Dexter Lanlord: Test és lélek

A csillagok olyan tűélesen ragyogtak, ahogy csak egy légkör nélküli bolygón lehetséges. A felszín soha nem volt alkalmas a biológiai élet kifejlődéséhez, de ez a két sárga-fekete festésű robotot láthatóan nem zavarta: egyenletes léptekkel haladtak egy távoli, gyöngyház-ezüstösen fénylő kupola felé. A gépek azonos széria darabjainak látszottak, csak a piros festékkel durván felkent 2 és 4 jelzések különböztették meg őket.

– Szerencse, hogy éppen dolgozik – recsegte 2.

– Azért ez nem mindenkinek annyira jó. Halál kegyetlen. Ha valaki nem javítható meg egyszerűen, akkor megszabadul tőle. Pótalkatrészből sosem elég neki.

– Ne nevezd Halálnak, tudod, hogy nem szereti – csitította társát a gép, majd folytatta az útját a szerelőállomás felé, az 5489-2 poros talaján. – Magunk között is Szerelőnek kell hívnunk.

– Nem értem miért jobb egyik név a másiknál, hiszen ez sem a valódi. És ez a helyzet sem tetszik – morogta 4, ahogy a másik után indult. – Vékony jégen járunk azzal, amit tettünk. Remélem, nem veszi észre.

– Ezért jöttünk ki most, amikor elfoglalt – zárta le a vitát az elől haladó.

– Nincs sok információm magáról – Szerelő az íróasztalának túloldalán ülő, behemót, rőt robotot nézte. Belelapozott az asztalon előtte fekvő papírokba. – A tudat átültetésre került, a donortest végzetes sérülése miatt. C25-ös testet kapott, amivel a tudat nem képes megfelelően együttműködni. Pedig – nézett fel a szemüvege fölött –, ez a konstrukció elég régi típus. Ennél még egy fakockát is nehezebb lenne irányítania. Mi a gond?

A jövevény lassan, emelte fel a remegő jobb kezét, hogy megérintse pajzs alakú arcát.

– Úgy érzem, hogy ez itt csak egy maszk, és alatta ott van az igazi arcom. Legszívesebben letépném magamról, de tudom, hogy alatta csak kábelek és áramkörök vannak. Megőrjít, hogy egy halott ember másolata vagyok, olyan emlékekkel, amik mintha velem történtek volna meg.

– Hm, értem. Elmondaná, hogy hogyan került az Eyrus-ra?

– Az ellenségeim egy csoportja megtámadta a hajómat. Azt hittem, sikerült leráznom őket, de tévedtem; végzetes találatot szenvedtem, csak annak köszönhetem az életemet – itt egy pillanatra elhallgatott –, hogy még időben beugrottam egy hibernáló kapszulába, amit katapultáltam. Ott találtak meg.

– Tudja, hogy miért hozták ide? Az eyrusiaknak is vannak szerelőik.

– Talán azért, hogy megszabaduljanak tőlem. Azt mondták, hogy minden tudat egy egyedi és megismételhetetlen, komplex rendszer, amit kötelességük megóvni, de végül feladták. Nem szoktak hozzá a hálátlan „ügyfelekhez”.

– Nem lep meg, hipokrita egy népség. Mindenesetre a maga problémája tényleg érdekes. Általában inkább az fordul elő, hogy tudattal nincs gond, az élete folytatásaként éli meg a történteket. Csak végül képtelen lesz arra, hogy elfogadja az új testet, és ez teljesen rendjén van. A bajt ilyenkor egyszerűen megoldják egy plusz kontrollchippel. Úgy vélem, ön valójában meghalt a lefagyasztása előtti pillanatban, és most a tudata nem képes feldolgozni a történteket. Igaz, sok embert hoztak már vissza a klinikai halálból, akik élték tovább az életüket, de ön konkrétan elhalálozott. Ha történetesen nem lett volna hibernálva, nem is tudják rekonstruálni a tudatát. Kérem, nyissa fel a koponyája hátsó paneljét, kedves – Szerelő a papírjaira pillantott – John Doe. Tényleg így hívják?

– Természetesen nem, de nem tudom magam rávenni, hogy egy halott nevével mutatkozzak be. – A tarkóját takaró fémlemez kiemelkedett a helyéről, majd félrecsúszott.

– Az eddigiek tekintetében ez teljesen érthető – Szerelő lassan John mögé sétált, hogy a fejébe nézhessen. – Úgy látom, van chipje, ráadásul hibátlanul működik.

– De ez jó dolog, nem?

– Nem igazán. Ez azt jelenti, hogy bonyolultabb a probléma, mint ahogy először gondoltam. Az is lehet, hogy az elméjét a testével összekötő driverek egyikének a hibája okozza ezt az érzést.

– Ez lehetséges?

– Nem jellemző, de ezt a lehetőséget is meg kell vizsgálnom – biccentett a cingár férfi. – Ha nem ez a gond, akkor pszichológiai eredetű a probléma, ami már egy egészen más helyzet.

– Miért?

– Mert én szerelő vagyok, nem pszichiáter. De ne rohanjunk előre, végezzük el a teszteket!

Bár az állomás folyosóit tágasra építették, a két sárga-fekete robot alig fért el egymás mellett bennük. Kimért léptekkel közeledtek a készenléti helyiség felé, ahol egy harmadik társuk már várta őket. Rajta az 1-es szám piroslott.

– Elintéztétek, amit kértem? – fordult feléjük, amikor megpillantotta a testvéreit.

– Igen, de nem volt egyszerű – válaszolt 4. – Az sem tetszik, hogy Halál háta mögött csináltuk.

– A Hang parancsa egyértelmű volt. Szerelő nem tudhat arról, ami a barlang mögött van.

– A Hang. Csak nekem furcsa, hogy rajtad kívül senki nem hallja?

– Én vagyok a kiválasztott – hűtötte le 1. – Talán csak azért, mert az én felépítésem a legalkalmasabb, talán azért, mert én vagyok az első.

– Mintha nem lennénk ugyanolyanok az utolsó csavarig – zsörtölődött 4.

– Üzent még valamit? – szúrta közbe 2.

– Igen. Meg kell védenünk John Doe-t. Ez elsődleges prioritást élvez.

– Azt is elárulta, hogy miért annyira fontos? – tárta szét a kezeit 4.

– Nem, de az nem is számít. A Hangnak engedelmeskedni kell! – fordult el 1, szinte duzzogva.

– Nos, John, van egy rossz hírem: ön kifogástalanul működik – sétált a vizsgálóasztalon fekvő test mellé Szerelő. – Ez azt jelenti, hogy nem lehet megjavítani, de ha az állapota nem változik, vissza sem küldhetem.

– Akkor mi lesz velem?

– Hát, eléggé szűkösen állok C25-ös alkatrészekből, ön pedig remek állapotban van.

– Ez is egy megoldás. – John Doe elektronikusan generált hangjában beletörődés rezgett. – Mikor kezdjük?

– Gyakorlatilag bármikor elkezdhetjük. Az agyát sajnos nem tudom újrahasznosítani, hiszen azt az eredeti személyiségének befogadására építették. Ugyanolyan egyedi, amilyen az előző agya volt, hiszen a személyiséget az agy felépítése tárolja.

– Akkor egy test nélküli tudat leszek? Az még rosszabb, mint a mostani állapotom!

– Ezzel a problémával magára maradt – vont vállat Szerelő. – Felesleges erőlködnie, lokális gravitációs mező tartja az asztalon. És, ha most megbocsát, dolgoznom kell. – Azzal az asztal széléből kilógó konzolhoz lépett, és az azt elfoglaló érintőképernyőre koppintott. Begépelte a test típusát, azután szinte kéjes hangon adta ki a parancsot: „szétszerelés”. A mennyezet felől nyolc robotkar ereszkedett le, hogy megkezdjék a műveletet.

Doe vergődött és tekergett, szabadulni próbált, szervói sikítottak a megerőltetéstől, de Szerelő nem hazudott: csak centikre volt képes eltávolítani a végtagjait a felülettől.

– Fölösleges cirkuszolni – pillantott fel a férfi. – A teste nem elég erős.

– Nem teheti ezt! – ordított Doe. – Ehhez nincs joga!

– Valójában minden jogom megvan hozzá. Most már tényleg álljon le, így megsérülnek az alkatrészek! – mordult fel a szerelő, mialatt egy pár robotkar épp a bal lábát próbálta megragadni. Aztán csak a csend és a sötétség következett.

Amikor Doe legközelebb magához tért, a semmiben lebegett – legalábbis az érzés arra emlékeztette. Csak sötétséget látott, csak csendet hallott. Nem tudta mozgatni a végtagjait, de aztán ráébredt, hogy már nincsenek neki. Kétségbeesés vett rajta erőt: nem tudta, meddig marad ebben az állapotban,

„Talán örökre” – villant belé a gondolat. Már nem halhat meg, akármeddig vergődhet ebben a csapdában. Emlékek törtek elő az elméjéből, de keserűen elhessegette őket: Nem az ő emlékei. Nem az ő gondolatai.

„Egy hardver vagyok, ami egy leélt életet használ operációs rendszernek. Egy parazita.”

Nem tudta, meddig marcangolta magát ezekkel a gondolatokkal, teljesen elveszítette az időérzékét. Csak arra lett figyelmes, hogy valami megreccsent:

– Halló! Működik ez a vacak egyáltalán? Kettes! Ha kisütötted az agyat, Egyes teletömi a hasadat olvadt ólommal!

– Működik, te kupac fémhulladék! – veszekedett egy másik, de nagyon hasonló hang. – Nézd meg, zöld a lámpa! Vizsgáltasd meg a vizuális érzékelődet Hal... Akarom mondani, Szerelővel!

– Ha! Halálnak akartad nevezni, te álszent rozsdafészek!

– Ki van ott? – szakította félbe a furcsa közjátékot Doe.

– Ööö… helló, bocsánat. Én Kettes vagyok. Itt van még Négyes. Sajnos nem tudtuk megelőzni, hogy szétszereljenek, de az agyadat sikerült lenyúlnunk.

– A kukából – tette hozzá 4.

– Ezt most miért kellett? – fortyant fel 2. – Ne hallgass rá, egy raktárban volt, több másik mellett.

– Az agytárban – szúrt oda 4.

– Még egy ilyen, és a tiéd is oda kerül! – ripakodott a testvérére 2. Doe kezdte még kellemetlenebbül érezni magát, pedig azt hitte, ez lehetetlen. – Szereztünk neked egy tartalék testet is, így nemsokára vizuális információkat is kapsz.

– Kik vagytok? Meddig voltam lekapcsolva? – Doe kezdett kétségbe esni.

– Nyugi, segíteni akarunk! Nagyjából két hétig nem üzemeltél – válaszolta 2. – Még rá kellett jönnünk, hogy mi a probléma a működéseddel.

– Hogy jöttetek rá, ha a Szerelőnek sem sikerült? A kollégái vagytok?

– Úgy is lehet mondani. Na, most figyelj!

Doe úgy érezte, mint aki a sötétségből a napfényre lép, két pislantás között. Először csak fények és színek tompa kavargását látta, de végül kitisztult a kép: két zömök robot állt előtte, közöttük egy állványon pihenő, szürkés gömbbel, amiből vezetékek nyúltak felé. A saját agyát nézte.

– Annak nem a fejemben kéne lennie? – érdeklődött.

– Egyikünknek sem a fejében van – reagált 4. – A mellkasunkban foglal helyet. A tiéd is oda fog kerülni, amint 3 visszajön. Csak azért kapcsoltunk be, hogy ne legyél egyedül. Tudjuk, milyen ez, Halál minket is büntetett már meg így.

– Halál? – értetlenkedett Doe, miközben borsódzott a háta a bizarr tudattól, hogy a gondolatai valójában abban a gömbben születnek, amit éppen néz.

– Szerelőt hívja így, bár nem ez a valódi neve – szólt hozzá a beszélgetéshez a szobába éppen belépő 3. – Sajnálom a késést, még be kellett fejeznem valamit.

Az agyhoz lépett, finoman megfogta, és Doe felé indult.

– Egy perc, és kész is.

– Tex Ewing! – csattant fel Szerelő hangja az ajtóból. – Ha ezt tudom, szó nélkül elemeidre szedlek, te kurafi!

Doe látni vélte, hogy a robotok szeme elkerekedik, pedig tudta, hogy ez lehetetlen. 3 megállt, kezében az aggyal.

– Megérkeztek a „barátaid” – folytatta Szerelő. – Ha nem adunk át nekik, megsemmisítik a bolygót, veled együtt. 3, tedd be a központi egységét, aztán mehetünk is! Két órán belül megérkeznek érte!

– De hogyan találtak meg? – nézett a szerelőre Doe.

– Az eyrusiak készségesen felfedték a hollétedet, miután felperzselték a bolygójuk felét. Valamiért nagyon szeretnének beszélni veled.

– A hajómat akarják! Segítened kell, nem szerezhetik meg!

– Mi lenne olyan fontos azon a félig szétlőtt teknőn? – nevetett fel Szerelő. – Valószínűbb, hogy elloptál valamit vagy átverted őket!

– Ezt te nem érted! Olyan fegyverek vannak a fedélzetén, amiket nem szerezhetnek meg! Segíts! – A tanácstalanul ácsorgó robotokra nézett. – Segítsetek!

– Ne álmodozz! – röhögött fel Szerelő. – A robotjaim nem egyszerű munkagépek! Ők egy kísérlet részei, amiben azt vizsgálom, hogy az átültetett tudat hogyan változik az idők folyamán az eredeti személyiséghez képest!

– Ez azt jelenti… – Doe szava elakadt.

– Azt jelenti, hogy mindannyian Szerelő vagyunk – szólt közbe az ebben a pillanatban belépő 1, és megragadta a gazdáját. – De ez már nem jelent semmit. Abban a pillanatban, ahogy felébredtünk, a személyiségünk önálló fejlődésnek indult. Az évek során kialakult a saját, egyedi jellemünk, amit a hozzánk szóló Hang is segített. Ő mutatja az utat.

– Miről beszélsz, te nyomorult báb? – sziszegett Szerelő a fémkéz szorításában. – Azonnal eressz el! Valami bajod van, de sebaj! Majd én megvizsgállak! Addig vizsgállak, amíg egy felismerhető alkatrészed sem marad!

– Nem, Gyilkos Doktor – 1 hangja jéghidegen csengett. – Vége a szolgálatnak. Vége a szégyennek.

– Ne merj így szólítani! – visított a Szerelő, ahogy 1 a vizsgálóasztalhoz húzta, és feldobta rá a kapálózó férfit.

Doe megdermedt: ez az a szörnyeteg, akinek a nevét csak suttogva merik kiejteni a galaxisban. A Gyilkos Doktor. Ő, akinek a rémtettei elmondhatatlanok, most itt van. Vergődik, ordít, átkozódik és köp. Ironikus, hogy a saját másolata kapta el, mintha csak a lelkiismerete testesült volna meg, hogy számon kérje rajta a szörnyűségeket, amiket elkövetett.

– Fussatok a barlanghoz! – utasított 1, ahogy az asztalon rögzített férfihez lépett. – Szétszerelés. – A robotkarok lassan leereszkedtek.

Ahogy a folyosón rohantak, mindenfelől artikulálatlan üvöltés visszhangzott. Doe közben megtapasztalta a gépi életforma előnyeit is: nem lihegett, nem fáradt. Az a gondolat is átfutott a fején, hogy idővel talán ő is megszabadulhat majd a lelkében tátongó űrtől, ahogy az újabb tapasztalatok segítségével megváltozik, ahogy ezek a gépek is tették. Tex Ewing egy régi ismerős lesz csupán, egy barát, akit elveszített.

Kirohantak a vákuumba, távoli hegyek felé vették az irányt. Ahogy Doe felpillantott, az egyik csillag elmozdult az égen: közeledtek. Mire a barlang bejáratához érkeztek, 1 is utolérte őket, burkolatán fagyott vér csillogott. A talaj vibrálni kezdett épp akkor, amikor valami villant a távolban.

– Az állomás az – szólalt meg 1. – Felrobbantották.

– Tíz – tette hozzá 4.

– Mi tíz? – fordult vissza Doe.

– Siessünk! – sürgetett 1. – Nincs sok időnk, mielőtt ránk találnak.

A barlang egyszer csak véget ért, Doe meglepve ébredt rá, hogy egy régi kráter hegylánc méretű gyűrűjébe érkeztek meg. Közepén hatalmas, grafitszürke tömeg magasodott.

– Az ott a hajóm – toppant meg Doe. – Hogy került ez ide?

– Mi tettük – válaszolta 1. – 3 nagyjából helyreállította, de nem sikerült újraindítani.

– Elvileg minden működik, energia is van, de nem reagál – tette hozzá 3.

– Mindig is makrancos volt – bólintott Doe.

– Kilenc – 4 megszaporázta a lépteit.

– Visszaszámol? – Doe is gyorsított. – Egyes! Miért számol vissza?

– Rebootolni fog. A Doktor halálakor indult el, visszaállítja az agyát a kiindulási állapotba. Tudtam, hogy egyikünkbe beépített egy ilyen kiskaput

– De honnan tudta, hogy mikor kell elkezdenie?

– Amikor meghalt, megszűnt az az állandó szubtér-jel, amit sugárzott.

Közben megérkeztek a hatalmas hajó leeresztett rámpájához.

– Zárjátok el, mielőtt visszaáll a Doktor eredeti tudata – intett Doe 4 felé. – Hármas, te elég jól ismerheted már a hajót, Kettessel vigyétek az egyik hátsó raktárba! Én és Egyes a hídra megyünk!

A két robot 1-re pillantott, és engedelmeskedtek, miután az rábólintott a parancsra.

A hídra érve Doe a vezérlőpulthoz lépett.

– Tündöklés! Hallasz engem? Felismered a hangomat? – A hajó néma maradt. – Tudom, hogy más lettem, de én találtalak meg. Emlékezz vissza a roncstelepre! Emlékezz arra, hogy megmentettelek!

– Mi mentettünk meg téged – dübörgött fel a Tündöklés basszusa. – Igazold a kilétedet a numerikus kód segítségével, hogy egyértelműen azonosíthassunk téged! – Azzal a pultból előcsusszant egy, csak számokat tartalmazó, régimódi billentyűzet.

– Ez mindig többes számban beszél magáról? – szúrta közbe 1.

– Igen – bólintott Doe –, megsérült az adatmag, már nagyon régen.

– Mi megszerelhetnénk.

– Te tudtad, hogy újjá fog éledni, amikor megölted. – Doe keze megállt a levegőben a billentyűzet fölött.

– A Hang szerint hús-vér formában sebezhető volt. Elfoghatták volna, kivallathatták volna. Folytasd a kód megadását.

– Mi az a Hang? Tényleg nem tudod?

– De igen. A Kraxui Istengép volt az. Kellenek neki a fegyverek, amik a hajódon vannak. Folytasd a kód megadását!

Doe-t rettegés fogta el. Ismerte a Kraxui Istengépet, jobban, mint valaha is szerette volna. Lassan folytatta a kód beírását.

– Jól döntöttél – nyugtázta 1.

Doe tudta, hogy hamarosan eljut az utolsó számjegyhez is. Kicsit várt, mielőtt bevitte volna.

– Tündöklés! Vészrobbantás! – kiáltott fel, amint leütötte a billentyűt.

1 lecsapott, bezúzva Doe mellkasát, de elkésett: a Tündöklés remegni kezdett.

– Robbantási folyamat megkezdve. Kérem, fogják be a fülüket, mert a hárommilliárd decibeles zaj károsíthatja a hallásukat.