A férfi
haldoklott. Körülötte és alatta tetemek hevertek. Szerencséjére a hevenyészett tömegsír
felső részére került, így csak egy vékony földréteg nehezedett rá, nem kellett
küzdenie a holttestek súlyával is. De legyengült szervezete lassan felmondta a
szolgálatot: a hosszú menetelés, a novemberi hideg és a széthulló világ
lidércnyomása kezdték megtörni.
Nem értette,
miért van még életben. Rég fel kellett volna adnia, esélye sem volt, hogy
valaki rátaláljon, és, ha mégis, nagy valószínűséggel kiéhezett kutyákat vagy
emberalattivá fajult fosztogatókat vetett volna útjába a balsors. Mégis, úgy
érezte, élnie kell! Még egy kicsit. Még egy kicsit…
– Miklós, kelj
fel!
A hang tompán
szólt felülről, azt hitte, képzelődik. Ekkor azonban kaparászást érzett a
vállánál, a tarkójánál. Nemsokára valaki erősen megszorította a karját.
– Miklós, kelj
fel! – ismételte meg az idegen, s most, hogy nem arasznyi földrétegen keresztül
szólt hozzá, észrevette, mennyi melegség és aggodalom bujkál szavaiban.
Megpróbált felállni, de lábai cserbenhagyták, így csak valami szánalmas
kapálódzásra telt tőle. Az ismeretlen azonban egy könnyed mozdulattal
kirántotta a felszínre. A fagyos levegő maga volt az Élet az áporodott dögszag
után, melyen addig tengődött, de a hirtelen terhelést nem bírta a tüdeje: köhögő
roham tört rá.
– Jól van,
csak nyugodtan, lassan lélegezz! Még életben kell kicsit maradnod!
Kicsit?! Ki ez az ember? Miklós megrázkódott, és kényszerítette magát, hogy
lecsillapodjon. Eddig azért tartott ki, hátha esélyt kap a sorstól, hogy
befejezhesse utolsó versét, s úgy tűnt, valakit valóban küldött az Ég. Ha csak
azért ásta is ki, hogy ő maga végezzen vele, az sem baj. Talán teljesíti az
utolsó kívánságát, ad neki öt percet az örökkévalóságért.
– Ki…?
Hangja még
gyengének bizonyult, de nem lehetett nem érteni a kérdést.
– Azt hiszem,
azonnal megismersz, ha végre ki tudod majd nyitni a szemedet. De
figyelmeztetlek, megrázó lesz, ha megpillantasz!
Miklósból
kitört a nevetés. Megrázó? Azok után, amit az elmúlt hónapokban átélt?
Munkaszolgálatosként? Táborlakóként? Nem hitte, hogy ezek után létezik bármi
is, ami megdöbbenthetné. Tévedett.
– Endre?! – szakadt
fel belőle a kiáltás, mikor végre kidörzsölte a szemébe száradt véres sarat, és
a félhomályos erdőben ki tudta venni a fölé tornyosuló alakot. A halvány
derengés mintha a szomorúan mosolygó másik férfiből áradt volna, s Miklós nem
hitte, tudta, hogy kísértetet lát.
– Hát
meghaltam végül én is. Szomorú vég egy szomorú világban… Kár, hogy utolsó művem
befejezetlen maradt!
– Még nem
haltál meg, de közel állsz hozzá. Ezért vagyok most itt!
– Jöttél
vezetni engem, mint Dantét vezette akkor Vergilius? Bár nem hiszem, hogy az
Infernó szörnyűbb lehet a mostani világnál!
Endre
elmosolyodott.
– Tévedsz,
Miklós! Nem kalauzod leszek, választást ajánlok neked. Bár az igaz, hogy a
Pokolhoz is van némi köze a dolognak…
A haldokló
összezavarodott, és ismét feltámadt benne a gondolat: hallucinál.
– Milyen
választás?
– Tudod, ki
vagyok. Szerinted hogy lehetek most itt?
– Meghaltál,
és sem a Pokol, sem a Menny nem fogadott be téged. Ez a sors vár rám is?
– Kezded
kapizsgálni, öcsém, de még nem jutottál el a teljes igazsághoz! A döntés a
kezedben van: meghalsz, és a túlvilágon megkapod méltó jutalmadat, vagy
büntetésedet, érdemeid szerint. Vagy…
– Vagy?
– Olyanná
válsz, mint én. Éjben járó, megkínzott lélekké, aki emberek vérén lop magának
egy-egy újabb napot a kárhozattól. Akit a nap megöl, és nem dobog a szíve.
Akiben már nem hisznek, titkon mégis rettegik nevét!
– Vámpír? –
lehelte Miklós, s fogai vacogtak. – Vámpír lett belőled?
– Igen.
– Szóval
valóban a halottak élén kötöttél ki végül? Téboly! Őrület! Csak látomás vagy,
pusztuló agysejtjeim játszadoznak elmémmel! Távozz tőlem! Távozz…
Újra köhögni
kezdett, és elterült a földön. A másik szánakozva nézte.
– Tudom, hogy
rettenetes, de ez az igazság. Válassz! Meghalsz az üdvösség ígéretével, vagy
tovább létezel a kárhozat biztos tudatában?
– De miért, az
Isten szerelmére miért? Miért választottad ezt a visszataszító sorsot?
– Hogy miért?
Az én halálos ágyamhoz Csezmiczei János jött el. Engem ő kísértett meg.
– Janus
Pannonius? Hát ő is…? – Miklós érezte, hogy minden iszonyata dacára feltámad
benne a kíváncsiság.
– Ő is, meg
mások is. Nemcsak magyarok. Jánost Villon változtatta át.
– Oh, a nagy
Villon?
– Igen, ő. –
Endre felnevetett. – Nagy franc az öreg, kár, hogy nem részegeskedhettem már
vele!
– Hogyhogy?
– Sajnos sok
mindenről le kellett mondanunk. Evés, ivás, szeretkezés…
– Ez
borzalmas! Nem értem, nem értelek titeket! Ennyire féltetek az elmúlástól, hogy
még ezt a semmi-létet is vonzóbbnak éreztétek? De köszönöm, nekem nem kell ez
az átok! Inkább a normális halál!
Miklós maga
sem értette, honnan jött ez a hirtelen szenvedély. És szavaiban érzett némi
hamisságot is. Úgy tűnt, bizonytalanságára felfigyelt csábítója is.
– Látom, azért
téged sem hagynak hidegen a lehetőségek.
– Milyen
lehetőségekről beszélsz?
Endre
elmosolyodott.
– Mi az, ami
becsesebb számodra a bornál, a dicsnél, a szerelemnél? Mi az, ami valójában
hajt téged?
Miklós
hallgatott. Tudta a választ, de nem akarta kimondani. Tartott tőle, azzal
megpecsételné a sorsát. De a másik folytatta:
– Ha akkor
meghalok, soha nem olvashattam volna József Attilát. Vagy Pilinszkyt. Vagy
téged. Oh, igen! A lelkem üdvösségét eladtam a költészetért, az irodalomért!
Ahogy Ovidius óta annyian. De az olvasáson kívül van még más is.
– Micsoda?
– Természetesen
az írás! Hisz szellemünk megmarad, s életművünk kiteljesedhet halálunkban. A
megjelenés persze bajos, de időről-időre azért felbukkanhatnak elveszett
kéziratok.
– Istenem!
Mint valami holt költők társasága…
Endre szeme
felvillant.
– Holt költők
társasága? Nem is rossz cím! Talán egyszer valamelyikünk megírja! Látod, ezért
is ajánlottuk fel neked a csatlakozás lehetőségét! Sajnos Attila váratlanul
ment el, őt nem kereshettük meg, de feléd már egy ideje közeledett a halál. Így
előre tudtunk tervezni.
– Megtisztelő
– Miklós elhallgatott. Érezte, hogy szíve egyre hevesebben ver, talán utolsókat
dobban. És ekkor hirtelen eszébe jutott valami:
– Láttam a
holttestedet! Az újságok címlapján. Még csak gyerek voltam, de…
– Persze, hogy
láttad. Nem tűnhetünk el csak úgy! Van bizonyosfajta hatalmunk, nem esik
nehezünkre imágót alkotni valakiről. Ha most igent mondasz, marad itt egy hulla
az utókornak az arcvonásaiddal, ha esetleg valaki kiásna.
Miklós
megborzongott. Mit tegyen? Változzon át, legyen belőle is vérszívó lidérc, vagy
maradjon ember? Maradjon halandó a halál biztos tudatában? Úgy érezte, húzhatja
még kicsit az időt.
– Öltök is,
hogy éljetek?
– Muszáj. De
igyekszünk mindig a leghitványabbakból táplálkozni – felsóhajtott. – Sajnos, az
utóbbi évek szomorú lakomát szolgáltattak számunkra. De kevesen voltunk ahhoz,
hogy érdemben befolyásoljuk az eseményeket, akárhány nyilast, újabban megszálló
muszkát tüntettünk is el…
Miklós az
utolsó szavakat már alig hallotta, kezdte elveszíteni az eszméletét. Ettől
megrémült. Annyi mindent akart még kérdezni a másiktól. És találkozni akart a
többiekkel is. Úgy érezte, az egész Parnasszus fekszik előtte, csak ki kell
nyújtania a karját, hogy megragadja. Nem akart meghalni.
– Döntöttél. –
Nem kérdés volt.
– Döntöttem.
„A véred íze számban hol méz, hol áfonya…”
A Nyakonöntött
Próbagoblin Szolgáltatóház 3., Régi-új pályázatának 2. helyezett alkotása,
megjelent a Lidércfény AKF VII. évfolyamának 12. számában, 2013. decemberében
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése