Száznevű város - fantasy novelláskötet a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház világáról

A novelláskötet megrendelhető most akciósan 2000 Ft-ért, postaköltséggel együtt - amíg a készlet tart - a craz@freemail.hu emailcímen, a facebook-on keresztül vagy egyéb elérhetőségeimen. (Varga Tamás József - Craz)

A Száznevű város borítófestményét Juhász Ernő készítette. :)

A kötetben szereplő írók, valamint részletek a novellákból:

Trux Béla
Vihartáncos
Izolde Johannsen
Mab Tee
Barbara Liney Woods
Mickey Long
Mészáros András
Tim Morgan
Illyana Sanara
Eliza Beth
Esvy
Early Moon
Urbánszki László
Mason Murray
Norbert Winney Jr.
Johhny Silver
Andy Baron
Josh Sword
Sütő Fanni
Szilágyi Heléna
Craz

Részletek a novellákból:

"És hogy miképpen élhetett meg ennyi életet egyetlen ember? Nos, először is, egy szóval sem mondtam, hogy Menyus ember lett volna. Másodszor pedig, mint már említettem, Menyus átjárt a világok között.

Kezdetben persze ő maga sem volt tudatában a képességeinek. A felismerés lassacskán érett meg benne, és akkor is csak egy üzleti úton lévő varázsló tárta fel előtte az utazás titkait.

Most nyilván azt kérdezitek, hogy milyen üzleti úton járhat egy varázsló?

Nos, teszem azt, házalhat varázsgömbökkel, esetleg varázspálcákkal is. Esetleg a zsoldosokhoz hasonlóan a saját, értékes képességeiben rejlő lehetőséget árulja, ami az egymással marakodó gazdagok szolgálatába állítva, lássuk be, jól jövedelmező üzletet jelent. De az is lehet, hogy a Bűbájosok Éves Konferenciájára jött, ahol a téridő görbület kiegyenesítésére hivatott varázslatát kívánta szabadalmaztatni, hogy végre megkezdhesse az ilyen képességgel rendelkező pálcák sorozatgyártását.

A történtek ismeretében ez utóbbira van a legnagyobb esély. E varázsló a Vertigo Mobilis névre hallgatott, és nem először járt már errefelé. De most inkább térjünk vissza Menyushoz, aki átjár a világok között. Vagyis arra a pontra, amikor ők ketten – a varázsló és Menyus – találkoztak a Csűrcsavaros farkú bikához címzett talponállóban.

És még valami. Ne feledjétek: Menyus itt még nem hivatásos világlépő, amivé később válik. Éppen csak sejti még, hogy valaminemű rendkívüli készségek birtokában lehet.

– Azt mondod hát, hogy léteznek más, a miénktől eltérő világok is… amelyek olykor még össze is érnek? – kérdezte Menyus a nyolcadszor is kiürült grogoskorsó fölött könyökölve.

– Síkok – bólintott a varázsló. – Szaknyelven síkoknak nevezzük őket. De hogy ne zavarjalak össze túlságosan, maradjunk a párhuzamos világok elnevezésnél.

– Párhuzamosak? Akkor hogy keresztezhetik egymást? – Menyus azon a ponton volt, amikor az ital az elme bölcsességeinek eladdig rejtett mélységeire nyit kaput.

– Párhuzamosak, az igaz. De köztudott, hogy a párhuzamosak a végtelenben összeérnek – érvelt a varázsló. – De hadd ne adjam ki mesterségemnek minden titkát.

– Ez marhaság. Ha vannak is ilyen síkok, hogyan lennénk képesek érzékelni őket?

– Te magad mondtad, hogy láttál már elfeket.

– Más is látott már.

– Úgy, hogy a közelben állók mit sem érzékeltek e furcsaságból, igaz?

– Hát, meg kell hagyni… – bólogatott Menyus révült tekintettel. – Ezek a síkok olyanok, mint a dimenziók?

– Olyasmik..."

Trux Béla: Alsódombi Menyus, aki átjárt a világok között

"Wendolin jó ideje ül és mereng kékes derengésű itala felett, a Craz macskáihoz címzett fogadóban.

Bár a lány kifejezetten a dorombolós bársonytalpúak barátja, és nem igazán szívleli a dekorációként szolgáló, különféle színű, színkombinációjú és mintázatú cinyó-bőröket a falakon, ide csak azért tért be, mert italát, amit ebben a fogadóban Macskák könnye néven kínáltak, itt adták a legfinomabb esszenciával. Másutt más néven szerepelt, megint máshol újabb névvel gazdagodott.

A Száznevű városban egyszerű kis koktéljának is száz neve volt.

Merengése tárgyául az előtte heverő szórólap szolgál:

„Halló halandók és hallatlan halhatatlanok, élők és élhetetlenek, figyelmezzetek:

A ZomBerry rockbanda új énekesnőt keres!

Ennek oka csupáncsak az a 10-20 felbőszült csíkos morcsák, aki tévedésből megette az elődöt, midőn egy úttalan úton összetalálkozott, banyának öltözött bossszorgány által kínált, kullé-űző testvajjal és testföllel bekente magát.

A morcsákok ennivalónak találták, és kikérték maguknak, mikoron nem állt szándékunkban odaadni nekik.

Boruljon köpeny a történtekre, szegény kis pacsirtánk meglehetőst szétszórt lett utána, bár biztosított minket arról, hogy jól van, a nem várt esemény óta megvilágosodott, és morcsákként szeretne újjászületni.

Lelke rajta.

Meg egyéb testrészei.

Tehát ezáltal felszabadult a főpozíció a bandában, hálás hörgéssel vennénk a jelentkezőket, akiket próbára teszünk, hiszen nem lehet akárki a frontlény, csakis belevaló nőstény vállalhatja eme posztot!

Az időpontot és a helyszínt alant olvashatjátok.”

Wendolin elgondolkozott, hogy mi lenne, ha jelentkezne. Aztán mindenféle indokkal meggyőzte magát, hogy miért inkább mégse. De talán mégis. Áh, hagyjuk.

Közben körülötte a kis kocsma kiürült, a csapos is új kandúrbőrrel törli már egyidejűleg a pultot és a korsókat.

Megteheti, nyolc karja lévén.

– Mit tudsz erről a bandáról? – szólítja meg a csaplárost a lány.

– ZomBerry? Hmm. Jóféle rockot játszanak, haláli szólamokban. Én nem feltétlen szeretem őket, inkább oktÓpuszt írok, mintsem ilyet hallgatok. De nagyon jó bulit szoktak csapni, meg olykor a közönséget, bár azok elintézik ezt maguktól is. Sikeresek, híresek. Hallottam, hogy új énekesnőt keresnek maguknak, mert az előzőt csúnya baleset érte. Ilyen, ha a kreatúrán fejébe száll valakinek a sztárság. Rögtön azt hiszi a morcsákról is, hogy a tenyeréből etetheti.

– Való igaz. Megették a tenyere javát. Is.

– Érdekes kirándulás az amúgy. Ajánlom figyelmedbe.

– Micsodát?

– Hát a krea-túrát. Bár a többség jobban élvezi a szeka-túrát, extravagánsabbaknak a tor-túra ajánlott.

– Szeretek sétálni. De nem örülnék, ha ezem-azom kirándulna. Nem kellemes a helyére visszatenni az elbitangolt ízületeket.

– Ugyan – legyint éppen felszabadult tapadókorongos lábával a csapos –, erős idegzetűeknek javában ajánlott, szinte kötelező, kötélidegzetű program.

– Köszönöm, még emésztgetem a gondolatot.

– Emésztésedre. Cirmos-dzsúszt? – mutat felé egy narancssárga alapon szürke csíkos üveget.

–Nem, köszönöm! – mosolyog Wendolin, majd nagyot nyújtózva úgy dönt, alszik egyet a fogadóban a dologra..."

Vihartáncos: Nem bánt az, csak megkóstol!

– ...Tegnap egy fenséges ódába fogtam, s ma folytattam volna, de az én hőn szeretett múzsám galád módon elhagyott. Nélküle nincs ihlet, ihlet nélkül nincsenek kacifántos rímek, és így udvari poéta sem leszek. Az életem fabatkát sem ér, inkább meghalok. Miért nem lehet úgy venni a múzsát, mint a perecet?

Hümmögve megvakargattam pelyhedző szakállamat, majd átléptem a gyötrődő férfi felett. Tulajdonképpen miért is ne árulhatnék múzsát? Vajon mennyit ér egy múzsa csókja? Lássuk csak! Saithlin nénikém biztosan segít nekem, ha elviszem neki a hiányzó kellékeket a varázsporához. Mit mondott? Néhány kék sárkánypikkely, két marék lidércfény hamu, öt levél egy kétszáz éves entről. Delderan barátom könnyedén megszerzi ezeket, úgyis tartozik nekem. Nos, ideje cselekedni!

Delderanra a viskójában akadtam rá. Mikor felsoroltam neki, mire van szükségem, három fejét mind a hat kezével szinte véresre vakarta kínjában. Négy nap haladékot kért.

Ötödik nap délben sült libacomb illata szállt ki kedvenc vendéglőm ajtaján. Beléptem, leültem az asztalomhoz – tehetős törzsvendég lévén külön asztal járt nekem –, magamhoz intettem a fogadóst. Nem kellett soká várnom a finom falatokra és a korsó búzasörre. Élvezettel ettem a húst, majd bőséggel meglocsoltam torkomat az istenek italával.

Kivágódott az ajtó, s Delderan barátom becsörtetett a fogadóba. A bennlévők gyorsan szétrebbentek előtte, senki sem merte az útját állni. Delderan megállt az asztalom előtt, egy tarisznyát ejtett az asztalra.

– Nem tartozom többé neked! – dörögte, majd ugyanazzal az elánnal kiviharzott.

Darabig döbbenten ültem az étel romjai felett. Elvettem a tarisznyát az asztalról, óvatosan kinyitottam. Úgy tűnt, a varázspor egy összetevője sem hiányzik. Kifizettem a kocsmárost, és tarisznyám tartalmával Saithlin nénikém felé vettem az irányt..."

Mab Tee: Mennyit ér a múzsa csókja? 

"Fél évvel később még mindig a fogadósnál dolgoztam. A felszolgálóknak ugyan nem segíthettem, de a szakácsnak igen. Így tudtam meg, hogy a tohonya fogadós leánya, Manka, egy házasságközvetítőhöz folyamodott. Az épp soros levelet kellett elvinnem. Nem nagyon akaródzott kimozdulnom a jó meleg vacokból, de a munkáltatómat ez aztán csöppet sem érdekelte. Hideg, szeles időjárás fogadott kint, amikor csak a szajhák vacogtak a sarkokon és a magamfajta szerencsétlen mosogatólányok kerülgették a méretes pocsolyákat. A „villanegyedbe” tartottam a levéllel és egy kezdetleges térképpel, amire rárajzolták, merre kell mennem. A villanegyednek csúfolt lakótelep a Névtelen utcáról nyílott. A Névtelen a nevét azokról a csecsemőkről kapta, akiket a szemétgödrökből guberáltak ki a koldusok. Kétszer is eltévedtem a rajz ellenére, mígnem ráleltem a hármas számú házra. A mocsok és a bűz elképesztő méreteket öltött. A házfal mellett alvó koldusról első ránézésre nem lehetett tudni, él-e vagy már megboldogult. Csak amikor harákolva köpött egyet, akkor látszott, hogy nagyon is él.

A második emelet 15-ös számú ajtaja előtt álltam meg. A köpenyem nyirkosan lógott rajtam, és ahogy ügyetlenül leveregettem róla a vizet, combomhoz csapódott valami. Zsebembe nyúltam. A riasztó volt. Fél éve már annak, hogy zsebre vágtam, egészen el is felejtettem. Az ajtón nem volt sem név, sem számozás. De a mellette lévőn igen. Az volt a tizennégyes. Én tehát a tizenötös előtt álltam. Becsöngettem.

Az ajtó kisvártatva kinyílt. Hunyorogva lestem be a kis nyíláson, vártam, hogy megszólal a tulajdonos. Bal kezemben ott szorongattam a levelet, míg a jobbom újfent felemelkedett, hogy megnyomjam a csengőt. Abban a pillanatban, valami elkapta a jobb lábamat..."

Izolde Johannsen: A kutyariasztó

"...Szóval, úgy kezdődött az egész, hogy a barbár hajnalban dörömbölt a tornyom ajtaján. Jóvágású, marhatermetű ember volt, dinnyényi bicepszekkel és akkora fejjel, amelyet egy süldőmalac is megirigyelhetne. Kissé ittas lehetett, mert erősen dülöngélt, miközben azt kiabálta:

 – Azonnal kinyitni, fosztogatás fennforgása van kilátásban!

 Gyorsan lesiettem. Lehet, hogy túlteng bennem a jó szándék, de nem szívesen néztem volna végig, hogy bárkit is fosztogassanak. Mert én ilyen lyány vagyok: ha tudok, segítek! Kinyitottam a méretes fakaput, de a barbáron kívül senkit nem láttam. Ezek szerint, a korábban említett fosztogatás valahol máshol történik!

 – Üdvözöllek, medvetermetű, enyhén húgyszagú idegen! – köszöntöttem a férfit illően. – Setét átok járjon a nyomodban.

 – Hoppsz… – nézett rám meglepetten. – Minő kis rózsaszál lakik itt fenn!

 – Ja, a futórózsa – vontam meg a vállam. – Néha egészen az alsó lőrésekig felkúszik. Szóval, ki is akar fosztogatni? – Azt gondoltam, jobb, ha mielőbb tisztázom a fennálló problémát, mert nem szerettem volna, ha valakinek baja esik. Az ember próbáljon az idegeneken is segíteni, úgy helyes!

