Esvy: Merengés

Walter Reeves dideregve haladt a homályba vesző, fehér ösvényen. Különc nagyapja ragaszkodott hozzá, hogy lóháton érkezzen, így hát a helyi lovas klubnál egy erős clevelandi pejre cserélte kényelmes terepjáróját. Ezen a kora téli napon a reggeli köd még tíz óra tájban sem szállt fel, konokul megülte a tájat, mint merész lovas az ideges paripát. Walter bérelt hátasa Merengő névre hallgatott. Biztos léptekkel cipelte a fiút a végtelen nádtengerben kanyargó úton, és alig egy óra alatt oda is értek a kiváló történész, Sir Richard Reeves lápvidéki kúriájához.

Kikötötte Merengőt a széles kocsifeljáró aljában álló oszlophoz, aztán az ódon kőház bejáratához lépdelt. Belökte a nehéz ajtót, és a folyosón őrt álló lovagi páncélok között egyenesen a nagyapja dolgozószobájába ment. Szokás szerint az íróasztalnál találta az öreget, középkori szövegek fölé görnyedve. Mögötte hatalmas festmény függött a falon, az egyik ősüket, Sir Edgar Reevest ábrázolta pompás, szürke lovon, miközben kékesen csillogó kardjával lesújt egy normann hódítóra.

Walter kisgyermekkora óta úgy érezte, nagyapja egy másik, rég elveszett világban él, elvégre minden percét a lovagkor tanulmányozásának szentelte, és körülvette magát ezen időszak tárgyi emlékeivel. Üdvözölték egymást, aztán a fiú Sir Richard intésének engedelmeskedve óvatosan helyet foglalt az íróasztal előtt díszelgő antik, hímzett széken.

– Azt üzented, el kell vinnem valamit – mondta Walter, mire az öreg félrehajtotta az ajtónyi olajfestményt, és a mögötte rejtőző, szintén méretes széfhez lépett.

Hosszú csomagot húzott elő, majd kibontotta az asztalon.

– Csatold fel, hadd lássam, hogy áll neked! – mosolygott az unokájára.

Walter felügyetlenkedte magára a szíjat, aztán kihúzta a nehéz kardot a hüvelyéből. Alig hitt a szemének.

– Ez… – végignézte a fegyver ezernyi karctól szabdalt pengéjét, a feketén elszíneződött vérelvezető barázdát, és elakadt a szava.

– Sir Edgar kardja – mondta a nagyapja gyengéden. – Családunk legbecsesebb kincse ma hozzád kerül.

– Miért adod nekem? – kérdezte a fiú nagyokat pislogva.

Sir Richard lassan becsukta a széfet, és visszaült az asztalhoz.

– Nem akarok panaszkodni, mint holmi vénasszony – sóhajtott. – A lényeg, hogy az egészségem nem a régi többé, ezért úgy döntöttem, eljött az idő a kard továbbadására.

– De hát most apa jönne – szaladt ki Walter száján.

Sir Richard arca elkomorodott.

– Apáddal sokszor összekülönböztem mostanában, mert az agyára ment a szakmája. Fontosabb neki az üzlet, mint a becsület. Amikor meghalok, örökli ezt a házat az összes régi holmival együtt. Meglátod, elad majd mindent, ami pillanatnyilag nem hoz neki hasznot. Attól tartok, a karddal is így tenne.

– Elképzelhető – bólintott a fiú.

– Nálad jobb helyen lesz. De meg kell esküdnöd rá, hogy őrződ, és továbbadod, amikor eljön az ideje. – Walter a régi acélpengére nézett, aztán Sir Richard mögé, a képre, és a nagyapja, mintha kitalálta volna a gondolatait, így folytatta: – Te is közgazdaságot tanulsz, ugye? Nem baj az, csak jóra használd! Nem érted, mi közöd ehhez a kardhoz? Hát benne van az egész múltad. Ha a maga idejében Sir Edgar nem áll ki bátran az igaz ügyért, ma nem ülnénk itt ilyen nyugodtan.

– Így igaz – helyeselt a fiú. – Kár, hogy már nincsenek lovagok, és ha lennének is, többé nincs igaz ügy, amiért küzdhetnének.

Sir Richard elmosolyodott.

– Pedig csatatér az egész világ, és harcos benne minden férfi és nő.

Walter megvakarta a fejét. Úgy vélte, az öreget is érte némi foglalkozási ártalom, de nem mert ilyen irányú megjegyzést tenni.

– Nos, én ezt kicsit árnyaltabban látom, de bárhogy is legyen, most megígérem neked, hogy őrizni fogom, és a hagyomány szerint továbbadom Sir Edgar kardját.

– A szavaid súlytalanok, még nem érzed át, mit bíztam rád. – Sir Richard tekintete az ablakra vándorolt, amit sűrű köd nyaldosott. – Ugyanúgy, mint apád, csak azt hiszed el, amit látsz. De nem félsz attól, hogy egyszer olyat látsz majd, amit nem hiszel el?

A visszaúton még sűrűbb köd vette körül, mint délelőtt. Merengő fülein túl tejfehér tündérpor kavargott, az ösvény szélén dér telepedett a nádra és a szürke semmiből feléjük nyúló bokorágakra. Walter érezte, hogy a kietlen táj keltette nyugtalanság beszivárog a lelkébe, akár a pára a ruhái alá. Arra gondolt, milyen nevetségesen nézhet ki a régi karddal az oldalán, az egyetemi lovaspóló-csapat steppelt kabátjában.

Merengő hirtelen megtorpant, és ijedten horkantott. A fiú feszülten fürkészte az előttük hömpölygő ködöt. Sötét sziluett bontakozott ki a homályból; amikor meglátta, elállt a lélegzete. Páncélinges lovag állta útjukat hatalmas, sárga csataménen, pajzsán egy normann nemesi ház címerével, kardját Walterre szegezve. A fiú tudta, hogy ez csak illúzió, vagy a csillogó köd délibábja, mégis meg akarta fordítani a lovat, hogy menekülhessen. Egy idegen akarat azonban szembeszállt vele.

Lesújtva nézett végig magán, Merengőn és a gyermeteg lószerszámokon, de a kard kéznél volt, és csak ez számított igazán. Előhúzta hüvelyéből, és jelezte a normann bitangnak, hogy elfogadja a kihívást. A sárga csataló megiramodott, és ő is vágtára biztatta Merengőt. Egymásnak rontottak. Walter kivédte az ellenfél csapását, aztán visszakézből a vállába hasított. A normann üvöltött fájdalmában. Hamarosan feladta a küzdelmet, és elügetett a ködbe. A dértüskés fűre hulló vércseppek jelezték az útját. A győztes lovag megtörölte a kardját, majd büszkén visszacsúsztatta a helyére.

A fiú tagjairól ekkor lehullott az idegen elme béklyója. Nagyot fújt a megkönnyebbüléstől, aztán vágtában indult vissza a faluba. Máskor eszébe sem jutott volna ez a tempó a csúszós, zúzmarás füvön, de most valahogy eltörpültek olyan sokadrangú dolgok, mint a talaj minősége. Úgy érezte, ismer ő cudarabb terepet is, mint a pólópálya gondozott gyepe, csak nem jutnak eszébe a dolgok. Az istállóhoz érve nehezére esett visszaadni a remek lovat, heves ragaszkodás tört fel a lelkéből, pedig csak néhány órája ismerte. Nem vehetik el tőle, hiszen együtt harcoltak! Merengővel akar menni egészen Londonig!

Walter megrázta a fejét, hogy észhez térjen. Nem sikerült egészen, de azért összepakolt, és beült a luxusterepjáró puha ülésébe. Kellett néhány perc, mire felidézte, hogyan kell autót vezetni. Aztán elindult a fehér derengésben: mellette az ősi varázstól izzó kard hevert, kívül a mindent beborító dér és a makacsul lapuló köd.