Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház: Roah: Egy falu legendája

2014. február 6., csütörtök

Roah: Egy falu legendája

Nővéremnek

„Kiemellek a szakadékból,

erőt adok, megbocsájtást, nem kényszerű viaskodást.

Benned leszek, de elférek, uram, babám,

ne ijedj meg tőlem, ez a sorsod talán.

Legény, leány nem akart úgy tégedet, ahogyan én bánok

majd tevéled.”

– Lackó, vissza kell mennünk! Tudod, milyen apu, ha későn érünk haza – javasolta Gita unokatestvérének. Már csak azért sem szeretett volna késő estig csavarogni a falu széli erdőnél, mert idősebb lévén, rajta kérik számon a történteket. Légy észnél! visszhangzott fejében a szülei szájából gyakran hallott mondat.

– Winnetou! Mutatni akartam még egy helyet, ahol ehetnénk vadszedret – viccelődött Lackó. Becenevét Gita a családjától kapta, mert állandóan Karl May regényeit olvasta. Egy-egy jelenetet el is játszottak a könyvekből unokatestvéreivel, és a lány folyton az indián hős bőrébe bújt.

Gita elmosolyodott Lackó maradni vágyó próbálkozásán, és elképzelt egy duzzadt szemű, savanykás gyümölcsöt, a bokrot, szúrós ágaival, aztán apja arcát, dühösen. Utóbbi győzött.

– Gyere, te, Hosszú Puska – nevetett Gita. Lackót nem kellett noszogatni úgy, mint a többi rokont, amikor a Vértes lábánál nőtt sűrű erdőnél bandukoltak.

– Nem kell sietni, mert a bátyó ment hozzátok, egy kis kanna borral. Láttam induláskor – jegyezte meg Lackó.

Gita különösen kedvelte unokaöccsét: jókat lehetett vele beszélgetni, korához képest érett gondolkodással bírt, és szórakoztató társaságnak bizonyult.

– Akkor kitűnő hangulatban lesznek – suttogta a lány.

Lackó felkapta a fejét:

– Ultizás közben észre sem veszik majd, amikor bemegyünk a kapun. Szimbád vakkantva falaz nekünk, és papa talán hozott nótákat a TSZ-ből.

Gita félszegen elvigyorodott, mert Lackó figyelmét nem kerülte el a hangjából kihallatszó halvány keserűség. Noha az apja kedélyét a házi cefre csak mókásabbá tette, nem szerette, ha pityókás, és büdös a lehelete a bortól.

A lány dúdolni kezdett, mialatt a széles, poros útra kanyarodtak, ami a falu közepére vezetett. A naplemente vörösre mázolta a környéket, a hengeres törzsű, gúla lombú fákat, és a csendes házakat.

– Piros az ég alja, erős szél lesz – bölcselkedett Lackó. – Megyek holnap a lovardába. Van kedved velem jönni?

– Félek a lovaktól. Túl nagyok – rázta a fejét Gita. A fiú viszont szenvedélyesen rajongott az arab telivérekért. Előbb tanult meg nyeregben ülni, mint beszélni, értett a nyelvükön, suttogott nekik, és az állatok hálából megbíztak Lackóban.

– Egy indián nem tarthat a lovaktól – győzködte a fiú, és unokanővérére kacsintott. – Huhuhuhu…!

Gita kacagott, amikor Lackó a szájához emelte tenyerét, és huhogott, akár egy harcba készülő apacs.

Végigsétáltak az úton, elhaladtak a Presszó mellett, ahonnan csapkodás, és zene szólt:

– „Legény, leány nem akart úgy tégedet, ahogyan én bánok majd tevéled.”

A falusi folklór hangja csak addig kísérte őket, amíg a szemközti templomban megkondultak a harangok. Gita számolni kezdte a kongatást: a nyolcadiknál némultak el, ezért szaporán igyekeztek haza.

Hamarosan befordultak az utcájukba, és Gita érezte otthona környékének illatát. Több ház rácsos kerítésén csüngő, megbokrosodott lilaakác édesítette a levegőt, sárgabarackfa-lugasok körül éber méhek zümmögtek.

Itthoni szag van – gondolta.

Az ebek hangosabban ugattak az udvarokról, aminek okát Lackó furcsállta:

– Nem is minket csaholnak, mi bajuk van? – csodálkozott. – Nézd! Oldalra fordítják a fejüket – mutatott az épületek felé.

Gita szeme követte a mozdulatát, majd visszapillantott, egyenesen az útra:

– Szabó néni kint van a kapuban! És az ott Pista bácsi! Most indult el! – A lány megijedt. A szomszédok sorra egymás után jöttek ki az utcára, hátrakulcsolt kézzel, és kíváncsian mentek, ballagtak előttük.

Zeneszó nyelte el a kutyák vad ugatásait, ami Gitáék házából zengett, majd ordítozás, káromkodás hallatszott. A lány reszketett, mert azonnal felismerte apja hangját. Az udvaruk előtt lézengtek a falubéliek, és a szemközti szomszéd, Jani bácsi, a kerítése tetején támaszkodva nézelődött.

A nap az utolsókat rúgta az égen, meleg, vöröses csíkot húzott a háztetőkre, de az árokpart, ahol apját észrevette, már beszürkült. Szürke volt a fű, az apja, és bátyó arca, még a ruhájuk is, szürkévé vált a levegő, amiben Gita messziről érezte a bor felbüfögött szagát is.

– Segítsetek már őket szétválasztani! – kiáltotta a mama, akinek jelenléte magához térítette a lányt. Lackóval az oldalán sietett a hajkendőt, kötényt viselő alacsony asszonyhoz.

