Craz és Vihartáncos: ZomBerry interjú

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének az ajtaján egy tábla lógott. ZomBerry avagy kő-zene-kő’ – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a barbár támaszkodott és tűnődve figyelte a benti nyüzsgést.

– Nocsak, érdekel a zene? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos harcostól.

– Á, nem, csak remélem, most is lesz ingyensör! – vigyorgott rá Huk.

– Csak várd ki a végét! – mondta Wendolin a barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet foglalt a pulpituson a zenekar többi tagja mellett. – Üdvözlünk minden idetévedt lidércet, törpöt, gnómot, embert és embertelent, bohémot és rapszódikust! – köszöntötte a megjelenteket, és mosolyogva végignézett a teremben egybegyűlt vegyes társaságon.

– Nos, akkor vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros és a lányhoz fordult. – Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy énekesnő leszel?

– Ó, már egészen rókagyerek koromban! Kitűntem a többiek közül éles és igencsak megcifrázott vonításommal! A Sakál-vokál kórusba is felvételt nyertem, versenyt vonítottam pár farkaslánnyal. Utóbb ők összeverekedtek a fene tudja miért, amikor előtűnt a szép telihold a felhők mögül, így egyedül maradottként meg is nyertem a versenyt. Utána még sokáig nem ragyogott rám a rókák mázli-csillaga, egészen addig, míg egy maneki-neko (akit csak manöken-cicának csúfoltak) a mancsom közé nem kaparintatta a ZomBerry banda hirdetését. Akkor úgy gondoltam, szerencsét próbálok!

– Melyik a kedvenc dalod?

– Majdnem mindegyik. Minden nótában van valami varázslatos, megfoghatatlan dolog, ami így, vagy úgy, de felemeli a lelket. De, talán az egyik kedvencemet jobban ki tudnám emelni a többi közül.

– Melyik az? Miről szól?

– A „Nem hörög a zombi, ha nem szúrja a nép”. Rendkívül tanulságos története van, ajánlom mindenki füle-figyelmére! – kacsintott egyet a lány.

– Miért énekelsz?

– Mert horgolni nem tudok.

– Szerinted előnyt jelent, hogy kicune vagy?

– Végtére is, hiszen becune nem lehetek.

– Mikor alakult a ZomBerry és milyen célzattal? – Ez a kérdés a vérfarkas basszusgitárosnak, Damiennek szólt.

– Cirka három éve, bár, ha dimenziókat és síkokat nézünk, lehet több, vagy épp rövidebb ideje is annak. Eredetileg amolyan sufni-tuning bandaként, a környezetünk életének megkeserítése végett ültünk össze egy manópálinkával megédesített éjszakán, de aztán rájöttünk, hogy ezt mi élvezzük, és hamar kerültek olyan elvetemültek, akik szintén.

– Hány hangszeren tudsz játszani?

– Eddig úgy kétszázon.

– Valóban? – lepődött meg a könyvtáros.

– Naná! Itt ez a basszusgitár, ezen tudok. Van belőle még három, mivel fogyóeszköz, néha elhasználódik, ha bevadulok. Ez eddig négy. Néha a közönség soraiban vadulnak be egyes, már nem szomjas egyének. Két hónapja a kék színű gitárom egy ilyen, túl lelkes rajongó fején használódott el. Azzal már öt darab. Az összes néhai gitárral együtt száztizenkilenc.

– Úgy értettem, tudsz-e más hangszeren is.

– Persze. A múltkor például hozzájutottam egy balalajkához. Kókuszpók kerítette valahonnan. Próbált beadni valami mesét, holmi összekapcsolt dimenziókapukról, meg kalandos utazásról, de tuti, hogy csak hülyített! Hiszen mindenki tudja, hogy a balalajkát itt találták fel, néhány heti járóföldre nyugatra, az Alajka hegység bal oldalán élő erdei elfek. Ők nyírfaágból faragják ki a hangszert, és törpejeti bajuszszálakat használnak húroknak. Bár amit a lökött varázsló a kezembe nyomot, az egy kicsit átalakított, vaskosabb zeneszerszám volt, egy basszusbalalajka.

– Ó, és végül kipróbáltad legalább?

– Dehogy! Meggátolta egy rakás kis kertitörpe, káoszra, meg elemi csapásokra hivatkozva, említettek istent is, zűrt is. Roppant zajosak voltak, így inkább odaadtam nekik, nyekeregtessék ők.

– Milyen dobosnak lenni? – fordult a kérdező most a trork felé.

– Höörgh! – válaszolta Brom, a nagydarab melák.

– Azt mondja, felelősségteljes pozíció, hiszen övé a legnagyobb hangszer – fordította Wendolin.

– Hörg – tette hozzá a dobos.

– Főleg a lábdob – folytatta a lány.

– Hogyhogy?

– Hörgörgörg!

– Hát úgy, hogy egyszerre két lábbal is kell dobolni, ez fokozott koncentrációt igényel, hiszen emellett már jár a két keze is. Aztán így nehéz odafigyelni, mi szalad épp a jókora talpa alá – mondta a kicune.

– Bruágh! – utálkozott a dobos.

– Nehéz megszabadulni az odaragadt, kocsonyásodott, száradt, vagy épp szétfolyt néhaik maradványaitól. Pláne, ha azok még csak félig holtak meg.

– Szólógitárosként nem hátráltat, hogy zombi vagy? – pillantott a könyvtáros Stinger felé.

– Akad, aki azt mondja, ahhoz, hogy szólógitáron megtanulj igazán jól játszani, egy élet is kevés. Így máris előnnyel indulok, bár vannak hátrányai is.

– Mik az előnyei?

– Nos, kérlek, a zombi-lét fölénye a szétesésben rejlik. Nem, amikor indokolatlan mennyiségű kobold-likőrtől látsz bányaüregi kis fekete lényeket, hanem fizikálisan. Olykor elhagyom ezem-azom a koncertek alatt, ez mondjuk erős handicap, viszont az ujjaim is fürgébben tudnak pengetni a vashegedűn – illetve beszerezhetőek pótujjak, akárcsak más részek. Ha beleélem magam egy-két szólóba, olyan túlvilágian tépve a húrokat, gyakran előfordul, hogy a húrok is tépnek, mondhatni a zene csontig hatol.

– Mi a hangsúlyosabb a dalaitokban, a szöveg vagy a dallam?

– Mint köztudott, ork nyelven nem ismerünk a közepesnél jobb dalszövegeket, mivel az összhatást erőteljesen aláássa a sok egy szótagos szó és két-három szavas mondat. Viszont az összetettebb nyelvekkel már könnyebb dolgozni: a lírikusabb dalokat tünde-nyelven írjuk, a vadabb, metálos részek törpül szólalnak meg, az ennél is keményebbek pedig a necro-mantrák. Csak vigyázni kell velük, nehogy megidézzünk egy-egy oda nem kívánatos, vagy hívatlan fellépőt is a színpadra.

– Höörgh! – vetette közbe Brom.

– Az csak véletlen volt. És most már tudjuk, nem mindegyik lenge öltözetű szárnyas lány felel meg háttér vokálosnak, pláne, ha khm, valaki összekeveri a katalógust egy grimoárral! De a kérdéshez visszatérve. Természetesen a mi dalszövegeink nem hasonlíthatóak holmi ork, goblin vagy zenemanó kornyikák szedett-vetett soraihoz. Ugyanakkor a szöveg és a zene együttes harmóniája adja ki mindazt az esszenciális összhangot, ami ahhoz szükséges, hogy a közönség elvarázsolódjon és kihozza belőlük is mindazt az elemiséget, amiből mi is táplálkozunk. Így fordulhatnak elő érdekes liezonok csakúgy, mint a jóízű bunyók – felelte a kicune.

– Úgy hallottam, hogy itt, a Száznevű városban akad egy olyan dombitörpe csapat, akik eddig minden koncerteteken ott voltak. Ők a rajongóitok keménymagja?

– Nagyon érzik a rock ’n’ rollt! – bólogatott hevesen fővesztés terhe mellett a zombi.

– Nekem nem tetszik, hogy minden koncert végére rokkant troll partit csapnak – csóválta a fejét Wendolin.

– Szerintem csak az ingyen sörért jönnek – jegyezte meg vakarózva Damien.

– Höráááághuááár!! – áradt meg Brom.

– Oda van a dombitörpékért ­– fordította Stringer.

– Ááááúúúöörrrrghhh!!!

– Ha ők nem is rajonganak értünk, én törp-rajongó lettem! – folytatta a transzlációt a rókalány. – Ahogy dobálják egymást, meg mást, fenomenális!

– Tényleg! – röhögött fel a vérfarkas. – Emlékszem, egyszer felhajítottak egy szerencsétlen gnómot is! Ott pattogott a dobszerkón, mindig azon, amit Brom épp püfölt!

– Milyen különlegesen kongott, minden egyes alkalommal, mikor a kobakján koppant az ütő! – kacagott a kicune.

– Jól tolta a pergő-játék alatt is! – vigyorgott az emléken a szólógitarista, majd bemutatta, mit ért ez alatt. Ezáltal enyhébben széthullott, ahogy elpantomimezte a jelenetet, ami nagyjából olyasmire hajazott, mint mikor egy rakás kis imp épp ott állt, ahol a sróf-orrú fúró-féreg fúr.

– Emlékeztek, mikor bent ragadt a két cintányér között? – vihogott Wendolin.

– Lehet azt elfelejteni? Bromnak onnantól dolga sem volt a cinekkel, gnómunk megoldotta a helyzetet! – törölte ki a hahotázástól megáradt könnyeit Damien.

– Sok időbe kerül megírni egy dalt? – vette vissza magához a szót a könyvek tárosa.

– Ezzel kapcsolatban akadt régebben egy érdekes kísérlet. Egy varázsló ismerősünk fogott párszáz próbagoblint – először végtelen számút akart, de a teremtő varázshoz nem volt elég alapanyag – és bezárta mindet egy barlangba. Közölte velük, hogy csak akkor engedi ki őket, ha írnak közösen egy Nyakonöntőt dicsőítő szonetett.

– És mi lett végül?

– Nyakonöntő nyakon öntötte őket egy hordónyi, parázsló sárkány-ganéjjal.

– Volt abban vízigyík-trotty is!

– Miért tett ilyet?

– Te nem tennéd meg, amikor az elkészült „remekmű” – mozgatta meg függőlegesen két keze mutató és középső ujját Stringer – végül úgy szólna, mintha egy különösen dühös és büdös csíkos morcsák épp azon keseregne, mivé lettek elvadult bolhái a harcos évek alatt megkopott, már-már csíkjavesztett bundájából?

– És ez csak a dallama volt! De az a megszövegezés mellé! – tette a homlokára kecses mancsát a rókalány.

– Nana, a szag is majdhogynem megegyezett – jegyezte meg Damien.

– A szöveg, az milyen volt? – kíváncsiskodott az örök-kérdező.

– Nos, legyen elég annyi, hogy a vámpírok kikeltek a kényelmes koporsóikból és önként karóba dőltek, aztán feléledtek és ismét tőrbe csalták magukat.

– Úgy hallottam, az egyik koncerteteken, a színpadon ledaráltatok egy élő mókust.

– Nem volt mókusdara. – A farkas a fejét csóválta. – Csak a füstgépbe repült bele egy denevér, amit megzavartak a gitárszóló magasabb hangjai.

– Kellemetlen – fintorodott el a kérdező. – Mik az elkövetkezendő tervek a jövőben?

– Én nemsokára tervezek elfogyasztani néhány korsó sört – felelte a gitáros rövid gondolkodás után.

– Höörgh! – hörögte rá Brom azonnal.

– Fenéket! Az a múltkor is sok volt! – fedte meg Wendolin.

– Huááh? – alkudozott a trork.

– Ó, basszus! – fogta fejét a basszusgitáros.

– Én nem cipellek haza, az élőholt biztos – tette hozzá a zombi. – Legutóbb is leszakadt a derekam!

– Haugh!

– Viselkedj, mert nem kapsz új dobverőket! – ráncolta homlokát a kicune.

– Hwroang – húzta fel az orrát Brom.

– További koncertek? Merre fogtok még bulit csapni? – konkretizált a könyvtáros.

– Itt a Próbagoblinban le van kötve négy fellépés a következő hetekben – válaszolt Damien.

– Nocsak, ennyire tetszett az előző koncert Nyakonöntőnek?

– Meg az aznap esti italfogyasztás megnövekedése – kacsintott a zombi.

– Ja, a dombitörpék kitettek magukért – biccentett a basszer.

– Új albumra számíthatnak az elvetemült rajongók?

– Ajj, bumm! – bólogatott a dobos. – Badabumm!

Mindannyian érdeklődve fordultak felé. Hosszú ismeretségük alatt ez már a második alkalom volt, hogy érthetőbb nyelven fogalmazott meg valamit. Bár épp emiatt nem tudták megfejteni, mit is akart ezzel a trork mondani. Brom a kérdő tekintetekre csak a vállát vonogatta. Sorozatban.

– Persze, hogy lesz! – Wendolin, míg kincstári mosolyt csillantott a könyvtáros felé, az egyik kezét Brom vállára tette. E tette eléggé látványosra sikeredett, tekintve, hogy közöttük ült Stringer és Damien. A trork azonnal abbahagyta a vállról indított rángatózást.

– Jelen pillanatban a Száznevű város mitológiáját, furcsábbnál különösebb mítoszait, legendáit kutatjuk és dolgozzuk fel – vette át a szót Damien.

– Hogy miket találtunk eddig! – csapta össze a két kezét Stringer. Aztán momentet kérve felállt megkeresni a szanaszét repült végtagokat.

– Az biztos! Például, tudtátok, hogy az a baromi nagy hegy, ott a határvidéken rejt egy ősi átjárót? Az az átjáró egy szigetre nyílik. És hogy azon egyszer egy, a szigeten élő hatalmas lény próbált meg áthatolni, mikor odapisilt és ezzel életre keltette? De olyan hatalmas méretekkel rendelkezett, hogy nem tudta magát átpréselni sehogyan sem. A térkapu pedig többszörösére tágult, hogy áteressze, ha már így megöntözték. Aztán miután sehogyan sem sikerült ezt kivitelezni, a térkapu egyszer csak bezárult, ezzel félbevágva a lényt. Hatalmas karmainak nyoma mind a mai napig ott ékeskedik!

– És Kókuszpók oda akar szervezni egy közös kirándulást!? – borzongott össze a zombi, miután a helyükre illesztette a kezeit. Elképedésében nem figyelte, hogy a sorrendet megcserélte, így a bal karján lévő jobb kezét csapta a homlokához, míg a jobb karjára helyezett bal keze fityiszt mutatott.

Wendolin felkapta erre a fejét, de több részletet nem tudott meg. Egyelőre.

– Dehogyis! Kókuszpók az alagsori pincéből indítja majd az expedíció-akciót. Kinek milyet. Ott is van hatalmas karomnyom, de azt még eddig senki sem fejtette meg, honnan származik.

– Mi lett a lénnyel végül? – kérdezte döbbenten az interjúztató.

– Megfeleződött. Az innenső felét meg kiprepra… kripe… kiper… kirperal…

– Kitömték – segített készséggel Stringer.

– Azt! Szóbeszéd szerint itt helyezték el valahol a Szolgáltatóházban, kezdetben azon próbálta ki a goblinokat Nyakonöntő. De eddig még senki se találta meg a felelényt, a goblinok meg mélyen hallgatnak.

A könyvtáros interjúztatónak integettek, miszerint ismét túllépte a kérdezési időhatárt. Ez persze a különterem őrén kívül – aki vadul csápolt felé, már nem első ízben, végül öklével még fenyegetőzött is – senkit sem zavart. 

– Nos, azt hiszem, hogy ideje utatokra engedjelek titeket, hogy készülni tudjatok és pihenni! Köszönöm, hogy eljöttetek és meséltetek nekem, a kicsiny közönségnek és majdani olvasóknak! De még mielőtt szétszélednétek…

A könyvtáros intésére négy felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki kezébe pohár került, és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.

Az őrrel Huk váltott szót, nyugtatási célzattal, több-kevesebb sikerrel. A kevesebb sikert látva Huk taktikát váltott. Ennek következtében már könnyedebben fecserészett neki egy kincsvadászatról, meg holmi bolond varázslóról. A vékony cerberusnak nem volt más választása, mint végighallgatni a százszor mesélt sztorit. Nehéz úgy ellentvetni egy lelkes és rohamosan ittasodó góliátnak, ha az ember fia grabancánál szögre akasztva lógicál a levegőben.

Megkezdődött az esti fogadás. Kókuszpók dedikáltatott egy kitömött macskát Wendolinnal, amit néhány dombitörpe érdeklődő arccal figyelt. A lány látta, hogy ezek azok a törpék, akik rendszeresen járnak a koncertjeikre, így intett a zombinak, súgott pár szót a fülébe, majd bocsánatot kért, és visszaadta az említett testrészt, ami véletlenül a kezében maradt. Stringer térült-fordult, majd ünnepélyesen átadott a törpéknek egy vadiúj léggitárt.

A dombitörpék meghatottan ölelgették a szólógitárost, a vigyorgó dobost meg egymást. Amikor egyikük a kicunét is ölelgette volna, támadt egy kis közjáték, és a zöld élőhalott koktélt kortyolgató könyvtáros elismerően bólogatott. Egyrészt finom volt a koktél, másrészt eddig még nem látott dombitörpét ilyen gyorsan szaladni.

Craz: 8 novella (nekem nyóc)

A mai napon megjelent a (milyen meglepő) nyolc novellát tartalmazó kötetem.

Szabadon letölthető az alábbi linkekről:

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_print.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_print_d.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_screen.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_screen_d.pdf

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_fixed.epub

Craz: 8 novella (nekem nyóc)_flow.epub

Tartalom:

Craz: Sellő

Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozat

Craz: Jegenye Brúnó, a vámpírvadász

Craz: A nappap

Craz: Harmincholdas Pagony

Craz és Kristálysólyom: A nagy zombifutam

Craz és Vihartáncos: ZomBerry interjú

Craz: Jegenye Brúnó, a zombivadász

Ha elolvastad és tetszett neked (vagy ha nem), és még a Molyon is szoktál szöszölni, jelezheted itt:

Craz: 8 novella (nekem nyóc)

Vihartáncos: Nem tehetsz mindenkit boldoggá; nem vagy póni

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermében ádáz csata dúl.

Kártyacsata.

Dombitörpék nem kicsiny csapata ordít efféléket, hogy:

– Drákot a kettesre!

– Anyádat oda!

– A mamát hagyd ki ebből, ő bubit vitt!

– Csapd le csacsi!

– Nem csacsi az, te öszvér, hanem póni!

Utóbbi bekiáltás Köbgyökkettőtől származik. A tét nem más ugyanis, mint a terem egyik, külön a számára kialakított sarkában egykedvűen szalmázgató éjfekete, mélybordó szemű póniló.

Ilyet ők még nem láttak a Száznevű város Négyszögletű kerek erdejének városbeli pontos másában sem, holott ott aztán lakott mindenféle színű póni.

De ilyen, mint ez az egy, még ott se. Ebben a teremben leltek rá, amint teljes sötétben szalmázgatott.

Valamilyen rejtélyes oknál fogva az összes, épp a helyiségben vadul tovább sörözgető törpének kellett ez a lény. Verekedéshez már a helyszínre lépéskor részegek voltak, így a lapcsatát választották.

S most épp Köbgyökkettő, az indulatos, de roppant kiváló kereskedő dombitörpe áll nyerésre.

Nem véletlen, Aradi Artemon nevű, profi kártyás mesterétől leste el a fortélyokat és trükköket – no meg a csűrcsavaros megjegyzéseit, és annál is virágzóbb káromkodásait.

– Félszerzetek tökét kéjesen cirógató, drága, aranybevonatos sajtreszelő! Tedd már be, Gyomivadék az utolsó lapodat, hadd üssem le a drák négyesemmel. A póni az enyém, Gyökök!

– Aztán, te onnan az asztal túlfeléről, honnan kancsítottál ide, hogy láthasd, milyen lapjaim vannak?

– Úgy, hogy fordítva tartod azokat, te tekeredő, tekervényes, búgó facsiga! Jó ideje a kártyák hátoldalán lévő mintát számolgatod!

– Mi az a facsiga?

– Mint az éti, csak fából!

– És miért búg?

– Mert még mindig a kártyáidra folyatod a sered felét! Azért!

– Ó, hogy az a fűzfán hegedülő, zombiidéző, éjjeleknek évadján felkukorékoló, elromlott kakas csiripelje meg!

Azzal Gyomivadék bedobja a kártyáit, a söre maradékával együtt, messzire reptetvén a korsót, majd kolosszális földrengést okozva leborul az asztal alá, és mély, hortyogós alvásba szenderül.

Kitör a már megszokott verekedés. Kinek a póni kell, kinek még sör, van, aki szórakozásból mos be egyet a szomszédjának.

Köbgyökkettő tolvajokat megszégyenítő surranással kioson a teremből, hóna alatt a maradék szalmát csócsáló, egykedvű patással.

Szegény kis dombitörpénk, nem tudja, hogy ezzel a tettével nagyot fordít életének Sorskerekén – s hogy merre fordul, azt még a vénségesen vén, pőre időre fittyet hányó, éjfélkor kakukkozó bubó se tudja.

