Sren Tilesh: Helló, mi?

18+

Megdöccensz, haver, itt kurvaisten, hogy megdöccensz! – hát ki a tököm ne kapna röhögőgörcsöt, egy alakon, akinek lerohadt az orra?! Szürke húscafatok lógnak ki a vaskos kötés alól a visszapillantóban. Meg takony, arról el ne feledkezzünk már, az is kidugja, csigabiga, gyereki, vehehhehe!

Mit tom’ én már, mit álmodtam. Vezettem hazafelé kukksötétben, szólt a zene – na, mit, zene?! Valami zaj. Valami túlfűtött picsa hitte azt magáról, hogy kurvára énekesnő. Ó-óhh, úúúh-OÁÁÚúhhjeejeee, jeee, béjbe-béjbe – hogy tolná fel magának a jópofinak hitt fonetikus „angolját” szárazon, baszd meg, merthogy a végeredmény leginkább párzó szuka vinnyogásához hasonlított, akit épp piszkosul megcsinálnak hátulról.

Több éjjeles műszakon voltam túl, és rohadtul nem vigasztalt, hogy majd most lesz egy vasárnapom. Sokra megyek vele, mikor a nap első felét átalszom, a másikat meg zombimód tántorogva vészelem át – mire felébrednék, már hétfő, mehetek megint dolgozni.

Dolgozni, hova is? Gyár, külterület, kamionok, beérkeztetés, lokáció és egyéb imponáló műrizsa, hagyjuk is ezt a részét! Ha az igazat akarod: konténerek, pinceszag, patkányok, sötétség. Reflektorok hidegkékje meg ostorlámpák narancssárgája vág az esti vagy a hajnali párába, idővel mindegy, melyikbe, mind a kettő fekete, mint az ördög seggelyuka.

Tizenkettő-huszonnégy, huszonnégy-negyvennyolc, tököm se tudja már, egy idő után nemkicsit folyik össze, meg különben is, mindig van miért cserélnünk a kollégákkal, aztán meg nem tudod, milyen nap van, de azt se, milyen napszak – állandóan fáradt vagy, állandóan sötétben jössz, mész. Helló, mi?

Aztán haluk és álmok maszatolják a szélvédőt hazafelé. Az üveget, amelyre másodpercenként fagy rá a nyári szélvédőmosó, amit még nem volt időd lecserélni télire.

Álmok… és röhögés.

Mert bohóc vagyok. El nem hinnéd rólam, de van humorom. Mondjuk ritkán szólok be, de akkor olyat, hogy a többiek vinnyognak a röhögéstől. Néha velem röhögnek, néha rajtam. Hol érdekel? Tán nem egy röhögnivaló bohóc mindenki? TE is az vagy, baszd meg. Na, mindegy, ebből csak azt akarom kihozni, hogy képes vagyok a szélvédőre kent halukon is röhögni. Érted, mikor már totál kivagy, az olyan, mintha be lennél baszva. Módosult tudatállapot. Mondták a rádióban.

Volt múltkor az az összetömörödött, nyirkos doksikupac az egyik raklap-ketrec sarkába gyűrve. Büdös volt, puha és hideg, mint egy szarrá ázott patkánydög. Kihúztam onnan, beleolvastam – reflexből, mert hátha a Beszállító Szent Papírja, érted, hivatalból mindent el kell olvasnom. De akkor már gecire kivoltam. Lehetett hajnali három körül, sokadik éjszaka, azt se tudtam, hogyan hívnak, és a betűk, hát a betűk mintha felfolytak volna az ujjaimba, érted?

Zsibbadt a kezem – kint mindig hideg van. Fájt a lábam – az acélbetkós bakancs mindig odabasz. Az orrom hegyét már nem is éreztem. Le fog fagyni, gondoltam. Majd azt mondom, begfáztab, tyerekek, aztán megnyomom az orrom, és dudálni fog, szőttem tovább a gondolatot, és idétlenül vihogtam közben. Próbáltam olvasni, kerestem a beszállító ismerős számkódját, de szitált a köd, összefolyt a szemem előtt a sok kriksz-kraksz, végül valami elementáris dühtől hajtva nagy ívben eldobtam a paksamétát – leszarom, hol köt ki, a lámpák narancs fényén túl, a szemetes konténerek közelében mindig dolgoznak a patkányok, majd azt mondom, nem találtam.

Ahogy eldobtam, a betűk mintha valami kondenzcsíkot húztak volna a vastagra ázott paksamétától az ujjaimig. Fura látványokat kreálhat ám a köd. Optikai illúzió. Mondták a rádióban. És bizseregtek az ujjaim. Biztos a betűktől feszültek. Na ja, a hideg is fura dolgokat csinál, és ez kurvára nem illúzió.

Leszedtük a pótot, aztán bementem, és elkezdtem leolvasni a motyót a csipogóval. Aztán hajtás-pajtás a gép elé, könyvelgetni. Ott már kezdett kiengedni a kezem, de ahogy vertem a műanyagot, a gombok, izé, a gombokra írt betűk néha színt váltottak az ujjaim nyomán. Pedig ez nem az a hiperszuper ledes, színváltós billentyűzet. Elvigyorodtam. Baromi vicces volt, vágod? Mint a lufik, vagy szappanbuborékok! Érted, ütök egy főmenüt, akkor kék-narancs. Begépelem, hogy „MX BE”, akkor zöld-lila-sárga-piros. Tökre jó volt így bekönyvelni, vihogtam magamban végig. Betti, mondom majd a lekérő csajnak, a színéről felismerem a jelszavadat. Vágod?! Színéről jelszót, haver, ez mekkora, hát komolyan besza-behu, mi?

Mindegy, nem is ezt akartam mondani. Hanemhogy hazafelé a szélvédő. Na, az durva. Szellemképes, vagy mi. Alakok meg lufik kúsznak rajta, kint ködből meg fagyból, bent párából. Ijesztőek lennének, ha nem lennének olyan röhejesek.

De a legszarabb a visszapillantó. Véreres szemű fószert mutat, aki vigyorog. És nagy az orra. Piroskafarkas, mi? Mehehhehh, vuhhúú, piroskafarkas! Mért olyan nagy az orrod, nagymama, mi?! Vehehhehe!

Röhögés, röhögés, a feszített – sőt, felrepedt, mert múltkor felrepedt, mondtam már? – ajkak mögül kivillan a fogsor.

Nem tehetek róla, hogy hegyesek a fogaim! Mikor én kölök voltam, még nem volt divat a fogszabályzó. Hegyesek a szemfogaim, mert kicsit befelé fordultak, ez ilyen volt világéletemben, bazmeg. Még szép is valahol. Szabályos. Most biztos azt hiszed, valami gyöngeőrült vagyok, aki farkasembernek képzeli magát. Hagyjuk is ezt a részét, hagyd a tinipicsáknak! Nem érted, hogy a fogaim mindig ilyenek voltak? Na, ugye! Baromság lenne akkor, ha azt próbálnám beetetni veled, hogy valami alakváltó vagyok, vagy valami más világból való lény, mi? Baromság! Más világból való, mi? Interdimenzionális. Mondták a rádióban.

Baromság. Egyszerűen ahogy idősödsz, pár dolog furává válik, a dögfáradtság miatt sokszorosan. Módosult tudatállapot, ez a neve, mondták – ott, ott, a rádióban.

Az van, hogy öregszek. Mindenki tudja, aki túllép a negyedik ikszen: még a szőrzeted is furán kezd viselkedni. Ha szerencséd van, csak fehér szálak vegyülnek bele. Ha nincs, akkor hullámosodik, sprőd lesz, meg vörösödik a pajesznál.

Színesedik. Mint a betűk. Na és?

Szóval néha homályosan – mondom, néha! – mondom, homályosan! – színes pajesszal, hülyén, de hegyes fogakkal röhögő pofát látok a visszapillantóban… Szemberöhög velem, és integet az ujjaival – helló, mi? –, mindjárt a káposztasaláta mellett. Félre ne érts, a „káposztasaláta”, az nálam a többit jelenti. Szóval minden mást, ami elkenődik a szélvédőn, érted.

De az orrom, az gáz, haver. Az tényleg gáz. Bohócorr. Tuti valami fertőzés, csak még nem volt időm eljutni bőrgyógyra. Állandó éjjeles mellett? Ne viccelj már, meg fogok szakadni a röhögéstől! Állandó éjjelesben hogyan, mikor? Nem bírok nappal felkelni, mert ha felkelek, később nem bírnék visszaaludni. Aztán akkor hogyan csinálnám végig a következő éjszakát, mi?

Leszarom. Csak nyugi, ne idegeskedjél már itten. Mit, hogy patkánydögök? Hát, öreg, mindig vannak. Tudod, gyár, külterület, szemetes konténerek, most mit ismételjem magam?! Mondtam az előbb, nem figyeltél? Hát persze, mert verekednek, aztán összemarják egymást, tényleg sok dögből hiányoznak darabok.

Fáj a lábam is. Igazából már rég műteni kéne. Olyanok a nagylábujjam körmei, mintha ereszcsatorna-darab lenne oda bevarrva. Íves, kemény, mindig az volt. Mindig, nem hiszed? Na, fogd meg! Csak itt a kezemen. Próbáld letörni! Nem bírod, mi? Aztán most képzeld el ugyanezt a lábamon. Ne tudd meg, vazze! Ez kurvaistenfasza, komolyan mondom! Ha rövidre vágom – persze félórás áztatás után –, akkor az a baj. Ha hosszabbra hagyom, akkor az. Begyullad, fáj… mindig fáj – te, hallod, már úgy összeszoktam az örökös fájdalommal…! Súlyos körömlemez-deformáció. Mondták a rádióban. Nem is ez volna a baj. Hanem hogy nőni érzem a lábom, vágod? De hát biztos a köröm, meg az állandó fáradtság, meg az illúziók. Meg hát, az acélbetkós odabasz, beledagad a lábod, ha kell, ha nem. Folyton úgy érzed, kinövöd.

Mit? Hogy holttest egy szemetes konténerben a szomszéd gyárban? Hogy állítólag nevetett, amikor kinyírták? Mit tudom én. Hötyögtek valamit a rádióban. Tudod, nálunk mindig szól a Helyi Szuperadó. Pont leszarom. Meghallom, amit meg kell. Sajnos a többit is – a viszketőpicsa-hangú csajokat, a vajazott hangú fiúcskákat. Öcsém, baszd meg, nincsenek húszévesek, de többet keresnek egy nap a vinnyogásukkal, mint te meg én egész hónapban. Szerinted?!

Beleharapnék valamelyiknek a karjába, ott, ahol összeér a vállával. Marcangolnám a gyönge papiruszbőrt ott, ahol a hajlat egy frissen borotvált, zsenge punci vágatára hasonlít. Istenemre – minden rothadó vigyorú, röhögő istenre mondom, élvezettel hallgatnám az üvöltést. AZ legalább őszinte hang lenne, nem ilyen nyögvecsinált, élvezős ühh-űhmm-oúú-áááúú-béjbe-béjbe.

Bocsesz, marhulok, hisz tudod. Érdes volt? Ne csináld már, csak nem dőlsz be, mint egy apáca a csuha sátorának?

A kötés? Már megint átvérzett? Picsába. Mindjárt lecserélem. Tudod, száraznak tűnt ez a kinövés vagy mi az orromon, és valahogy elhatárolódónak. Tökre vicces volt! Mintha nem is az enyém lenne. Mintha egy ilyen piros dudát húztam volna rá. Nem is éreztem, szóval fogtam egy pengét és… Jéézusfasza, dehogy! Csak megkapargattam. Fele lejött. Te! Nem ám rosszul leszel itt nekem! Semmiség. Nem fáj, és jövő héten tényleg elmegyek bőrgyógyra. Hetyke kis cickói vannak a doktornőnek, az ember legszívesebben beleharapna! De előbb beszólogatnék, vagy tudom is én, megcsikizném, hogy nevessen. Egy ilyen csini orvosnő biztos nem tud röhögni, csak nevetni, finoman, nőiesen. Kíváncsi lennék, milyen, amikor annyira nevet, hogy szinte abba se tudja hagyni. Miért, én a múltkor annyira röhögtem valamin, hogy felrepedt a szám kétoldalt. Mert állandóan ki van száradva a hidegtől. Aztán úgy nézek ki, mint akin húztak egy vigyorcsíkot rúzzsal.

De most megyek, haver, lejárt a munkaidőm. Kerülök egyet még hátra, hátha vannak dögök. Bekukkantok hozzájuk, érted! Helló, mi? Kukucs, drágicáim, ma hányan dobtátok fel a pacskert? Eltüntetem őket a sötétben… Aztán húzok haza.

Talán integetek majd, vigyorogva, lustán billegő ujjakkal – kukucs, csá, csövi, cimbora! – ha kilátok a szélvédőn… ki a lufik mögül. Talán szerencsém lesz, és nem reped fel a szám újra a vigyorgástól. Talán szerencséd lesz, és nem találkozunk holnap hajnalban is. Tudod, holtfáradtan meg minden… néha úgy érzem, nem vagyok beszámítható. Hát helló, öregem, helló, örültem én is! Fú, várjál, várj csak egy kicsit! Eszembe jutott egy vicc…