– Mi történt, Rózsi nénje? Mennyit ittak ezek? – kérdezte az egyik szomszéd, messzebbről. Gita felé nézett, reménykedve, hátha elindul végre valaki a verekedőkhöz.

– Pista! Gyere, fiam, segíts már! – harsogta a mama. – Nem tudom, mi ütött beléjük, kártyáztak, és csak néhány pohárka fröccs fogyott el.

Gita soha sem látta ilyennek még az apját. A férfi összeszorított fogakkal szitkozódott, miközben a szemük láttára, erős karlendítéssel felöklelte a bátyót, aki hanyatt vágódott vérző orral a fűben, az árok szélén. Rávetette magát a testére, és tépték egymás haját, ruháját, majd apja belenyúlt a rokon szájába, egy ujjal, és húzni kezdte a füle irányába, mintha szét akarta volna szakítani. Az alatta tekergő férfi ordítva markolta meg kezét, szabadulni próbált, de nem sikerült neki.

Egy testes falubéli ugrott rájuk, annyira gyorsan, hogy Gita nem is sejtette, honnan került oda. Megragadta a lány apjának vállát, és hátulról cibálta; még egy felbátorodott szomszéd toppant hozzájuk és lehajolva rángatták a férfit, de az bilincsszerűen kapaszkodott a bátyóba.

– Gita! Menj apádhoz, és nézz a szemébe! – üvöltötte Lackó.

A lány bízott unokaöccse ösztönében, és anélkül, hogy elképzelése sem volt, miként csinálja, gyorsan a fűbe térdelt, melléjük.

Bátyó felköhögött.

Gita az összegabalyodott kezek között látta, hogy apja teljes erőből fojtogatja már a férfit, és annak nyálasan kitüremkedett szájából a nyelve. Az őket szétválasztó emberek a nyakat satuba szorító ujjakat tépték, feszítették, de lazítani, elmozdítani egyiket sem tudták.

A mama sírva fakadt, Szimbád, a németjuhász megkötve vonyított a kertből, a zene babámozó refrénje idegesítően szólt, és valaki üvöltött: Menjetek el a Margitkáért, vagy Laciért! Gita! Gyere el onnan, azonnal!

Anyu? gondolta Gita. Anyja későn érne ide, és Lackó apja is. Addigra a bátyó megfullad.

A lány odafurakodott a dulakodók közé, apjához.

– Apu, apu, én vagyok – szólítgatta. – Apu! – ismételte.

A nyögéseknek Gita csak borgőzős szagát érezte, mert nem hallotta a zenétől. Látta, amint apja oldalra fordítja a fejét, és könnyes szemét rámereszti. Szája sarka feketéllett, arcára pofon rajzolt tenyérlenyomatot, köröm karcolt sebet rá, haja csomókba állt össze – még mindig szürke volt.

Ezt a pillanatot használta ki a két szomszéd, és leszedték a férfit a fűben fekvőről.

A mama Gitához szaladt, Lackóval együtt, és bátyó fölé hajolt. Kibontotta az álla alatt megkötött kendőjét, kezébe vette, és azzal törölgette a talajon fekvő rokon homlokát.

Apja a két helybéli karjainak csapdájába került, kimerültnek látszott.

A magnó elhallgatott, és monoton, pattogó zaj került a helyére, aztán újra elindult:

–„Kiemellek a szakadékból, erőt adok, megbocsájtást, nem kényszerű viaskodást.”

A lány apja ismét bátyó felé hadonászott, miközben zárt fogsorán összezúzott szavakat préselt át:

– Bend leszek, d érk, urm, bám, ne ijedj meg tm, ez a srd tln – erőlködött.

– Énekel?! – hüledezett Lackó, aztán Gitára meredt. – A zene! Ez az a zene, a csapkodás, amit a Presszónál is hallottunk! Csak a harangok… – Lackó nem folytatta, hanem szó nélkül berohant a házba, és rövid időn belül könnyed csend lett.

Gita felnézett a fűből apjára, aki fáradtan omlott össze, fejét lehajtotta, akár egy ló, és úgy tűnt, ruhájában több élet maradt, mint benne. Zihált, és pont olyan hevesen vette a levegőt, ahogyan a bátyó földön; szinte egy tüdőn osztoztak.

– Jó estét! Mi történt? – A kapkodó, de udvarias köszöntés, a munkából hazatérő nagyapától érkezett, akihez elsőként az unokái szaladtak.

Papa csendben hallgatta a falubéliek panaszkodását a családjára, mialatt arca kipirult a szégyentől. Gita tisztában volt vele, hogy nagyapjuk szigorú, már-már bigott katolikus nevelést kapott, keménygalléros gépészmérnökként dolgozott a helyi TSZ-nél évtizedek óta, és nem engedhette meg magának, hogy a környék a szájára vegye, le kellett csillapítania az indulatokat.

Besötétedett, mire végre a házba mehettek, és a mama alaposan is megnézhette Gita apja, és bátyó sérüléseit. Orvost is emlegetett, de a papa visszafogta:

– Nem kell nekik a doktor úr, csak pár lavór hideg víz – mondta fáradtan, majd a magnóhoz ment. Piszkálgatta, beállította. – Milyen a nóta, amit a kocsmáros Erzsikétől kértem el? Tegnap este hallottam az utcán, hazafelé jövet, és nagyon megtetszett. Az utóbbi időben annyira elharapództak a Presszóban a véres pofozkodások, hogy a sokat megélt öreg, Jakab sem megy be oda. Lejátszom, mert még meg sem tudtam hallgatni rendesen.

– Ne! – tiltakozott Lackó, mielőtt a papa elindíthatta volna a dallamot.