George Colt: Százezret a véredért - kommersz fantasy spagetti western

Vadsziget. Kontinensnyi szárazföld mindentől messze a nyugati óceánban, ahová vagy kétszáz évig hordta minden faj a bűnözőit és dilinósait. Ilyen felmenők mellett még örülnénk is, ha tényleg a majmoktól származnánk, ahogy azt egy Dwarwin nevű őrült mostanában hirdeti. De ez a történet nem fényes történelmünkről, szabadságunk kivívásáról vagy ipari forradalmunkról szól, és még csak nem is rólam, az ork maffia feltörekvő csillagáról, hanem arról a féktelen, égető vágyról, ami egy gyönyörű nőben lobbant fel százezer dollár iránt.

George Colt

Százezret a véredért

kommersz fantasy spagetti western

Kedd éjszaka, Los Elvitos, C'tton Club

A tartományi főváros piroslámpás negyedének talán legfelkapottabb klubjában épp a tetőfokára hágott a kedd esti vidám ork mulatság, amikor a pultoslány ünneprontó módon elővette ezeréves mordályát, és rám fogta.

– Vidd el a hullát!

– Aztán mit csináljak vele?

– Amit akarsz. Te ölted meg, gondoskodj róla!

– Gondoskodjak róla? Nem azért öltem meg, mert babusgatni akarom.

A csinos fehérszemély rutinosan felhúzta a fegyvert. A rövid, ámde kéthüvelyknyi vastag, trombitaszerűen végződő cső fenyegetően meredt rám.

– Ujjnyi szegek vannak benne, vagy száz. Nem pontos, de nem is kell, nézz csak hátra!

Hátranéztem. A klub hátsó falából nagy körben vagy három tucat szeg állt ki, a kör közepén pedig szépen kirajzolódott egy emberi alak. Onnan valahogy hiányoztak a szegek.

– Meggyőztél – mondtam. – Szép halott ez, fiúk, hazavisszük! – intettem társaimnak.

– Hé, a táskáját se hagyjátok itt, tárgyi bizonyíték! Így is takaríthatok utánatok reggelig! Francos ork bulik!

Amilyen jól indult az este, olyan rossz vége lett: meg kellett szabadulni a hullától. Hajnalig cipeltük a városban ide-oda azt a marha nagy, sebhelyes arcú tagot, mire végre találtunk neki egy nyugodt földdarabot, ahová eláshattuk. Zajlott az éjszakai élet, mindenhol ásott valaki, itt a goblinok, ott a tündék, alig lehetett szabad helyet találni.

Szerda hajnal, Los Elvitos, Rosenh'll

Fizettem a kocsisnak, kiszálltam a gazdagnegyedben lévő háznál, felmásztam a harmadikra, előkotortam a kulcsom, kinyitottam az ajtót, és a táskával a kezemben fáradtan beléptem a lakásba.

A fejvadász már várt rám.

Könyökét a hasamba vágta, mire előregörnyedtem, akkor hátracsavarta a kezem, mögém lépett, kirúgta alólam a lábam és amikor a földön feküdtem, hátul összebilincselte a csuklóimat.

Lassan megkerült, láttam izmos, hosszú, formás, lebarnult lábait, kerek csípőjét, melyet csak egy rövid kis szoknya takart, karcsú derekát, arányos melleit.

De most nem tudtam értékelni.

– Gitta, muszáj szórakozni? Fáradt vagyok! – nyögtem barátnőm felé, közben nagyokat harapva a szőnyegbe.

– És lassú – évődött a féltünde lány. – Hm, G'ino, hát ilyenkor kell hazajönni? Piaszagú vagy! Itthon epedek érted, te meg a haverokkal bulizol?

– Üzleti ügy volt!

A nő végighúzta mutatóujját az arcomon.

– Mi ez, rúzsnyom? Nők is voltak, vagy a bűnbanda langyosodik? Készültök a börtönre?

– Szedd le rólam! – csörgettem meg a bilincset.

– Azért meg kell dolgozni! Nagyon, nagyon meg kell dolgozni!

És kezdetét vette a második műszak...

Szerda délelőtt, Los Elvitos, Casino Digo, privát lakosztály

Mindig felemelő érzés kinézni az ork klán főhadiszállásának ablakain. A tízemeletes épület felső szintjéről látni, ahogy a város él, lüktet alattunk. Az utcákon apró emberek sietnek a dolgukra konflisokon, omnibuszokon vagy gyalog, a folyón lapátkerekes gőzhajók úsznak, vonatok pöfékelnek a pályaudvarokon, a távolban látszik a tenger, a hegyek, egyszerűen gyönyörű.

Ennek ellenére én egy idős, kövér, öltönyös ork zöld kezeit bámultam.

A Főnök – akinek volt rendes neve is, de senkinek sem jutott eszébe használni –, kedvenc öreg foteljében hátradőlve vöröseszöld fejjel beleszívott hatalmas cumai szivarjába, ízlelgette kicsit a füstöt, majd kegyesen hozzám fordult.

– G'ino, mi a fenéért kellett nektek megölni azt az embert?

– Négy király volt nála.

– A pókerben előfordul az ilyen.

– De még nem is osztottunk. A zakója ujjából estek ki.

A Főnök felsóhajtott.

– Átnéztem a táskáját, a papírjait. Jó lett volna kikérdezni, de ti még el is ástátok, és nem is emlékeztek, hová. Még feltámasztani sem tudjuk.

Lesütött szemmel álltam a szőnyeg szélén.

Minden orkok keresztapja hirtelen előredőlt.

– Az a gringó dolgozott valakinek. Adatokat gyűjtött rólunk, a tündékről, a törpékről, a goblinokról, mindenkiről, még a nyomorult gyűrűbuzi hobbitokról is. Megtaláltuk a táskájában a jegyzeteit – lobogtatott meg egy kazal papírt. – Meg szeretném tudni, kinek kellenek az adatok, mit akar vele csinálni, és mije van rólunk – dörögte, majd hátradőlve kiadta a parancsot. – A délutáni vonattal elmész Y'umába!

– Mi? Ne már, Főnök!

Nem véletlenül ijedtem meg, az ilyen koszos kis városkákban bármi megtörténhet. Elhagyni Los Elvitost, a tartományi fővárost olyan, mint lemenni a térképről.

Mondjuk a pokolba.

Az aranyásók a hegyekben bányásszák az aranyat, vagy a folyóparton mossák, vagy a tengert kotorják érte heti hat napon át. A hetedik napon bemennek a hozzájuk legközelebb eső kisvárosba, ellumpolni amit találtak. A városkák szinte egyformák: kocsma, kupleráj, hotel, vegyesbolt, a seriff hivatala, bank, ahol beváltják az aranyat, néhány lakóház, és kész. Unalmas, lepukkant deszkaváros valamennyi. A helyiek abból élnek, hogy lehúzzák az aranyásókat, akik folyamatosan jönnek-mennek.

Ha a kisvárosi polgárok szórakozni akarnak, bejönnek Los Elvitosba, szórják a pénzt a kaszinókban, éttermekben, költenek drága ruhára, színházra, lotyókra, amíg futja.

Itt a nagyvárosban mindenki megtalálta a maga helyét. Mi orkok rablással, gyilkossággal és egyéb erőszakos bűncselekményekkel foglalkozunk; a goblinok viszik az uzsorabizniszt; a hobbit zsebes klánok messze földön híresek; a tündék – a rendesek, nem a homokiak – fűben utaznak, az emberek terepe pedig a megvesztegetés és a korrupció. A törpék titkos aranybányáiról meg illegális fegyverbizniszéről ne is beszéljünk.

Persze vannak becsületes lakók is, ami meglepő annak fényében, hogy a Vadszigetre kétszáz évig csak gonosztevőket hoztak minden létező fajból.

– Veszélyben az üzlet, fiam, érzem! – folytatta a Főnök. – Már korábban is hallottam dolgokat, és ez a táska most mindent a helyére rakott. Az adatokat felhasználva ki lehet játszani egymás ellen a fajokat a városban. Ha a tündéket nekiugrasztják a törpéknek, vagy a goblinok berágnak ránk, mindenféle villongások lesznek, idejön a katonaság, és akkor baszhatjuk! Nincs annyi pénz, amennyivel ezt el lehet sikálni!

– Miért Y'umába?

– Találtunk a táskában egy vonatjegyet, amit ott állítottak ki.

– De pont nekem kell...

– Százezer. Ha valakinek van ennyije, kocsmát nyithat a városban, és élete végégig boldogan megél belőle.

Meghökkentem.

– Ezt most miért mondja, Főnök?

– Nem sokkal ezelőtt a telepaták telesusogták a várost. Bizonyos H'ozé Muerte ekkora vérdíjat tűzött ki annak a fejére, aki megölte az öccsét az éjszaka, Ram'n Muertét. Állítólag szép nagydarab ember volt, sebhellyel az arcán. Nem ismerős valahonnan?

