Kristálysólyom: A Művész

Sok kiállításon jártam már.

Amikor a romantika érdekelt, dicsértem a festőművészek merész kontrasztjait; a puha vonalvezetést, a mozdulatlanságban nyüzsgő érzelmeket.

A valóság igazán mély mivoltát a szürrealizmuson keresztül ismertem meg: a káoszt, ami minden ki nem mondott szó, minden érzelem mögött ott rejtezik, vagy a szimbólumokat, amik időről időre visszatérnek az életünkbe.

Az ókori görög szobrászat lenyűgözött. Soha nem értettem, a művészek miféle erő által vezérelve leheltek életet az anyagba, és bírták szemtelenül megtévesztő alkotásokkal csodálatra a hétköznapi embert; így engem is.

Ahogy teltek az évek, nem győztem csodálkozni. Ide-oda kapkodtam a fejemet, és kapkodom a mai napig, mint egy tudásra éhes kisgyerek. Nem győzök betelni vele. Bárhonnan is közelítem meg a művészetet, mindig meglep, mert egy azon kevés örömforrások közül, ami képes volt évmilliókon át életben maradni, fejlődni velünk és mutatni az irányt, amerre haladnunk kell. Velünk változik, mégis örök marad. Így maradt bennem is örök a nap, amikor életem első művészeti tárlatán vettem részt.

Egyik barátom invitált, miután megosztottam vele, hogy nehéz korszakon megyek keresztül.

– Kitaláltam valamit – mondta. – Kiállítás. Ha nem tetszik, egész nyugodtan leüvölthetsz utána.

Egy üvöltés egyébként is rám fért volna, hát gondoltam, nincs vesztenivalóm. Elfogadtam az ajánlatot.

Az épület, ahová érkeztünk, hatalmas volt. Soha annyi formát, színt, kézműves munkát nem láttam, mint ott. Szemben gyönyörű tájképek, mögöttem emberektől hemzsegő fotók; Itt-ott elszórva portrék, állatportrék, maszatos formákból kirajzolódó települések, hidak; annyi inger ért hirtelen, szinte beleszédültem.

– Este lesz, mire a végére érünk – mondtam álmélkodva.

– Úgyis egynapos programnak szántam. – Kísérőm vállat rántott, és elmosolyodott. – Hol kezdjük?

Zavaromban felnevettem, aztán feleltem:

– Fogalmam sincs.

– Nézd csak! Itt a térkép, meglátjuk, honnan érdemes indulni!

Megálltunk az említett tábla előtt, és alaposan átolvastuk. A térkép alapján csaknem ötven művészeti irányzatot számoltunk össze, mind külön termekben. Hogy végigjárjuk, két idegenvezető segítségét kellett volna kérnünk, de úgy döntöttünk, magunk vágunk neki.

Többször vitába bonyolódtunk arról, hol kezdjük, abban azonban egyetértettünk, hogy a zenét a végére hagyjuk – mert a zenei irányzatoknak külön épület járt.

Első állomásunkon eddig ismeretlen művészek kézjegyét viselő, fából faragott szobrokat csodálhattunk. Legtöbbjük állat vagy ember képét mutatta, némelyik kidomborodott, másik a törzsbe vájt mélyedésekből nézett vissza ránk. A teremben mámorító illat fogadott: gyanta, korom, levelek és füst; mintha csak szalonnát sütnénk. Alig indultunk el, máris beleszerettem ebbe a tárlatba.

Majdnem egy órába telt, mire végigjártuk a termet, el-eltévedve, bújócskázva, és a következő állomás pofonütésként ért.

Fémből hajlított formákkal, fémbe karcolt, éles vonalvezetésű szemekkel találkoztunk.

– Ez biztos valami modern – állapítottam meg.

Mindamellett, hogy a hely szürke, szinte sötét volt, érdekesnek találtam. Erős kezek és elszánt munka eredménye volt benne minden. A kézműves alkotások mellett gépalkatrészeket szórtak szét véletlenszerűen robosztus asztalokon: ezeket megfogdostuk, megnézegettük. Sokukról elképzelni sem tudtuk, mire valók, és ebben a falra kitűzött lista sem segített.

Épp a kezemben tartott alkatrész megfejtésén dolgoztam, amikor a barátom kis híján hasra esett.

– Francba, ki dob le a földre egy drótot? – mérgelődött, miközben az emlegetett tárgyat visszarakta az asztalra.

– Lehet, hogy csak véletlenül felejtették ott – mondtam.

– Ez akkor is hülyeség.

– Az, de látod, nem csak a műértő közönség jár ilyen helyekre – viccelődtem, mire elmosolyodott. – Menjünk tovább, gőzöm sincs, mi ez. – Visszadobtam a rugókkal, gombokkal, elektromos huzalokkal ellátott darabot.

Áthaladtunk néhány, klasszikus művészetet idéző termen is, de egyikük sem kötött le annyira, mint az, amit sziklából faragtak. Néhányan kószáltak körülöttünk, és szinte mindenkinek megakadt a tekintete ezen a furcsa szobán. A bejárat mellett kis tábla hirdette a mesterséges barlang korát, ám se művésznevet, se annak születési dátumát nem láttuk rajta.

– Fura – elmélkedett kísérőm. – De attól még menő – mosolygott.

Végigjártuk a barlangot, körbevilágítottuk, és meglepetésünkre a belsejében szemetet találtunk.

– Valaki igencsak otthon érezte magát – sopánkodtam.

Megérintettem a falat, ami – akárcsak az igazi – nyirkos volt a rácsapódott párától. Mi tagadás, elragadtattam magam. A szobát eleve úgy alakították ki, hogy meglegyen a maga klímája? Vagy csak beleheltük?

Rövid gondolkodás után tovább indultunk, mert még a felét se láttuk annak, ami miatt idejöttünk.

Számos termet végigjártunk ezután: láttunk levelekből préselt használati tárgyakat; száraz virágokból készült, dekoratív fejdíszeket – a tárlat végén megvettem az egyik másolatát –; állatok pontos képmását papírmaséból és átmentünk egy szénből faragott szobán is. Találkoztunk varázslatos tájképekkel, amiken elvétve titkokat fedeztünk fel: apró mosolyt a virágok szirmain, elfekvő hegyeket különös arccal, dühös felhőket sokatmondó vigyorral, és országok karikatúráit.

Sajnáltam, hogy ennyi alkotás parlagon hever. Némelyiket árverésre szánták, vagy már eladták, és csak abban bízhattam, hogy jó kezekbe kerül. Vettem volna én is belőle, emlékszem. De annyi pénzem talán sose lesz, amennyibe kerültek.

A festmények között álló szobrokat kevesen vizslattuk, pedig több generáció keze öregedett el velük. Kedvencem az a miniatúra volt, ami a kiírás szerint milliméteres pontossággal ábrázolt egy hegységet: dombokkal, lankákkal, utakkal. Nem tudtuk, pontosan melyik hegység ihlette meg a művészt, de az egyértelmű volt, hogy profi munkát végzett.

– Ez igen – ismerte el kísérőm. – Nem mintha én nem tudnék ilyet, de azért ez már valami...

– Menj már! – Ránevettem, és tovább tessékeltem.

Láttunk még néhány fából faragott alkotást, homokrajzokat és sűrűn egymásra festett formákból felsejlő csendéleteket is. Nehéz lenne felidézni a pontos élményt, amire emlékszem, azt is elhomályosították már az eltelt évek. A nap végére azonban örökké emlékezni fogok.

– Hát ez brutális volt – mondtam, amikor kiléptünk a kiállításról. – Együnk valamit, aztán irány a zeneterem!

Kényelmesen meguzsonnáztunk az egyik padon, közben a látottakat emlegettük. A gondjaimat – hacsak ideiglenesen is – elfeledtem, új élmények vették át a helyüket.

Rövidesen felkerekedtünk, és felkészültünk a nap hátralévő részére. Hamar megtaláltuk a zene épületét. Alighogy betettük a lábunkat, megcsapta fülünket a madárdal.

– Ez már most tetszik – néztem barátomra. Ő elégedetten elmosolyodott, és arra kért, hunyjam be a szemem. Így tettem.

Bebotorkáltam az épületbe, közben figyeltem a zajokat. A zene lassan tisztult le elcsigázott érzékeim előtt: előbb a madarak, aztán az épp csak hallható, szélben tovaszálló suttogás, a fák morgása egy-egy széllökésnél, az állatok óvatos neszelése, majd a csend.

Az igazi, erdei csend. Kinyitottam a szememet. Megérkeztem.

Gyönyörű panoráma tárult elém. A napsütés egészen a Tátráig engedett ellátni a Lázbérci-víztározó és Dédestapolcsány vonalai mögött. Először jártam a Látóköveknél.

Leültem, és kifújtam a levegőt.

– Asszem, megvan a kedvenc művészem – mondtam halkan, ahogy végignéztem a tájon. – Igen, te vagy az – bólintottam barátomnak.

A természet némán fogadta a bókot. Névtelenül, időtlenül telepedett le mellém, és arra buzdított, engedjem el a fájdalmamat, benne majd úgyis elvész. Akkor felálltam, mélyen magamba szívtam a friss levegőt, aztán egy fülsüketítő üvöltés kíséretében kiengedtem. Megtettem kétszer, majd háromszor, de a harmadik már nem ugyanaz az üvöltés volt. Bátrabban, felszabadultabban rohant a távolba az elsőnél.

Ahogy odaképzeltem a bánatomat a szélbe, lassan megnyugodtam, majd visszaültem. Elmosolyodtam. Végül is, épp most zenéltem egy jót a természettel.