kerülgették a méretes pocsolyákat. A „villanegyedbe” tartottam a
levéllel és egy kezdetleges térképpel, amire rárajzolták, merre kell mennem. A
villanegyednek csúfolt lakótelep a Névtelen utcáról nyílott. A Névtelen a nevét
azokról a csecsemőkről kapta, akiket a szemétgödrökből guberáltak ki a
koldusok. Kétszer is eltévedtem a rajz ellenére, mígnem ráleltem a hármas számú
házra. A mocsok és a bűz elképesztő méreteket öltött. A házfal mellett alvó
koldusról első ránézésre nem lehetett tudni, él-e vagy már megboldogult. Csak
amikor harákolva köpött egyet, akkor látszott, hogy nagyon is él.
A második emelet 15-ös számú ajtaja előtt
álltam meg. A köpenyem nyirkosan lógott rajtam, és ahogy ügyetlenül
leveregettem róla a vizet, combomhoz csapódott valami. Zsebembe nyúltam. A
riasztó volt. Fél éve már annak, hogy zsebre vágtam, egészen el is felejtettem.
Az ajtón nem volt sem név, sem számozás. De a mellette lévőn igen. Az volt a
tizennégyes. Én tehát a tizenötös előtt álltam. Becsöngettem.
Az ajtó kisvártatva kinyílt. Hunyorogva
lestem be a kis nyíláson, vártam, hogy megszólal a tulajdonos. Bal kezemben ott
szorongattam a levelet, míg a jobbom újfent felemelkedett, hogy megnyomjam a
csengőt. Abban a pillanatban, valami elkapta a jobb lábamat..."
Izolde Johannsen: A kutyariasztó
Izolde Johannsen: A kutyariasztó
"...Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy a barbár hajnalban dörömbölt a tornyom
ajtaján. Jóvágású, marhatermetű ember volt, dinnyényi bicepszekkel és akkora
fejjel, amelyet egy süldőmalac is megirigyelhetne. Kissé ittas lehetett, mert
erősen dülöngélt, miközben azt kiabálta:
– Azonnal kinyitni, fosztogatás
fennforgása van kilátásban!
Gyorsan lesiettem. Lehet, hogy
túlteng bennem a jó szándék, de nem szívesen néztem volna végig, hogy bárkit is
fosztogassanak. Mert én ilyen lyány vagyok: ha tudok, segítek! Kinyitottam a
méretes fakaput, de a barbáron kívül senkit nem láttam. Ezek szerint, a
korábban említett fosztogatás valahol máshol történik!
– Üdvözöllek, medvetermetű, enyhén
húgyszagú idegen! – köszöntöttem a férfit illően. – Setét átok járjon a
nyomodban.
– Hoppsz… – nézett rám meglepetten.
– Minő kis rózsaszál lakik itt fenn!
– Ja, a futórózsa – vontam meg a
vállam. – Néha egészen az alsó lőrésekig felkúszik. Szóval, ki is akar
fosztogatni? – Azt gondoltam, jobb, ha mielőbb tisztázom a fennálló problémát,
mert nem szerettem volna, ha valakinek baja esik. Az ember próbáljon az
idegeneken is segíteni, úgy helyes!
– Corom, a barbár! – süvöltötte széles mellkasát böködve, melyen sűrű,
göndör fürtökben nőtt a szőr. – Sötét árnyak pusztítója, setét tárnák
vámszedője, setét… ő… hmm… izé… – Úgy tűnt elfelejtette a szöveget, de azután
rám nézett, megnyalta a száját és kivágta magát – …árva szüzek megrontója!
A következő pillanatban a karjába kapott, majd belökte a mázsás fakaput és
elkezdett velem rohanni felfelé a lépcsőn. Sejtettem, hogy most az a bizonyos
„nemi erőszak” következik, amitől anyám mindig óva intett leveleiben. Már
nagyon vártam! Mindig is ki akartam próbálni, de akárhányszor lemegyek a
faluba, a parasztok üvöltve rohannak el, kezüket a fülükre és szemükre
szorítva. Azt hiszem, ez egyfajta játék lehet, de sajnos nekem ezidáig senki
sem mondta el a szabályait..."
Mészáros András: Necromantika
"Gyilkos
vagyok.
Igen, nem
szégyellem bevallani. De hogy gonosz lennék-e? Hmm, nem hinném. Legalábbis a
szó klasszikus értelmében biztosan nem. Bár ha igazán belegondolok, nehéz
megfelelni erre a kérdésre.
Gonosz-e a
mészáros, aki letaglóz egy ökröt? Senki nem ítéli el, hiszen ez a dolga. Enni
pedig mindenkinek kell. Vagy vegyük például a vadászt, aki elejti a beteg és
satnya példányokat, ezáltal óvja a vadállományt az elkorcsosulástól. Ugye hogy
nem tekinted gyilkosnak? És a pásztor, aki agyonüti a nyája körül ólálkodó
toportyánt? Nyilván őt is felmentenéd, hiszen csak védekezik. És még
sorolhatnám...
Mondd, hol
húzódik a határ?
Én is csak
önvédelemből ölök. Na jó, talán egy kicsit a bosszú kedvéért is. De csakis
azoknak ártok, akik ellenünk törnek, és el akarják venni az életünk. Ezért
érzem bántónak, mikor rám aggatják a „gyilkos” jelzőt. Pedig nem teszek mást,
minthogy igyekszem megóvni az enyéimet, még ha ezt a magam sajátos módján is
teszem..."
Tim Morgan: Az evolúció apostola
"Stam Prontosz
sosem gondolta volna, hogy ennyire örülni fog többtucatnyi, díszes sorban
felfűzött emberi koponya láttán.