Szerda dél, Los Elvitos, Rosenh'll

Zárt kocsival hajttattam Gitta lakásához – haza érthető módon nem akartam menni –, az ott lévő készletemből magamhoz vettem némi készpénzt, fegyvert, és vidékre megfelelő ruhát. Egy sombrerót választottam, csíkos poncsót, ami illett a bőröm zöldes színéhez, bőrcsizmát, kiegészítőként pedig a redneckek között divatos pisztolytáskát a szokásos, ágyú méretű C'olttal. Bepakoltam még a szebbik puskám, annyi lőszerrel, amennyivel háborút lehetne nyerni.

Gitta nem volt otthon.

„Drága, dolgozni mentem, szolgáld ki magad. A ma hajnali tízből tíz!” – üzente egy cetlin.

Elmosolyodtam. Hja, aki tud, az tud!

Rohantam, hogy elérjem a délutáni vonatot, mielőtt minden gonosztevő vadászni kezd rám.

A nemhivatalos vérdíjjak alól kétféle módon lehet szabadulni: vagy megöl valaki, vagy én ölöm meg azt, aki kitűzte rám a vérdíjat.

Az utóbbira készültem.

Megölöm, de előtte kiverem belőle, mire kellettek a papírok.

Szerda délután, Y'uma, állomás

A vonat elpöfögött vissza a civilizációba, én meg ottmaradtam Y'uma koszos állomásán. A városka még a vártnál is lehangolóbbnak bizonyult: egyetlen utca húsz házzal.

A vasutas – öreg, kopasz, sovány kis hobbit kék egyenruhában – egy darabig lengette a tárcsáját, majd elővette kulacsát, nagyot húzott belőle, aztán középső ujjával az ég felé bökve a gőzös után kiáltott:

– Szopjatok le mind!*

– Elnézést! – kezdtem.

Bivalyerős pálinkaszagot lehelt rám.

– Elmentek! Minden nap elmennek, már húsz éve, engem meg itt hagynak megrohadni.

– Keresek egy bizonyos...

– Azt mondták, előléptetnek, és mehetek Los Elvitosba. Fenéket! Ebben a koszos porfészekben fog megölni az unalom. Bezzeg ha nem hobbit lennék! Pedig annak idején...

Ismét ivott, én pedig kihasználva az alkalmat feltettem a kérdést:

– Keresek egy bizonyos H'ozé Muertét, tudja esetleg, merre találom?

– Esetleg tudom – válaszolta, és kinyújtotta felém a tenyerét.

Kezet fogtam vele. Megdöbbent.

– És a megvesztegetéssel mi lesz? A vasútnál vagyunk! – háborodott fel.

– Nézze barátom, ha egy ember felé nyújtja így a tenyerét, ő valószínűleg beletesz egy tízest, és maga elmondja neki, amit hallani akar. Ha egy ork felé nyújtja, ő elkapja, elkezdi egyesével eltörögetni az ujjait, maga pedig mindent elmond neki, még azt is, amire különben nem kíváncsi. Mint látja, én ork vagyok.

Erre villámgyorsan zsebrevágta a kezét.

– A bányájában lakik, a hegyekben, a Zsiványkanyon után. Könnyen meg fogja találni, az az a bánya, ami előtt a törpék tüntetnek.

– Mit csinálnak?

– Tüntetnek.

– Mi nem tetszik nekik?

– Csak a bányász szakszervezet tagjai dolgozhatnának a bányában, akik persze mind törpék. H'ozé viszont nekromata, ő élőhalottakkal dolgoztat, mert úgy olcsóbb. Nem kell utánuk fizetni a nyugdíjat, mert hát nem is lesz rá szükségük. Nézze csak! – mutatott az állomásépület felé.

„Ne hagyja halott adósait a temetőben lustálkodni, H'ozé Muerte jó pénzt fizet értük!” – hirdette a deszkafalra ragasztott plakát.

– Mivé lesz a világ! – hökkentem meg. Az öreg felbátorodva folytatta:

– De ha még csak ez lenne! A szüfrazsettekről hallott? Szavazójogot akarnak a nőknek. Nevetséges! Ha már a nők is szavazhatnának, akkor mondjuk a lovam miért nem? Bár nekem mindegy, csak a kocsmába ne jöhessenek be, az az egyetlen hely, ahová elmenekülhetek a feleségem elöl.

– Megőrültek az emberek! – kontráztam.

– Meg ám! Még M'arcs se' tudta előre, amikor megírta a könyvét a tökéről, hogy így...

– A tőkéről írta, nem a tökéről.

– Mindegy az, csak jó nagy legyen!**

– Öreg, kibérelném azt a kocsit egy ötvenesért – böktem az állomás mellett álló kis kétlovas levélkihordó kocsira, megszakítva a társadalmi változásokról folyó épületes beszélgetést.