Hazaérkezve, győzelme tárgyának meghagyja, legelésszen csak kedvére, este is van, sötét is van, majd a domb alá vájt otthonos kis lakban nekilát tervezni.

Képzeletében sok-sok haszon-ötlet váltja illúzióit, jobbnál tökéletesebb pénzszerzési módszerek fogannak meg és sorakoznak fel a megvalósításhoz.

Csak egy a gond. Nem tudni, miben is rejlik a póni-profit. Azon kívül, hogy egy sötét teremben akadtak rá, és hogy nem átlagos a kinézete, semmi sem derült ki róla.

Így hát Köbgyökkettő úgy dönt, megnézi magának a kicsiny patást és megpróbálja kitalálni annak különlegességét.

Kikémlelve az ajtón azonban azt kell látnia, hogy sehol sem látja kártyán nyert, majd ellopott szerzeményét.

Ellenben a halálsikolyok a nyomára vezetnek.

A közeli kis portán egy öregasszony él, Köbgyökkettő sűrűn látogat hozzá, mikor épp megfázás gyötri, és harminchat-hét fokos lázában már a saját sírgödrét készíti elő.

Lóhalálában rohan bő százötven métert.

Nem számít arra, ami látványul fogadja, le is dermed két lépés között a fűben.

A nőt, kezeit teátrálisan a mellkasára szorítva, partra vetett hal módján tátogva és pihegve, a pónit csurom véresen találja. Véres a hasa, véres az egész szája. Utóbbit látható élvezettel nyalogatja.

– A vérnefelejcseim! – szakad ki végre az asszonyból. – Az összeset lelegelte ez a kitömött sakkfigura! Épp telihold van! Végre virágoztak!

– Ahh, jóasszony, a dombitörpék korai, agyonűzött, csillés, morcsákos szívidegrohamát hoztad rám! Már azt hittem, baj van!

– Van is baj! Ez a növény minden negyedik újholdkor virágzik! Addigra beérik a nedve is, amit a gyógyászatban tökéletesen fel lehet használni, illetve kitűnő macskaűző! És most lelegelte ez a hülyécske patás! Mit legelte?! Benne fetrengett! Mi ez egyáltalán? És honnan van?

– Kérlek alássan, ha még nem láttál volna ilyet szerte a Száznevű városban: ez egy póni.

– Azt látom, te féleszű, de milyen póni?

– Ez az, amit próbáltam megfejteni, mielőtt összesikítoztad a mezőt! A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház egyik termében akadtunk rá, a sötétben. Megharcoltam érte, némileg tisztességesen. Aztán kiloptam.

– És természetesen, annak egyáltalán nem jártál utána, hogy mégis miért volt ott.

– Természet nélkül sem. Póni. Egyedi. Kell. Jött. Nem feltétlen önszántából, de nem is tiltakozott.

– A Száznevű város összes alkotó eleme óvjon meg tőled, te hebrencs, makacs törp!

– Ne kodácsolj itt nekem! Inkább azt mond meg, szerinted mit tegyek vele?

Az asszony legyintve elvonul a kunyhóba. Mire visszatér, Köbgyökkettő addigra gyökeret eresztett és épp a virágba borulást fontolgatja.

– Na, tessék! Nem elég, hogy a lovad befalta az értékes virágom, még te is túrod a földet! Fogd! – Azzal átad egy barna, kopott pórázfélét a törpnek. – Ez szegény, drága, megboldogult Bazaltomé volt, még fióka korában. Vidd el Kókuszpóknak, mutasd meg neki, hátha tudja, miféle szerzet ez, és majd ketten kifundáltok valamit! Bár attól is az Ég óvjon, de mindegy.

– Ne aggódj, asszony! – Köbgyökkettő szélesen elvigyorodik. – Legfeljebb kialakul egy százegyedik város! – Azzal a póni fejére és nyakára köti a pórázt. – Gazdag törp leszek hamarost, meglásd!

– Igen, igen. De miben gazdag? Legutóbb is morcsák bolhákkal jöttél haza! Alig bírtuk kiirtani őket! Még Bazalt is kapott belőle, holott ő griff.

– Meg félig sárkány, ezt ne feledd! Legalábbis én képtelen vagyok elfelejteni – jegyzi meg cinikusan, emlékezve egy kellemetlen esetre.

– Én is, Köbgyöki, én is – sóhajt az asszony, nem érzékelve a megjegyzés fonák voltát.

– Na, gyere, te vérpóni! Csak aztán nehogy kolbász legyen belőled!

A szólított élénken csillogó szemmel, az utolsó vérnefelejcs szirmain csámcsogva engedelmesen megindul. Az eddig lazán, komótosan lépkedő állat, most pónikhoz képest peckesen, virgoncan szökellget Köbgyökkettő mögött.

Kókuszpókhoz nem könnyű eljutni. A városban mindig másutt van az üzlete, s egyben a lakása. Jellemzően mindig ott, ahol legnagyobb a macskaszaporulat. Fene se érti ezt. Utálja a macskákat, mégis oda teleportál, ahol az egy négyzetméterre jutó macskák már épp kilógnak a négyzet vonalaiból.

Még szerencse, hogy anno ellopta a varázsló egyik selejtes detektorát. Az a kütyü eredetileg a macskák könnyebb fellelhetőségét volt hivatott szolgálni, ellenben mindig a varázslót találta meg – vagy a kékrumot. Esetleg egyszerre a kettőt. Némelykor még macska is akadt a közelben.

Nos, ahol a rum, ott a varázsló!

Azonnal összefut a nyál a szájában. A kékrum az egyik legjobb minőségű szesz szerte a város mindösszes dimenziójában, ezen okból a legritkább és a legdrágább is. Az alapvetően átlátszó italnak kékes derengése és párája van, de ésszel kell inni, ugyanis érdekes delíriumot okoz.

Legutóbb egy kenta urat tett lóvá. Túl azon, hogy igen csak alkalmassá vált fűnyírásra, szerfelett kellemetlen volt, hogy minden kancát meg óhajtott hágni. A kancák se vették jónéven, a kentahapsi kentanője sem. Az italozást követő fejfájást még az alváros elfajzott lidérceinek se kívánja senki sem. Szegény lópasi is egy hétig nyomta a szalmát, midőn melegvérű mátkája alaposan fejbe vágta a trágyázó lapáttal.

A szerkezet jelez. Felmutatva a város jelenlegi részét, egy kék pöttyel jelzi a rumot. Feltehetőleg a varázslóval együtt. De nincs túl közel. Köbgyökkettő tragikus sóhajt hallat, majd rásandít a jelenleg villangó bogarakat hajkurászó pónira. Méricskéli, elbírná-e az állat. Elvégre a pónik csilléket is képesek húzni!

 Becserkészi a mit sem sejtő kislovat, majd rávetődik a hátára. Prédája azonnal méter magas bakugrásokat visz véghez, hiszen orvul az életére törtek. Ágaskodik, farát dobálja, négy patája a szélrózsa minden irányába kivág, rohangál egy kört, majd még egyet.

Hirtelen megtáltosodását kihasználva Köbgyökkettő irányba fordítja a griff pórázával.

A póni nekiiramodik.

Nem könnyű irányítani a megveszekedett bestét, hiszen vagy egy kanyart nem vesz be, vagy figyelmen kívül hagy néhány alacsonyabb kerítést, megkerget egy kutyát, futtában legel pár szál százszorszépet és felrúg egy részeg trollt, majd hangosan röhög egy sort ezen.

Végül azért csak elérik a kék pontot.

Satuhő, visszagyí! „Állj már meg, te törpveszély vagy mész a kandalló fölé a falra, nagyobbra nőtt, patás macskabőrnek!”

A póni lecövekel egy üzlet előtt, ami pár órával ezelőtt biztos, hogy nem volt itt, ezt bizonyítja a sok kótyagos goblin, akik nem értik, hova lett legkedvesebb kocsmájuk a cimboráikkal együtt.

Köbgyökkettő O lábtartásban lekászálódik a kicsi lóról, aki a kifulladásnak semmilyen jelét nem mutatja – és ebben a pózban belejt az ajtón, magával húzva a trollon még mindig röhögő szerzeményét.

Megállnak a jelenleg, táncterembe is beillő méretű üzlet közepén. Volt már olyan is, hogy beszorult, annyira kicsi volt a hely, netán kendőt kellett kötnie az arca elé, akkora homokvihar dúlt.

­­– Csüccs! – szól a kislónak, mire az engedelmesen fenékre huppan. – Kókuszpók! Merre nyúzod azokat a szerencsétleneket? Tudom, hogy vedeled a kékrumot!

– Köbgyöknégy! Öreg cimborám! De jó, hogy benéztél hozzám! – vágódik ki a szembeni ajtó, macskák százát engedve ezzel szabadon. De milyen macskákét! Egyik lila, másik szivárvány, esetleg háromfejű, kétfarkú – egyiknek a feje a farán miákol panaszosan a méltatlan kinézetért.

– Kettő!  – javítja a törp.

– Mi kettő?

– Én kettő!

– De hát itt csak egy te van!

– A nevem kettő!

– Nem köbgyök?

– De! Köbgyökkettő!

– Esküszöm, csak egyet látok belőled! Na, mindegy! Mi szél, illetve póni hozott errefelé? – pillant a dombi háta mögött, fülét lokátorként forgató, s eképpen figyelő tématárgyra.

– Pontosan ezért kerestelek fel varázsló, hogy ezt megszakértsd. Meg a kékrumért.

– Kékrum? Hová is tehettem?

Köbgyök, aki kettő és nem négy, rásandít a detektorra.

– Nos, azt hiszem, benned jelzi.

– Hát persze! – Azzal a varázsló kinézetű varázsló, talárja százezer zsebének egyikébe nyúl, majd rövid kotorászás után előkapja a rumos bőrflaskát.

– Igyál, drága cimborám! Hé, te! Mit keresel itt? – érdeklődi meg a sötétből előkerülő, szemlátomást értetlenkedő goblint.

– Ha jól emlékszem, a társai kint várják, mióta ideportáltad magad, ingatlanostul! Bár, ha azt veszem, ingatható ez, nagyon is! – vakarja az állát elgondolkodva a dombitörp.

Kókuszpók nem figyel rá. Egy kézlegyintéssel kinyitja a távoli ajtót, majd másik keze lendítésével kiröpteti szegény goblint azon kívülre, pár arra kószáló, kinézetmódosult macskával együtt.

– Nos, ha jól sejtem, azért kerestél fel e kései órán, hogy megmutasd a lovad?

– Egen, valami ilyesmi. Ugyanis ezt a pónit a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház egyik terméből kártyáztam ki.

– Nyakonöntő tud erről?

– Dehogy tud! Azt se tudta, hogy mi oda beszabadultunk. Voltaképp, most, hogy belegondolok, én sem emlékszem, hogyan kerültünk oda. Mindenesetre kártyaharcot vívtunk a sötétben az egykedvű póniért, hiszen ilyet mi még nem láttunk. Természetesen nyertem, de ki kellett mentenem a patást, mert elfogyott a sör, azt pedig tudod, mivel jár.

– Igen, pontosan tudom. Tehát elloptad a pónit Nyakonöntőtől, a részegen verekedő törpök orra előtt úgy, hogy fogalmad sincs, miért volt ott és mit tud?

– Valami ilyesmi. – Köbgyökkető türelmetlenül int. – Tehát? Mit tud a patáska?

– Mitől véres ez a szerencsétlen? Mit műveltél vele?

– Ja, az csak a vérnefelejcs nedve. A véncsont éktelen patáliát csapott, mert ez a nyavalyás az összeset felzabálta, és még bele is fetrengte magát!

– Vérnefelejcs? Érdekes.

Kókuszpók elgondolkodva körbejárja a nem mindennapi hátast, aki jelenleg katatónná merevült, netán szoborrá vált a hirtelen történtektől.

– Éjsötét, nem túl hosszú, vastag bunda, mélybordó szem, rövid, kócos, égnek meredő sörényfrizura. Vérnefelejcs. Hmm… Barátocskám, te magadra haragítottad a Vén, rozsda rágta vasorrú, s evégből egy mágneses mezőben rekedt, örökké keringő, fémprotkóját időtlen ideje elvesztett bosszorgány motyogós átkát, melynek vállán, egy rézfán fütyülő neszkuvik ücsörög (amiről tudjuk, golyóstoll fedi testét, halványlila dunsztot eszik és rendkívül él a rézerdőben, valamint veszélyes rá a felettébb kártékony rézfa-szú), és ijesztgeti a rézangyalokkal, ugyanis van, hogy hosszan huhhant, de az is megtörténik, hogy a rövidebbet húzza.

– Miért, mi ez? Törpvész?

– Alapvetően nem. De mostantól az lesz! Ez kérlek, egy vámpóni!

– Egy vámmicsoda?

– Vámpóni. Vámpír-póni. Amint látod, vérrel táplálkozik.

– Vérrel? Kinek a vérével?

– Kedves törpöm, olyan sötét vagy, hogy este a morcsák melléd harap, annyira nem lát. Törpvérrel. Varázslóvérrel. Macskavérrel. Mindenféle vérrel, teljesen mindegy neki.

– Ó, hogy az idő vasfoga forgácsolná szét azt a penészvirágszálon élő, akasztófa-virágot termő, fából vaskarikát hajlított fenét, ami önmagát eszi, fészkestül! – hördül fel Köbgyökkettő. – És most mit csináljunk?

– A legjobb volna visszavinni a Szolgáltatóházba, lehetőleg úgy, hogy ne tűnjön fel az eltűnése, ez esetben nem kell Nyakonöntő haragjától tartani, és nem te leszel a következő póni-nasi.

– Hogyisne! Én találtam! Én kártyáztam! Én nyertem és csórtam ki! Enyém!

– Ezt fogod mondani Nyakonöntőnek is, mikor szádon kéri a lovát?

– Kezemen se kérje, nem hogy a számon! De, esetleg azért tőle megkérdezhetnénk, mit tud ez a vámpóni. Mégis csak visszavisszük! Ha kell, megküzdök vele!

– Megküzdesz? Te és melyik sereg? És mi ez a többes szám?

– Kártyacsatában nincs szükség seregre! Csak serlegre, ami csurig van finom serrel – netán kékrummal! Te is jössz velem! Ha balul sülne el valami, akkor el tudj onnan varázsolni!

– Mi lenne, ha inkább kikísérletezném a különlegességét? – kancsalít egy még épségben, ámde óvatlanul arra bóklászó, szürke cirmos kandúrra, aki épp mellettük csüccsen le és lát szemérmetlen mosdáshoz.

– Nem teszed a póni fejét a lófarka helyére!

– Dehogyis! Megnézzük, mit reagál a macskavérre! Heejj, cicc-cicc-cicc-cicc! – szólítja meg Kókuszpók a macskát, aki két nyalintás között döbbenetében kint felejti rózsaszín nyelvét. A varázsló még az ujját is begörbíti, ahogy csalogatja.

– Szerintem hagyd azt a nyávogót, varázsló! Biztos, hogy van más módja is a kifürkészésnek.

– Igen, még szép, hogy van, de abban nincs semmi élvezetes és érdekes!

Köbgyökkettő tekintetére nagyot sóhajt a varázsló kinézetű varázsló.

– Legyen hát! Kövessetek a laboromba. Van ott pár értékes vért tartalmazó üvegcsém.

Keresztülvágnak a termen. A macska még mindig szobormereven bámul utánuk.

– Ördögöd van, Gyökkettő!

– Ördögöm? Nem póni ez?

– De bizony az! És, amint azt sejtettem, nemhogy vér a lételeme a szerzeményednek, de a vörös testnedv előző gazdájának némely képességét is átveszi!

A dombitörpe és a varázsló most csodálkozva szemléli a fejük fölött fürge röptöket leíró, maga után színes, csillámos sávot húzó vámpónit. Tündérvért kapott kezdetben. A póni örömmel nyalogatta fel a tálkából, majd nevetős nyihákolást hallatva a levegőbe szökkent – és ott is maradt. Lábaival vágtát mímelve körözget a laborban, döbbent közönségének csodálatát, no meg új képességét élvezve.

– Hogy szedjük le onnan? – kérdezi a törp.

– Mit szólsz a lasszóhoz? Lepkeháló?

– Nem jó, ahhoz túl magasan röpdös.

– Jutifalattal lecsalogatás?

– Mit adsz egy lónak, ami jutalomfalat? – pillant a varázslóra cinikusan Köbgyökkető.

– Nos, ha a pónikból indulunk ki, akkor kockacukrot, vagy répát. Ha a tündérekből indulunk ki, akkor levendulavirágból készült pillecsemegét.

– De most ez egy tündér-vámpír-póni.

– Vámdér-póni. Vagy legyen tünpír?

– Ne tupírozd az idegeimet! Szedjük le onnan! Máris megvan, mivel leszek gazdag dombi törp!

– Éspedig?

– Járni fogom a Száznevű város negyedeit, részeit, és bemutatózom vele! Mindig másféle vérrel itatom! Még senki se látott, vámdér pónit, de vámkűr és vámglin patást se!

– Nyakonöntő nem fog ennek örülni, ha a fülébe jut! – csóválja a fejét a varázsló.

– Nyakonöntő vámpír-pónit keres. Nekem ennél több van! – bök a levegőbe Köbgyök, a fent termikelő hátasra.

És, mert a Sors kereke a Száznevű városban is megfordul, pláne, ha felkeltik a figyelmét, Köbgyökkettő és Kókuszpók, a varázsló kinézetű varázsló mit sem sejt a Szolgáltatóházban kitört hisztivel vegyes dührohamról.

– A pónimat akarom! Most! Vérfürdőt fogok rendezni! – toporzékol a kislány.

– De hát épp az imént fürödtél! Ne pazarolj! – morran rá Huk, a barbár barbár. Egy ideje unja már a kis iszonyat nyavalygását. Nyakonöntő jó ideje a távollétével tünteti őket. Lehet, eltűnési viszketegsége van. Addig is meghagyta Huknak, hogy őrizze a Szolgáltatóházat, és benne egyik ismerőse unokahúgát, akinek a pónija az egyik különteremben van elszállásolva, jó indokkal. A kislány azóta a nyavalyatörést hárfázza a barbár amúgy sodronyidegzetén. El is nevezte RiCsajnak.

– Akkor is a pónimat akarom! – kiabál a csemete.

– Csokit? Cukrot? Rémlidércet? Sárkánykígyó tüzes leheletéből gyúrt láng-golyókat?

– Pónit!

– Szeletelve jó lesz?

– A nénikéd térde kalácsában a porc lesz felszeletelve, ha azonnal nem keríted elő a lovamat!

– Miért nem alszol? Majd reggel játszol a pónival.

– Megvesztél? Vámpír a póni! Este élénk, nappal alszik!

– De te nem vagy vámpír, még csak révpír se! Mit szólnál egy kis éjféli nasihoz?

– Jó! Hozz egy szelet manó combot! De ne véresen! – veti le magát a kislány az ágyra, arcát duzzogósan felfújva, karjait maga előtt, anatómiailag lehetetlenül összefonva.

– Rendben, denevért is rakok mellé.

Huk dohogva vonul ki a kis lánylény szobájából. Valami csattan az ajtódeszkán, amint behajtja azt maga mögött. Feltehetőleg az utolsó vázát csapta a RiCsaj az ajtónak, ami megmaradt a szobában. Érthetetlen tevékenysége ez a lidérckének. Hát mit ártottak azok a vázák neki? Meg ilyet, hogy most akarja és azonnal, de rögtön máris! Még mit nem! Azért a konyhába menet tesz egy kerülőt a póni tartózkodásának helye felé.

Vámpír-póni. Huk aztán találkozott különféle kislovakkal a Négyszögletű kerek erdő pontos másában. Sok apró, plüssnek tetsző, színes, vidám, idegesítő, csillámot pufogtató teremtmény. De egy vámpír-pónit sem látott közöttük. S mivel nem látta, így nincs is.

A terembe lépve azonban látványosan eltátja a száját. Pónit, egy darabot sem lát – ugye, hogy nem létezik! –, pláne nem vámpírt, ellenben észlel egy rakás, részegen, ordítva horkoló dombitörpét, kiömlött sört, szanaszét heverő kártyalapokat. Érzékeli a sarokban a szalmát is, de mit tudhat ő a dombitörpék szokásairól? Sok, kicsi, morgós, részeges lény, akik rosszabbak száz megveszekedett csíkos morcsáknál is.

Hukot elfutja a pulykaméreg. Az pedig eléggé toxikus dolog, már ami a környezetét illeti.

– Törpék! – bömböli el magát.

Eme tette érdekes megmozdulást eredményez.

Az összes szólított egy törpként ugrik talpra, kivont harci eszközökkel, ki csatakedvből, ki riadalomból ordítva, de van, aki csak azért üvölt, mert a többiek is.

Páran „még sört!” kiáltanak, majd visszahanyatlanak a padlóra.

– Ti töpörödött morcsákbolhák! Mi ez itt? – mutat Huk körbe a termen.

– Két sörért megmondom! – szájal vissza némelyikük.

– Mit kerestek ti itt? Mi ez a ribillió? Hol a pónim? – Ez a kérdés a Huk után sompolygott RiCsajtól származik.

– A póni! – kiáltanak fel a törpök. – Hol a póni?

– Hol a kártya?

– Hol a sör?

– Hol vagyok?

– És a szekercém?

– Ki ivott a korsómból?

– Ki feküdt mellettem?

– Kialudt a fáklyám!

– Ki az a ki?

– Te ki vagy? – bök a lánykára az egyik, kezdődő macskajajjtól mogorva törp.

– Nem vagyok teki!  Add ide a pónimat!

– Vagy vérfürdőt rendez! – jegyzi meg Huk.

– Nincs a póni! Elkártyáztuk!

– És ki nyert?

A törpök ezen mélyen elgondolkoznak. Némelyek keringve gyötrik agytekervényüket, mások bambán merednek a fal egyik pontjára. Huk ellenőrzi: a semmit fixírozzák.

Aztán egyszerre kiáltanak fel:

– Köbgyökkettő!

– Nekem ne matekozzatok itt!

– Ez a neve a dombitörpének, aki ellopta a minilovat, te barbár barbár!

– Aha. És azt tudjátok, merre lehet ez a Kétgyökköb?

– Köbgyökkettő. Ha jól ismerjük, és mert miért ne ismernénk jól, vagy kártyázik valahol a városban, vagy Kókuszpókkal vedeli a kékrumot!

– Ó, hogy az a zebrákat kecsesen kergető, elektromos kondenzátor csípje meg! – hörren fel az egyik, tekintélyes szakállhosszúságú dombitörpe, aki épp most kászálódik fel ülő helyzetbe a padlóról, bődületeset ásítva.

Egy emberként fordulnak felé a jelenlévők.

– Mit csinál a részegen imbolygó törp a botanikus kertben?

 Döbbent hallgatósága hallgatását érdeklődésnek félreértve, rögvest meg is válaszolja a kérdést:

– Hát virágba borul! – Azzal visszahátal a földre egy csuklás kíséretében.

A nem kicsiny társaság e végszóra megindul pónit, törpét és varázslót vadászni.

Csakhogy a Szolgáltatóház így teljesen kiszolgáltatva marad, egymagában. De nem bánja. Végre pihen egy rendeset. Becsukja ajtajait, ablakaira legörgeti a redőnyöket, megrecsegteti-ropogtatja lépcsőit, falait, majd szusszan egy hatalmasat, nagy léghuzatot gerjesztve ezáltal, és lomjaiba szenderül.

A Sorskerék elgördül mellette halkan, puhán, nyikorgás nélkül.

Kókuszpók és Köbgyökkettő tapsikol és már-már táncot lejt örömében, a labor csak úgy visszhangzik tenyereik csattanásaitól. A vámdér póni, aki azóta vámdérlőmon-pónivá avanzsált, az elfogyasztott sellő-, és démontest vértől, jelenleg a vízben pancsikol, becsillámosítva a kicsi medencét tündérporával, feketére színeződött agyarait villogtatva, széles vígkedvében.

– Barátom, adunk neki valkűr-esszenciát, és ragyogni is fog! – veri hátba a varázsló a dombitörpét.

– És utána meggazdagszunk!

– Meg iszunk!

– Megisszátok ti még ennek a levét, gazdagon! – dörren a hátuk mögött egy barbár hang.

A páros annyira hirtelen fordul hátra, hogy lábuk csak fél perccel lemaradva tudja követni a hamari pózváltást.

Egy barbárt, egy morcos kislányt és pontosan hét, mogorva, vagy félrészeg törpét látnak maguk előtt.

– Huk! Drága barátom, hát mi a sárkányásítás gerjesztette északi űrgyűrűfütty hozott erre? – tárja szét a karjait örömében a varázsló kinézetű varázsló.

– Adj sört! – mordulnak a törpék, majd azonnal keresnek is egy megfelelő szélességű, kerek asztalt és körbeülik azt. Egyiküknél még egy majdnem épségben megmaradt kártyapakli is leledzik.

– Add ide a vámpónimat! – kiáltja RiCsaj.

– Na. Hallhattad.

– Vámpóni? Olyanunk nekünk nincs! – kacsint Köbgyökkettő Kókuszpókra.

– Akkor az meg ott mi az ájtatos manó ásta, ázott bőregér nektárjában lebegő, halbuzogány ütötte rémlény a szökőkútban? ­– mutat előre Huk.

– Ja? Nos, az kérlek alássan, egy vámdérlőmon-póni!

A szóban forgó épp akkor kapaszkodik ki a medence szélére, majd elereszt egy rémületes mosolyt közönsége felé, patájával üdvözlésképp feléjük integetve.

– Póni! – kiált a kis lánylény, és már szalad is felé. Átcikázik a varázsló lábai között, kétszer körbefutja a dombitörpét, majd a hátas felé orientálódik. Csakhogy a szólított nem örül a viszontlátásnak. Ezt éles nyerítéssel, felágaskodással adja az egybegyűltek tudtára.

Tündérporával a levegőbe rúgja magát, milliónyi csillámot hagyva csak vízszerte, veszekedetten vijjog és lidércfogait csattogtatja, majd maga alá tojik egy szekérrevaló, parázsló ganét, ezzel sikoltásra késztetve a fenevadként utána rohanó RiCsajt.

Csakhogy a szerzett képességek, az ürítéssel egyenes arányban csökkennek, pár patamozzanattal később végleg elfogynak, nem lévén megfelelő vérutánpótlás.

A póni Huk ölébe pottyan.

Ekkor gördül be a Sorskerék. A miniló besokall. Ekkora ijedelemtől fejvesztve ugrik ki a barbár karjai közül, és lerohanja az asztalnál mogorván ücsörgő törptársaságot, akik szerteröppennek a patás svungjától.

Kókuszpók lábait összekuszálva, s ezáltal szerencsétlenül farral előre magára ültetve nyargal körbe a laborban.

– Hogy pislogás nélkül nézze végig egy tucat troll fürdési rituáléját babgulyásban, és annak a levéből próbáljon harisnyával szűrve túrót csinálni teliholdas nyári éjszakán a manópálinkát fogyasztott árok-goblin, ne futkoss már itten össze-vissza, szana meg szét, barbáron-törpökön át! – Köbgyökkettő megpróbálja elállni a rémült vámpóni útját. Ezzel viszont azt éri el, hogy a most már fúriaként vágtázó lovacska a fogai közé kapja a lábát és magával húzza a kövön.

Hármuk karusszeljét érdeklődve nézik végig a kövön ücsörgő törpök, akik a nem várt fejleményektől fejfáni és morcogni is elfelejtenek.

Huk fejszéjére támaszkodva unja az esztrádot, míg RiCsaj törökülésben tapsikol, bíztatva hol egyiküket, hol másikukat.

A póni csak fut és szalad, hátán Kókuszpók pattog ütemesen, csodálva élő járműve gömbölyű tomporát, mellettük Köbgyökkettő, a gazdagságot már abszolút nem remélő dombitörpe lobog, pónipofa által satuszorítva.

– Teli arccal vigyorgó kecses elfek cirógassák réti dombi lidércek golyóit a rózsaszín bársonypókjaik által szőtt hálókkal, hárfák lágy zenéjére, a teljes családjának szeme láttára, hogy minden közös ebédnél legyen okuk a szorongásra, ez valami fenomenális előadás! – röhög fel Gyomivadék, nevettében felhemperedve és magával rántva még két, vele együtt hahotázó társát.

Sorskerék úgy dönt, eleget látott. Inkább visszamegy a Szolgáltatóházhoz, és megkéri Nyakonöntőt, hogy olajozza meg némely részét, amennyiben hazatért már.

A miniló kifullad. A varázsló kinézetű varázsló legurul róla, majd felhemperedik, mint egy büdös sárkány-ganéjtúró bogár.

Köbgyökkettő kezét-lábát szétvetve elterül a padlón.

RiCsaj visongva öleli kimerült kedvencét, elárasztva cuppanós puszikkal annak szőrös, tömpe képét.

Huk ásít egy nagyot, a törpök egymás könnyeit törölgetve feltápászkodnak és összerakják az asztal maradékát. Aztán, a még mindig rajta lévő, megboldogult Bazalt pórázával a lányzó maga után vonszolja blazírtan vonakodó minilovát.

– Elbuktam, Kókuszpók! – sírja el magát Köbgyökkettő. – Se póni, se arany, se gazdagság, se hírnév! Pedig mennyi városlakónak tudtam volna örömet szerezni a látványossággal! Kezdve magammal!

– Ne bánd egy percig se – nyögi legyintve a szólított. – Nem tehetsz mindenkit boldoggá: nem vagy póni.

– Csak tartsatok elé egy tükröt – vigyorogja el magát Huk.

– Persze, hogy szemtől szembe lássam, a dombitörpék legszerencsétlenebbjét? – hörren fel az elkeseredett, majdnem-gazdag törp.

Kókuszpók nehezen négykézlábra kecmereg, és szembetalálja magát üzlettársával.

Bal kezét a homlokára csapva, visítósan felvihog és visszaterül a padlóra.

– Mégis csak boldoggá fogsz tudni tenni mindenkit!

– Ezt meg hogy érted?

Remegve a kacagástól, azért sikerül csiholnia egy pár percig tartó tükör-varázst.

Éppen elegendő ideig ahhoz, hogy Köbgyökkettő, a nem gazdag, és nem is sikeres dombitörpe szembe találkozhasson foncsorbéli másával.

– Elfelejtettem megemlíteni – hahotázza Kókuszpók –, hogy a vámpír-póni harapása átváltoztatja azt, akibe beledézsmál!

– Úúúúú! Még egy póni! – sikkant fel RiCsaj és már rohan is a dombitörpéből pónivá vált Köbgyökkettőhöz, aki dermedten ül méretes sejhaján, állát leejtve a látvány hatásától.

– Kelpi üti a lápi lidérced, tökfej! – kurjant fel Gyomivadék, két kártyát az asztalra dobva.

– Még mit nem! Hegyi nyamnyam a vécé-szmötyire! – érkezik a válasz.

Huk felnéz a lapjaiból. Elgyönyörködik a kezeivel, retardált fókaként csapkodva, némán röhögő varázslón, az ultrahangon visongó kislányon és a dombitörpéből vámpír-pónivá változott Gyökkettő trióján.

Már-már nosztalgikus szemlélődését, mint mikoron önmaga szerzett meg egy teljes ládányi kincset Puff, a varázsló és Garden törpe elől, egy felcsattanás szakítja félbe:

– Hogy részeg dombitörpék kergessenek meg titeket a Próbagoblin kazamatáiban! Hát hol késik a sörünk?!

Megjelent a Lidércfény 2019. márciusi száma

Megjelent a 2019. márciusi AKF - XI. évf. 3. szám

A mai napon megjelent a 115., 2019 márciusi Lidércfény amatőr kulturális folyóirat (AKF) – XI. évfolyam 3. száma.

Tartalom:

Novellák
Nathandriel - Hegedûszóló
Szombatfalvi László - Az urna
Homoergaster - Joacim Abrasdarox: Kréb-szó-tár
Craz - Dallamtapadás
Ebenezer - A vadak
Jason13 - A randevú

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház ajánlásával
Vihartáncos - Nem bánt az, csak megkóstol!

Versek
Aardvark - Az üres ház balladája
Tordai Gábor - Kopott sorok
Ann Heart - Kedvesemnek
Tordai Gábor - Szobor arcok
Tordai Gábor - Merengõ
atesz990 - Térmezõ
Anonymus R. Chynewa - Fájdalom
edwardhooper - Ópium
kosakati - Fehér láng

Könyvajánló
Scholtz Róbert Gergely - „Hegedûvel és puskával”

Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat XI. évfolyamának 3. száma PDF és FlipBook formátumban az alábbi hivatkozásokon érhető el:

Teljes felbontású, nyomtatható változat:
http://www.lidercfeny.hu/…/a…/2019/lidercfeny_akf_201903.pdf

Kis felbontású, mobilra, tabletre szánt változat:
http://www.lidercfeny.hu/…/…/lidercfeny_akf_201903_small.pdf

FlipBook:
http://flip.lidercfeny.hu

Örül, és szórakozva kulturálódik!

Sren Tilesh: Lélekalja Kávézó

Sokan voltak megint, mint minden este.

A pecsétes pult mögött, néhány homályos izzó furcsán torz, piszkos fényében poharakat törölgetett a bulldogképű csapos, és nem zavartatta magát, ha a szájából lógó cigarettáról hamu esett a boldogtalan konyharuhára, amellyel dolgozott. A rongy ettől nem lett tisztább, sem koszosabb, neki teljesen mindegy volt: akárcsak Slimnek, a gazdájának, és bárkinek, aki látta.

A Lélekalja Kávézó vendégei nem azért jártak ide, hogy Slim higiéniai előírásait felülbírálják, és nem érdekelte őket, mit tesz a poharakkal azok rendeltetésszerű igénybevétele után. Ők felhajtották, ami felszolgáltatott, és aztán a saját dolgukkal foglalkoztak.

Rőt üstöke alól felvillantva vérhálós szemeit, Slim végignézett törzsvendégein. Mint tulaj, felszolgáló és kidobóember egy személyben igen gyakran tette ezt, méghozzá bizonyos tulajdonosi büszkeséggel. Kérges szíve mélyén talán még kedvelte is a kétes hírű társaságot.

Méregkeverők, tolvajok, utcalányok, bérgyilkosok, sikkasztók, bukott tisztviselők: a társadalom peremvidékén lézengő törvényenkívüliek ültek a Lélekalja Kávézó apró, kör alakú asztalai körül, és iszogatták napi betevőjüket. Soha, senki nem vitatta, valódi-e a pénz, amivel fizetnek, amiképpen soha, senki nem érdeklődött a múltjuk felől sem. Nem firtatták nemzetiségi hovatartozásukat, mert nem tartoztak sehová, még akkor sem, ha némelyikük akcentusát tisztán lehetett hallani; továbbá nem vonták kétségbe fegyvertartási engedélyük vagy egyéb hivatalos okmányuk meglétét. A meggondolatlan érdeklődő a legjobb esetben is ellenséges tekintetek, rosszabb esetben pedig fegyverek kereszttüzében találhatta magát.

Csendes, nyugodt este volt ma: nem röpködtek kések, sem egyéb éles tárgyak a levegőt helyettesítő vastag füstben. Senki nem vert, nem ölt senkit, nem hangzott sikoly, halálhörgés, ökölcsattogás, káromkodás, csontzene. Nem folyt vér, és Rumi, a hely transzvesztitája sem hányt a kricsmi közepére: miután elénekelte ma esti strófáját, békésen ücsörgött a hátsó asztalnál, és üveges szemmel bámulta a hamutartót. Néha csuklott egyet, de ezt hallgatni messze jobb volt, mint feltakarítani utána, szóval Slim elégedetten biccentett.

Bell, a Lélekalja különbejáratú háziorvosa – egy elzüllött sebész – a kivénhedt bárzongora mellett bóbiskolt. Fekete orvosi táskája, amelyet ő következetesen bőröndnek nevezett, a hangszer tetején terpeszkedett. A jó doktor – becsületes, ám rég feledésbe merült neve szerint Dr. Joachim Bell – halkan hortyogott. Lélegzete időnként meglebbentett néhány elsárgult, repedt szélű kottapapírt. Bell dokit valahogy sosem látta senki enni, inni, szükségét végezni. Ő csak háromféle tevékenység közepette volt megfigyelhető: aludt, klimpírozott a zongorán, vagy dolgozott. Hivatása gyakorlása közben hirtelen haragból elhajított bicskákat, sörösüvegeket távolított el a jajgató áldozatok zsigerei közül, azután türelmes kézzel fércelte a sebszéleket. Dobócsillagokat, lövedékeket feszegetett ki a kárvallottak csontjaiból, ideges szépasszonyoknak szerzett be szakmájukhoz nélkülözhetetlen kellékeket, alkoholmérgezett matrózoknak mosta a gyomrát. A környéken szép számmal jöttek-mentek valahai páciensei, mindannyian egyforma bélyeggel testük különböző pontjain: undorító, ujjnyi széles öltésekkel varrott sebhelyekkel – de életük birtokában.

A beszélgetés és a pohárcsilingelés halk morajába új hang hasított: halkan felnyüszített az öreg, sok kéztől mocskos kilincs, amikor valaki benyitott az ajtón.

A kinti sötétségből tengermoraj és hideg, sós pára hömpölygött be az újonnan érkezett nyomában, ám közel

sem olyan könnyedén, mint ő.

A jövevény filigrán alkatú, madárcsontú, bájos fiatal lány volt. Hiába takargatta magát ócska melósgúnyával,

hiába gyűrte fényes, mézbarna haját szakadt simlis sapka alá: szépsége átsugárzott rongyain; ő maga pedig valóságos jelenésként hatott a Lélekalja homályában. Az úri közönség mégsem bámult rá tágra nyílt szemekkel. A legtöbben lusta szemvillanással nyugtázták érkezését, néhányan pedig alig észrevehetően felé biccentettek, ami errefelé már komoly tiszteletadásnak számított.

A megviselt, valaha olajzöld munkásnadrág hosszú, formás combokat takart, a sapka ellenzője igézően ragyogó, melegbarna szempárt; az ellenző árnyéka fitos orrocskát, mozgékony, mosolygós ajkat. Hogy a lány pult felé vezető útját mégsem kísérték pimasz füttyök, röfögő bemondások, kocsányon lógó szemek, annak két oka is lehetett: az, hogy ismerősnek számított, és védte a számkivetettek különös falkaszelleme… Vagy az, hogy a látszat csal, és a csókolnivaló kis nőstény valójában veszélyesebb, mint azt a laikus hinné.

– Mich – morrant rá a csapos üdvözlésképp, amikor a lány feldobta magát az egyik magas bárszék foszladozó ülőkéjére.

– Szevasz, Öreg – nevetett rá a jövevény. – Mizujs ma?

– Csönd van – felelte Slim, állával a csehó közepe felé intve, és mert mégiscsak egy hölggyel beszélt, nem tette hozzá gorombán: ’isz látod. – És odakint?

– Nyüzsi volt. Most húzott ki az egyik teherhajó.

Mich kópésan elvigyorodott, amitől előtűnt apró gyöngyfogainak íve, és láthatatlan mozdulattal egy doboz minőségi cigarettát varázsolt a pultra. Ezt és egyéb bűvészmutatványait olyan szinten művelte, hogy a külső szemlélő megfeszített figyelem mellett is csak annyit láthatott: a lány meg sem mozdult, a pulton pedig ott termett egy aprócska tárgy… Vagy éppenséggel eltűnt. Slim nem lepődött meg a szemfényvesztésen.

Mich – valaha talán Michelle Brannigan – zsebes volt, méghozzá nem is zöldfülű kezdő, és valami oknál fogva mindig szeretett apró ajándékokat hozni a morc csaposnak. Amennyire Slim tudta, sosem vetett horgot „nagy halaknak”, nem játszott nagy tétre: beérte kisebb fogásokkal. Tehetsége alaposan felvihette volna a dolgát, ám ő azt tartotta: vannak értelmesebb dolgok is, mint megszedni magát, és aztán tétlenül ülni a pénzeszsákon.

– Mi a fene, megvámoltad a teknőt? – kérdezte Slim borostás képét dörzsölgetve. A csaknem elismerő hanghordozás felért, sőt vetekedett egy köszi-vel.

Mich bólintott.

– Van valami durva a pult alatt? – kérdezte.

A csapos mélyen ülő, kénsárga szemeit jelentőségteljesen összecsippentve lehajolt.

Bárki mást levert volna a víz a látványtól. Slim nem volt épp egy atyáskodó típus, és a fentebb említett durva holmi lehetett volna akár a jó öreg medveölő mordálya is.

Mich nyugodtan ült, és miközben nézte, hogy Slim előhúz egy üveg skót whiskyt, levette a sapkáját. Vállig

érő, virágméz színű haja az arcába hullott. Nemtörődöm mozdulattal simította hátra. Ahogy a haja és a sapkaellenző árnyéka kikerült az összképből, láthatóvá vált vékony, ívelt szemöldöke, és a bal szeme alatt egy különös tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdavörös könnycsepp.

Slim lecsavarta a tégla alakú üveg tetejét, és töltött a kitűnő csempészáruból.

– Igyál, Pici – morogta, és a lány elébe tolta a poharat. – Átfázhattál odakint. – Azzal újabb pohárért nyúlt.

Választottja ezúttal egy nehéz, vastag talpú söröskorsó volt, amelyet Slim ugyanazzal a lendülettel, tiszta erőből a lány háta mögött közeledő, meredt szemű, nyálát folyató csavargó fejéhez vágott.

Új hús lehetett erre a fickó: nem tudta még, hogy Mich-t itt szeretik; és széptevési szándékkal legfeljebb Navához és a kikötő többi pillangójához közeledhet, de Mich-hez nem.

Bőr hasadt, vér fröccsent. Az önjelölt udvarló felordított, a söröskorsó pedig összetörött a padlón, ahová a károsult homlokáról esett. A szilánkokra robbanó üveg hangjára a doki felrezzent a zongora előtt, és félálomban tű, cérna után kezdett matatni a bőröndjében. A csavargó háttal rákászva talpon-tenyéren, rettegő szemeket meresztett a vicsorgó csaposra.

– Csak egy kis piát akartam! – nyüszített, miközben megkísérelte kipislogni a szemébe csorgó vért. Erőlködve próbált rá se nézni a lányra, akinek pedig véleménye szerint egész jó kis segge volt…

– Ostoba kezdő! – hörgött Slim előrehajolva, gorombán kivillantva dülöngélő, bagótól sárga fogait. – Piát itt úgy kérsz, hogy rám ordítsz az asztaltó’: Héj, Slim!

Mich felsóhajtott, és a pulton átnyúlva finoman megérintette a csapos nagy, csontos kezét.

A vendégek, mintha mi sem történt volna, meghitten iszogattak, beszélgettek tovább. A lánnyal együtt tudták: a csavargó még örülhetett, hogy Slimet gyengéd, figyelmes hangulatban találta. Ellenkező esetben nem egy törékeny pohárka, hanem a jégvágó kés repült volna; arról nem is beszélve, hogy a derék, lefűrészelt csövű flinta tényleg mindig ott rejtőzött a pult alatt.

Csendes, családias est volt a Lélekaljában. Bell doki álmosan nekilátott kihímezni a kéretlen gavallér homlokát, Rumi halkan énekelt, a sarokasztalnál ülő izmos matrózok pedig elengedték a zsebükben a bicskát. A csapos újfent rágyújtott, a lány a pultnál pedig úgy itta a méregerős whiskyt, mintha málnaszörp lenne. Nem köhögött tőle, szeme sem lábadt könnybe.

Úgy tűnt, az a derűsen csillogó szempár nem ismer más könnyeket, csak aminőket alá tetováltak.

– Szegény pára… – mondta Mich, hátratekintve a doktor keze alatt óbégató széptevőre. – Rendes tőled, hogy finoman kezelted, Slim. Szerencséje volt.

Slim zord képpel ingatta busa fejét.

– Szerencséje azért volt, mert nincs itt a haverod.

– Végszóra! – kapta fel a fejét Mich felragyogó szemekkel, mert épp ekkor ismét – ezúttal nyekkenés nélkül – nyílt az ajtó.

Egyvalaki tudott ilyen csendesen benyitni rajta, talán azért, mert az ő érintésétől még a vén, rozsdás zár

nyikorgós rugója is jobbnak látta, ha elnémul.

A feltáruló ajtónyílásban a kikötő nyálkás, síkos macskaköveinek képe villant fel egy pillanatra, és hajókürt hangja hallatszott, akár egy kóborló kísértet elkeseredett vonítása. A polcon megremegtek, összekoccantak a poharak, a pult feletti égők közül az egyik idegesen hunyorogni kezdett, a Lélekalja vendégeinek ajkán pedig egy percre elhalt a szó.

Az ajtóban álló férfi nem értékelte a kitüntető figyelmet; talán hozzászokott már, hogy minden élőlénynek feláll hátán a szőr a puszta jelenlététől. Csendesen betette az ajtót, röviden biccentett a vendégek felé, majd felvont szemöldökkel, hideg mosollyal a lány felé nézett, és megszokott helyükre, az egyik hátsó asztal felé indult.

Idegenkedő, borzongó tekintetek kísérték útját, hosszú, fekete kabátja lebbenését. Nem törődött vele, úgy lehet, nem is érdekelte. Menet közben könnyed fejmozdulattal hátravetette fejéről a fekete csuklyát. Külseje azonban nem lett vonzóbb attól, hogy elővillant félhosszú, hófehér haja, keskeny, élesen metszett arca, mélyvörösen világító szeme, és a halántékától az állcsontjáig ívelő rettenetes forradás.

Mich lecsúszott a bárszékről, és követte a magas, karcsú albínót.

Tehette. Az egyetlen volt, akitől Aodh eltűrte ezt.

A rossz nyelvek azt beszélték: a férfi hidegvérű bérgyilkos – a gonoszabb fajtából való, aki testvérét is szemrebbenés nélkül kivégezné, ha arra utasítanák. Suttogták, hogy nagyuraknak dolgozik, bonyolult politikai cselszövések végére tesz pontot, félreállítva az útból egy-egy oktondi frátert. Láthatatlan nyomait állítólag otthagyta már az Egyházban is, ahol Isten szent életű szolgáinak kérésére egymaga képviselte a Poklot.

A babonásabb szelleműek hiedelmei magát Aodh személyét célozták. Dagály utáni hűvös éjszakákon, amikor a kikötőre leszállt a köd, és a beázott vezetékek nem továbbították az áramot, pletykás kedvű cimborák dugták össze fejüket az asztalra állított petróleumlámpa remegő fényében, és valóságos legendákat szőttek az albínóról. Ő volt az Idegen, aki olyan gazdag, mint Krőzus, mégis egy lepukkant kricsmibe jár; ő volt a Rém, aki puszta kézzel öl, mert fegyvert sosem láttak nála; a Gyilkos, akinek áldozatai sosem sikoltanak, és örökre némák maradnak; az Árnyék, akit senki sem képes követni, mert minden irányba lát, és eltűnik a ködben, mielőtt utolérnéd; a Férfi, aki sohasem beszél senkivel, mindig egyedül jár, és akit sosem érintett női kéz, hisz’ tán nem is emberi lény – és mibe fogadjunk, hogy az aranyszívű kis zsebes is csak alibinek kell neki?!

Mich csak mosolygott volna az ideges, vénasszonyos fantazmagóriákon, ha meghallotta volna őket. Igaz, hogy egyetlenként, de láthatta, amit soha, senki más: a szétnyíló cipzárt ábrázoló tetoválást Aodh mellkasának bal oldalán, a szíve magasságától egészen a medence-csontjáig. Láthatott szenvedélyes lángokat a bíborszín szemekben, érezhette a penge ajkak csókját.

Hetek óta vele élt, és sohasem rázta ki a hideg a hossz ujjú, keskeny kéz érintésétől, amelyhez annyi vér tapadt. Nem taszította a sebhelyes arc kifejezéstelen, érzéketlen közönye, amely a halvány, kegyetlen félmosolyon kívül egyéb mimikát nem ismert; nem bántotta a halk, hangsúlytalan, minden érdeklődéstől mentes hanghordozás. Kifejezetten vonzotta a férfi titokzatossága, és az, hogy az égvilágon semmi, de semmi személyeset nem tud róla. Az egekre, hiszen még a nevét sem tudja senki! Az ősi kelta napisten nevét Lilith, a kikötő csúf, kávézaccból jósoló cigányasszonya ragasztotta rá, az albínó pedig nem bánta, hogyan szólítja az, aki meg meri szólítani.

Most, miközben leült vele szemben az asztaluknál, Mich arra gondolt: talán épp a nem tudás misztikuma

vonzza annyira Aodh-hoz. Homályos emlékei között meleg fénnyel ragyogott egy öreg apáca jóságos arca, aki az árvaházba járt hitet, szeretet sugározni az elhajigált, megtagadott gyerekek kiéhezett szívébe. Sajnos élt ott egy baromlelkű nevelő is kutyakorbáccsal, aki miatt Mich már hétévesen megszökött az otthonból. A lány azóta is testén viselte a korbács nyomait, lelkén pedig Lunete Anya szelíd álomhangját: Az Ősbűn, amellyel minden rossz kezdődött: hogy ettünk a Tudás Fájáról…

Ó, Anya – gondolta a lány –, milyen igazad volt! Hiszen ha TUDNÁD, hogy dédelgetett árvád azóta szinte mind a hét főbűnt megszegte már, s amelyeket nem, azokat megszegi a férfi, akit szeret: megbicsaklana hited, és könnyek szántanák ráncos, szent arcodat. Tudni, Anya, valóban ősbűn. Nem kell tudnunk semmit. Szeretni kell tudni, semmi egyebet, és ahhoz, hogy szeressünk, nincs szükség tudásra.

Mich, aki a szörnyű, vörösen rászegeződő tekintet sugarában is tudott gyönyörködni, megrezzent, amikor

Slim tálcát rakott az asztalukra, arról pedig egy újabb pohárka erőset a keze mellé, és egy pohár ásványvizet a társa elé. Aodh soha nem fogyasztott alkoholt.

– ’stét, Aodh! – mondta a csapos.

– Jó estét, Slim! – felelte a másik hűvösen.

Slim tekintete a lányra tévedt, azt sugallva, amit mindig ilyenkor: Picim, nem értem, mit szeretsz ezen a dögön.

Mich őszinte, derűs, meleg tekintettel válaszolt: Mindent.

Amíg a lány forróbarna pillantása a távozó csapost követte, az albínó szeme Mich arcán időzött. Elnézte kedves, fitos orrát, eleven, fintorogni hajlamos, nevetős ajkait, gyönyörű szeme alatt a hét alvadtvér-színű könnycseppet.

Szerette ilyenkor azt képzelni, hogy Mich valójában egy angyal, akit letaszítottak a Mennyből, s miközben zuhant, arcára égtek a könnyei.

Tekintete nem rebbent meg akkor sem, amikor a lány újra felé fordult és rámosolygott. Meglehet, őszintén kedvelte a Lélekalja falnivaló üdvöskéjét. Mich volt széles e világon az egyetlen, aki nem félt tőle, és nem átallott alkalmasint egy-egy mosolyt pazarolni rá, aki a számkivetettek között is számkivetett volt… Ő pedig – talán hálából, talán más okból – megtűrte maga mellett.

Lehet az is, hogy megesett, mint egy valóra váló mese, amit soha, senki nem feltételezett volna, és az istennevet viselő ördög beleszeretett a bukott angyalba. Ki tudja? Senki. Talán még ők maguk sem. Tudni különben sem szerencsés dolog… Tanúsíthatja Lunete Anya, és az angyal, akit nevelt.

– Végeztél mára? – kérdezte a lány, amikor minden visszazökkent a rendes kerékvágásba, és az eleddig őket bámuló vendégsereg halkan beszélgetve-iszogatva felvette az est félbevágott fonalát.

– Még lesz egy apró elintéznivalóm – felelte Aodh csendesen. Sohasem beszélt hangosan. Olyan volt a hangja, mint a súlyos lombok között neszező éjszakai szél.

– Mesélsz róla? – csillant fel Mich szeme.

Szerette, ha Aodh beszélt hozzá. A közhiedelemmel ellentétben a férfi nem volt szűkszavú, szótlan szirti morc. Sosem beszélt túl hosszan, az igaz, és ha kérdezték, lényegre törően felelt. Nem bocsátkozott cirkalmas monológokba, beérte pontosan fogalmazott mondatokkal – mégis jó volt hallgatni… Csoda tudja, miért.

