Craz: A színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozat

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház különtermének ajtaján egy tábla lógott. Cudar Cicusok Cafatjai, kortárs művészeti kiállítás Meira legújabb alkotásaiból – hirdette a felirat kissé csálén, ugyanis az ajtónak Huk, a barbár támaszkodott és érdeklődve figyelte a benti nyüzsgést.

– Nocsak, érdekel a festészet? – kérdezte a folyosó felől érkező lány a jegenye termetű izmos harcostól.

– Á, nem, csak utána ingyensört osztogatnak! – vigyorgott rá Huk.

– Aha, értem – mondta Meira a bunkó barbárnak, majd belépett a terembe, és helyet foglalt a pulpituson, ahol már csak rá vártak. – Kezdhetjük! – Mosolyogva végignézett a teremben egybegyűlt vegyes társaságon, tekintete elidőzött egy varázsló külsejű emberen, aki az ölében egy kitömött macskát szorongatott.

Nagy százalékban persze barátok és ismerősök ültek a sorba rakott székeken, meg természetesen jónéhány művészkolléga, akik nem hagynának ki egy ilyen összejövetelt, mivel tudják, hogy utána szeszesitalokat szolgálnak fel. De tiszteletét tette a ZomBerry zenekar gitárosa és dobosa is, akik pár napja adtak nem mindennapi, emlékezetes koncertet. Ezen kívül sokan megjelentek a Szolgáltatóház jelenlegi vendégei közül is, akik úgy döntöttek, részt vesznek ezen a színvonalas kulturális rendezvényen.

– Nos, akkor vágjunk bele! – kezdte a könyvtáros. – Az első lépések a szakadék felé, avagy mikor jöttél rá, hogy festő leszel?

– Már kiskoromban voltak erre utaló jelek, például, amikor egy nap spenótot kaptam reggelire, és az anyukám rózsaszín előkét kötött rám. Már akkor megfogott a színek és formák különleges hangulata. Bár furcsállottam, hogy ami nekem tetszik – a nyállal és takonnyal kevert spenótfoltok csodás és titokzatos alakzatai a rózsaszín anyagon –, az másból rosszallást válthat ki. Mindenesetre a spenót egy-két – úgyis megeszed, nem azért főztem, hogy kiköpdösd! – alkalom után, kitartásomnak hála, végleg lekerült az étlapomról.

– Ekkor követted el az első művészi alkotásaidat?

– Á, nem! Úgy öt-hat hónapos koromban; már akkoriban is nagyon ügyesen firkáltam színes vonalakat – görbéket – illetve köröket – görbébb görbéket. Eleinte csak azokra a tárgyakra, amelyek kéznyújtásnyi távolságon belül helyezkedtek el. Később persze a távolabbi dolgok se voltak már biztonságban. Lényeges szintlépésnek számított, amikor felfedeztem a szoba falát, mint ideális helyet, ami vicces képek után kiáltott.

– Úgy tudom, egy ideig különleges ecsetkezelést használtál.

– Igen, akkoriban kísérletező kedvemben voltam, és macskákat kezeltem ecsetként; a farkukkal festettem. – A közönség soraiban erre a válaszra a varázsló kinézetű varázsló biztatóan a magasba emelte hüvelykujját.

Huk eleinte egykedvűen követte a történéseket – az ajtónak immár belülről támaszkodva –, de a következő válasznál már elmosolyodott.

– Mi a titka ezeknek az újabb képeidnek?

– A segédtechnológiát egy varázsló ismerősömmel együtt fejlesztettük ki néhány hónapja. Maga az ötlet egy születésnapi bulin ugrott be, itt a Próbagoblin területén, amikor Huk, a barbár szalonnaspiccesen – ez az ő kifejezése, néha hajlandó megjegyezni, sőt kitalálni hülye szavakat, és a későbbiekben meglepő körülmények között váratlanul használni is – macskákat akart hozzám vágni, miközben az egyik medencében teszteltem a harci bikinim vízálló képességét.

– Macskákat?

– Nos, igen. Ugyanis előtte fogadtak Kókuszpókkal, hogy a setét varászló nem tudja áttörni a Próbagoblin varázsvédelmét, pontosabban, nem tud élő állatokat beteleportálni a Szolgáltatóház területére. Mint ismeretes, tavaly nyáron valaki – itt vigyorogva nézett Hukra – egy felhergelt csíkos morcsákot rejtett az északi torony nászutas lakosztályába, pontosabban annak a háromszemélyes ágyába, a takarók alá, és azóta szigorítottak az élő állatokkal kapcsolatos biztonsági protokollon. Pedig csak két öltéssel kellett összevarrni a menyasszony fenekén azt a nem is túl mély sebet.

– Úgy tudom, a varázsvédelmet nem is sikerült senkinek kijátszania azóta.

– Csakhogy azok a macskák egyszerre éltek és haltak. Mármint nem abban az értelemben, hogy élőhalottak lettek volna, mint pár évvel ezelőtt a város régi temetőjében a Tavaszi Teliholdas Borkóstolón azok a semmiből feltűnt alakok, akik percek alatt hazavágták a bulit és a hullajó hangulatot, hanem egy speciális varázslat által egyszerre éltek, s haltak, nem nyughattak, mozdulatlanul, egy pillanatba fagyva. Persze amikor Huk megpróbálta hozzám vágni őket, már igazán virgoncak lettek.

– Tehát innen a Cudar Cicusok ötlete?

– Nos, igen. Ennek köszönhető a Színes macskák becsapódási pillanatai festménysorozatom. Aznap este jött az ihlet, amikor Huk, a barbár megemlítette, hogy milyen szép ezüstösen csillog a holdsugár a harci bikinimen. E megjegyzés indította el bennem azt a két felfedezést, hogy először is Huk már megint részeg – vagy szerelmes; ezt a kettőt nehéz megkülönböztetni nála –, másodszor pedig rájöttem – amíg Huk fejét mártogattam a medence hűs vízébe, hogy megszüntessem nála a részegség és/vagy szerelmesség múló állapotát –, ha egy macskát festékbe mártogatok, az remekül szolgál, mint kiinduló kompozíció, csak kellő sebességgel kell a vászonhoz közelíteni. Egy csipetnyi időmegszakító varázs, és máris tökéletes a technika. Ez tulajdonképpen apró szeletekre vágja az időt – a macskákat apró szeletekre vágni macerásabb, hidd el!

– Miért éppen macskák?

– Egyszer egy csíkos morcsákkal is próbálkoztam, de eléggé szürreális eredménye lett. A tesztalany ugyanis teljes erőből küzdött a részvétel és a varázslat ellen, így az elkészült festmény inkább egy lángoló nyakú zsiráfra hasonlított. A macskák megfelelőbbek ehhez a technikához, és hangulatosabbak is.

– Egy macskát több kép készítéséhez is fel lehet használni?

– Persze, csak előtte ki kell mosni és megszárítani, loncsosan nem megfelelő.

– A kísérletezés, az újítás ennyire közel áll hozzád?

– Az idők változnak. Kétszer nem léphetsz bele egy folyóban ugyanabba az üvegszilánkba – ezt egy dombitörpe ismerősöm mondta egy alkalommal, számtalan korsó sör után. Szeretek lendületet vinni a dolgokba és új szemszögből megvizsgálni azokat. Hasonló eredményt többféleképpen el lehet érni, nem létezik kikövezett út. Így is, úgy is lehet valamit csinálni jól is, rosszul is. Vegyük például a szalonnasütést. Nemrégen a vaskői várromnál jöttünk össze páran, ami egy régi vasbánya közelében van, de nem lehet találni ott már csak rossz minőségű vaskövet, ezért száz éve be is zárták. A várromnál pedig a legendák szerint egy bányász anyósa kísért, akit befalaztak oda, mert nagyon idegesítő asszony volt, és hátha jószerencsét hoz, például távol tartja a bányarémeket a személyiségével – ez akkor történt, amikor még jó vaskövek hevertek a hegy mélyén. A szellemet egyesek szerint szalonnasütéssel lehet előcsalogatni. Viszont megoszlottak a vélemények, hogy milyen is az igazi szalonnasütés. Valaki szerint úgy finomabb a szalonna, ha a már leégett tűz parazsa felett készül el, lassan forgatva. Mondjuk, ezt egy elf hangoztatta – neki könnyű, még több száz évet él, van ideje várni. De azért meghallgattam az elképzelését, miközben a zsíroskenyeremet majszoltam, néha törve hozzá egy-egy darab lassan már kihűlő sült szalonnát.

– A festékek mennyire fognak? Gondolom ez változó, például más, ha egy istenáldozatra van valaki kifestve, és mást használsz a festményeidre is.

– Persze. A legtöbb vallási szertartáshoz nem tartós festékeket szoktak használni. Bár ez is érdekes dolog, mert van egy a Nagy Déli sivatag területén élő hagyományőrző törzs, akiknek az esőtáncuk eljárásához a testfestésük egy speciális összetételű, vízben oldódó alapanyagból történik, de szükséges hozzá pár csepp csíkos morcsák vér is. Gond akkor adódik, ha a pap vagy papnő pancser – azaz nem sikerül neki az esőcsinálás. Ugyanis a festéket csak kétféleképpen lehet eltávolítani. Először is olyan esővízzel lehet lemosni, ami varázslat útján keletkezett – ez a könnyebben beszerezhető oldószer –, másodszor pedig szűz lányok nyálával lehet feloldani – ez a macerásabb megoldás, pláne ha az oázisokban és a sivatag szélén lakó lányok rokonai már találkoztak befuccsolt esőtáncosokkal, mondjuk, ha már rajtakapták szemük fényét, miközben varázslókat nyalogat.

– Sok festékfajta van? Gondolom, megvan a hagyománya, hogy melyiket mire használják.

– Nos, igen. Van olyan festék, amit egyszerűen vízzel le lehet mosni, van, amihez oldószer szükséges, és vannak még tartósabbak. Használatuk nem feltétlen hagyomány, inkább kialakult a gyakorlat során. Például, a Másnaposság istene új novíciusainak ünnepi beavatási szertartása alatt, aki elsőnek dől ki az est folyamán, annak az arcára egy pulykát szoktak festeni – ez a hagyomány része a rítusnak –, az pedig, hogy erre mostanság a legerősebb festéket használják, az a kialakult gyakorlat. Mivel így adva a lehetőség, hogy aki másnap ráébred a rárajzolásra, annak az arcáról a pulyka csak akkor kerül eltávolításra, ha számos bonyolult feladatot elvégez – a többiek nagyszerű szórakoztatására.

– Akkor akad néhány különleges festék.

– Igen. Egyik ismerősöm a távoli Füstködszutyok városában például mostanában egy újfajta, foszforeszkáló festéket is használ a tetoválásainál. Az utóbbi hónapokban sajnos bujkál, mert egy ilyen lepkét készített valakinek, akiről később kiderült, hogy a helyi besurranó- és tolvajcéh alkalmazottja, és a lepke miatt bukott le egy éjszakai kiküldetés során. Ott nem ilyen jó a közbiztonság, mint itt a Száznevű városban. De hát nem minden újítás válik be, egy ideillő példázattal élve, egyszer itt, a Próbagoblinban hús-vér pincérnők helyett illúzióvarázslat és étel-ital levitációvarázslat kombinációjával próbálkoztak, de az ötlet eléggé balesetveszélyesnek bizonyult, mert egyes kapatos fogyasztóvendégek kisebb-nagyobb sérüléseket szenvedtek emiatt. Egy dombitörpe például a csuklóját törte, mert a gyors és pontos kiszolgálást megköszönve dicsérő testi kontaktusban kívánta részesíteni a pincérnőt, akinek a fenekén – odavetített illúzióvarázs lévén – minden ellenállás nélkül átsuhant a törpe keze, de a kőfal azért megállította a lendületet.

– Festés közben is történhetnek apróbb balesetek?

– Néha, de inkább azokkal, akiket épp festenek. Az egyik komolyabb eset egy helyi kereskedővel történt, aki kitalálta, hogy őt most úgy fessék meg, amint éppen a lábai előtt hever a Száznevű város. Ehhez talált egy megfelelő helyet egy közeli sziklaszirten. Fel is cipeltek oda minden szükséges kelléket; festőállványt, festéket, ecsetet, egynapi hideg élelmet, kétnapi hideg italkészletet, és egy lelkes, bár amatőr festőt is. A baj még a kompozíció beállításánál történt, amikor a lelkes, bár amatőr festő kellő ihletet merített az italkészletből, felállította az állványt, fél szemmel hunyorítva maga elé tartott egy megfelelőnek vélt ecsetet, és azt mondta a sziklán álló kereskedőnek, hogy ez így nagyon jó lesz, csak még lépjen hátrébb két lépést. Viszont a következő héten a kereskedő kapott tőle egy portrét ingyen, és ott a kompozíció beállítás is egyszerűbben ment – könnyebb volt őt tologatni a székben, hiszen a gipsztől mozdulni se tudott.

– Min dolgozol most, mik a közeljövőbeli terveid?

– Nem panaszkodom, az elmúlt hetekben kaptam néhány helyi megrendelést. Többek között egy freskót is én készíthetek el, a Másnaposság istene templomában. Van pár ötletem, milyen figurákat kenjek a falra! – nézett Meira Huk felé, aki erre inkább elfordult.

– Akkor sok sikert hozzá, és köszönjük, hogy eljöttél közénk!

– Én köszönöm a lehetőséget.

Ezek után a közönség mozgolódni kezdett. Többen a kiállított képeket kezdték nézegetni. A varázsló külsejű varázsló viszont egyenesen a pulpitus elé lépett.

– Dedikálnád nekem, ha megkérhetlek? – nyújtott Kókuszpók Meira felé egy kitömött fekete macskát. – Nyugi, már nem harap.

– Ó, mi történt vele?

– Belekóstolt a lökött egy adag vérfűbe.

– Parancsolj! – nyújtotta át kis idő múlva Meira a varázslónak az immáron rövid felirattal ellátott állatot. – Szép cica. Tudnál nekem szerezni tíz ilyet?

– Minek neked tíz döglött macska?

– Ja, én élőkre gondoltam. Úgy van szükségem rájuk, hogy még vér van bennük, nem kóc.

– Hát, akad még a múltkori szállítmányból, ami visszajött a Szürkeerdő manó harcosaitól.

– Miért jött vissza? Hibás volt?

– Ja, nem. A fiatal manóharcosok alapkiképzéséhez rendelték őket.

– Ez nem túlzás egy kicsit?

– De. Szomorú látványt nyújthatott annyi összekarmolt arcú manó!

A könyvtáros intésére három felszolgálólány betolt a terembe egy-egy gurulós asztalkát, rajta tálcákon sorba rakott különféle italokkal. Néhány pillanaton belül mindenki kezébe pohár került és kisebb csoportokba rendeződve beszélgettek.

Megkezdődött az esti fogadás. Huk például megfogadta, hogy nyomban megiszik két korsó búzasört Meira egészségére, persze sk. beletrancsírozott citromdarabokkal – mert egy barbár mégse viselkedjen barbárként, pláne a Próbagoblin falai között.