– Az a posta tulajdona, nem adom!

– Akkor egy húszasért. De figyeljen, ez az utolsó ajánlatom. Ha nem adja, leütöm, és elviszem ingyen.

Megkötöttük az üzletet, és elhajtottam a Zsiványkanyon felé.

Szerda este, Zsiványkanyon

A kopár sziklafalak egyre közelebb kerültek egymáshoz, az út pedig hatalmas leszakadt kövek között kanyargott. Siettem, még a sötétség beállta előtt ki akartam jutni a kanyonból.

Hirtelen megállt a két ló. Egy test feküdt előttük keresztben a földön.

Leszálltam a bakról, hogy arrébb húzzam a halottat, amikor az alak felpattant, és elkiáltotta magát:

– Megállni, kezeket fel!

Vékony, feketébe öltözött, koszos, meglehetősen ideges hobbit állt velem szemben, aki pisztolyt fogott rám. Lassan felemeltem a kezeim.

– Lelőlek! – vakkantotta.

– Miért is? – próbáltam húzni az időt.

– Százezret ér az a csúf ork fejed, ha elviszem H'ozénak! – kiáltotta felém.

Határozott női hang csattant fel a hobbit háta mögül:

– Dobd el azt a pisztolyt, kisfiú!

A fickó elfehéredve nézett hátra.

Gyönyörű féltünde nő állt mögötte, szűk farmersortban, mélyen kigombolt fehér ingben, térdig érő csizmában, kalapban, hatalmas méretű forgópisztollyal a kezében. Gitta.

A srác lassan leengedte fegyverét, majd kikapcsolta töltényövét, és mindkettőt letette maga mellé a porba.

– Na fuss el gyorsan! – ripakodott rá a lány.

– Ezt még megkeserülöd!

– Fuss, amíg szépen mondom!

– Ne felejtsd el, hogy mi dobtuk a gyűrűt a ...

– Takarodj innen, vagy szitává lőlek!

A hobbit megfordult, és szedte a lábát.

– Mekkora tahók ezek, még mindig azon az ezeréves gyűrűsztorin lovagolnak! Már rég elfelejtette mindenki.

– Gitta, időben, mint mindig!

– Te viszont késtél. Már négy ilyen lököttet hajtottam el, mióta várlak.

Elmosolyodtam, és ölelésre tárt karokkal elindultam megmentőm felé, mire rám kiabált:

– Megállsz! Vissza a mancsokat az égbe!

– De drága, mi...

– Talán én lőlek le.

Elképedtem.

– Miért?

– Százezer okom van rá.

– És az együtt töltött másfél év?

– Együtt töltött? Hetente beugrottál két numerára, aztán otthagytál!

– De milyen numerák voltak azok!

– Százezret nem értek. Amúgy meg ne keverjük az érzelmeket az üzlettel.

Léptem egyet előre, erre a nő elsütötte a pisztolyát, s a lábam előtt becsapódó golyó megállított.

– Gitta!

– Kuss, gondolkodom!

Én is gondolkodtam, de nehezen jött el a megvilágosodás.

– Állj! Van egy tervem! A pénzt is megkapod, sőt, többet is, és én is megmaradok!

– Na, erre kíváncsi vagyok!

Szerda éjjel, H'ozé bányájában

Muertéék családja egy zsákszerű kanyonban telepedett le, melynek egyetlen bejáratát göcsörtös, tüskés faoszlopokból álló száz lépés hosszú fal zárta el. Az oszlopokat könyöknyi távolságra verték le egymástól, reméltem, hogy senki sem lő át közöttük, amíg az udvaron vagyunk. Vagy öt tucat törpe tüntetett a kanyonon kívül, ezért szerettem volna minél előbb fedezékben lenni.

A fal mögött a jobb oldalon H'ozé emeletes, fehérre meszelt falú háza állt, mellette az istálló, szemben vele a széles udvar másik felén egy magas, fából ácsolt torony és a bánya deszkaépületei helyezkedtek el. Ahová nem jutott el a telihold fénye, ott fáklyák és petróleumlámpák világítottak.

– Mi bajod a tervemmel, drága? – kérdeztem Gittát.

– Nézzük csak, idejövünk, lelövünk mindenkit és elhozunk minden pénzt, nem tudom, valahogy öngyilkosság szaga van.

Gitta a hátamba nyomta a pisztolyát, miközben összebilincselt kézzel, fegyvertelenül a ház felé sétáltam a nő és két őr kíséretében.

– Az ork klán minden tervének ez az alapja, miért kellene eltérni tőle?

– Ennél egyszerűbb odavinni téged H'ozéhoz, aztán lelépni a pénzzel.

Szomorúan vontam le a következtetést:

– Akkor szakítottunk?

– Kvázi.

– Eladsz engem rongyos százezerért?

– Rongyos? A legtöbben sohasem látnak együtt ennyi pénzt.

– Én sem láttam még.

– Majd megkérem Muertét, hogy mutassa meg – zárta le volt kedvesem.

Az őrök felröhögtek.

Megérkeztünk a házhoz. Nagy, díszes terembe léptünk be, melyből ajtók nyíltak mindenfelé, hátul pedig lépcső vezetett az emeletre. Közepén, egy hosszú asztal legvégén maga H'ozé ült. Kiköpött az öccse, csak idősebb kiadásban. Nagydarab ember fekete kalapban, fekete ponchóban, tejfehér bőrrel, mint a nekromaták általában. A gyertyák lobogó fényében félelmetesen nézett ki. Rajta kívül még tíz fegyveres várt minket.

– Őt kerested – Gitta Muerte felé lökött. – Hol a pénzem?

H'ozé hozzám lépett és végigvizslatott.

– Csúnyább, mint hittem. A telepaták túloztak.

– Ork, milyen legyen? A telepaták annyit tudtak, amennyit a bárban mondtak nekik.

– Hogy kaptad el?

– Téged jött megölni. Én csak megvártam.

– Miért nem lőtted le? A holttestért is megadtam volna a vérdíjat.

– Hogy aztán cipeljem? Nő vagyok, nem igásállat!

H'ozé felnevetett.

– Lassan végzek majd vele – mondta, közben keskeny, hosszú kezével összeszorította az arcom. – Aztán amikor megöltem, megy a bányába a többi közé.

– Akár feleségül is veheted, ha előtte kifizetted – vonta meg a vállát exem.

– Kegyetlen ez a nő – jegyezte meg az egyik őr.

– Hozom a pénzed.

A nekromata megfordult, felment a lépcsőn, és eltűnt a szemem elöl.

A falióra elütötte a tízet. Teltek a percek, szótlanul méregettük egymást a martalócokkal. Emberek, orkok és homoki tündék voltak vegyesen, mind rosszarcúak, sok fegyverrel. Végül az egyikük megszólította volt kedvesemet.

– Nem jó egy nőnek egyedül ezen a környéken. Ha oltalmazó férfikézre lenne szükséged, amíg hazaérsz ezzel a sok pénzzel...

– Megmondjam, mit csinálj az oltalmazó férfikezeddel? – háborodtam fel.

Az alak elém lépett és a gyomromba öklözött.

– Ne tedd tönkre az árut, te marha, még nincs kifizetve! – üvöltött rá Gitta, ellökte az őrt, aztán mellém lépve végigtapogatott.

– Jól van, nem lett baja.

De nem ám! Sőt, határozottan jobban éreztem magam, mert tapogatás közben a nő a kezembe csúsztatott valamit.

A bilincs kulcsát!

Most akkor mi van? Szakítottunk, vagy mi?

– Amíg nem fizettétek ki, senki sem nyúlhat hozzá!

Súlyos csend telepedett ránk, csak a falióra ketyegése tudatosította az idő múlását. A martalócok hol rám, hol Gittára néztek kezüket a fegyverükön tartva. Mozdulni sem mertem, nem hogy a bilincsen matatni.

Kint váratlanul lövés dörrent.

– Szemetek! – hallottuk. – Gyilkosok! Ezt megkeserülitek!

Majd egyre hangosabban:

– Menjünk be! Menjünk be!

Az udvaron kitört az általános hangzavar, mindenki ordítani és lövöldözni kezdett. A bejárati ajtót beszakítva sebesült esett be közénk.

– A törpék megvadultak, valaki rájuk lőtt! Mindenkire tüzelnek! Mindjárt betörik a kaput! – nyögte.

– Utánam! Ti ketten maradtok! – bökött a vezér két alakra, majd a többiekkel együtt kirohant.

Őreink egyike állandóan az ablakok felé tekintgetett, a másik hol Gittára nézett, hol Muertét várva a lépcsőre. Kihasználva a másfelé irányuló figyelmet munkához láttam a bilincsen.

A kint egyre sűrűbben dörrenő lövések között már jajkiáltások is hallatszottak. Aztán hirtelen egy hatalmas csattanás.

– Mi a rosseb? – hökkent meg az egyik őr.

– A kapu! Betörték a kaput! – kiáltotta valaki.

Ekkor már szabad voltam.

Őreink még mindig az ablakok felé bámultak, ezt kihasználva rátámadtam a közelebbire. Letaglóztam egy székkel, még meglepődni sem volt ideje. Megragadtam a puskáját, hogy lelőjem a társát, de mire oda fordultam, Gitta már végzett vele.

– Mindjárt visszajönnek az őrök, nyomás felfelé! – mutatott Gitta a lépcsőre.

Felrohantunk.

Keskeny folyosóra érkeztünk, tőlünk balra ajtók nyíltak, jobbra pedig ablakok, melyeken keresztül csak a néhány lépésre lévő sziklafalat lehetett látni. Az épület hátulján voltunk, mely a kanyon falára nézett.

– Menj előre! – utasított Gitta.

Átrohantam a másik oldalra és kinéztem az ablakon. Láttam, ahogy a beszakadt kapun át megállíthatatlanul özönlenek be a törpék, a martalócok pedig vonulnak vissza a ház felé. Hirtelen a bányából kitörő, lapátokkal, csákányokkal felfegyverzett élőhalottak támadták hátba az ostromlókat. A törpék meghátráltak, ami esélyt adott a fegyvereseknek visszaérni a házba.

Szóval társaságunk lesz.

A hátam mögött lövések dörrentek, Gitta tüzelt valamire. Kilőtte az egész tárat.

– G'ino! – kiáltotta – Gyorsan!

Visszafutottam az ablakokhoz, kihajoltam az egyiken, lenéztem, és már kaptam is a vállamhoz a puskám.

– Százezret, százezret a véredért, te szemét! – hallottam lentről Muerte hangját.

Négylovas, díszes, nyitott kocsi hajtott el alattam a ház és a sziklafal közötti szűk, védett sikátorban, a bakon a fekete ruhás nekromatával meg egy nagydarab nővel. Már csak hátulról láttam őket, ha kiérnek a ház mögül, megmenekülnek.

Két másodpercem volt talán a lövésre.

A fekete sombreróra célozva meghúztam a ravaszt. A férfi oldalra zuhant, rá a nőre, kalapja a fél fejéve együtt leesett a kocsiról a kerekek alá.

– Elintéztem! Véged, bazmeg! – kiáltottam felszabadultan.

Lábdobogást hallottam, gyorsan megpördülve tűz alá vettem a lépcsőt. A martalóc hanyatt esett, amikor eltaláltam.

– Egynek annyi!

Robbanás rázta meg a levegőt.

– Valaki megtalálta a dinamitot!

– Törpék, ezek már pólyás korukban azzal játszottak.

Visszarohantunk az épület elejére, és óvatosan kinéztünk az udvarra.

Kint teljes volt a káosz. H'ozé fegyveresei lövöldöztek a ház felől a törpékre, akik a bánya körüli épületekből lőttek vissza. Néha megjelent egy-egy csoport élőhalott, rájuk mindkét fél tüzelt.

Az első robbanást újabbak követték, s a bánya liftjének fából épült tornya ledőlt.

– Most mi legyen? – kérdezte Gitta.

– Ritkítsuk meg kicsit Muerte embereit, hamarabb végeznek a törpék!

A nő biccentett.

Az emeleten kezdtük, benyitottuk az első szobába. Ketten ránk sem figyelve tüzeltek kifelé, őket a lábukat megragadva kilódítottuk az ablakon.

Szemben a törpék örömujjongásban törtek ki.

Jött a következő helyiség.

A martalóc éppen a puskáját töltötte. Nem maradt ideje ránk fogni, villámgyorsan leütöttem.

Visszasiettünk a folyosóra.

Kivágódott a következő ajtó, és ketten ugrottak ki rajta.

– Dinamit! – ordították.

Hatalmas robbanást hallottunk, majd nagy reccsenéssel beszakadt alattuk a padló. Nem lehetett továbbmenni.

– Menjünk vissza! – kiáltotta társnőm.

A lépcső túloldalán egyetlen ajtó volt csak, ami recsegve szakadt be, amikor belerúgtam. Valaki egyből tüzet nyitott ránk. Hátraugrottunk, elhelyezkedtünk a bejárat két oldalán.

– Most mi legyen? – kérdeztem, és csak úgy belőttem kettőt a szobába. Heves golyózápor jött válaszul.

Megint lábdobogást hallottam lentről.

– Kik vagytok? – kiáltottam.

– Törpék! Kicsinálunk, te szemét! – mély, erős, dörmögő hangon jött a válasz, amilyen csak a törpéknek van.

– Veletek vagyunk! Az emelet tiszta. Mi dobtuk ki azt a két embert az ablakból.

Botra erősített borotválkozó tükör tűnt fel a lépcső aljánál.

