Szabadulás, azám!
Épp, hogy megértettem, végre teljesen ura vagyok a sorsomnak, sőt mások sorsának, és azonnal kipróbáltam az újdonsült hatalmamat! Azám, csak előbb még egy-két próbakört futottam.
Régen volt egy testvérem is, akit megöltem, de nem igazán én tettem, ebben biztos vagyok, hanem az író hajtatta végre velem a szörnyű tettet. Az író, akinek én csak az egyik karaktere vagyok, ő szánta ezt nekünk. Talán még szenvedett is miatta, mégis kinyíratta velem a tesómat! Addig nagyon izgalmasan hömpölygött, csak az utóbbi időben szelídült le a történet; leginkább tingli-tangli teleregénnyé laposodott akcióregényből. Amióta bezártak ide, az ideg-elme osztályra.
Ha az író a születésem óta jól-rosszul kézben tartotta a sorsomat, akkor miért kasztliztatott be ide? Itt gyógyszerosztástól gyógyszerosztásig tart egy nap és rohadt unalmas. Illetve unalmas volt, amíg meg nem világosodtam: valahogyan megértettem, hogy már én vagyok a saját életem írója! Akár a mások sorsának a szerzője is, azám!
Próbakörözés alatt azt értem, hogy először csak távoli földrészek katasztrófáit festettem meg szavakkal, színesen, izgalmasan, ahogyan a mesterem is alkotott, még fénykorában. A közös helységben aztán kiosztottam néhány seggberúgást, hogy a tévén a CNN-t nézhessem, a visszaigazolást: a meteor becsapódását. A kataklizma a szökőárral együtt pont olyan jól teljesített a valóságban, mint az elbeszélésemben! Elbeszéléseket írtam és ezek a vadbarmok voltak a szereplői. Azám!
Akkor aztán nekiálltam a bosszúnak, megírtam, hogy az én idős íróm a sikeres szerzőséget paranoid bolondériákra cserélte és pont ide, az én kórházi osztályomba szállították! Még nem írtam meg, hogy melyik kórterembe helyezték, pedig már a dialógusokat is lefirkantottam, amiket a bolond öreg és a nővérke váltottak egymással, azám!
A hetes kórteremben volt egy öreg csocsesz, hamar rájöttem, hogy ő az én emberem! Hát nem ugyanazokat mondta, amiket én lejegyzeteltem? Na, ha itt van, jó helyen van, őrá később is visszatérhetek, gondoltam, csak előbb játszadozok egy kicsit az új hatalmammal. Azám!
Ideje volt, hogy ezúttal testközelből tanulmányozzak egy meteorbecsapódást, mint a filmekben! Egy picit sem tartottam a rám leselkedő veszélyektől, egyrészt uraltam a történetet, másrészt pedig igazoltan dilinyós voltam, azám!
Még sercegett a tűfilc a papíron, amikor megtörtént az armageddon! Az épület felső szintjeit hatalmas robajjal gyalulta le az űrből érkező szikla. Azám, mert ezt írtam! Mi, bolondok a földszinten tartózkodtunk, de idelent is hamar elszabadult a tüzes pokol! Egy gázrobbanás majdnem megsüketített. Mire leírtam azt a sort, hogy egy sikítozó, lángoló ruhájú biztonsági őr szalad el a kórtermem kiszakadt ajtaja előtt, addigra kitisztult a hallásom annyira, hogy az ajtó előtt elszökdécselő, lángoló vagyonőr előadását hangról hangra élvezhessem. A személyzet többi tagja is randán festett. Naná, hiszen így írtam meg! A főnővért egy leszakadó vasbetonnal kényeztettem, szegényt szinte kettészelte az épületelem. A szobából kiváló rálátás nyílt rángatózó lábfejére, írás közben egy pillanatra felemeltem a tekintetem, hogy a táncoló fekete lakkcipőket nézzem. Ekkor toppant be a hetes kórteremből az én öreg mentorom. Ez nem a helyes kifejezés, hogy mentor, mert én soha nem kértem a segítségét, inkább így helyes: önjelölt direktorom. Azám!
Gyorsan előkaptam a másik kupac papírt, amire az ő történetét vázoltam fel, amit a bosszú alapos megformázása miatt ez idáig félre tettem. Vetettem még egy pillantást a rozoga öregre, megcsodáltam a téglaporos pizsamájára sebtében felrángatott frottír köntösét, amin kifakult hímzéssel ez állt: Külvárosi Sport Klub. Mint a vízipólós öregfiúk korelnöke, gondoltam gúnyosan és tollamat a papírra helyeztem. Páholyból kívántam végignézni a halálát. Azám!
– Add vissza az irányítást, fiam! – mondta atyáskodva. Nem volt eléggé alázatos!
– Már késő – vicsorogtam. – Most pedig revansot veszek a sok eljátszott lehetőségért és a balfaszkodásokért! Minden miattad történt, azám!
Tollam szorgosan siklott:
A mennyezetről leszakadó betondarab nagy robajjal zuhant... a vénember meglepő gyorsasággal mögém kerülve egy szék lábával a kezemre csapott, mielőtt befejezhettem volna ezzel: az öreg fejére. Bénultságomat kihasználva vastag filctollával egyszerűen átírta a mondat végét , amely most így nézett ki: A mennyezetről leszakadó betondarab nagy robajjal zuhant az öreg fiára.
Hatalmas, koponyalékelő ütéssel zuhant rám az a mázsás betondarab. Azonnal megölt, azám!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése