Őszi Alíz: Az erénykufár

Mind azt tervezi, hogy megöl.
Lynch mérget kever, mert a vérem beszennyezné a tiszta nyugati földeket.
Aifric tőrt ragad, és a mellkasomba mártja. A kés végén smaragdok lesznek, mert az ő kezébe csak finom holmi illik.
Malik álmomban fojt meg, hogy az éjszaka szellemei ragadják el a lelkemet.
Thadeus a leggonoszabb köztük. Ő szép hazugságokkal gyilkol.

A kimondhatatlan nevű herceg úgy sétál be az üzletembe, mint az uzsorás, aki a pénzéért jött. A nyelvemen ott incselkedik a lecke, hogy a varázslatom senkinek sem a jussa, a varázslat ajándék tőlem, még ha fizet is érte. Végül mégsem mondok semmit.
– Hogyan működik pontosan ez a lötty, boszorkány? – Az asztalom káoszát méregeti és engem mögötte.
Olyan erősen sértegetem őt a fejemben, hogy azt hiszem, valahogy sikerül megsebeznem. Végül mégsem mondok semmit.
– Megissza.
Apróvá porítok egy szál macskagyökeret.
– Én A... khan...in...n herceg vagyok – megint nem értem a nevét –, és nem tűröm ezt az arcátlanságot.
Újabb szál macskagyökér. Ezúttal a kimondhatatlan nevű herceget képzelem a késem élére. Felnyílik a kéreg, és darabolok, darabolok, darabolok. Attól tartok, hogy igazából is felhasítom a bőrét. Végül mégsem mondok semmit.
– Az ital méreg a félelem ellen – magyarázom, de a kezem közben szorgosan dolgozik egy újabb főzet újabb hozzávalóján. – A szívéből elszivárog minden félelem, és színtiszta bátorság önti el a lelkét.
Azt a szöveget darálom, ami az üzlet tábláján olvasható. Rórdán fogalmazta. Vagy Yannis. Esetleg Priam. Feltétlenül valaki régről, a költészet és irodalom hódolatával.
– Biztosan működik? Ha a bolondját meri járatni velem...
A szavába metszek a szavammal. – Hallotta a híremet, hallotta, igaz? Azt beszélik, hogy a varázslataim olcsó vásári trükkök? Azt beszélik, üres ígéreteket árulok?
Árvácskák szirmait pottyantom egyenként a macskagyökér mellé.
A kimondhatatlan nevű herceg mérlegel.
A büszkeségem azt kiáltja neki, döntsön okosan. Végül mégsem mondok semmit.
– Természetesen hallottam a híredet, és bízom benne, hogy nem csalnak meg a szóbeszédek – feleli tartózkodóan.
Bizalmat is árulok.
Furfangot.
Megbékélést.
Alázatot.
Nem ajánlom fel neki egyiket sem, mert végül mégsem mondok semmit.
Az utolsó árvácska lila, mint a keskeny fiola előttem. Ez az üstbe kerül, az egyelőre sehová sem kerül. Az asztal végébe nyújtom a kezemet. A kimondhatatlan nevű herceg az üres tenyeremet bámulja, aztán megérti. A markomba pottyantja az apró szütyőt, benne a gyémánttal. Én cserébe átadom a fiolát, benne a bátorságával.
– Mire kell a bátorság? – kérdezem hirtelen, amikor a szíve fölé rejti az italt.
A kimondhatatlan nevű herceg így szól: – Én, Asssskhmtnkhhhain herceg – megint nem értem a nevét –, holnap legyőzöm a Nagy Sárkányt.
Megáll az ajtóban, úgy tesz, mintha dolga lenne, és a csizmáját porolja. Várja, hogy elaléljak a bejelentéstől, hogy csodáljam a hősiességét, hogy megköszönjem az önfeláldozását – az efféle hercegeknél sosem lehet tudni, mire várnak.
Visszatérek a késemhez, egy körtét hámozok a macskagyökér és az árvácska mellé, és végül semmit sem mondok.