– Jól van, az ork meg a csinibaba! Úgy tartsátok a fegyvereket, hogy lássam! – kaptuk az utasítást.

Gitta felkapta a vizet.

– Csinibaba ám a jó édes...

Három izmos, zömök, vidám kis fickó rohant fel hozzánk. A törpék „egyenruháját” viselték: kantáros farmert, flanel inget és nagy kaliberű lőfegyvereket.

– Ti egy órája még nem utáltátok egymást? – kérdezte a legzömökebb, majd a társaihoz fordult. – A pisztolyból gondoltam, amit ez a langaléta szépség a zöld hegyomlás bordái közé nyomott.

– Hallgass már Ferdy, lehet, hogy ő így szereti! – kontrázott a másik. – Nektek is vannak fura dolgaitok azokkal a kötelekkel.

– Ne ártsd bele magad a magánéletükbe, bunkókám! – kezdte a harmadik,

– Jól van na, csak feltűnt, hogy befelé a bányába a nő még igencsak meg akarta gyilkolni ezt a melákot. Ott jött el mellettünk, láttam rajta. És különben is, azt csinálunk az asszonnyal, amit...

Nem lehetett szóhoz jutni tőlük!

– Kuss legyen kint! – kiáltotta valaki. Megint golyók repkedtek kifelé a szobából.

– Na, oda kellene bemenni – mutattam a szoba felé.

– Itt lakik H'ozé! Kinyírom! – kapta fel a legalacsonyabb a vizet.

– Arról már lekéstél – hűtötte le Gitta. – A melák elintézte.

– Hallelúja!

– Komám, adj egy kis dinamitot! – szólt le Ferdy a lépcsőn.

– Dobom! – jött a válasz lentről.

Egy dinamitrúd repült fel az emeletre, hosszú, égő gyújtózsinórral. A törpe elkapta, és úgy tartotta a kezében mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Én majd' becsináltam.

– Nem kellene bedobni? – kérdeztem.

– Á, még nem, visszadobják.

Azonnal beindult a traccsparti.

– Az kemény, amikor visszadobják.

– Emlékeztek, amikor összebalhéztunk azokkal a homoki tündékkel?

– Akik lopták a szenet a bányából? Hú, az majrés volt!

– Na, azok visszadobták.

A gyutacs egyre rövidebb lett.

– Dobjátok már be! – üvöltöttem, de nem zavarta őket.

– Nem lett volna baj, ha nem esik be a többi közé...

– … és nem gyújtja meg a többi gyújtózsinórt.

– Azonnal bedobni! – már Gitta sem bírta.

– Ja, ott álltunk egy egész láda égő...

– Haver, akkor tényleg azt hittem, hogy ottmaradunk!

– Én is, de aztán Ferdy felkapta a ládát, elkezdett vele futni a kút felé...

Nem bírtam cérnával, kikaptam a kezéből a robbanóanyagot, és bedobtam a szobába.

Azonnal visszadobták.

A gyújtózsinór már talán csak fél ujjnyi hosszú volt, a rúd pedig ott pörgött közöttünk a földön.

– Látod, megmondtam, hogy visszadobják, minek úgy sietni. Bízz bennem, mi már gyermekkorunkban dinamittal játszunk a bányákban!

Gitta egy szempillantás alatt visszarúgta a robbanószert a szobába.

A törpék témát váltottak.

– Emlékeztek a tudósra, aki a gyermekjátékokat gyűjtötte?

– Akit úgy megvertünk?

Robbanás szakította félbe a sztorit.

Egyszerre rohantunk be, összevissza lövöldözve mindenre, ami veszélyes lehet, de akkora már mindenki halott volt.

Kifújtam magam, és körülnéztem.

A lakosztály ízléses berendezése még a városban is megállta volna a helyét. Magas könyvespolcok teli könyvekkel, az ablakok előtt selyemfüggönyök, hátul hatalmas baldachinos ágy, középen íróasztal, mind-mind a kontinensről hozatva drága pénzért.

– Itt lakott az a szemét! – köpött ki az egyik törpe, majd felém fordult. – Menjetek innen, az egész bányát felrobbantjuk, ezt a kócerájt meg személyesen gyújtom fel!

– Pillanat – mondtam – kellene nekem innen néhány papír.

– Van fél órád, vidd, amit bírsz.

H'ozé halott, a papírokat begyűjtöm, a többi égni fog, küldetés teljesítve, így néz ki egy happy end.

Vagyis...

Gittát kerestem, de már csak azt láttam, ahogy ellovagol a telihold felé.

Szó nélkül otthagyott! Engem!

Jól van, ha ezt akarja, én nem fogok sírni utána!