Mert amíg hallod, addig is élsz, dörmögte cinikusan Slim néhány héttel ezelőtt. Mich nevetve megfeddte morgós öreg barátját a gúnyolódásért. Nem értett egyet vele. Azért tartotta Aodh-ot jó mesélőnek, mert sosem személyeskedett, nem kötött egyéni érzelmeket mondandójához: csak elmondta, amit el kellett mondani, így a lényeg önmagában, minden sallangtól mentesen nyilvánulhatott meg.

– Egy profi tolvaj nyomán vagyok – kezdte Aodh. – Az illető fensőbb hatalmak bosszantó szarkája. Amit elemel, az soha többé nem kerül elő. Legutóbbi akciója végképp kiborított néhány igen fontos embert, így aztán megkértek, hogy keressem meg és állítsam félre.

– Mit csórt el? – hajolt előre Mich.

– Egy gyűrűt… De nem akármilyen kézről. Annak a kéznek a gazdája bíbor reverendák felett áll, és szenteknél bejáratos. A gyűrű, azt beszélik, varázserővel bír: örökre áldott a hely, ahová kerül. Miután most ellopták, tulajdonosa attól fél, kiesik a magasrendű lények kegyeiből, és felborul az örök Rend: áldott lesz a bűnös kéz, és átkozott minden, ami szent volt. Égi fény ragyog talán majd be egy jelentéktelen, sötét odút, és szentségtelenné válik az Egyház.

Bárki más talán komoly, vagy épp gúnyos, jelentőségteljes, vagy épp szkeptikus hangon ejtette volna ki a száján ezeket a szavakat. Aodh azonban éppúgy nem változtatott hanglejtésén, ahogy nem tette ezt semmilyen más témával kapcsolatban sem.

– Nem értem – ráncolta homlokát Mich. – Neked kell visszavinned az áldott gyűrűt, miután megölted azt, aki ellopta? Véres kéz szolgáltasson vissza egy megszentelt ékszert?

Aodh kifejezéstelen arccal meghúzta a vállát. – Nem állítottam, hogy hiszek is ebben az egészben – mondta. – De ha már bűnös kéz vette el a szent ereklyét, miért ne adhatná vissza egy másik bűnös?

– Végül is logikus – mosolygott a lány. – Na és megtaláltad már a szarkát?

– Igen – felelte az albínó.

Kis ideig hallgattak, és elfigyelgették a Lélekalja nyugalmas esti életét. Mich belekortyolt a whiskyjébe, és székén lejjebb csúszva kényelmesen kinyújtotta lábait. Résnyire húzott szemmel nézte, ahogy Bell doki elrámolja a varrókészletét, és leül a zongorához; Slim pedig az öreg, sánta kályhához cammog, és fahasábokat dob a tűzre. A matrózok asztala felől élénk kártyacsattogás hallatszott, időnként fogcsikorgatós káromkodással fűszerezve. Egy másik sarokasztalnál épp tetőpontjára hágott a borgőzös jókedv, és gajdoló danászás kélt.

Aodh nézte a lányt.

Nem kérdezed, ki a tolvaj, és mit kell tennem vele – gondolta. – Nem kérdezed, mennyit tudok; biztos vagyok-e áldozatom kilétében, nehogy ártatlan életet oltsak ki; nem kérdezed, tévedhetek-e? Pedig ezeket mindig meg szoktad kérdezni…

Talán mostanra magad is tisztában vagy vele, ki a bűnös, és milyen súlyt nyom a latba, amit vétett? Talán egyszerűen csak érzed, mit jelent TUDNI, és sosem tévedni?

Talán érzed, mennyire fáj…

– Mich – mondta halkan, szinte gyengéden; és amikor a lány ránézett, még csendesebben folytatta: – Emlékszel, amikor megláttad a fegyvereimet? Egyedül a pisztoly ellen volt kifogásod…

A lány riadt, bűntudatos tekintettel, hárító gesztussal szakította félbe:

– Ne törődj vele, kérlek! Nagy volt a szám, pedig valójában semmi közöm hozzá. Te sem kommentáltad soha, hogyan és mivel melózom…

– Azt mondtad, a pisztoly a gyávák fegyvere, mert messziről öl – folytatta a férfi. – Igazad volt. Már másnap megváltam a lőfegyverektől. Soha többé nem veszek a kezembe olyasmit. Soha többé nem fogok biztos távolból célozni.

Mich kétségbeesetten nézett rá.

– A meggondolatlan megjegyzésemmel nemcsak a támadás, de az esetleges védekezés lehetőségét is elvettem tőled, erre nem gondolsz? – kérdezte. – Ha húszan lihegnek a nyomodban, hogyan védekezel?

Aodh lassan, alig észrevehetően ingatta a fejét, és úgy mosolygott, mint egy borotvaélűre köszörült acéldarab… De a szeme, az a különös, idegen, vörös mélység furcsa, tőle szokatlan kifejezést sugárzott. Hosszú, kárhozott élete során talán először csillant benne fájdalom.

– Mich… – suttogta –, nekem nincs szükségem védelemre.

Követhetetlenül gyors volt a mozdulat, amellyel útjára engedte kezéből a hosszú, nyél nélküli, keskeny pengét. Egy tompa villanás, egy halk szisszenés; törő csont borzalmas, émelyítő reccsenése egy századmásodperc alatt – és a sérthetetlen nemesacél dobbanva állt meg ott, ahová gazdája mutatóujja nyomán vágódott: Mich tiszta, magas homlokában, halálpontosan a két szemöldöke között. Tompábbik vége még rezgett az ütés erejétől, amikor Aodh leengedte a kezét és Mich arcát elöntötte a vér. A lány gyönyörű, az utolsó pillanatig bizalmat sugárzó szemében kihunyt az élet; tartását vesztett teste lassan lecsúszott a székről… És amikor földet ért, kitört a botrány.

A Lélekalja úgy bolydult fel, mint egy temető a végítélet napján, ha megfújják a harsonákat.

Mindenki felugrott. Székek, asztalok borultak fel, üvegek, poharak törtek, füstölgő cigarettavégek estek le szikrát hányva, és a fojtott beszélgetés mormolása hitetlenkedő ordítozásba csapott át. Hozzávetőlegesen harmincan tömörültek Mich élettelen teste köré, szétmaszatolva vérét a mocskos, szúette padlódeszkákon. Eltartott egy kis ideig, mire az egymásra torlódó események és a falka zavarodottságának sűrűjében valaki közülük felfogta, mekkora a baj, és odarángatta az addig hiába könyörgő Bell dokit a kör külső széléről; ám több szempontból is későn: már ő is csak annyit tudott mondani: Exitus. Ezt gyászos, még mindig hitetlen csend követte, amelyet csak Slim rekedtes motyogása tört meg: Megölte őt, megölte az a dög, én

tudtam…

Felhördült az összeverődött tömeg, és tébolyultan, bicskára, puskára, üvegnyakra kapva körülnéztek… De az albínó eltűnt, éppolyan észrevétlenül, mint a lány lelke a meggyilkolt testből. Amíg ők egymás sarkát taposva aköré gyűltek, akin már úgysem lehetett segíteni, addig gyilkosa egyszerűen köddé vált.

Néhányan vérszomjasan utána indultak, bosszútű esküdve a kioltott életért. Rumi, Slim, Bell doki és még pár közelebbi ismerős a lány felett álltak, és a könnyeiket nyelték. A többiek azonban irtózattal néztek a távozók után, lemondón legyintve: úgysem érik utol, hisz’ nem emberi lény… És a dokival összefogva inkább kedves

halottjukról gondoskodtak.

Más módját ennek nemigen ismerte a kikötő alvilága, mint a jó öreg matróztemetést. Valaki kerített egy darab vitorlavásznat, hogy belevarrva a holttestet, felajánlják azt a tenger hullámainak. Amikor azonban ráemelték a lányt a kiterített vászonra, valami kicsúszott az olajzöld munkásnadrág zsebéből, és koppanva odébb gurult.

Az egyik matróz vette fel, és kérdő tekintettel Slim felé nyújtotta a tárgyat.

– Biztos az egyik utolsó melójából van – mondta a csapos rekedten, könnyein keresztül bámulva tenyerén a gyűrűt.

Különös ékszernek tűnt. Vastag aranya, hatalmas köve ellenére szinte súlytalan volt. Slim gondolt rá, hogy elteszi emlékül, miközben újabb könnyek csordultak le borostás arcán. Ám a gyűrűbe rubinból készült ékkövet foglaltak, és a hunyorgó, vérvörös mélységről nem Mich kedves kölyökarca, hanem az albínó könyörtelen szeme jutott eszébe.

Miért, az ég szerelmére, miért tette? Van ennek valami köze ehhez a gyűrűhöz? Talán annyira értékes, hogy ölni kellett miatta? Akkor miért hagyta itt az albínó? Vagy talán értéktelenné tette számára az ékszert az odadobott élet?

Hát nem mindegy most már?

– Tartsd meg, Pici – mondta elcsukló hangon. – Te szeretted őt…

Azzal reszkető kézzel visszatette az ékszert a lány zsebébe, és egy utolsó pillantást vetve a szeretett kis zsebtolvajra, szelíden testére hajtotta a vitorlavászon szárnyait.

Hajnalig virrasztottak felette.

Napkelte előtt, amikor az önkéntes vadászok fáradtan, megizzadva, üres kézzel visszatértek, Slim mindenkinek kimért egy kupica rumot, azután felemelték a vitorlavászon koporsót.

Hosszú, zord menet kísérte utolsó útjára az elhunytat: züllött képű, fedetlen fejű, foltos ruhájú falka. Sötét sikátorok hideg macskakövein csosszantak lépteik, egészen a végtelenbe nyúló óceánig.

***

Beszélik, hogy a part egy távoli, elhagyatott öblében minden hajnalban, a napkelte pillanataiban vérvörösen átizzik a víz, mintha félelmetes erejű jelenséget őrizne a mélyén: Isten vérének egy cseppjét.

Beszélik, hogy ez a természetfeletti ragyogás visszatükröződik az öböl egyik rideg sziklaszirtjén álló magas, fekete ruhás árny szemén.

Beszélik, hogy ilyenkor, és csakis ilyenkor látni lehet arcát a fekete csuklya alatt. Elővillan egy fehér hajtincs, amely a homlokába hull; láthatóvá válik arca jobb oldalán egy hosszú, borzalmas forradás, és mélyvörösen világító bal szeme alatt egy furcsa tetoválás: hét szépen rajzolt, valódinak látszó, rozsdaszín könnycsepp.

Az illusztrációt Vihartáncos készítette.

A novella megjelent a Kalandok és kalandozók első kötetében, aminek harmadik, illusztrált kiadása ingyenesen letölthető a Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház facebook csoportjából: https://www.facebook.com/groups/969480656518032/