Lynch arcéle olyan metsző, mint az északi hidegszelek. A mosolya olyan ragyogó, mint a nyugati bányák gyémántjai. A karja erős, mint a déli tengerek hajósaié. A válla széles, akár kelet gabonaföldjei.
Kár azért a tündöklő hajáért is. Micsoda pazarlás, gondolom, ahogy egy tincset vágok magamnak. Lady Szélesorr nem ér ennyit. A pénze persze már egészen más kérdés...
Lynch és a forróbarna szeme követik minden mozdulatomat. A késemet nézik, a fiolámat, a lapot, amire felírtam a rendelést, az én szememet, ahogy a sorokat követem. Tekintet a tekintetet.
És tudom, arra gondol, hogy megöl.

Lady Szélesorr orra vitathatatlanul széles. A mosollyal igazán csak ront rajta. Mégis mosolyog, amikor a pénze és a főzetem gazdát cserélnek.
Ő az a fajta ügyfél, aki egyből felhajtja az italt. Lynch szépsége végigömlik a torkán, és átalakítja a vonásait. A folyamat gyorsan zajlik, a szépséget könnyen szerzik és könnyen veszejtik.
Lady Valaha Szélesorr az ujjával tapogatja ki a változást, aztán elégedetten mosolyog rám. Most a szája látszik aránytalanul nagynak tőle.

Aifric soha nem mozdul. Szobor ül a cellájában. Makulátlanra faragták és méltóságot simítottak belé. Hölgynek tűnik még az utolsó napjaiban is. Hétfőre megrendelőt várok, aki tisztes menyasszonyt faragna kacér lányából. Úgy számolok, erre mindent elhasználok, ami Aifricból maradt.
Mégsem lázad, mégsem szól hozzám, amikor a varrótűm sebet ejt az ujja hegyén és a vére a fiolámba csöppen.
Néma marad és megfejthetetlen, de tudom, arra gondol, hogy megöl.

Éberen fekszem az éjszakában. Két pislogás között a gerendákat számolom felettem.
A ház többi részéből hallom Lynch tányérjának zörgését, ahogy álmában véletlenül arrébb löki a vacsora maradékát. Elér hozzám, ahogy Malik imádságokat mormol. Ahogy Thadeus száján olyan hangosan áramlik ki és be a levegő, hogy a falak megremegnek köztünk. Ezt nem csoda, hogy hallom.
Aifric csendben van, mint mindig.
A gerendákat számolom, és a Nagy Sárkányra gondolok, akit a kimondhatatlan nevű herceg levadászni indul. Emlékszem rá, amikor egy másik herceg állt vele szemben, ügyfél helyett egy foglyom. Emlékszem, ahogy a csizmája félköröket vájt a porba, a kardja szikrázva ütődött neki a sziklának, amikor egyensúlyát vesztette, és a hangja magabiztossága fennakadt a sárkány lángnyelvében. Sikennek hívták. Vagy Agonnak. Esetleg Kristoffnak. Feltétlenül olyasvalaki volt, még Thadeus előttről, akit a merészségéért szereztem magam mellé.
Én észrevétlen léptékkel osontam a tűzben forgó test mellé, a bőröm bizsergett a forróságtól. Fogtam az üvegcsémet, és a legfürgébb mozdulatommal dugó alá zártam a Nagy Sárkány leheletéből. Aztán rohantam, mintha az életem múlna rajta, mert az életem múlt rajta.
A gerendákat számolom, és a megélt évekre gondolok, amiket már megszámolni sem merek.
Idehaza főzetet kevertem a sárkányleheletből, és megittam. Lávaként hömpölygött végig rajtam, gőzölgő folyam volt a vérem egy hosszú pillanatra, majd a varázslat beleszilárdult az ereimbe.
A gerendákat számolom, és képtelen vagyok elaludni, pedig tudom, hogy azóta sérthetetlen vagyok.

A tábla odakint csálén áll, és hiába igazgatom, nem marad a helyén.

Reggeli szeszélyes szellemeket átkozok, az ajtóba rúgok, egyszer, kétszer, háromszor, és a boszorkányos szentségeket emlegetem. Aztán Malikért kiáltok.
A riasztóringlók a fülem mellett csilingelnek, ahogy Malik kibiceg az ajtón. De semmi baj, suttogom a ringlóknak, Malik nem tud megszökni, a fél lába nem gyorsabb, mint az én észjárásom.
Malik az ajtónak támaszkodik, és figyel, amikor elmagyarázom a problémát. Csak a szemöldökét vonja fel, amikor a szellemeket szidalmazom. Aztán mellém tántorog, és beszélni kezd. A hangja egyszerre halk és egyszerre hangos. A nyugalmas tenger moraja és a szilaj tenger ostroma. A szavak úgy szöknek sorra az ajkáról, mint egy mondóka, amit ismernem kellene, amire emlékszem, és amire mégsem emlékszem. Kiejti őket, és én rögtön elfelejtem, mit mondott. De a szellemek jól értik őt, érzem a jelenlétüket, mint a szellőt az arcomon.
És a tábla egyszeriben a helyére billen.
Malik hangja továbbáramlik, és tudom, hogy csak köszönetet mond a szellemeknek, de azt is tudom, arra gondol, hogy megöl.

Csinos halmokba rendezem az aranyat és az ezüstöt, a gyémántot a halmok közé fektetem. Rengeteg hozzávalóra jut majd belőlük, talán egy-két szolgát is adnak ennyiért. Persze, ha valóban helyettesíteni akarom Aifricet, nem a piacokra kell mennem, hanem udvarokba és nemesi házakba. A nemesség nem terem parasztházakban.
Kísértésbe esek, hogy levándoroljak délre is, és szemügyre vegyem a hajósokat. Lynch soha nem emleget senkit a családjából, de vajon azért-e, mert nincs neki, vagy mert sejti, hogy csábítana a gondolat?
A szerzetesek védelme erős, de ennyi pénzből tudnék magamnak megfelelő álcát venni. Maliknak túl nagy hasznát látom ahhoz, hogy megszabaduljak tőle, de előbb-utóbb jönni fog valaki békességért, és még egy ügyfelet sem utasítottam vissza.
Elárasztanak a lehetőségek, a fejem megtelik a sok tervvel, így észre sem veszem, amikor Thadeus mögém lép. Olyan csendes, mint a szellemek. Szerencsére másban nem hasonlít hozzájuk.
Ujjaival a nyakamat cirógatja, és a mellkasa a hátamnak simul. Érzem a szíve vad lüktetését, az ütem ütemet ver belém is.
– Későre jár – mondja, és a lehelete libabőrt borzol a bőrömre.
Az asztal lapjára szorítom a kezem. Az erek kidagadnak a csuklómon. – Nem hiszek neked – felelem.
A nevetése pimasz. Talán minden haramia nevetése ilyen. – A csillagok igazat adnak nekem. Nézz csak ki az ablakon!
– Nem veszem be – ismétlem, és tudom, hogy tudja, hogy nem arról beszélek, hány óra.
Figyelmen kívül hagy. Vagy éppen bizonyítani kezd, mert a tarkómat csókolja, a vállamat... A szája lassan vándorol végig rajtam, a ruhám suhogva hullik a padlóra, és az asztal megremeg alattunk, ahogy rádőlünk. Az arany és az ezüst szanaszét szóródik, egy része csilingelve gurul le.
A szívem össze-vissza kalimpál, és fékezhetetlen, de amikor Thadeus mellém hanyatlik, azt suttogom neki:
– Nem hiszek neked.
Mert tudom, arra gondol, hogy megöl.
És azt is tudom, hogy nem a szépség, nem a méltóság, nem a békesség lesz a vesztem, hanem a merészség, mert senki sem járt még a sikerhez Thadeusnál közelebb

.- - - -

A novella a Bosszorgányos pályázat első helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.

Az illusztrációt Székelyhidi Zsolt készítette

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/