Csütörtök és péntek, Los Elvitos

Hihetetlenül felgyorsult a világ! Hála az utolsó pillanatban elkapott vonatnak, délre már Los Elvitosba értem, délután pedig beszámoltam a Főnöknek. Bár a munkát elvégeztem, és a fejvadászoktól sem kellett többé tartanom, teljesen magam alatt voltam.

Ez a bolond nő megalázott és elhagyott! Még hogy nem érek százezret az ágyban!

Az érzelmi válság megoldása érdekében reggelig ittunk a haverokkal.

Pénteken teljesen másnaposan elmentem elhozni a cuccaim az exemtől. A kulcsom még megvolt, reméltem, hogy nem lesz otthon a nő, hagyok egy cédulát, és vége.

Otthon volt.

– Szia! Csak pakolni jöttem – köszöntöttem. Mire Gitta becsukta az ajtót, már a szekrényből dobáltam a ruháimat az utazótáskámba.

Váratlanul megéreztem a nő leheletét a tarkómon.

– Te tényleg ennyire hülye vagy? – kérdezte.

Egy pillanatig dermedten álltam, majd megfordultam, átöleltem, megcsókoltam, ledöntöttem az ágyra, és elkezdtem kigombolni az ingét.

– Drága! – mondta.

– Igen?

Ing megvan, menjünk csak lassan, nagyon lassan lejjebb!

– Amit a kanyonban mondtam, meg a bányában, – Gitta egyre szaporábban szedte a levegőt. – azt, hogy szakítottunk, és nem érsz meg százezret az ágyban…

– Nem számít! – hopp, gombok kigombolva, lassan lehúzzuk a ...

… szeretném, ha tudnád …

– Blöfföltél. Én minden pénzt megérek az...

Hosszú, kéjes nyögés után elégedett sóhaj hagyta el kedvesem ajkait.

– Dehogy, te mamlasz! Kettős játékot játszottam. Segítettem Muertének megszökni. Mást lőttél le, ő a női ruhában volt – lihegte.

– Mi? – kérdeztem, abbahagyva az ügyködést a combjai között, amit kedvesem csalódottan vett tudomásul.

– Üzlet.

– Kurvára nem értem!

– H'ozénál egy idegen hatalom pénze volt, amit az öccse hozott. Lázadást akart vele szítani Los Elvitosban. Persze a lókötő inkább lelépett volna a pénzzel, nem akarta mindenféle népeknek adni, hogy gyilkolják egymást. De a haláláig üldözték volna érte a külföldi ügynökök.

– Honnan a fenéből...

– Elolvastam a táskád tartalmát szerda reggel, és amikor susogni kezdtek a vérdíjról, elutaztam Y'umába, még jóval előtted. Gondoltam, talán lehet pénzt csinálni a dologból.

– A halálomból? Köszönöm!

– Ha már úgyis keres valaki a halálodon, legalább olyan legyen, akit szeretsz. Tekintsd mondjuk örökségnek.

– Hát ez aztán...

Gitta folytatta.

– Beszéltem H'ozéval, arra jutottunk, ha mindenki halottnak hiszi, oda megy a pénzzel, ahová akar. Sajnos a saját embereiben sem bízott, így a szemük előtt kellett megölni. Bonyolult tervet eszeltünk ki, de bíztam a jó formádban, és szerencsére ott voltak a törpék is. Sokan látták, ahogy a kocsi elhajt a hullával.

– Kit lőttem le Muerte helyett?

– Az egyik martalócát. Biztosan nagyon csodálkozott, amikor a lövöldözés alatt fel kellett vennie a főnöke ruháit. Hát még ha tudta volna, mennyi pénz van mögötte a kocsin.

– Ki lőtt a törpékre?

– H'ozé.

– Miért nem mondtad el előre? Miért kellett átverned?

– Drága, nagyon rossz színész vagy, lebuktunk volna.

Már csak egyvalami érdekelt.

– Bejött az üzlet?

Kedvesem mosolyra húzta szépen formázott ajkait.

– Mondjuk úgy, nem hozott rosszul. Viszont ha mégis megszorulnék a közeljövőben, akkor …

– Akkor mi lesz?

Hosszú körmei vörös csíkokat karcoltak a hátamba.

– Muerte él és virul, a vérdíj tehát még ott van a fejeden. De ezt csak én tudom. Szóval tegyél ki magadért, szivi, mert ha úgy gondolom, mégsem érsz százezret az ágyban, akkor...

Mit tehettem volna, megküzdöttem az életemért. Újra és újra...

Vége

* Idézet Lilutól.

** Idézet nem tudom, kitől.