– Corom, a barbár! – süvöltötte széles mellkasát böködve, melyen sűrű, göndör fürtökben nőtt a szőr. – Sötét árnyak pusztítója, setét tárnák vámszedője, setét… ő… hmm… izé… – Úgy tűnt elfelejtette a szöveget, de azután rám nézett, megnyalta a száját és kivágta magát – …árva szüzek megrontója!

A következő pillanatban a karjába kapott, majd belökte a mázsás fakaput és elkezdett velem rohanni felfelé a lépcsőn. Sejtettem, hogy most az a bizonyos „nemi erőszak” következik, amitől anyám mindig óva intett leveleiben. Már nagyon vártam! Mindig is ki akartam próbálni, de akárhányszor lemegyek a faluba, a parasztok üvöltve rohannak el, kezüket a fülükre és szemükre szorítva. Azt hiszem, ez egyfajta játék lehet, de sajnos nekem ezidáig senki sem mondta el a szabályait..."

Mészáros András: Necromantika

"Gyilkos vagyok.

Igen, nem szégyellem bevallani. De hogy gonosz lennék-e? Hmm, nem hinném. Legalábbis a szó klasszikus értelmében biztosan nem. Bár ha igazán belegondolok, nehéz megfelelni erre a kérdésre.

Gonosz-e a mészáros, aki letaglóz egy ökröt? Senki nem ítéli el, hiszen ez a dolga. Enni pedig mindenkinek kell. Vagy vegyük például a vadászt, aki elejti a beteg és satnya példányokat, ezáltal óvja a vadállományt az elkorcsosulástól. Ugye hogy nem tekinted gyilkosnak? És a pásztor, aki agyonüti a nyája körül ólálkodó toportyánt? Nyilván őt is felmentenéd, hiszen csak védekezik. És még sorolhatnám...

Mondd, hol húzódik a határ?

Én is csak önvédelemből ölök. Na jó, talán egy kicsit a bosszú kedvéért is. De csakis azoknak ártok, akik ellenünk törnek, és el akarják venni az életünk. Ezért érzem bántónak, mikor rám aggatják a „gyilkos” jelzőt. Pedig nem teszek mást, minthogy igyekszem megóvni az enyéimet, még ha ezt a magam sajátos módján is teszem..."

Tim Morgan: Az evolúció apostola

"Stam Prontosz sosem gondolta volna, hogy ennyire örülni fog többtucatnyi, díszes sorban felfűzött emberi koponya láttán.

Mivel a barlangokon nem tüntettek fel utcaneveket vagy házszámokat, elég soká tartott, míg megtalálta a keresett üreget, ám hosszas bolyongása a napszítta sziklák között, úgy látszik, véget ért. Buzgón remélte, hogy az ő koponyája nem gazdagítja majd a barlang bejáratán függönyként alkalmazott koponyagyűjteményt. Nem akart ő semmi rosszat, pusztán csomagot hozott az egyik helybélinek.

A hivatásának mindazonáltal megvoltak a maga veszélyei. Míg idáig eljutott, medvék kergették meg, denevérek kuszálták össze a grabancát, és mérges kígyók ugrasztották meg a lovát. Utálta is a küldönci munkát rendesen, de ha egyszer se erős nem volt, se okos, sőt, a mágia fortélyai is távol estek tőle, örülhetett, hogy legalább ezzel pénzt kereshetett.

Leszállt a lováról és óvatosan a barlang bejáratához settenkedett. Jobb híján az egyik koponyát ragadta meg, hogy azzal kopogtasson be.

– Halló! – kiáltott be bátortalanul.

Kisvártatva neszt hallott a barlangból, ezért – eddigi tapasztalataiból okulva, biztos, ami biztos – pár lépést hátraszaladt, és egy kis cserje mögé rejtőzött.

A csoszogás felerősödött, és egy magas alak dugta ki furcsa fejét a tágas nyíláson. Stam kezdte úgy érezni, jó helyen jár, mert egy két lábon járó humanoid monstrum lépett elő a járatból. Egy hamisítatlan küklopsz.

A lény egyetlen szeméből, bár a terjedelmes csipa jól takarta, olyan barátságtalanság sugárzott, hogy a hírvivő jobbnak látta egyelőre nem előbújni. A nagydarab, bőrruhás teremtmény röviden a levegőbe szimatolt, majd megszólalt.

– Ne fárassz mán ki teljesen, a disznó rúgjon meg, ember. Rossz vicc bújócskázni egy küklopsszal, meg különben is, érzem a szagodat. Vagy csak azé köllött kigyünnöm, hogy elfáradjak? Meg amúgy is, a lovad eldugását elfelejtetted..."

Norbert Winney Jr.: A barlanglakó öröksége

"Illatos szellő mozgatta finoman a leveleket. A bozótban csendesen neszeztek a nyugovóra tért vadak. A délutáni eső szaga ott úszott a levegőben. Gyönyörű, derült éjszaka, ragyogó csillagokkal. T’Hal-Rish elégedetten vakarózva nézte az ő völgyét. Ligetes erdő elszórt bozótossal, körben kéklő hegyekkel. Könnyű pára úszott az éjben, tette elmosódottá az álomszép tájat. Ez az ő otthona. Boldogságának színhelye. Jó munka, szerető család, biztos jövő. Éterien gyönyörű vonásait még jobban megszépítette az arcán végigsuhanó büszke mosoly. Elégedettséggel nyugtázta, hogy szerény pásztor létére tagja a világot megreformáló csapatnak. Megmutatják ennek a maradi társadalomnak, lehet másként is: egyszerűbben, szelídebben, biztonságosabban. Sőt, ami ennél is fontosabb, magukhoz emelnek egy vad fajt. Primitív, küzdelmes létüket felváltja majd a – bölcs gazdáik vezette – rendezett, nyugodt élet. Meghatottan nézte az előtte bandukoló nyáját, mely tisztes megélhetést adott családjának.

Korán kiterelte a teheneket – egészségük érdekében szükséges volt a mozgás –, de csak kornyadoztak. Mint jó gazda, tudta, mi kell nekik, ezért a hátsókat megcsippentette az ostorral, kezdjék el végre a frissítő, étvágynövelő futást. Nagy nehezen elindultak, bár az egyik bika fenyegetően morogva visszafordult. T’Hal-Rish szomorúan tette el magának, legközelebb ezt kell majd letaglózni. Könnyedén megfékezte a támadó hímet, és jól megnézte jellemző vonásait. Az első pihenőnél meg akarta fejni, ne legyen ennyire erőszakos. Bevált módszer, bár így estére csökken a hozama. Ha eltalálja a mennyiséget, elbágyad, elmúlik a vadsága. Szerencsés esetben tartósan. Jó lenne megtartani! Nem kedvelte a kényszervágásokat, a húsból kicsi a haszon. Az öreg, beteg egyedeket mindenképpen el kell távolítani és húsukat felhasználni, ezt parancsolja a józan ész. Takarmány kiegészítőként keverik a tápba, de kimondottan kár lenne egy ilyen remek példányért. Rámás csontú, kellően izmolt, ha ezt örökíti is, javíthatná az utódok minőséget. Érző szíve volt, minden állatának esélyt adott az életre, ám figyelnie kellett a fegyelemre is. Nem lesz szerencsés, ha a bikák megérzik mennyire lágyszívű. A gyengeség visszaüthet! Egyik fiatal tehene mellette futott. Fürgén kapkodta lábait, tőgyei lágyan ringatóztak. Finoman megsimogatta jókora emlőjét, gyengéden a farára paskolt, mire az hálásan felhorkantott örömében..."

Urbánszki László: A csorda

"„Ványad már a kopár szik sarja

lábam egy barnamedve marja.

de csitt, hallga az éji csendet!

Bordáimon mancs alkot rendet

visítanék óriásit, de csak halkan

mert a medve leharapja a far...pofám.”

Lowel de la Granko töprengve mustrálta az utolsó versszakot, érezte, hogy valami nem stimmel. Nézte a szótagokat, hogy vajon jambikus, dalnikus, vagy éppen kozmikus ütemben hangzanának-e jobban, de nem tudott rájönni a hibára. Elővette a lantját, és megpróbálta megzenésíteni költeményét. Sajnos csak két akkordot tudott lefogni, az E–mollt és a C–dúrt, és néha ezeket kombinálta. Bánta, hogy idős mentorát hamar, alig az ismerkedésük után magával ragadta a Kaszásnak öltözött heveny alkoholmérgezés. Még emlékezett az öreg utolsó szavaira, amikor halálos ágyán mellé térdelt.

„– Szállj le a heréimről, te hülye!" – sikoltotta fejhangon az utolsó áriáját, majd kiszenvedett.

Lowel ugyanúgy nem értette ezt sem, mint amikor a négynegyedes hangzatfelbontás mágiájáról, vagy a visszapengetéses álomról mesélt neki. Megpróbált új dallamot kicsikarni a hangszeréből, először a felső, magányosan álló ideget megpengetve, majd lehúzva az akkordot. Néha ötletszerűen elengedett néhány húrt. Nem is sejtette, hogy máshol, máskor, néhány kivénhedt filmsztár tömegeket mozgat majd meg ezzel az egyszerű trükkel.

De neki most csak egy nyuszi lett a közönsége, aki a zene hatására közelebb merészkedett, és szeretetéhesen bámult rá gombszemével. Lowel majdnem ugyanúgy nézett rá.

Kicsivel később a lángok vidáman pattogtak az egykedvűen forgó nyúlkoma alatt. Habár valószínűleg a testében végighúzódó, hegyes bot is gátolta problémája figyelembevételében..."

Mickey Long: Dühítő dallamok

"A Sárkányház vendéglő vendégei halvány aggodalommal kísérték tekintettükkel az imént érkezett három férfit. Elhalkultak a beszélgetések, megálltak a pálcikák a levegőben. Legyek hiányában csak a klíma halk zümmögését lehetett hallani. Az új érkezők már a megjelenésükkel is félelmet ébresztettek, félelmetes aurájuk velük együtt vonult végig az asztalok között. Mindhárman sötét öltönyt és mogorva arcot viseltek, zakójuk alól pedig nagy tűzerejű stukkerek kandikáltak ki. Vezetőjük apró termetű, kreolbőrű pasas volt, szemmel láthatóan hatalomhoz és sikerekhez szokva. Két kísérője egyenként is kilátszott volna egy háromajtós szekrény mögül.

– Mit parancsolnak? – kérdezte mosolyogva az eléjük tipegő Chen, a pincér.

Az egyik gorilla oda sem nézve, szó nélkül mellkason taszította, aminek következtében rázuhant egy ráksalátával rakott asztalra.

Az apró termetű vezér határozott léptekkel haladt a konyhabejárat felé. Hűséges emberei döngő léptekkel követték őt. A személyzet tagjai inkább belebámultak a fazekakba, mintsem egy véletlen kíváncsi pillantással felbőszítsék a mogorva nehézfiúkat. Így aztán azok hamar elérték az emeletre vezető lépcsősort.

Odafent nem teketóriáztak az eléjük került ajtónál, az egyik szekrényhátú nemes egyszerűséggel berúgta, és már bent is voltak az étterem tulajának, Phen Hszia Linek a lakásában. Ahogy számították, a célszemély otthon tartózkodott, a számítógép előtt álló papírhalom fölött görnyedt. Li nem volt egy mai gyerek, éppen úgy festett, mint ahogy egy bölcs, öreg kínait elképzel az ember. Hosszú, seszínű és módfelett vékony szálú haja szinte súlytalanul lebegett apró, gyermekfejnyi koponyája körül. Őszbe hajló keskeny szakállának végét az asztal lapjától nem lehetett látni, sárgás bőre pedig pergamenként feszült arccsontjára. Nem csak apró volt, rendkívül törékenynek is tűnt, aranyszínű sárkányokkal díszített köntöse minden bizonnyal több számmal nagyobb volt a méreténél.

– Hol van? – kérdezte köszönés helyett az apró vezér.

– Micsoda? – kérdezte kis kínai, anélkül, hogy a tekintetét felemelte volna a papírhalomból.

– A könyv, a Titkok Könyve – közölte az unszimpatikus fickó, és intett társainak, hogy legyenek készek a szoba feldúlására, ha az öreg nem akarna érteni a szóból..."

 Mason Murray: Titkok könyve

"– Megyengetek, nyitom! – rikkantotta a törpeboszorkány, amikor Nagy Lovag megveregette a kunyhó ajtajára lógatott teknőcpáncélt. – Nyitokálom, nyitnyikézem, tárom-bárom…

Nem látta a Nagy Lovagot, nem forgalmaztak thermoplán üvegajtót, de még csak marhahólyaggal borított nyírfaléc ajtót sem, hogy a mákos tokányban látta volna. A hallása, viszont, mint a vak sasnak, annyira ki volt élesedve. Az apró termetű banya mezítlábas, göcsörtös lábfejét rakta, egyiket a másik után, hiszen így szokott előre haladni. Néha, amikor hátramenetbe kapcsolt, akkor nekiment a gunyhó terében elhelyezkedő tárgyaknak, sárkányfürdető dézsának, vérehulló fecskefűprésnek és egy ismeretlen dimenzióból és időből származó Videoton Color televíziónak. Ezek miatt, ha előremenni akart, sokkal inkább előremenetbe tette virgácsait. Hát, ezen a módon azután oda is ért, ehhez meg kellett tennie a távolság felét, majd annak a felét és annak is, így soha nem ért volna oda, de nem matekozott, csak odaért. Kitárta az átláthatatlan deszkaajtót és éppen egy derékszíj közepén, rezesen sárgálló övcsatnak ütközött bibircsókos orrával. Már a törpeharcsával hadakozó Búvár Petit ábrázoló, csatot díszítő jelenet, az remekül beazonosította számára a jövevényt, de a banya szerette kimondani a tényeket.

– Te vagy az, Nagy Lovag. Módokfelette le vagyol fogyva. Így, ebben a fizimiskádban inkább csak közepes-alá lovagnak neveznélek, ha neveznélek egyáltalában, nem pedig csak pöknék egyet a láttadra így: pökk!

A banya tényleg köpött egy csuszamlóst, pedig igazából örült a fickónak, csak, hát a kötelező mogorvaság, az kötelezte. A pöket lecsingilingizett a lovag gazellabőr bakancsára, még akkor is, ha egy pökés, amúgy nem csingilingizik, csak undort keltőn folyik, de a banyának még a nyálát is varázslat járta át, molekuláról-kulára..."

Andy Baron: A szék, akit Lajosnak hívtak

– Azt kérdezi, mi volt a másik neve Ahn Alfnak, a nagy mágusnak – csipogta az asztal fölé görnyedve Arika, a mélynövésű tolvaj.

Sűrű fogsorához ütögette gondolkodás közben a penna végét.

– Hány betű? – ásított Breton.

Arika fújt egyet.

– Írni és olvasni tudok, számolni nem, de itt négy kockát látok és A a vége.

– Béka – szívott bele pipájába Breton.

Wilhelm felhorkant: orrlukaiból apró füstpamacsok törtek elő.

– Ahn Alf, a Béka?

Persze, ő tudta a választ a legendás varázslóról, de esze ágában sem volt elárulni társainak.

A tűzdémon Ahnnak köszönhette ittlétét. A nem egészen evilági, máshonnan érkezett démonka csáptalanul született. Még testvérei, sőt, maga a főmufti démon is kiközösítette, mert egészen sokáig – pár száz év eltelt – képtelen volt lángilluziókon kívül mást előhívni.

– Igazad van, hülyén hangzik – helyeselt Breton.

A fényóriás fázósan húzta össze magán köpenyét és újat pöfögött a dohányból.

– Akkor talán Véna?

A nőnemű manó összeráncolt homlokkal nézett rá.

– Nagyon nem vagy normális, Breton. A barbár agyaddal képtelen vagy felfogni, hogy a sakktáblában nincs V betű?

– Azt keresztrejtvénynek nevezik – sóhajtott Wilhelm és unottan a kandalló felé fordult.

A Nyakonöntött Próbagoblin egyik szobácskájában üldögéltek, néha felszűrődött hozzájuk a lentiek hangja, az ételek illata.

A tűzdémon nagyot sóhajtott, ujjai lágy mozgatásával táncoló lángocskákat varázsolt a lobogó tűzből saját, és társai szórakoztatására.

Agyában egymást követték az emlékek az elmúlt száz évből.

Ahn Alf egyik félresikerült bűbájoskodásának következtében mászott elő a kis démon az egyik gyertya pislákoló lángjából, sírva, nem túl fenyegetően, inkább tűnt a mágus szemében egy elcseszett kis ördögfiókának, mint hatalmas erejű démonnak.

Meglepte semmit-tudásával Alfot, és az első perctől tudta, hogy csalódást okozott a mesterének. De mégis: a varázsló, bár nem rá számított, kirobbanó örömmel fogadta, erről ékes tanúbizonyságot tett az, ahogy hangos nevetésének következtében sorra repedeztek meg és törtek össze a lombikok a poros sarokban álldogáló asztalon. Wilhelmnek még mindig mosolyogva villantak be a képek a mindent beborító színes trutyiról, amit Alf alkímista kísérletekhez használt fel.

Vagy máshoz..."

Illyana Sanara: Mit kezdjek veled, kölyök?

"– Engedj el, vagy a koponyádba lapítom az orrod – sziszegte a nő.

– Nehogy azt hidd, hogy én akarlak fogdosni! Egyszerűen nem tudom elengedni a kezed – hadarta a goblin –, intelligens tapimágia hatása alatt állunk. Hubuluga tréfált meg minket, amíg nem szünteti meg a varázst, olyan, mintha a kezem hozzád lenne tapasztva.

– Semmi gond – ült fel a nő. Szabad kezével kivonta kardját. – Gyorsan megszabadulok tőled.

A goblin meglepően nyugodt maradt.

– Idefigyelj, Sejhaj! Ha leszúrsz, attól nem szűnik meg a varázslat. Ezentúl életed végéig egy hullát kell magaddal hurcolnod.

A kalandozónő összehúzta a szemöldökét. Tudja a nevét a kis nyomoronc, igaz, rémlik a sunyi képe a tegnap esti mulatságról.

– Tévedsz – mondta –, nem foglak magammal hurcolni, csak a kezedet, vagy legfeljebb néhány ujjadat. – Halvány félmosollyal a goblin csuklójára illesztette pengéjét, hogy nekilásson nyiszálási tervének. Erre az őt fogó kéz villámgyorsan tovább csúszott a karján felfelé, majd a háta közepén kötött ki.

Ezen annyira megdöbbent, hogy elfelejtette leszúrni zaklatóját. Dühösen felállt, nagy lendülettel körbefordult, mire a kis goblin a levegőben úszva követte mozdulatát, mintha hozzá lenne kötve, majd nagyot nyekkenve egy fatörzsnek csapódott. Ám a karmos kéz ugyanúgy a hátához tapadt.

– Mi a tököm van veled? – rikácsolt a goblin. – Ne hadakozz a varázslat ellen! Megmondtam, hogy intelligens. Minél inkább küzdesz ellene, annál kényesebb pontodon fog tapizni.

A nőnek le kellett térdelnie a rátörő émelygéstől. Ez valami rossz álom!

Megütögette a homlokát, hátha felébred, de a helyzet szemernyit sem változott, ezért a háta mögött kuksoló goblin fejét kezdte ütögetni a könyökével. A karmos kéz hirtelen a fenekére csúszott.

– Most már elég, kis vakarcs! – Sejhaj úgy üvöltött, hogy visszhangzott az erdő. – Ezért nagyon, de nagyon meg foglak gyilkolni! – Újra felállt, a kardjával hadonászott.

– Még mindig nem érted, ugye? – hallotta a goblin hangját. – Vegyél nagy levegőt, számolj el háromig, és próbálj kedves barátodként gondolni rám. Csak így enyhítheted a varázslatot..."

Early Moon: Nyakonöntő bal keze

"Álmodom – állapította meg. Ivott egy kortyot, nem kereste tovább elveszett papucsát, inkább visszafeküdt. Feje búbjáig húzta a takarót, ne lásson, ne halljon semmit. Lezárt pillái mögé száműzte az ezüstös fényeket, tudata elbódult, álomvilág határán járt.

– Hé! Ne aludj! – hallotta a fejében. Furcsa volt. Nem igazi hang, mégis beszélt hozzá.

– Hagyj békén! – morrant vissza. – Alszom.

– Nem is hiányzom? Nagyon hamar elfelejtettél. – Alic szeme felpattant. Látta, hogy a másik feléje nyúl, de fénykeze átsiklott a takarón, át az ő orrán, talán a szalmazsákon is.  – A fenébe! – morgott a fényalak. – Megráználak, de képtelen vagyok fogni. Kelj már fel!

Alic kábán bújt ki a takarója alól. Ha álmodik, furát álmodik, de ha mégsem álmodik, hát az még furább! Kimászott az ágyból, járkálni kezdett. A másik nem lépett félre előle, emiatt többször is keresztülgázolt a fénytesten. Nem érzett közben semmit, és amaz sem panaszkodott. Szembefordult vele.

– Ki vagy te?                             

– Az urad vagyok, hát nem látod?

– Az hogy lehet? Meghaltál.

– Úgy néz ki, nem egészen – vihogott Percy. – Nem rossz ez a lét, ha tudnád, miket látok és hallok. Néha szívesen hátsón rúgnék valakit, de nem megy. Téged sem tudlak megfogni, pedig megszorongatnálak már. Túl régen voltál alattam, túl régen. Ez a része szívás. A másik, hogy nem lát és hall senki, csak te meg talán a fiaid.

– Én is minek?

– Megmondom. Végigraboljuk a várost, te meg én. Gazdaggá teszlek. Veszel egy nagyobb házat beljebb a városban, ahol biztonságosabb az élet, ott neveled majd fel a fiamat.

– Nincs is fiad, és már nemigen változtathatsz ezen.

– Még nem tudod? Várandós vagy, asszony. Fiú lesz, már beszéltem vele. Alexander akar lenni, tartsd észben!"

Eliza Beth: A szép fogadósné



"A Minoria patak varázslat rejtette völgyében lágyan sütött a délutáni nap. Insis kedvenc őszi szórakozását űzte: a lehulló leveleket kergette a barátnőivel. Ha egy ember erre sétálna – ami persze lehetetlen, mert a varázsvidéket csak a tündérek és az állatok találhatják meg –, elcsodálkozna, miért járnak a sárga falevelek olyan különös táncot, hiszen a természet törvénye szerint szélcsendben csak lefelé szabadna haladniuk. Nem látná a kicsiny tündérlányok szaporán rezgő szárnyát, a leveleket száruknál fogva forgató apró kezüket, és nem hallaná az önfeledt játék közben felcsendülő nevetésüket.

Időnként tompa puffanások rázták meg a környező erdőt. A szomszédos Landar földjét próbálták elfoglalni az északról jött tartakok. Hetek óta zajlottak a harcok, a tündérek megszokták már az irdatlan hajítógépek hangját, és varázslataik békés rejtekében nem sokat törődtek az emberek dolgaival. Most is csatazaj vegyült a tündérek kacajába. Insis egyszer csak elejtette a nagy juharlevelet, amit haza akart vinni takarónak a puha mohaágyba, mert egy ijesztő lény közeledett feléjük, amelyhez hasonlót még sohasem látott.

– Szörnyeteg! – kiáltotta Morna.

– Meneküljünk! – sikoltott Sphero, és Morna kezét fogva a magasba röppent.

Insis nem ment velük, egy helyben lebegett, miközben körülötte szebbnél szebb falevelek hullottak. A kíváncsisága erősebb volt a félelménél. Ahogy az a tüskés fejű dolog csattogva-nyikorogva közeledett, rájött, hogy igazából egy nagy, fekete ló, csak véráztatta fémlapok borítják a testét.

– Ki vagy te? – szállt a csődör feje fölé.

A jövevény ferdén nézett fel rá.

– Nincs nevem. A tartak nehézlovasság csatalova vagyok. Hogy lehet az, hogy beszéled a nyelvemet?

– Mi tündérek minden állat nyelvét ismerjük.

– Szóval te egy tündér vagy.

– A nevem Insis.

– Melyik oldalon áll a néped a háborúban?

– Semelyiken. Emberi szem nem láthat minket, így nálunk örökké béke van. Nem is értem, ha emberekhez tartozol, hogy kerültél ide?

– Megölték a gazdámat, és tartak szokás szerint a lovát is mellé kell temetni. Nem félek a haláltól, de nem akartam ilyen korán, úgyhogy elszöktem.

Insis döbbenten ereszkedett lejjebb, hogy a harci maszk keretezte szemekbe nézzen.

– Maradj itt! Nálunk biztonságban leszel.

– Vannak lovaitok?

– Igen.

– Mire használjátok őket?

– Egyetlen feladatuk, hogy szépek legyenek, és gyönyörködhessünk bennük.

– Még sohasem próbáltam szép lenni – tűnődött a csataló..."

Esvy: Csataló

"A város főterén hatalmas nyüzsgés fogadta, amihez nem szokott hozzá remeteéveit követően. Mintha csak egy hosszú álomból ébredt volna! Alig látott ki a csuklya alól, de állhatatosan tört előre a késő délutáni tömegben. Összébb húzta magán a durva posztót, miközben a saját bejáratású mantráját mormolta, amit ilyen helyzetekben húzott elő a tarsolyából.

Megnyugtatta, ha hallotta önmagát. Megnyugtatta, ha halotta, hogy él.

A vénséges vénasszony továbbóvakodott az idegen terepen, kántálása pedig mind hangosabbá vált. Körülötte sefteltek, pletykáltak és bunyóztak. Kinek mihez volt gusztusa éppen. Túl kellett harsognia a zajt, a söpredék zakatolását.

Ekkor beléütközött egy szeleburdi elf, a nő pedig csaknem orra bukott.

Már-már úgy érezte, az egész világ összeesküdött ellene. Kirúgták az otthonából, földönfutóvá tették, őrültnek kiáltották ki. Elüldözték a nyavalyások. Pedig nagy boszorkánymester volt annak idején! Most pedig itt áll a piactér közepén és földből ki sem nőtt nyikhajok lökdösik! Tiszteletlen népség! Rajta nevettek, kibeszélték, gúnyolódtak rajta. Mind!

És ekkor észrevette, hogy köztük voltak a néhai társai is, akik kitaszították. Hol itt suhant el egy ismerős arc, hol a túloldalt. Keringtek, mint a kísértő árnyak, míg el nem vesztek a tömegben.

Az asszony rémülten kapkodta a tekintetét, majd menedék után áhítozva az ivó felé igyekezett. Még csak az ajtónál járt, mikor felfigyelt az egyik tanoncra. Arra a nyavalyásra, aki ellehetetlenítette őt!

Nyikorogva nyílt a kocsma ajtaja, amikor belökte azt, majd hangosan csattant vissza a helyére, miután a csuklyás beviharzott a csehóba. A fiú ekkor indult vissza a tálcájával és pár üres kriglivel a pult mögé. A banya megragadta a nála kétszer magasabb, talán félvér szolgálót, az elvesztette az egyensúlyát, az üvegek pedig csörömpölve törtek szilánkosra a padló fadeszkáin..."

Szilágyi Heléna: Tartozás

"...Halálos csendben kellett volna maradnia, mégis keserű nevetés bugyogott elő a torkából. Furcsa mód nem egy öreg banya reszelős kacagása hallatszott, hanem egy fiatal lány ezüstös kuncogása. Egy régi emlékből tört újra elő, egy levendula illatú nyári délutánról, amikor a boszorka még csak tanonc volt, és a könyvtár labirintusában bolyongott. Soha életében nem érezte még magát olyan boldognak. A mahagóni és régi pergamenek illata, a csodálatos festmények mind elvarázsolták. A suttogó könyvek nagy tettekről, sötét titkokról és a halhatatlanság ígéretéről beszéltek. Hekaté akkor még naiv volt, egy tizenhét éves fruska csupán. Végigsimított a könyvek bársonyos gerincén, és elmerengett az aranybetűs címeken.  Keresett valamit, követte a fülébe suttogó édes hangokat.

– Jöjj, drága Hekaté, mi felfedjük előtted az élet titkát és jövőd folyását.

A könyvtár legtávolabbi sarkában talált rá a könyvre. Egyedül gubbasztott egy polcon, és a címlapon az arany betűk Az Igaz testvérek borongós meséit hirdették. Hekaté leült, hátát a könyvespolcnak támasztotta, és olvasni kezdett. Már az első lapozásnál heves sustorgás támadt mögötte.

A hangok arra kérték, meneküljön, amíg még teheti. De Hekaté kinevette őket, hiszen még senkinek nem ártott meg egy kis olvasás. A történet rabul ejtette. Egy gyönyörű hercegnőről szólt, akinek a bőre fehér volt, mint a hó. Az ajka pedig vörös, mint a vér, ha ujjad rokka sebzi meg, vagy mint egy lány köpenye, ki ropogós kenyeret és fehérbort visz a nagymamájának, és észre sem veszi a fák közül ráleselkedő veszélyt.

 A szavak és a mondatok Hekatéért nyúltak, és köré tekeredtek, mint a csipkerózsa indái vagy a toronybazárt lány napsárga haja. A fiatal boszorka szíve hevesen vert, mert érezte, hogy a lelke ott van a történetekben. Hercegnő lesz, aki a hamuból felemelkedve üvegruhát és csipkecipőt hord majd, vagy az első ébresztő csókra vár, hogy herceg párja mellett uralhassa a birodalmát. A könyvek a háta mögött már sikítottak.

Hekaté nem hallotta őket, mert elvarázsolta a sellők éneke. Nem tudta mennyi idő telt el, mire az utolsó oldalhoz ért. Ott egy neki címzett levelet talált, ami a sorsáról beszélt, melyet a könyv elolvasásával végleg megpecsételt. Menekülni próbált, de a mesék indái rátekeredtek a csuklójára, a bokájára és a nyakára. A boldogság és királyi esküvő ígéretével csapdába csalták.

– Semmit sem ígértünk neked, ostoba boszorka. Azt mondtuk csupán, kapsz egy szerepet a meséinkben. Azt meg is kapod. Se többet, se kevesebbet – suttogták az oldalak..."

Sütő Fanni: A mesebeli boszorkány

"A balján levő fali fülke felé fordult, ahol egy üres pergamen, lúdtoll és tinta várta. Még odakint felhívták a figyelmét, írnia kell egy búcsúlevelet, amelyet a címzettnek eljuttatnak, ha két napon belül nem tér vissza. Alfred, mert ezen a néven nevezték el születésének pillanatában, csak meredt maga elé, miközben fájdalmas gondolatai szörnyű igazság formájában kimondott szavakká váltak.

– Kinek hiányoznék? Búcsúlevél?! – fortyant fel a dühe. – Nem meghalni jöttem! – kiáltotta, majd még hangosabban folytatta. – Én hős leszek! Győzni fogok!

Hátizsákját a fal tövébe helyezte, majd a földre ülve hátát a mohás kőfalnak támasztotta.

– Azért, mert minden idióta erővel akar győzni, én még nem esek ebbe a hibába – mormogta magában. – Majd én megmutatom, hogy akinek van némi sütnivalója, az könnyedén eljut a kincseskamrába. Azt a néhány szörnyet meg majd kicselezem, de ha muszáj, akkor végzek is velük! – mondta elszántan.

Megmarkolta az oldalára erősített rövidkardot, amit nemrég vett egy kereskedőtől. A rozsda vastagon borította, de erre nem kellett alkudni. Nem is tudott volna. Mióta apja elüldözte, se pénze, se szerelme. Egy nap arra tért haza, hogy az udvarház kapuját zárva találta. Két strázsa őrizte, akik közvetítették apjának üzenetét, mely úgy szólt, akkor térjen haza, ha már meg tudja magának teremteni az anyagi biztonságot. Első útja a kuplerájba vitte, Fatimához, a keleti szajhához. Ám mikor az megtudta, hogy mi történt, két fogdmeggel azon nyomban kihajíttatta.

– Dolgozni? – horkant fel. – Mi vagyok én? Inas? Paraszt? Majd megmutatom, ki is vagyok! Úrnak születtem! Úr is leszek! Azt hiszi az apám, hogy olyan ostoba vagyok, mint egy paraszt?! Hősként fognak ünnepelni, amikor kilépek a labirintusból. A leggazdagabb ember leszek az országban! Még Fatima is sírva fog visszajönni hozzám! – mondta miközben egy könnycseppet törölt ki szakadt ingujjával a szeméből.

– Mindenki kíváncsi lesz rám! Minden nő engem akar majd! Minden herceg és gróf a kegyeimért fog versengeni! Mindenki arra lesz kíváncsi, hogyan vittem végbe ezt a hőstettet!..."

Josh Sword: Nagy Eszes Alfréd legendája

"...A történet akkor kezdődött, amikor a település elnyerte a mostani állapotát és külsejét. Megépültek a közelben lévő teleport állomások a tornyokkal, és a város is felvirágozni látszott az ivóknak és a fogadóknak köszönhetően. Vándorok és kalandorok ejtették útba, fellendítve a közösség életét. A város nappal a kereskedőktől, az árusoktól és az építkezéseket folytató munkásoktól, míg éjjel a kocsmákba és a vendéglőkbe betérőktől volt élettel teli és hangos. Nappal fény árasztotta el utcákat, és a házakat éjszakánként elnyelte a sötétség, csupán néhány kandeláber biztosított némi világítást. Éjjelente a közeli fák közül kiszűrődő bagolyhuhogás kísértetiessé tette a több száz éves erdőt. A környék még komorabb lett, amikor a hold és a csillagok eltűntek a sötét fátyolként elterülő fellegek mögött. Gyakran köd szállt a városunk melletti rengetegre, és olyankor, akinek egy csepp esze akadt, messze elkerülte. A rakoncátlan, eleven gyerekeket gyakran riogatták az erdőben élő banya történetével, de mire legényekké és leányokká cseperedtek, addigra megértették, hogy a fegyelem és a rend egyik eszközeként szolgált a história.

Egy nyirkos, hűvös őszi reggelen megdöbbentve értesültek a város polgárai a hírről; egy elf férfi eltűnt. A lakók kisebb csoportokba verbuválódtak, hogy a keresésére induljanak. A parkban található tavaknál kikérdezték a sellőket és a sziréneket, akárcsak a területen velük osztozó egyszarvúakat és pegazusokat A lények nem tudtak információval szolgálni, így folytatódott a kutatás. A szélrózsa minden irányában feltérképezték a várost, még a határán túl is érdeklődtek utána. A teleport állomásokon lévő őrök is tanácstalanul vonták meg a vállukat, nem látták az eltűntet. A család egyre kétségbeesettebbé vált, a város lakói abban reménykedtek, másnapra vagy harmadnapra előkerül. A feltételezés azonban hiábavalónak bizonyult, mert senki nem látta, és hír sem érkezett az eltűntről..."

Barbara Liney Woods: Nyughatatlan lélek

"A fogadó nagytermében egy szívdobbanásnyi időre elhallgatott a vendégsereg. A kocsmáros kinézett a pult mellett és megcsóválta a fejét.

– Jól vagyok! – kapaszkodott meg egy kéz a pult szélében. – Hagyjatok, nem kell segítség!

A kíváncsi tekintetek visszafordultak az asztalokhoz, ahogy a részeg feltápászkodott. A sarokasztalnál ülő törpe a szakállát turkálta, miközben a söntésnek támaszkodó férfit méregette.  Két asztallal hátrébb egy sebhelyes arcú elf a törpét bámulta összehúzott szemmel, ahogy azt az előző fertályórában is tette. A kandalló melletti árnyékban meghúzódó kámzsás alak az asztalra borult és éles fejhangon vihogott.

– Tudjátok mit? Én leszek ma este a kalandmesteretek! Elmondok nektek egy igazán remek történetet! – állította fel a székét a férfi.

A szomszédjai lecsúsztak a helyükről és átvonultak az ajtó melletti üres asztalhoz.

– Akkor is mesélni fogok, ha nem akarjátok, büdöstalpúak! – intett körbe.

Ellökte magát a pulttól, két rogyadozó lépéssel átvágott a füstös termen, majd letámaszkodott az első kézre eső asztalnál. Az ordas böffentésre már kevesebben néztek fel, mint a korábbi esésére, mégis széles vigyor jelent meg az arcán. Csillogó szemmel felkapta a legközelebbi korsót és nagyot kortyolt belőle.

– Hálás köszönetem, jótevőm! – csapta vissza a meghökkent iparos elé a kiürült korsót. Nyögve kiegyenesedett, egy pillanatig úgy látszott, hogy sikerül talpon maradnia, de végül győzött az ital és lehuppant az asztaltársaság mellé a lócára.

– Most biztosan meg kellene kérdeznem, miről szeretnétek hallani, de eszemben sincs! Nem érdekel, hogy a kelet lányainak fátyla alá akartok belesni, vagy a sellők énekét akarjátok rekedt hangommal felidéztetni, hogy aztán jól kinevethessetek! Inkább elmondok nektek egy igaz történetet – nézett végig rajtuk. – Egy történet a Városról, amiről már mindenki hallott, mégis tagadják a létezését!

– Elhallgass, részeg disznó! – tért ki az ölelése elől az italától megfosztott vendég. – Senki nem kér a mesédből!

– Mese? – hőkölt vissza az önkéntes kalandmester. – Úgy véled, az a célom, hogy egy újabb sörért cserébe jóságról és boldogságról szóló kedves történettel traktállak majd? Tévedsz barátom! Nem érdekel a piti életed és nem foglak elkápráztatni minden-jó-ha-a-vége-jó marhasággal! Rettegni fogsz, mire befejezem a történetem! Nézz csak az ajtó felé! Az első nyúlszívű már lopakodik is kifelé! Ez az, menekülj csak haza az asszonyod szoknyája mögé! Ha szeded a lábad, nem páhol el a késésért! Adjátok erre a kupáját, kiiszom, nehogy a ragyaverte kocsmárosunk visszatölthesse a hordóba az állott sörét..."

Johhny Silver: Rémségek városa

"   – A kísérletezés, az újítás ennyire közel áll hozzád?

– Az idők változnak. Kétszer nem léphetsz bele egy folyóban ugyanabba az üvegszilánkba – ezt egy dombitörpe ismerősöm mondta egy alkalommal, számtalan korsó sör után. Szeretek lendületet vinni a dolgokba és új szemszögből megvizsgálni azokat. Hasonló eredményt többféleképpen el lehet érni, nem létezik kikövezett út. Így is, úgy is lehet valamit csinálni jól is, rosszul is. Vegyük például a szalonnasütést. Nemrégen a vaskői várromnál jöttünk össze páran, ami egy régi vasbánya közelében van, de nem lehet találni ott már csak rossz minőségű vaskövet, ezért száz éve be is zárták. A várromnál pedig a legendák szerint egy bányász anyósa kísért, akit befalaztak oda, mert nagyon idegesítő asszony volt, és hátha jószerencsét hoz, például távol tartja a bányarémeket a személyiségével – ez akkor történt, amikor még jó vaskövek hevertek a hegy mélyén. A szellemet egyesek szerint szalonnasütéssel lehet előcsalogatni. Viszont megoszlottak a vélemények, hogy milyen is az igazi szalonnasütés. Valaki szerint úgy finomabb a szalonna, ha a már leégett tűz parazsa felett készül el, lassan forgatva. Mondjuk, ezt egy elf hangoztatta – neki könnyű, még több száz évet él, van ideje várni. De azért meghallgattam az elképzelését, miközben a zsíroskenyeremet majszoltam, néha törve hozzá egy-egy darab lassan már kihűlő sült szalonnát.

– A festékek mennyire fognak? Gondolom ez változó, például más, ha egy istenáldozatra van valaki kifestve, és mást használsz a festményeidre is.

– Persze. A legtöbb vallási szertartáshoz nem tartós festékeket szoktak használni. Bár ez is érdekes dolog, mert van egy a Nagy Déli sivatag területén élő hagyományőrző törzs, akiknek az esőtáncuk eljárásához a testfestésük egy speciális összetételű, vízben oldódó alapanyagból történik, de szükséges hozzá pár csepp csíkos morcsák vér is. Gond akkor adódik, ha a pap vagy papnő pancser – azaz nem sikerül neki az esőcsinálás. Ugyanis a festéket csak kétféleképpen lehet eltávolítani. Először is olyan esővízzel lehet lemosni, ami varázslat útján keletkezett – ez a könnyebben beszerezhető oldószer –, másodszor pedig szűz lányok nyálával lehet feloldani – ez a macerásabb megoldás, pláne ha az oázisokban és a sivatag szélén lakó lányok rokonai már találkoztak befuccsolt esőtáncosokkal, mondjuk, ha már rajtakapták szemük fényét, miközben varázslókat nyalogat.

Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozat