Vannak
emberek, akik tudtukon kívül hatnak az életünkre. Talán soha nem is tudjuk
nekik elmondani, hogy mennyire. Mert vagy szituáció nem adódik, vagy zavarbaejtő
lenne, vagy nem is hinné... És a sok gondolkodás közben talán el is késünk
vele.
A rajzolás mindig
velem volt. Egyfajta belső kényszer. Talán megértenek az írók, a táncosok, a
színészek, a festők, a költők, de még a hobbiművészek is. Mert ott van az a
valami belül, aminek időről időre felszínre kell törnie... mintha enélkül
túlcsordulna a peremen.
Akármi történt
kiskoromban, azt mindig rajzzal éltem ki. Rajzoltam, ha öröm ért, ha bánatos
voltam, ha terveztem, ha csak unatkoztam. Nem számított a közönség, csak amikor
azt láttam, hogy örömet okozok vele. Rácsodálkoztam, hogy élményt adhatok.
De a rajzolás
nem önmagától fejlődik. A szorgalom számít, de a tudást is fejleszteni kell. És
akinél ott a kényszer, annál a fejlődésre való igény is ott lesz.
Az
iparművészeti középiskolában két részre osztották a tanrendet. Két napot csak „szakmáztunk”,
három nap maradt a közismereti tantárgyakra. Az egyik szakmai nap volt a
grafikáé. Reggel nyolctól délután négyig. Egy óra ebédszünettel.
Itt ismertem
meg az első grafikatanáromat, aki fontos mérföldkövet jelentett az életemben.
Kedves,
kortalan ember. Szemüvege elég erős, kicsinyíti mosolygós szemeit. Egyik
szemére nem is lát, valami betegségben veszítette el szeme világát. Grafikáit
mégis apró, precíz mozdulatokkal készíti egy hatalmas nagyító alatt. Óráin
nincs alá-fölé rendeltség. Velünk együtt dolgozik saját megrendelésein,
amelyeket így pontról pontra nyomon követhetünk. Az iskolai feladatokat
ugyanígy határidővel látja el, az idő beosztását ránk bízza. A többi tanár
viccelődik is ezzel a munkarenddel, de kétségkívül működik nála a demokrácia.
Még azt is megengedi, hogy magnót hozzunk, és magunk válasszunk zenét a
rajzoláshoz. Néha beszélgetünk munka közben. Érdekli, mi foglalkoztat
bennünket. Miket olvasunk, mi jár az agyunkban. Úgy szólít bennünket: öreg
harcos. Lányt, fiút kivétel nélkül. Egyedül a szülői értekezleteket igyekszik
megúszni. Mintha nem igazán találná a hangot a felnőttekkel. Mi, diákok viszont
egytől egyig szeretjük őt. Nemcsak tanárunk, mentorunk. Miközben dolgozunk a
feladatokon, észrevétlenül tanuljuk a precizitást, a kitartást, a kreativitást.
Nyitogat és mindig csak annyit, amennyit az adott ember elbír. Külön figyel
mindenkire. Buzdít, hogy saját világunkat teremtsük meg. Nincs tévút, csak utak
vannak, amin vagy eljutsz a célodig vagy keresel újat. Amikor megtudja, hogy
verseket írok, beprotezsál egy gyermekirodalmi folyóirathoz.
Annyira imádom
az órai feladatokat, hogy végeredményüket kiteszem a szobám falára. Büszke vagyok
rájuk. Jól esik rájuk nézni.
Amikor végzős
évhez érünk, azt mondja, tudja, hogy mennyi mindenre kell készülnünk, nem
kötelező már bejárni. Az érettségigrafikánkat készítsük. Ehhez egyéni
támogatást ad mindenkinek. Mivel a saját munkáit továbbra is a grafikaműhelyben
készíti, mindenki eldöntheti, hogy bejön-e oda dolgozni, vagy otthon halad
tovább a munkával. A diákok lassan elmaradnak. A tizenkettőből marad nyolc,
hat, három... és végül már csak ketten ülünk benn a tanár úrral. Csendesen
dolgozunk, mindenki a saját munkájára koncentrál. Ebédszünetben a tanár úr
hazamegy, a felesége főz otthon. Én is előveszem a kis doboz salátámat husival.
Hazamenni nem tudok: három óra lenne az út oda-vissza. A tanár úr egy óra múlva
visszajön. Kezében narancs vagy alma, néha csoki. Nekem hozza. Azt mondja,
tizenkét gyereknek nem tud hozni, de egy megérdemli. Jól esik a figyelmesség.
A grafikáim is
meghálálják. Nemcsak az érettségimunkámat segíti jótanácsaival egyengetni, de
az első megjelenő könyvborítóm elkészítésében is nagy segítségemre van. Drukkol
nekem az érettségin. Amikor végzek a szóbeli szakmai vizsgával, azonnal kijön a
folyosóra megbeszélni. Elmondja a hibákat, de a dicsérettel sem fukarkodik.
Vége a
sulinak. Főiskolára megyek. Az új élmények magukkal ragadnak, de visszahúz a
szívem a kis grafikai műhelybe. Bemegyek, köszönök. A tanár úr örül nekem, de
érezhető távolságot tart. Magázódásán megütközök:
– Hát már nem
vagyok öreg harcos, tanár úr?
– Felnőtt hölgyeknek
már más megszólítás jár.
Kicsit
elszomorodom. Beszélgetünk, de nem akarom tovább feszíteni a húrt. Kicsit
csalódottan bandukolok haza. Szerettem volna még öreg harcos lenni...
Még egyszer
találkozunk, egy grafikai telepen. A főiskolai grafikatanárom hívja meg
előadónak. Ujjongva várom a találkozót. Büszkén mesélem mindenkinek, hogy ismerem
őt. Az előadása inspiráló. Megnézi a munkáimat, dicséri őket. Elmondja mire
figyeljek oda. Boldogságomban arra vetemedek, hogy megkérem, hadd szerepeljünk
egy fotón, de szabadkozik. Nem fotogén.
Elköszönünk.
Elszontyolodva mondok búcsút, de ő rámnéz és azt mondja:
– Minden jót,
öreg harcos!
Sok év telt el
azóta. Valahogy nem mertem újra látogatni. Pedig jó lett volna megmutatni mi
lett a tanítványból. Elmondani, hogy minden egyes vonal meghúzásában ott van.
Hogy mennyi erőt merítek ma is abból, ahogyan hitt bennem, amikor még csak egy
apró csíra látszott a tehetségemből.
De nem mondtam
el. Csak remélni merem, hogy tudta. És remélem, hogy most fentről mosolyog. Ha
így van, csak annyit mondanék:
– Tanár úr,
hadd maradjak én most már mindig öreg harcos!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése