Trux Béla interjú - 2016. június

– Az Ünnepi Könyvhéten két megjelenő novelládat is dedikálod. Ez egy kis kikacsintás a következő regényed előtt?

– Így is felfoghatjuk, de nem volt szándékos. Igyekszem évente produkálni legalább egy novellát, ezúttal azonban nem készültem, mert gőzerővel dolgoztam az Eretnek című regényem befejezésén. Azonban úgy esett, hogy megkeresett Farkas Zoltán, a Főnix Könyvműhely tulajdonosa, hogy írjak a készülő Ajtók és átjárók című kötetbe. Megtisztelő volt a felkérés, képtelen voltam nemet mondani. Vancsó Évával a szerkesztés közepén jártunk, amikor üzent Szélesi Sándor az Ad Astrától, hogy írhatnék neki is valamit a Távoli kolóniák c. antológiába. Az ilyen kérésekre lehetetlen nemet mondani. Nehéz volt kilépni az Eretnek középkorából, stílust és műfajt váltani, de minden szempontból megérte. Szakmai gyakorlatként szintúgy, mintahogyan az Olvasók örömére is. Egyébként valóban jól jönnek ilyenkor a kisebb megjelenések, hiszen egy szerzőnek fontos, hogy a neve ismét köztudatba kerüljön az új regény megjelenése előtt.

– Az Ad Astra idei, Távoli kolóniák címet viselő novelláskötetében található az Otthon című írásod. Mondj róla pár szót!

– A sci-fi távol állt az aktuális lelkiállapotomtól, mert egész lényemmel a XIII. századi Magyarországra koncentráltam. Szerencsére Szélesi Sándor lökött rajtam egy nagyot, és onnan már könnyen ment az írás. Nehéz úgy beszélni róla, hogy ne áruljak el túl sokat, mert a téma már csak a kötet címéből is adódik. A történet egy távoli kolónián játszódik, egy fagyos felszínű bolygón, ahol a kutatók anomáliára bukkannak a jég alatt.

– A Főnix Könyvműhely Ajtók és átjárók című kötetében pedig A bánat könnyei jelenik meg. Ez az első fantasyd?

– Írtam egyet még valamikor középiskolásként, ami vagy bekerült az iskolaújságba, vagy nem − már nem emlékszem pontosan. Sőt, általánosban csináltam „lapozgatós” könyvet is. De elismert szerzőként valóban ez az első fantasym. Bár annakidején többek között Drizzt Do’Urden kalandjain, és a Dragonlance krónikákon nevelkedtem, szerzőként nem szeretek a klasszikusnak tekinthető sémákban mozogni. A bánat könnyei egy fiatal lányról szól, aki plátói vonzalmat táplál egy családos férfi iránt. Úgy tűnik, esélye sincs, ám ekkor egy vásári mutatványostól visszautasíthatatlan ajánlatot kap, amitől úgy érzi, végre a saját kezébe veheti a sorsát. De többet nem mondanék. Legyen elég annyi, hogy szívszorító történet.

– Általában a novellásköteteket kevesebben keresik, mint a regényeket. Szerinted miért van ez?

– Ha magamból indulok ki, akkor azért, mert jólesik elmerülni egy világban. Csodálatos érzés együtt lélegezni a karakterekkel, aggódni értük, és megélni az örömeiket. Ez semmihez sem fogható, és amikor véget ér, akkor nehéz elengedni őket. Azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül, ezért is népszerűek a többkötetes regények. Ugyanakkor én személy szerint imádom a novellákat. Tökéletes társaim egy kád vízben ücsörögve, vagy egy utazás során. Vagy csupán olyankor, amikor nincs időm többre. Egy novellát olvasva nem tudjuk, hogy mire számítsunk – és pont ez benne a jó, vagy éppen az elrettentő. Éppúgy lehet hangulattörténet, mint mélyen szántó pszichológiai impulzus, vagy pusztán „csak” szórakoztató írás. Nem tudjuk előre, és ez bizonyos élethelyzetekben visszatartó erő. Az embernek jobban meg kell erőltetnie magát, hogy felvegye a ritmust, és a szerző gyakran gondolkodásra, önismereti elemzésre, és a dolgok átértékelésére készteti.

– A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet, és miért az?

– Az utóbbi időben többnyire szakirodalmat olvastam. Ez nem olyan borzasztó, mint amilyennek hangzik, mert ha nem élvezném, nem csinálnám, vagy más témát választanék a regényeimhez. Na, pont ilyenkor jó egy novelláskötet.

– A közelmúltból melyik írásoddal vagy a legmegelégedettebb, és miért éppen azzal?

– Nem szeretek olyan munkát kiadni a kezeim közül, amivel nem vagyok elégedett. És ha én nem vagyok az, akkor az olvasótól sem várhatom el. A bánat könnyei és az Otthon két külön műfaj, ezért is volt nehéz kilépnem a saját világomból, hogy megírhassam őket. De éppúgy elégedett vagyok velük, ahogy az Eretnekkel is.

– Hogy állsz a készülő regényeddel?

– Befejeztem, a szerkesztőnél van. Apait, anyait beleadtam, minden szerzői tapasztalatom legjavát. Az Eretnek a XIII. századi Magyarországon játszódik, a főhőse pedig egy Domonkos-rendi novícius, aki inkvizítor mesterével azért jön az országba, hogy ellenőrizze a magyarság, és a közelmúltban letelepített kunok lelki és hitbéli állapotát. A fiatal fiú úgy lépi át a határt, hogy a magyarokról csupa rosszat hallott, és meglepődik, amikor ennek ellenkezőjét tapasztalja. A dolog pikantériája abban rejlik, hogy az Eretnek lényegében nem is regény, inkább útinapló. Egy középkori utazó kalandjai, annak minden stílusjegyével, mégis modern köntösbe öltözötten. A főhős egy számára idegen világban jár, ennek megfelelően beszámol az általa látottakról: a folklórról éppúgy, ahogyan a megélt kalandokról is. A kétkötetes Akkon után mást akartam, valami újat. Olyasmit képzelj el, mint Ibn Fadlan: Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról című írásában, amiből aztán a 13. harcos című film alapját képező regény is megszületett. Bár ez utóbbi már Michael Crichton munkája. Sokan kérdezik, hogy az Eretnek az Akkon folytatása-e? Nem az, de van kapcsolat a két történet között, ami majd a második kötetben csúcsosodik ki.

– Mik a közeljövőbeli terveid?

– Az Eretnek egy háromkötetes regény első felvonása, így ezt mindenképpen folytatom. De vannak közös terveink a Főnix Könyvműhellyel, és két, fiatalabbaknak szóló köteten is dolgozom.