Szilágyi Heléna: Titkok

– Mozdulj már, te tetű! – ordítottam teli torokból. – Hát nem látod? Úgy odavág az a hülye ork, hogy nyomban megdöglesz!

– Lux, nyugi! Még ketten talpon vagyunk, megoldjuk a helyzetet – csitított a társam, miközben a retardált újoncot bámultuk mindketten. – Nem igazán csinált még ilyesmit, fel kell zárkóznia!

– Csak azt nem értem, ki volt az a vadbarom, aki felvette a klánunkba! Ment volna egy kisebbe! A renoménk a béka segge alá tart. – Pontosan ebben a pillanatban murdelt meg a tökkelütött, majd pár perc múlva követte a beszélgetőpartnerem is.

Ekkor úgy döntöttem, hogy egy csöppet sem nőies mozdulattal a földhöz vágom a vezeték nélküli egeret, majd a falhoz csapom a fejhallgatóm. Mire felnéztem a monitorra, a karakterem már kiterült egy ellenséges csapat tündéjének lába előtt. Táncolt a szemét, tolta a bugit a virtuális tetemem felett.

Kiléptem a szerepjátékból, majd kikapcsoltam a számítógépet is, mert biztosan tudtam, hogy az egyetlen világban, ahol önmagamat adhattam, meg voltak számlálva a napjaim. Gyűlöltem az idiótákat, akik elrontják az egyetlen szórakozásom, mert hiába fizettem a nyamvadt havidíjat, ha azok, akik félvállról veszik a játékot, megöletik a mágusom, és leszívják az összes varázserejét.

A ruhásszekrényhez léptem, kiválasztottam a leglengébb ruhám és a legmagasabb sarkú cipőm, az ágyra dobtam őket, majd sminkelni kezdtem. Annyira átlagos az arcom, hogy egy kis szemfestékkel is csodára vagyok képes. A szende szüzet éppen úgy ki tudom hozni a sápadt pofimból, mint az ordas ribancot, vagy egy vandál punkot. Szerettem cserélgetni az énjeimet, nem is ismert senki igazán. A szüleim meg főképp nem. Sajnáltam őket. Mondjuk, nem éppen emiatt, hanem, mert tudtam, micsodák, de ők inkább a homokba dugták a fejüket.

Anyám gyógyszertáras, apám sebész, elit és sznob mindkettő, ezért igyekeztek az orvostudomány és a kémia palástja alá rejteni minden természetfeletti bravúrjukat. Ez tabutémává vált otthon is, féltek a nyilvánosságtól, nekem meg magamtól kellett rájönnöm arra, mire vagyok képes. Egy napon édesanyám rajtakapott, hogy zsonglőrködtem a tűzzel, egy üvegtálban lángra gyújtottam pár karó dolgozatot. Meg is kaptam érte a fejmosást meg a hegyi beszédet a boszorkányégetésekről! Megtanultam, a legfontosabb a mimikri: az emberek előtt eljátszani a csacsogó, kedves kiscsajt, aki csak sodródik az árral.

Intettem egy pát az öregeknek, azt hazudva, hogy pár barátnőmmel ruccanok ki a közeli diszkóba, majd belevetettem magam az éjszakába. Olyasmire volt szükségem, ami kirángat a monoton hétköznapokból, és újra élettel telít. Helyre kellett billentenem ezt az ótvar napot, sőt, ezt az ótvar esztendőt!

A távolsági busz pontosan érkezett, így este kilencre már a bárhoz is értem. Erről a helyről még Szonjától szereztem tudomást, egy néhai barátnőmtől, aki egy éve nyomtalanul eltűnt. Azóta is keresem. Az egyetlen érdekes személyiséget jelentette az életemben, más volt, ha nem is pont úgy, mint én. Szellemhordozónak született, ahogy a klubhelyiségben – ahová ebben a pillanatban tettem be a lábam – mindenki.

Ősi, rituális dobszóló ütötte meg a fülem, ahogy beljebb óvakodtam a sötétben úszó pincehelyiségbe, hipnotikus, egyben állatias hangulatot kölcsönözve neki. Csak a pult volt kivilágítva, magához csalogatva a betévedőt egy kellemes sör vagy pálinka felhörpintésére. Nem kérettem magam.

Minden lépésemet ragadozók tekintete követte, de ez csöppet sem feszélyezett. Inkább felvillanyozott. Én voltam az egyetlen emberi lény, aki valaha is lemerészkedett Pécs városának titkos rejtekébe. Egyesek fintorogva, mások vágyakozón pillantottak rám, de amiben biztos lehettem, hogy mindannyian legszívesebben felzabálnának, viszont első és legfőbb törvényük nem engedte ezt, sőt az ellentétét követelte: szolgáld az embert! Hallottam már olyanról, hogy egy szellemhordozó embert ölt, de akkor valamelyik vezére adta ki neki ezt az utasítást, vagy a rosszabbik esetben az illető megveszett. A fejvadászok hamar kivégzik ezeket. Ha nem vágod le a fejüket vagy téped ki a szívüket, visszatérnek bármilyen sérülésből is. Ezt az a természetfeletti hatalom adja nekik, amit még a honfoglalás idején kaptak egy állatszellembe csomagolva. Külsőleg embernek tűnnek, de legbelül vadállatok: őszinték és ösztönösek.

Teszteltem nem egyszer, csak én látom átsuhanni a tekintetükben a vérszomjas ragadozó éhségét, az emberek közül senki más. Találkoztam már Hiúzokkal a gimiben, ők nyitották fel a szemem, onnantól kezdve kezdtem el kutatni a szellemhordozók után. A főiskolán is koccantam párral, főként Kígyókkal, mert elvileg ők a legokosabbak. A teremben, ahova edzeni járok, egy Medve a mesterem, mert állítólag ők a legerősebbek, Szarvas és Ló társaik szinte ellepik Magyarország minden utcáját, egy Sólyom pedig a kezeim között éledt újjá, amikor az éjszakai munkám során kicipzáraztam a halottas zsákját. Mikor észrevette, hogy nem rémülök meg tőle, a szája elé tette az ujját, majd kisomfordált a patológiáról. Azóta is imádom azt a melót!

Kikértem egy pohár bort, majd körbenéztem a helyiségben. Páran már rájöttek, mi vagyok, mások még mindig az embert látták bennem. Szórakoztatott a dolog. Éppen egy apró, de látványos trükkel akartam sokkolni az éjsötétben is tökéletesen látó társaságot, amikor újabb vendég érkezett. A haja fekete volt, katonásan levágva, a szeme pedig szürke, mint az acél. Rögtön tudtam, hogy fajtájának egy különleges példánya.

A férfi toteme a farkas volt. Morózusnak és feldúltnak tűnt, vadászatról érkezhetett, mert az egyenruháját viselte. Komótosan ő is a pulthoz ballagott, majd egy literes korsóba kérte a sörét. Nem akartam megvárni, míg kiszúr, ezért búgó hangon megszólítottam:

– Te aztán felöntesz a garatra! – A férfi összerezzent, felvont szemöldökkel meredt rám.

– Mit keres egy magadféle egy ilyen helyen? – vágta hozzám a kérdését mogorván, amiből egyből rájöttem, hogy szegénykém nem egy észlény. Méretes legény volt, széles vállakkal, de alacsony homlokkal.

A férfi hátrahőkölve méregetett. Egy átlagos magasságú embernőt látott maga előtt, félhosszú, világosbarna hajjal és sárgásbarna szempárral. Az idegen ezt követően felém dőlt, körbeszaglászott, megpörgetett a bárszéken, majd benyúlt a ruhám alá, ahol a tarkóm és a lapockám kezdte el tapogatni, nézegetni. Végül visszafordított, miközben mély ráncok telepedtek a homlokára:

– Nem értem. Nem vagy szellemhordozó – jelentette ki. – Még félvér sem. Mi vagy te?

Amint visszanyertem az egyensúlyom, a csapos velem együtt ingatta a fejét, amit én untam meg először.

– Luca vagyok – feleltem, majd kézfogásra nyújtottam a karom.

– Csobor a Farkas Klánból – válaszolt a fura figura, de nem viszonozta a gesztust.

– Ismered Lotárt? Emlékeztetsz rá… Volt egy Szonja nevű barátnőm és általa találkoztam… – magyaráztam volna meg rögtön, de közbevágott.

– Lotár a fejedelmem, Szonja pedig a párja. Majdnem egy éve velünk él. – A gépiesen elhangzó mondat hatására egy termetes szikla gördült le a szívemről.

– Jól van?

Csobor lassan bólintott, majd közelebb húzódott. Úgy tűnt, már nem csak a mivoltom rejtélye mozgatta meg a fantáziáját.

– Azt mondod, megérzed a jelenlétünket – tapogatózott. – Akad valami különös testi jegyed? Plusz ujj, fog, vagy anyajegy?

– Mikor fogszabályozásra jártam, ki kellett húzni két fogam, mert harmincnégy volt összesen. Meg van egy fura anyajegyem egy nem publikus testrészemen. – Felvont szemöldökkel, kihívóan nézett rám. – Itt nem fogom megmutatni!

– Aba, van még kiadó szobád az emeleten? – fordult a pultoshoz, aki vigyorogva kacsintott egyet.

Itt volt az ideje, hogy kellőképp ledöbbenjek. A két pasas régi cimbora lehetett, összejátszottak ellenem, sőt, Csobor a kőkorszaki szaki álarcát levetve a környék dzsigolójává nőtte ki magát egy szempillantás alatt. Én csak játszottam a nagylányt, mint mindig, amikor idekeveredek, de a férfi nem beszélt félre, be akart cserkészni. Lepörgött előttem huszonegy évem éhínséges pasiállománya, majd latba vettem azt, hogy egy ilyen szabadszellemű és vad szellemhordozónak hány nővel lehetett már dolga. Eközben egy csábos vigyor mögé bújtam, egyébként meg úgy inamba szállt a bátorságom, mint még soha. Egyetlen tisztavérű sem nézett még rám potenciális szexpartnerként, maximum félvérekkel keveredtem pár órás románcokba.

A kíváncsiság és a kalandvágy nem a legjobb tanácsadó, mégis erősebbnek bizonyultak a rettegésemnél. Két perccel később Csobor már felfelé haladt a lépcsőfokokon, ujjaival a kulccsal játszadozva, én pedig követtem őt.

Elkalandozva megjegyezte:

– A táltosok leszármazottja lehetsz. Édesanyám, Iva is ért a varázslatokhoz.

– Jobban szeretem, ha boszorkánynak szólítanak – dohogtam, amin ő csak mosolygott, majd egy elegáns mozdulattal betessékelt az imént kinyitott ajtón, egyenesen egy spártai berendezésű bérszobába.

– Ma már te vagy az egyetlen sámánnő, akiben annyira összeadódtak az évszázadok alatt meggyengült vérvonal erősségei, hogy az látható is számunkra.

– Ez valamiféle bók? Nemrég még csak találgattad, mi lehetek – róttam fel neki, mire ő körözni kezdett körülöttem, kimérten, akár egy vadászó farkas.

– Mert nem akartam elhinni, hogy éppen a teremtőnk utódjával fogok összefutni a törzshelyemen! A boszorkányok ritka népségek manapság.

– Eddig ügyesen elkerültük egymást – csaptam fel az állam.

Nem szerettem, ha meg akarnak félemlíteni, bármi is legyen a célja.

– Nem igaz – ingatta a fejét a férfi. – Mindvégig rám vártál. Nem örököltem anyám jóstehetségét vagy varázserejét, ahogy a húgom se, ezért szükségünk van egy személyre, aki, ha az idő eljön, átveszi anyám szerepét. A törzsem kihalóban, de nem kívánok más klánból érkező nőstényekkel keveredni, viszont egy táltos már más tészta. Te leszel a gyermekeim anyja.

– Meg a jó büdös francot! – dörrentem fel. – Azt hiszed, te vagy az atyaúristen, hogy így elrendeled a sorsom?! – dobbantottam, majd a következő pillanatban már nyomtam is le a kilincset, hogy minél messzebb kerüljek a bolond farkastól.

Meglepetésemre nem követett, talán meghallott valamit, amihez nekem nem elég érzékeny a fülem, hiszen az ivó látképe jelentősen megváltozott, mire leértem az emeletről. A zene elhalt, a kocsmára kísérteties csend borult. Az asztalok felborogatva, a székek szanaszét hajítva, a korsók pedig üvegszilánkokra törve borították a padlót, sejtelmesen csillogó kristályszőnyegnek álcázva magukat. Lassú, óvatos léptekkel osontam le a lépcsőn, a falba kapaszkodva, miközben tekintetem ideges szakkádokat járt. Borsódzott a hátam, majd a hányinger is megtámadott, amikor az első lefejezett tetemet megpillantottam. Láttam már jócskán hullát, de ennyi vér még sosem borította, a belek meg a hasfal mögött bűzölögtek, nem előttem tekeregve.

Átléptem néhány csonttá csupaszított szellemhordozón, véres üvegtörmeléken, majd fellopództam a lépcsőn. A félig kitépett pinceajtó nyikorogva lengedezett a szélben, az utcán pedig ugyanolyan szörnyűség fogadott, mint lent. A mészárlás nem csak szellemhordozó áldozatokat követelt, gyanútlan, esti sétájukat töltő emberek is prédaként végezték. A tetemeket követve két utcasarkot rohantam felfelé az emelkedőn, mire észrevettem az egyetem szomszédságában egy tucat tajtékzó, habzó szájú torzszülöttet, ahogy néhány eszméletlen szellemhordozót hurcolnak magukkal.

– Állj, szemetek! – kiáltottam utánuk, amit rögtön meg is bántam.

A veszettek többsége meg sem hallott, tovább mászott a zsákmányával, de hárman felém fordultak vértől csatakos ábrázattal.

Luxként, a játék során egy halálos ütés is csak levesz az életenergiámból, vagy ha ki is purcanok, újraéledek és kezdem a mentési ponttól. A valóságban nincs ilyen lehetőség, csak a jó öreg halál.

A gyógynövényekről szerzett tudásom, de még a harcművészet sem húzott volna ki a csávából, mert az éles karmok és fogak egy pillanat alatt összeroppantottak volna, ha közelharcra kerül sor. Nem voltam tanult, sem olvasott, csak az elementáris erőmben bízhattam.

Az erdő felé igyekeztek, ezért mereven koncentráltam, hogy létrehozzak egy láthatatlan válaszfalat előttük, ám ekkor megkaptam az első pofont. Métereket csúsztam a macskakövön, megreccsent egy bordám, és felhorzsolódott a fél oldalam, de rögvest vissza is adtam a csapást a telekinézis segítségével. Ketten ugyanolyan szépen repültek, ahogy az előbb én is, ellenben a harmadik immúnis volt rám. Fénykorában pap lehetett, mielőtt a kór megtámadta az elméjét. Fizikálisan nem tűnt sokkal erősebbnek nálam, de éreztem a taszító energiákat, amik belőle áradtak. Tehetetlen voltam ellene, hátrébb kúsztam abban az ütemben, ahogy ő közelített. A másik kettő is talpra pattant, vérszomjasan, vicsorogva rohantak felém.

Csak egy elterelő hadműveletre futotta az erőmből és a tehetségemből: belekapaszkodtam a földbe, az megremegett alattam, a betonút töredezni kezdett, a rések közül pedig sötét por tört elő. Nem tudtam, miért és nem tudtam, hogyan, de az anyaföld segítségét kértem, aki válaszolt nekem. Apró rügyek, ágak bújtak elő, és tekerték körbe a támadóimat, a fákká növő jelenések között pedig nedves, sűrű köd nőtte ki magát. Az orromig sem láttam, ahogy remélhetőleg ők sem.

A következő pillanatban sikolyokat kapott hátára a szél, csontok törtek, inak szakadtak, majd vér fröccsent az arcomra. Visítva, zihálva ugrottam fel, és futni kezdtem. Útközben eldobtam a magassarkút, sőt feltéptem a kisestélyi szoknyáját is, hogy ne gátoljon a rohanásban, mégis kevésnek bizonyult. Egy kar kapott utánam, és felrántott. A szellemhordozó lóháton ügetett, maga mögé ültetett, a kardja élén vörös lé tündökölt, a szeme pedig feketén villódzott, amikor hátrapillantott rám.

– Jó trükk volt az a fal – kezdett bele a harcos, miközben vágtára fogta a csődört. – Nyugi, a fejvadászok többsége hamarosan magához tér és kutya baja sem lesz!

– A veszély elmúlt? – rebegtem kérdőn.

– Tettem róla.

– Akkor le is tehetnél – ajánlottam Csobornak.

– Én meg nem állok! De ha van merszed, nyugodtan ugorj!

– Ez valami ódivatú leányrablás?! – Kárörvendően felnevetett, szarkasztikusan, megalázóan.

– Nem kell többé eltitkolnod, mi vagy valójában – vigyorgott. – Szonja örülni fog neked.

A lényem egyik oldala ujjongott, hogy újra láthatja elveszett barátnőjét, és valami olyan részese lehet, amire mindig is vágyott, ám a másik még ódzkodott az erőszakos férfi durva közeledésétől. Mégis elhatározásra jutottam: ideje leverni a láncokat, amelyek eddig gúzsba kötöttek és titkolózásra kényszerítettek.

Egy kérdés maradt csupán: anyámnak hogyan magyarázzam meg, hogy szó nélkül lakcímet váltok?

Az illusztrációt Szilágyi Heléna készítette

A novella a Bosszorgányos pályázat második helyezett írása, megjelent a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház első, Kalandok és kalandozók című kötetében a SpiritArt Kiadó gondozásában, 2015 áprilisában.