Mivel a
barlangokon nem tüntettek fel utcaneveket vagy házszámokat, elég soká tartott,
míg megtalálta a keresett üreget, ám hosszas bolyongása a napszítta sziklák
között, úgy látszik, véget ért. Buzgón remélte, hogy az ő koponyája nem
gazdagítja majd a barlang bejáratán függönyként alkalmazott koponyagyűjteményt.
Nem akart ő semmi rosszat, pusztán csomagot hozott az egyik helybélinek.
A hivatásának
mindazonáltal megvoltak a maga veszélyei. Míg idáig eljutott, medvék kergették
meg, denevérek kuszálták össze a grabancát, és mérges kígyók ugrasztották meg a
lovát. Utálta is a küldönci munkát rendesen, de ha egyszer se erős nem volt, se
okos, sőt, a mágia fortélyai is távol estek tőle, örülhetett, hogy legalább
ezzel pénzt kereshetett.
Leszállt a
lováról és óvatosan a barlang bejáratához settenkedett. Jobb híján az egyik koponyát
ragadta meg, hogy azzal kopogtasson be.
– Halló! –
kiáltott be bátortalanul.
Kisvártatva
neszt hallott a barlangból, ezért – eddigi tapasztalataiból okulva, biztos, ami
biztos – pár lépést hátraszaladt, és egy kis cserje mögé rejtőzött.
A csoszogás
felerősödött, és egy magas alak dugta ki furcsa fejét a tágas nyíláson. Stam
kezdte úgy érezni, jó helyen jár, mert egy két lábon járó humanoid monstrum
lépett elő a járatból. Egy hamisítatlan küklopsz.
A lény
egyetlen szeméből, bár a terjedelmes csipa jól takarta, olyan barátságtalanság
sugárzott, hogy a hírvivő jobbnak látta egyelőre nem előbújni. A nagydarab,
bőrruhás teremtmény röviden a levegőbe szimatolt, majd megszólalt.
– Ne fárassz
mán ki teljesen, a disznó rúgjon meg, ember. Rossz vicc bújócskázni egy
küklopsszal, meg különben is, érzem a szagodat. Vagy csak azé köllött
kigyünnöm, hogy elfáradjak? Meg amúgy is, a lovad eldugását elfelejtetted..."
Norbert Winney Jr.: A barlanglakó öröksége
"Illatos szellő mozgatta finoman a leveleket. A bozótban csendesen neszeztek a nyugovóra tért vadak. A délutáni eső szaga ott úszott a levegőben. Gyönyörű, derült éjszaka, ragyogó csillagokkal. T’Hal-Rish elégedetten vakarózva nézte az ő völgyét. Ligetes erdő elszórt bozótossal, körben kéklő hegyekkel. Könnyű pára úszott az éjben, tette elmosódottá az álomszép tájat. Ez az ő otthona. Boldogságának színhelye. Jó munka, szerető család, biztos jövő. Éterien gyönyörű vonásait még jobban megszépítette az arcán végigsuhanó büszke mosoly. Elégedettséggel nyugtázta, hogy szerény pásztor létére tagja a világot megreformáló csapatnak. Megmutatják ennek a maradi társadalomnak, lehet másként is: egyszerűbben, szelídebben, biztonságosabban. Sőt, ami ennél is fontosabb, magukhoz emelnek egy vad fajt. Primitív, küzdelmes létüket felváltja majd a – bölcs gazdáik vezette – rendezett, nyugodt élet. Meghatottan nézte az előtte bandukoló nyáját, mely tisztes megélhetést adott családjának.
Korán
kiterelte a teheneket – egészségük érdekében szükséges volt a mozgás –, de csak
kornyadoztak. Mint jó gazda, tudta, mi kell nekik, ezért a hátsókat
megcsippentette az ostorral, kezdjék el végre a frissítő, étvágynövelő futást.
Nagy nehezen elindultak, bár az egyik bika fenyegetően morogva visszafordult.
T’Hal-Rish szomorúan tette el magának, legközelebb ezt kell majd letaglózni.
Könnyedén megfékezte a támadó hímet, és jól megnézte jellemző vonásait. Az első
pihenőnél meg akarta fejni, ne legyen ennyire erőszakos. Bevált módszer, bár
így estére csökken a hozama. Ha eltalálja a mennyiséget, elbágyad, elmúlik a
vadsága. Szerencsés esetben tartósan. Jó lenne megtartani! Nem kedvelte a
kényszervágásokat, a húsból kicsi a haszon. Az öreg, beteg egyedeket
mindenképpen el kell távolítani és húsukat felhasználni, ezt parancsolja a
józan ész. Takarmány kiegészítőként keverik a tápba, de kimondottan kár lenne
egy ilyen remek példányért. Rámás csontú, kellően izmolt, ha ezt örökíti is,
javíthatná az utódok minőséget. Érző szíve volt, minden állatának esélyt adott
az életre, ám figyelnie kellett a fegyelemre is. Nem lesz szerencsés, ha a
bikák megérzik mennyire lágyszívű. A
gyengeség visszaüthet! Egyik fiatal tehene mellette futott. Fürgén kapkodta
lábait, tőgyei lágyan ringatóztak. Finoman megsimogatta jókora emlőjét,
gyengéden a farára paskolt, mire az hálásan felhorkantott örömében..."
Urbánszki László: A csorda
"„Ványad már a kopár szik sarja
lábam egy
barnamedve marja.
de csitt,
hallga az éji csendet!
Bordáimon
mancs alkot rendet
visítanék
óriásit, de csak halkan
mert a medve
leharapja a far...pofám.”
Lowel de la Granko töprengve mustrálta
az utolsó versszakot, érezte, hogy valami nem stimmel. Nézte a szótagokat, hogy
vajon jambikus, dalnikus, vagy éppen kozmikus ütemben hangzanának-e jobban, de nem
tudott rájönni a hibára. Elővette a lantját, és megpróbálta megzenésíteni
költeményét. Sajnos csak két akkordot tudott lefogni, az E–mollt és a C–dúrt,
és néha ezeket kombinálta. Bánta, hogy idős mentorát hamar, alig az
ismerkedésük után magával ragadta a Kaszásnak öltözött heveny alkoholmérgezés.
Még emlékezett az öreg utolsó szavaira, amikor halálos ágyán mellé térdelt.
„– Szállj le a
heréimről, te hülye!" – sikoltotta fejhangon az utolsó áriáját, majd
kiszenvedett.
Lowel ugyanúgy
nem értette ezt sem, mint amikor a négynegyedes hangzatfelbontás mágiájáról,
vagy a visszapengetéses álomról mesélt neki. Megpróbált új dallamot kicsikarni
a hangszeréből, először a felső, magányosan álló ideget megpengetve, majd
lehúzva az akkordot. Néha ötletszerűen elengedett néhány húrt. Nem is sejtette,
hogy máshol, máskor, néhány kivénhedt filmsztár tömegeket mozgat majd meg ezzel
az egyszerű trükkel.
De neki most
csak egy nyuszi lett a közönsége, aki a zene hatására közelebb merészkedett, és
szeretetéhesen bámult rá gombszemével. Lowel majdnem ugyanúgy nézett rá.
Kicsivel később a lángok vidáman pattogtak az egykedvűen forgó nyúlkoma
alatt. Habár valószínűleg a testében végighúzódó, hegyes bot is gátolta
problémája figyelembevételében..."
Mickey Long: Dühítő dallamok
"A Sárkányház vendéglő vendégei halvány aggodalommal kísérték tekintettükkel az imént érkezett három férfit. Elhalkultak a beszélgetések, megálltak a pálcikák a levegőben. Legyek hiányában csak a klíma halk zümmögését lehetett hallani. Az új érkezők már a megjelenésükkel is félelmet ébresztettek, félelmetes aurájuk velük együtt vonult végig az asztalok között. Mindhárman sötét öltönyt és mogorva arcot viseltek, zakójuk alól pedig nagy tűzerejű stukkerek kandikáltak ki. Vezetőjük apró termetű, kreolbőrű pasas volt, szemmel láthatóan hatalomhoz és sikerekhez szokva. Két kísérője egyenként is kilátszott volna egy háromajtós szekrény mögül.
– Mit
parancsolnak? – kérdezte mosolyogva az eléjük tipegő Chen, a pincér.
Az egyik
gorilla oda sem nézve, szó nélkül mellkason taszította, aminek következtében
rázuhant egy ráksalátával rakott asztalra.
Az apró
termetű vezér határozott léptekkel haladt a konyhabejárat felé. Hűséges emberei
döngő léptekkel követték őt. A személyzet tagjai inkább belebámultak a fazekakba,
mintsem egy véletlen kíváncsi pillantással felbőszítsék a mogorva nehézfiúkat.
Így aztán azok hamar elérték az emeletre vezető lépcsősort.
Odafent nem
teketóriáztak az eléjük került ajtónál, az egyik szekrényhátú nemes
egyszerűséggel berúgta, és már bent is voltak az étterem tulajának, Phen Hszia
Linek a lakásában. Ahogy számították, a célszemély otthon tartózkodott, a
számítógép előtt álló papírhalom fölött görnyedt. Li nem volt egy mai gyerek,
éppen úgy festett, mint ahogy egy bölcs, öreg kínait elképzel az ember. Hosszú,
seszínű és módfelett vékony szálú haja szinte súlytalanul lebegett apró,
gyermekfejnyi koponyája körül. Őszbe hajló keskeny szakállának végét az asztal
lapjától nem lehetett látni, sárgás bőre pedig pergamenként feszült
arccsontjára. Nem csak apró volt, rendkívül törékenynek is tűnt, aranyszínű
sárkányokkal díszített köntöse minden bizonnyal több számmal nagyobb volt a
méreténél.
– Hol van? –
kérdezte köszönés helyett az apró vezér.
– Micsoda? –
kérdezte kis kínai, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna a papírhalomból.
– A könyv, a Titkok Könyve – közölte az unszimpatikus fickó, és intett társainak,
hogy legyenek készek a szoba feldúlására, ha az öreg nem akarna érteni a
szóból..."
Mason Murray: Titkok könyve
"– Megyengetek, nyitom! – rikkantotta a törpeboszorkány, amikor Nagy Lovag megveregette a kunyhó ajtajára lógatott teknőcpáncélt. – Nyitokálom, nyitnyikézem, tárom-bárom…
"– Megyengetek, nyitom! – rikkantotta a törpeboszorkány, amikor Nagy Lovag megveregette a kunyhó ajtajára lógatott teknőcpáncélt. – Nyitokálom, nyitnyikézem, tárom-bárom…
Nem látta a
Nagy Lovagot, nem forgalmaztak thermoplán üvegajtót, de még csak marhahólyaggal
borított nyírfaléc ajtót sem, hogy a mákos tokányban látta volna. A hallása,
viszont, mint a vak sasnak, annyira ki volt élesedve. Az apró termetű banya
mezítlábas, göcsörtös lábfejét rakta, egyiket a másik után, hiszen így szokott
előre haladni. Néha, amikor hátramenetbe kapcsolt, akkor nekiment a gunyhó
terében elhelyezkedő tárgyaknak, sárkányfürdető dézsának, vérehulló fecskefűprésnek
és egy ismeretlen dimenzióból és időből származó Videoton Color televíziónak.
Ezek miatt, ha előremenni akart, sokkal inkább előremenetbe tette virgácsait.
Hát, ezen a módon azután oda is ért, ehhez meg kellett tennie a távolság felét,
majd annak a felét és annak is, így soha nem ért volna oda, de nem matekozott,
csak odaért. Kitárta az átláthatatlan deszkaajtót és éppen egy derékszíj
közepén, rezesen sárgálló övcsatnak ütközött bibircsókos orrával. Már a
törpeharcsával hadakozó Búvár Petit ábrázoló, csatot díszítő jelenet, az
remekül beazonosította számára a jövevényt, de a banya szerette kimondani a
tényeket.
– Te vagy az,
Nagy Lovag. Módokfelette le vagyol fogyva. Így, ebben a fizimiskádban inkább
csak közepes-alá lovagnak neveznélek, ha neveznélek egyáltalában, nem pedig
csak pöknék egyet a láttadra így: pökk!
A banya
tényleg köpött egy csuszamlóst, pedig igazából örült a fickónak, csak, hát a
kötelező mogorvaság, az kötelezte. A pöket lecsingilingizett a lovag gazellabőr
bakancsára, még akkor is, ha egy pökés, amúgy nem csingilingizik, csak undort
keltőn folyik, de a banyának még a nyálát is varázslat járta át,
molekuláról-kulára..."
Andy Baron: A szék, akit Lajosnak hívtak
Sűrű
fogsorához ütögette gondolkodás közben a penna végét.
–
Hány betű? – ásított Breton.
Arika
fújt egyet.
–
Írni és olvasni tudok, számolni nem, de itt négy kockát látok és A a vége.
–
Béka – szívott bele pipájába Breton.
Wilhelm
felhorkant: orrlukaiból apró füstpamacsok törtek elő.
–
Ahn Alf, a Béka?
Persze,
ő tudta a választ a legendás varázslóról, de esze ágában sem volt elárulni
társainak.
A
tűzdémon Ahnnak köszönhette ittlétét. A nem egészen evilági, máshonnan érkezett
démonka csáptalanul született. Még testvérei, sőt, maga a főmufti démon is kiközösítette,
mert egészen sokáig – pár száz év eltelt – képtelen volt lángilluziókon kívül
mást előhívni.
–
Igazad van, hülyén hangzik – helyeselt Breton.
A
fényóriás fázósan húzta össze magán köpenyét és újat pöfögött a dohányból.
–
Akkor talán Véna?
A
nőnemű manó összeráncolt homlokkal nézett rá.
–
Nagyon nem vagy normális, Breton. A barbár agyaddal képtelen vagy felfogni,
hogy a sakktáblában nincs V betű?
–
Azt keresztrejtvénynek nevezik – sóhajtott Wilhelm és unottan a kandalló felé
fordult.
A
Nyakonöntött Próbagoblin egyik szobácskájában üldögéltek, néha felszűrődött
hozzájuk a lentiek hangja, az ételek illata.
A
tűzdémon nagyot sóhajtott, ujjai lágy mozgatásával táncoló lángocskákat
varázsolt a lobogó tűzből saját, és társai szórakoztatására.
Agyában
egymást követték az emlékek az elmúlt száz évből.
Ahn
Alf egyik félresikerült bűbájoskodásának következtében mászott elő a kis démon
az egyik gyertya pislákoló lángjából, sírva, nem túl fenyegetően, inkább tűnt a
mágus szemében egy elcseszett kis ördögfiókának, mint hatalmas erejű démonnak.
Meglepte
semmit-tudásával Alfot, és az első perctől tudta, hogy csalódást okozott a
mesterének. De mégis: a varázsló, bár nem rá számított, kirobbanó örömmel
fogadta, erről ékes tanúbizonyságot tett az, ahogy hangos nevetésének
következtében sorra repedeztek meg és törtek össze a lombikok a poros sarokban
álldogáló asztalon. Wilhelmnek még mindig mosolyogva villantak be a képek a
mindent beborító színes trutyiról, amit Alf alkímista kísérletekhez használt
fel.
Vagy
máshoz..."
Illyana Sanara: Mit kezdjek
veled, kölyök?
"– Engedj el,
vagy a koponyádba lapítom az orrod – sziszegte a nő.
– Nehogy azt
hidd, hogy én akarlak fogdosni!
Egyszerűen nem tudom elengedni a kezed – hadarta a goblin –, intelligens tapimágia
hatása alatt állunk. Hubuluga tréfált meg minket, amíg nem szünteti meg a
varázst, olyan, mintha a kezem hozzád lenne tapasztva.
– Semmi gond –
ült fel a nő. Szabad kezével kivonta kardját. – Gyorsan megszabadulok tőled.
A goblin
meglepően nyugodt maradt.
– Idefigyelj,
Sejhaj! Ha leszúrsz, attól nem szűnik meg a varázslat. Ezentúl életed végéig
egy hullát kell magaddal hurcolnod.
A kalandozónő
összehúzta a szemöldökét. Tudja a nevét a kis nyomoronc, igaz, rémlik a sunyi
képe a tegnap esti mulatságról.
– Tévedsz –
mondta –, nem foglak magammal hurcolni, csak a kezedet, vagy legfeljebb néhány
ujjadat. – Halvány félmosollyal a goblin csuklójára illesztette pengéjét, hogy
nekilásson nyiszálási tervének. Erre az őt fogó kéz villámgyorsan tovább
csúszott a karján felfelé, majd a háta közepén kötött ki.
Ezen annyira
megdöbbent, hogy elfelejtette leszúrni zaklatóját. Dühösen felállt, nagy
lendülettel körbefordult, mire a kis goblin a levegőben úszva követte
mozdulatát, mintha hozzá lenne kötve, majd nagyot nyekkenve egy fatörzsnek
csapódott. Ám a karmos kéz ugyanúgy a hátához tapadt.
– Mi a tököm
van veled? – rikácsolt a goblin. – Ne hadakozz a varázslat ellen! Megmondtam,
hogy intelligens. Minél inkább küzdesz ellene, annál kényesebb pontodon fog
tapizni.
A nőnek le
kellett térdelnie a rátörő émelygéstől. Ez
valami rossz álom!
Megütögette a
homlokát, hátha felébred, de a helyzet szemernyit sem változott, ezért a háta
mögött kuksoló goblin fejét kezdte ütögetni a könyökével. A karmos kéz hirtelen
a fenekére csúszott.
– Most már
elég, kis vakarcs! – Sejhaj úgy üvöltött, hogy visszhangzott az erdő. – Ezért
nagyon, de nagyon meg foglak gyilkolni! – Újra felállt, a kardjával
hadonászott.
– Még mindig nem érted, ugye? – hallotta a goblin hangját. – Vegyél nagy
levegőt, számolj el háromig, és próbálj kedves barátodként gondolni rám. Csak
így enyhítheted a varázslatot..."
Early Moon: Nyakonöntő bal keze
"Álmodom –
állapította meg. Ivott egy kortyot, nem kereste tovább elveszett papucsát,
inkább visszafeküdt. Feje búbjáig húzta a takarót, ne lásson, ne halljon
semmit. Lezárt pillái mögé száműzte az ezüstös fényeket, tudata elbódult,
álomvilág határán járt.
Eliza Beth: A szép fogadósné
"A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.
"...Halálos csendben kellett volna maradnia, mégis keserű nevetés bugyogott elő a torkából. Furcsa mód nem egy öreg banya reszelős kacagása hallatszott, hanem egy fiatal lány ezüstös kuncogása. Egy régi emlékből tört újra elő, egy levendula illatú nyári délutánról, amikor a boszorka még csak tanonc volt, és a könyvtár labirintusában bolyongott. Soha életében nem érezte még magát olyan boldognak. A mahagóni és régi pergamenek illata, a csodálatos festmények mind elvarázsolták. A suttogó könyvek nagy tettekről, sötét titkokról és a halhatatlanság ígéretéről beszéltek. Hekaté akkor még naiv volt, egy tizenhét éves fruska csupán. Végigsimított a könyvek bársonyos gerincén, és elmerengett az aranybetűs címeken. Keresett valamit, követte a fülébe suttogó édes hangokat.
"A balján levő fali fülke felé fordult, ahol egy üres pergamen, lúdtoll és tinta várta. Még odakint felhívták a figyelmét, írnia kell egy búcsúlevelet, amelyet a címzettnek eljuttatnak, ha két napon belül nem tér vissza. Alfred, mert ezen a néven nevezték el születésének pillanatában, csak meredt maga elé, miközben fájdalmas gondolatai szörnyű igazság formájában kimondott szavakká váltak.
"A fogadó nagytermében egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott a vendégsereg. A kocsmáros kinézett a pult mellett és megcsóválta a fejét.
– Hé! Ne
aludj! – hallotta a fejében. Furcsa volt. Nem igazi hang, mégis beszélt hozzá.
– Hagyj békén!
– morrant vissza. – Alszom.
– Nem is
hiányzom? Nagyon hamar elfelejtettél. – Alic szeme felpattant. Látta, hogy a
másik feléje nyúl, de fénykeze átsiklott a takarón, át az ő orrán, talán a
szalmazsákon is. – A fenébe! – morgott a
fényalak. – Megráználak, de képtelen vagyok fogni. Kelj már fel!
Alic kábán
bújt ki a takarója alól. Ha álmodik, furát álmodik, de ha mégsem álmodik, hát
az még furább! Kimászott az ágyból, járkálni kezdett. A másik nem lépett félre
előle, emiatt többször is keresztülgázolt a fénytesten. Nem érzett közben
semmit, és amaz sem panaszkodott. Szembefordult vele.
–
Ki vagy te?
– Az urad
vagyok, hát nem látod?
– Az hogy
lehet? Meghaltál.
– Úgy néz ki,
nem egészen – vihogott Percy. – Nem rossz ez a lét, ha tudnád, miket látok és
hallok. Néha szívesen hátsón rúgnék valakit, de nem megy. Téged sem tudlak
megfogni, pedig megszorongatnálak már. Túl régen voltál alattam, túl régen. Ez
a része szívás. A másik, hogy nem lát és hall senki, csak te meg talán a fiaid.
– Én is minek?
– Megmondom.
Végigraboljuk a várost, te meg én. Gazdaggá teszlek. Veszel egy nagyobb házat
beljebb a városban, ahol biztonságosabb az élet, ott neveled majd fel a fiamat.
– Nincs is
fiad, és már nemigen változtathatsz ezen.
– Még nem tudod? Várandós vagy, asszony. Fiú lesz, már beszéltem vele.
Alexander akar lenni, tartsd észben!"Eliza Beth: A szép fogadósné
"A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.
Időnként tompa
puffanások rázták meg a környező erdőt. A szomszédos Landar földjét próbálták
elfoglalni az északról jött tartakok. Hetek óta zajlottak a harcok, a tündérek
megszokták már az irdatlan hajítógépek hangját, és varázslataik békés
rejtekében nem sokat törődtek az emberek dolgaival. Most is csatazaj vegyült a
tündérek kacajába. Insis egyszer csak elejtette a nagy juharlevelet, amit haza
akart vinni takarónak a puha mohaágyba, mert egy ijesztő lény közeledett
feléjük, amelyhez hasonlót még sohasem látott.
– Szörnyeteg!
– kiáltotta Morna.
– Meneküljünk!
– sikoltott Sphero, és Morna kezét fogva a magasba röppent.
Insis nem ment
velük, egy helyben lebegett, miközben körülötte szebbnél szebb falevelek
hullottak. A kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Ahogy az a tüskés fejű
dolog csattogva-nyikorogva közeledett, rájött, hogy igazából egy nagy, fekete
ló, csak véráztatta fémlapok borítják a testét.
– Ki vagy te?
– szállt a csődör feje fölé.
A jövevény
ferdén nézett fel rá.
– Nincs nevem.
A tartak nehézlovasság csatalova vagyok. Hogy lehet az, hogy beszéled a
nyelvemet?
– Mi tündérek
minden állat nyelvét ismerjük.
– Szóval te
egy tündér vagy.
– A nevem
Insis.
– Melyik
oldalon áll a néped a háborúban?
– Semelyiken.
Emberi szem nem láthat minket, így nálunk örökké béke van. Nem is értem, ha
emberekhez tartozol, hogy kerültél ide?
– Megölték a
gazdámat, és tartak szokás szerint a lovát is mellé kell temetni. Nem félek a
haláltól, de nem akartam ilyen korán, úgyhogy elszöktem.
Insis
döbbenten ereszkedett lejjebb, hogy a harci maszk keretezte szemekbe nézzen.
– Maradj itt!
Nálunk biztonságban leszel.
– Vannak
lovaitok?
– Igen.
– Mire
használjátok őket?
– Egyetlen
feladatuk, hogy szépek legyenek, és gyönyörködhessünk bennük.
– Még sohasem
próbáltam szép lenni – tűnődött a csataló..."
Esvy: Csataló
"A város
főterén hatalmas nyüzsgés fogadta, amihez nem szokott hozzá remeteéveit
követően. Mintha csak egy hosszú álomból ébredt volna! Alig látott ki a csuklya
alól, de állhatatosan tört előre a késő délutáni tömegben. Összébb húzta magán
a durva posztót, miközben a saját bejáratású mantráját mormolta, amit ilyen
helyzetekben húzott elő a tarsolyából.
Megnyugtatta,
ha hallotta önmagát. Megnyugtatta, ha halotta, hogy él.
A vénséges
vénasszony továbbóvakodott az idegen terepen, kántálása pedig mind hangosabbá
vált. Körülötte sefteltek, pletykáltak és bunyóztak. Kinek mihez volt gusztusa
éppen. Túl kellett harsognia a zajt, a söpredék zakatolását.
Ekkor
beléütközött egy szeleburdi elf, a nő pedig csaknem orra bukott.
Már-már úgy
érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Kirúgták az otthonából,
földönfutóvá tették, őrültnek kiáltották ki. Elüldözték a nyavalyások. Pedig
nagy boszorkánymester volt annak idején! Most pedig itt áll a piactér közepén
és földből ki sem nőtt nyikhajok lökdösik! Tiszteletlen népség! Rajta nevettek,
kibeszélték, gúnyolódtak rajta. Mind!
És ekkor
észrevette, hogy köztük voltak a néhai társai is, akik kitaszították. Hol itt
suhant el egy ismerős arc, hol a túloldalt. Keringtek, mint a kísértő árnyak,
míg el nem vesztek a tömegben.
Az asszony
rémülten kapkodta a tekintetét, majd menedék után áhítozva az ivó felé
igyekezett. Még csak az ajtónál járt, mikor felfigyelt az egyik tanoncra. Arra
a nyavalyásra, aki ellehetetlenítette őt!
Nyikorogva
nyílt a kocsma ajtaja, amikor belökte azt, majd hangosan csattant vissza a
helyére, miután a csuklyás beviharzott a csehóba. A fiú ekkor indult vissza a tálcájával
és pár üres kriglivel a pult mögé. A banya megragadta a nála kétszer magasabb,
talán félvér szolgálót, az elvesztette az egyensúlyát, az üvegek pedig
csörömpölve törtek szilánkosra a padló fadeszkáin..."
Szilágyi Heléna: Tartozás
"...Halálos csendben kellett volna maradnia, mégis keserű nevetés bugyogott elő a torkából. Furcsa mód nem egy öreg banya reszelős kacagása hallatszott, hanem egy fiatal lány ezüstös kuncogása. Egy régi emlékből tört újra elő, egy levendula illatú nyári délutánról, amikor a boszorka még csak tanonc volt, és a könyvtár labirintusában bolyongott. Soha életében nem érezte még magát olyan boldognak. A mahagóni és régi pergamenek illata, a csodálatos festmények mind elvarázsolták. A suttogó könyvek nagy tettekről, sötét titkokról és a halhatatlanság ígéretéről beszéltek. Hekaté akkor még naiv volt, egy tizenhét éves fruska csupán. Végigsimított a könyvek bársonyos gerincén, és elmerengett az aranybetűs címeken. Keresett valamit, követte a fülébe suttogó édes hangokat.
– Jöjj, drága
Hekaté, mi felfedjük előtted az élet titkát és jövőd folyását.
A könyvtár
legtávolabbi sarkában talált rá a könyvre. Egyedül gubbasztott egy polcon, és a
címlapon az arany betűk Az Igaz testvérek
borongós meséit hirdették. Hekaté leült, hátát a könyvespolcnak
támasztotta, és olvasni kezdett. Már az első lapozásnál heves sustorgás támadt
mögötte.
A hangok arra
kérték, meneküljön, amíg még teheti. De Hekaté kinevette őket, hiszen még
senkinek nem ártott meg egy kis olvasás. A történet rabul ejtette. Egy gyönyörű
hercegnőről szólt, akinek a bőre fehér volt, mint a hó. Az ajka pedig vörös,
mint a vér, ha ujjad rokka sebzi meg, vagy mint egy lány köpenye, ki ropogós
kenyeret és fehérbort visz a nagymamájának, és észre sem veszi a fák közül ráleselkedő
veszélyt.
A szavak és a mondatok Hekatéért nyúltak, és
köré tekeredtek, mint a csipkerózsa indái vagy a toronybazárt lány napsárga
haja. A fiatal boszorka szíve hevesen vert, mert érezte, hogy a lelke ott van a
történetekben. Hercegnő lesz, aki a hamuból felemelkedve üvegruhát és
csipkecipőt hord majd, vagy az első ébresztő csókra vár, hogy herceg párja
mellett uralhassa a birodalmát. A könyvek a háta mögött már sikítottak.
Hekaté nem
hallotta őket, mert elvarázsolta a sellők éneke. Nem tudta mennyi idő telt el, mire
az utolsó oldalhoz ért. Ott egy neki címzett levelet talált, ami a sorsáról
beszélt, melyet a könyv elolvasásával végleg megpecsételt. Menekülni próbált,
de a mesék indái rátekeredtek a csuklójára, a bokájára és a nyakára. A
boldogság és királyi esküvő ígéretével csapdába csalták.
– Semmit sem ígértünk
neked, ostoba boszorka. Azt mondtuk csupán, kapsz egy szerepet a meséinkben. Azt
meg is kapod. Se többet, se kevesebbet – suttogták az oldalak..."
Sütő
Fanni: A mesebeli boszorkány
"A balján levő fali fülke felé fordult, ahol egy üres pergamen, lúdtoll és tinta várta. Még odakint felhívták a figyelmét, írnia kell egy búcsúlevelet, amelyet a címzettnek eljuttatnak, ha két napon belül nem tér vissza. Alfred, mert ezen a néven nevezték el születésének pillanatában, csak meredt maga elé, miközben fájdalmas gondolatai szörnyű igazság formájában kimondott szavakká váltak.
– Kinek hiányoznék? Búcsúlevél?! – fortyant fel a dühe. – Nem meghalni jöttem! – kiáltotta, majd még hangosabban
folytatta. – Én hős leszek! Győzni fogok!
Hátizsákját a fal tövébe helyezte, majd a földre ülve hátát a mohás
kőfalnak támasztotta.
– Azért, mert minden idióta erővel akar győzni, én még nem esek ebbe a hibába – mormogta magában. – Majd én
megmutatom, hogy akinek van némi sütnivalója, az könnyedén eljut a
kincseskamrába. Azt a néhány szörnyet meg majd kicselezem, de ha muszáj, akkor
végzek is velük! – mondta elszántan.
Megmarkolta az oldalára erősített rövidkardot, amit nemrég vett egy kereskedőtől. A rozsda vastagon borította,
de erre nem kellett alkudni. Nem is tudott volna. Mióta apja elüldözte, se
pénze, se szerelme. Egy nap arra tért haza, hogy az udvarház kapuját zárva
találta. Két strázsa őrizte, akik közvetítették apjának üzenetét, mely úgy szólt,
akkor térjen haza, ha már meg tudja magának teremteni az anyagi biztonságot.
Első útja a kuplerájba vitte, Fatimához, a keleti szajhához. Ám mikor az
megtudta, hogy mi történt, két fogdmeggel azon nyomban kihajíttatta.
– Dolgozni? – horkant fel. – Mi vagyok én? Inas? Paraszt? Majd
megmutatom, ki is vagyok! Úrnak születtem! Úr is leszek! Azt hiszi az apám, hogy olyan ostoba vagyok, mint egy paraszt?!
Hősként fognak ünnepelni, amikor kilépek a labirintusból. A leggazdagabb ember
leszek az országban! Még Fatima is sírva fog visszajönni hozzám! – mondta
miközben egy könnycseppet törölt ki szakadt ingujjával a szeméből.
– Mindenki kíváncsi lesz rám! Minden nő engem akar majd! Minden herceg
és gróf a kegyeimért fog versengeni! Mindenki arra lesz kíváncsi, hogyan vittem
végbe ezt a hőstettet!..."
Josh Sword: Nagy Eszes Alfréd legendája
"...A történet akkor kezdődött,
amikor a település elnyerte a mostani állapotát és külsejét. Megépültek a
közelben lévő teleport állomások a tornyokkal, és a város is felvirágozni
látszott az ivóknak és a fogadóknak köszönhetően. Vándorok és kalandorok
ejtették útba, fellendítve a közösség életét. A város nappal a kereskedőktől,
az árusoktól és az építkezéseket folytató munkásoktól, míg éjjel a kocsmákba és
a vendéglőkbe betérőktől volt élettel teli és hangos. Nappal fény árasztotta el
utcákat, és a házakat éjszakánként elnyelte a sötétség, csupán néhány kandeláber
biztosított némi világítást. Éjjelente a közeli fák közül kiszűrődő
bagolyhuhogás kísértetiessé tette a több száz éves erdőt. A környék még
komorabb lett, amikor a hold és a
csillagok eltűntek a sötét fátyolként elterülő fellegek mögött. Gyakran köd
szállt a városunk melletti rengetegre, és olyankor, akinek egy csepp esze akadt, messze elkerülte. A rakoncátlan, eleven
gyerekeket gyakran riogatták az erdőben élő banya történetével, de mire
legényekké és leányokká cseperedtek, addigra megértették, hogy a fegyelem és a
rend egyik eszközeként szolgált a
história.
Egy nyirkos, hűvös őszi reggelen megdöbbentve értesültek a város
polgárai a hírről; egy elf férfi eltűnt. A lakók kisebb csoportokba
verbuválódtak, hogy a keresésére induljanak. A parkban található tavaknál
kikérdezték a sellőket és a sziréneket, akárcsak a területen velük osztozó
egyszarvúakat és pegazusokat A lények nem tudtak információval szolgálni, így
folytatódott a kutatás. A szélrózsa minden irányában feltérképezték a várost,
még a határán túl is érdeklődtek utána. A teleport állomásokon lévő őrök is
tanácstalanul vonták meg a vállukat, nem látták az eltűntet. A család egyre
kétségbeesettebbé vált, a város lakói abban reménykedtek, másnapra vagy
harmadnapra előkerül. A feltételezés azonban hiábavalónak bizonyult, mert senki
nem látta, és hír sem érkezett az eltűntről..."
Barbara Liney Woods: Nyughatatlan lélek
"A fogadó nagytermében egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott a vendégsereg. A kocsmáros kinézett a pult mellett és megcsóválta a fejét.
–
Jól vagyok! – kapaszkodott meg egy kéz a pult szélében. – Hagyjatok, nem
kell segítség!
A kíváncsi
tekintetek visszafordultak az asztalokhoz, ahogy a részeg feltápászkodott. A
sarokasztalnál ülő törpe a szakállát turkálta, miközben a söntésnek támaszkodó
férfit méregette. Két asztallal hátrébb
egy sebhelyes arcú elf a törpét bámulta összehúzott szemmel, ahogy azt az előző
fertályórában is tette. A kandalló melletti árnyékban
meghúzódó kámzsás alak az asztalra borult és éles fejhangon vihogott.
–
Tudjátok mit? Én leszek ma este a kalandmesteretek! Elmondok nektek egy
igazán remek történetet! – állította fel a székét a férfi.
A szomszédjai
lecsúsztak a helyükről és átvonultak az ajtó melletti üres asztalhoz.
–
Akkor is mesélni fogok, ha nem akarjátok, büdöstalpúak! – intett körbe.
Ellökte magát
a pulttól, két rogyadozó lépéssel átvágott a füstös termen, majd letámaszkodott
az első kézre eső asztalnál. Az ordas böffentésre már kevesebben néztek fel,
mint a korábbi esésére, mégis széles vigyor jelent meg az arcán. Csillogó
szemmel felkapta a legközelebbi korsót és nagyot kortyolt belőle.
–
Hálás köszönetem, jótevőm! – csapta vissza a meghökkent iparos elé a
kiürült korsót. Nyögve kiegyenesedett, egy pillanatig úgy látszott, hogy
sikerül talpon maradnia, de végül győzött az ital és lehuppant az
asztaltársaság mellé a lócára.
–
Most biztosan meg kellene kérdeznem, miről szeretnétek hallani, de
eszemben sincs! Nem érdekel, hogy a kelet lányainak fátyla alá akartok belesni,
vagy a sellők énekét akarjátok rekedt hangommal felidéztetni, hogy aztán jól
kinevethessetek! Inkább elmondok nektek egy igaz történetet – nézett végig
rajtuk. – Egy történet a Városról, amiről már mindenki hallott, mégis tagadják
a létezését!
–
Elhallgass, részeg disznó! – tért ki az ölelése elől az italától
megfosztott vendég. – Senki nem kér a mesédből!
–
Mese? – hőkölt vissza az önkéntes kalandmester. – Úgy véled, az a célom,
hogy egy újabb sörért cserébe jóságról és boldogságról szóló kedves történettel
traktállak majd? Tévedsz barátom! Nem érdekel a piti életed és nem foglak
elkápráztatni minden-jó-ha-a-vége-jó marhasággal! Rettegni fogsz, mire
befejezem a történetem! Nézz csak az ajtó felé! Az első nyúlszívű már lopakodik
is kifelé! Ez az, menekülj csak haza az asszonyod szoknyája mögé! Ha szeded a
lábad, nem páhol el a késésért! Adjátok erre a kupáját, kiiszom, nehogy a
ragyaverte kocsmárosunk visszatölthesse a hordóba az állott sörét..."
Johhny Silver: Rémségek városa
– Az idők
változnak. Kétszer nem léphetsz bele egy folyóban ugyanabba az üvegszilánkba –
ezt egy dombitörpe ismerősöm mondta egy alkalommal, számtalan korsó sör után.
Szeretek lendületet vinni a dolgokba és új szemszögből megvizsgálni azokat.
Hasonló eredményt többféleképpen el lehet érni, nem létezik kikövezett út. Így
is, úgy is lehet valamit csinálni jól is, rosszul is. Vegyük például a
szalonnasütést. Nemrégen a vaskői várromnál jöttünk össze páran, ami egy régi
vasbánya közelében van, de nem lehet találni ott már csak rossz minőségű
vaskövet, ezért száz éve be is zárták. A várromnál pedig a legendák szerint egy
bányász anyósa kísért, akit befalaztak oda, mert nagyon idegesítő asszony volt,
és hátha jószerencsét hoz, például távol tartja a bányarémeket a
személyiségével – ez akkor történt, amikor még jó vaskövek hevertek a hegy
mélyén. A szellemet egyesek szerint szalonnasütéssel lehet előcsalogatni.
Viszont megoszlottak a vélemények, hogy milyen is az igazi szalonnasütés.
Valaki szerint úgy finomabb a szalonna, ha a már leégett tűz parazsa felett
készül el, lassan forgatva. Mondjuk, ezt egy elf hangoztatta – neki könnyű, még
több száz évet él, van ideje várni. De azért meghallgattam az elképzelését,
miközben a zsíroskenyeremet majszoltam, néha törve hozzá egy-egy darab lassan
már kihűlő sült szalonnát.
– A festékek
mennyire fognak? Gondolom ez változó, például más, ha egy istenáldozatra van
valaki kifestve, és mást használsz a festményeidre is.
– Persze. A
legtöbb vallási szertartáshoz nem tartós festékeket szoktak használni. Bár ez
is érdekes dolog, mert van egy a Nagy Déli sivatag területén élő hagyományőrző
törzs, akiknek az esőtáncuk eljárásához a testfestésük egy speciális
összetételű, vízben oldódó alapanyagból történik, de szükséges hozzá pár csepp
csíkos morcsák vér is. Gond akkor adódik, ha a pap vagy papnő pancser – azaz nem
sikerül neki az esőcsinálás. Ugyanis a festéket csak kétféleképpen lehet
eltávolítani. Először is olyan esővízzel lehet lemosni, ami varázslat útján
keletkezett – ez a könnyebben beszerezhető oldószer –, másodszor pedig szűz
lányok nyálával lehet feloldani – ez a macerásabb megoldás, pláne ha az
oázisokban és a sivatag szélén lakó lányok rokonai már találkoztak befuccsolt
esőtáncosokkal, mondjuk, ha már rajtakapták szemük fényét, miközben varázslókat
nyalogat.
Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai
festménysorozat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése