Dana: Egy nehéz éjszaka nappala

Vasárnap van, legalábbis azt hiszem. A bíróság előtt ülök azon az alacsony kőfalon, a Komáromi és a Lehel utca sarkán. Fogalmam sincs, hogy kerültem ide. A kezem ügyében bor, az az alsópolcos fajta, aminek a címkéjére arany betűkkel nyomtak valami fantázianevet – olcsó dolgok talmi csillogása.

Az üveg szinte üres, csak az alján lötyög némi sötétpiros lőre. Savanykás íze betölti a számat. A farmeremen merevre száradt barna és sárgás foltok. Bűzlök. Az arcom gumiszerű maszk, és bárgyú vigyor uralja. A vállam mázsás súlyok húzzák, mozdulni is alig van erőm. Jól ismert jelei annak, hogy nehéz éjszakán vagyok túl. Szerencsére nem emlékszem semmire.

A ferde szögben tűző bágyadt, őszi napsugarak feleslegessé teszik a napszemüveget. Napszemüveg? Nekem? Honnan a faszból? – töprengek, miközben érte nyúlok, hogy levegyem. Anélkül hajtogatom a kabátzsebembe, hogy különösebben szemügyre venném. Más köti le a figyelmemet.

A könyvtár előtt öregember totyog, feje mereven felszegve. Barna öltönye kopottas, de tiszta, karját vászonszatyor húzza. Jobb kezében bot, azzal tapogatja, merre tovább. Akadály nélkül tér le a járdáról, át, a bicikliútra. A kettő közti keskeny, füves sáv sem bizonytalanítja el. Ahogy a sarki elsőbbségadás kötelező tábla sem: egyenest nekimegy. A jelenet szinte komikus – az öreg úgy karol bele, mint esetlen kamasz táncpartnerébe az első lassúzásnál –, mégsem mosolyodom el. Túlságosan is közel az út, és hiába a negyvenes korlátozás kicsit odébb, itt még sokan száguldoznak.

Figyelem a bácsikát, talán még izgulok is érte – de nem moccanok. Az őrangyal szerepet nem nekem találták ki, az ilyesfajta hősködést inkább ráhagynám valamelyik járókelőre. Tapasztalatból tudom, hogy a vidéki városok lakói verhetetlenek, ha szomorú szemű nyugdíjasok, csonttá soványodott kutyák vagy csatakos szőrű macskák megmentéséről van szó.

Vegyük például azt az öltönyös fazont a könyvtár előtti padon, ő van a legközelebb az öreghez. Elegáns, méretre szabott zakó és ing, gondosan nyírt szakáll, fényesre suvickolt cipő. A fickó bőrét egyetlen makula sem rondítja, bal keze gyűrűsujján hivalkodó pecsétgyűrű csillog. Elképzelem, hogyan mesélné klubbeli cimboráinak, milyen hőstettet hajtott végre. Tudjátok, hogy van ez… – mondaná mintegy mellékesen, jégkockákat csörgetve öblös kristálypoharában. – Nagyfater úgy döntött, öngyilkos gyalogátkelést hajt végre, szóval muszáj volt közbelépnem.

Feszülten figyelem az üzletembernek tűnő alakot. Ökölbe szorított kezemen elfehérednek az ujjpercek, a körmöm a tenyerembe mélyed. Gyerünk, haver! Gyerünk, mozdulj már! – szuggerálom, miközben az öregurat már csak néhány tétova lépés választja el az úttesttől. Ám ahogy tekintetem ide-oda ugrál a helyi hírlapok hétfői számának két potenciális szereplője között – hogy vidám vagy szomorú végkimenetellel, az jelenleg még nem megjósolható –, elhatalmasodik rajtam az érzés, miszerint az öltönyös figura a kisujját sem fogja mozdítani az öregért. Ami az egyik pillanatban még csak egy motoszkáló gondolat, azt a következőben felismeréssé erősíti egy apró mozzanat: a pasas a padon elvigyorodik.

Az ereimben meghűl a vér attól a mosolytól. Fültől fülig ér, és sárgás fogak girbe-gurba erdejét tárja fel.

– Az igen, öregem! A helyedben fogorvost váltanék… – mormolom magam elé. A férfi, mintha csak meghallotta volna, nyerítve felröhög. Meghökkenni sincs időm: túlpörgetett motor sivító hangja nyomja el a sátáni kacajt – valahonnét autó közeledik.

Megrázkódom, mint aki mély, rossz álomból ébred. Erővel elfordítom a fejem az öltönyöstől, pillantásom az öreget keresi. Az közben elcsoszogott az út széléig, most már ott toporog, forgatja a fejét, majd – az erősödő zúgás ellenére – lelép a járdáról.

Jesszusom, ez nem csak vak, süket is! – gondolom magamban, de közben felpattanok, és futásnak eredek a bácsika felé.

– Hé, vissza! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.

Tizenöt méter. Tizennégy…

A közeledő autó motorja felbőg; lelki szemeim előtt megjelenik egy pipaszár, farmerbe bújtatott, tornacipős női láb, amely a gázpedált tapossa.

Tizenhárom méter. Tizenkettő.

A szemem sarkából látom, hogy a fickó a padon előredől ültében, a nyakát nyújtogatja, mint aki jobb kilátást keres – és közben röhög, egyre csak röhög. Ez az ocsmány hang az egyetlen, amit hallok, minden más zaj megszűnik körülöttem.

Röhögés. Ismerős.

Tizenegy méter. Tíz.

Hol hallottam?

Az öregember az út közepén totyog – és a füle botját sem mozdítja a kiáltozásomra. Ahogy a lányéra sem, aki jobbról, a park fái közül bukkan elő. Hadonászva szalad a bácsika felé, hosszú szőke haja úszik mögötte a levegőben.

Ő is szőke volt. Akivel éjjel találkoztam – jut eszembe hirtelen. A lány a fürdőben. Mállott a vakolat, hiányoztak a csempék, a csap rozsdás, a kád kopott volt – már ahol kilátszott a vérből.

Kilenc méter.

Röhögés.

Egy asszony felsikolt.

Az öreg segítségére siető lány válláról futtában lecsúszik a laptoptáskája.

Az a lány éjjel… és a csecsemő! Volt ott egy újszülött is! – Az emlékek megállíthatatlanul árasztják el az elmémet. Először sírt. A lány is sírt vele. Egész testében reszketett és sírt, amíg a baba el nem hallgatott...

A fekete táska, oldalán egy „Ölelj meg, mert vért adtam” kitűzővel, a földön landol. Később majd a helyszínelők szedik össze.

Nyolc méter. Hét.

Röhögés.

Emlékfoszlányok.

Mire a kezembe vettem a kicsit, az már elcsendesült. Az arcocskájáról eltűnt a vörösség, csak a nyakán virított néhány folt, és az ajka játszott szürkéskék színben. Arra gondoltam, mire hazaérünk, a foltok felszívódnak, a kis száj pedig ismét rózsásan csücsörödik majd.

De a lány a kádban...

A tarkómon égnek állnak az apró szőrszálak, a homlokom hideg verejtékben fürdik. Minden idegszálam megálljt sikolt, de a lábam nem engedelmeskedik.

Rohanok tovább.

Hat méter. Öt…

Neki úgy remegett a keze, hogy elejtette a borotvapengét. Az öltönyös vette fel, és adta vissza neki. Ott ült a kád szélén és röhögve figyelte, ahogy a lány az iszonyattól kimeredt szemmel, vinnyogva szétszabdalta az alkarját.

Négy.

Röhögés.

Sikoltások, kiabálás.

Mindent túlüvöltő, szaggatott dudaszó.

Gumi- és fékcsikorgás.

A szőkehajú lány – idősebb, mint az, akivel az éjszaka találkoztam – e pillanatban ér az öregemberhez.

Amikor megpróbáltam közbelépni, a fickó rám vicsorította ocsmány ragadozófogsorát:

– Kotródj! Vidd a babát! Itt már nincs keresnivalód!

A kereszteződés közepén járok, amikor az autó átgázol rajtuk, a levegőbe repíti őket. Az ütközés ereje kitépi az öregember kezéből a botját, valamint leszakítja a lány bal cipőjét – a lábfejével együtt. Vér fröccsen mindenfelé.

A megvadult autó fémes csattanás kíséretében a sarki szobor talpazatába csapódik.

Meglassulnak a lépteim.

Testek érnek puffanva földet.

A vezetőoldali ajtó kivágódik: üveges tekintetű nő zuhan ki az autóból, és sugárban a gyepre okádik. A homlokán vékony csíkban vér csordogál. A könyökén és a térdén húzza magát odébb a gőzölgő hányástól, közben értelmetlenül hablatyol.

Emberek közelednek rohanvást a szélrózsa minden irányából.

Az öltönyös figura komótosan feláll, leporolja a nadrágja ülepét, megigazgatja a kalapját, majd kimérten megindul az aszfalton haldoklók felé.

Ő és én érünk oda hozzájuk elsőként, én néhány másodperccel előbb.

Meglepően közel fekszenek egymáshoz. A lány szépen manikűrözött keze az öregember alkarján, mintha vezetni akarná. Reménykedem benne, hogy halott, de nem az. Az életnek egy halvány szikrája még pislákol benne. Rám emeli a szemét, az egyetlent, ami épen maradt – szép, szürke, és a halál kapujában állva hatalmasra tágul –, és azt nyöszörgi:

– Nagyon fáj, kérem! Nagyon fáj! Tudna segíteni?

Ám hiába néz rám kérlelőn, roncsolódott koponyájából patakzik a vér, vörösre színezve szőkeségét. Másodpercei vannak hátra. Csak annyit tehetek, hogy megpróbálom megnyugtatni.

Az öregemberről megfeledkezve letérdelek mellé, megfogom a kezét.

– Hölgyem… – Az ujjai vasmarokkal szorítják az enyémeket. Fogalmam sincs, honnan az ereje. Lehunyja a szemét.

Emlékezik.

Érzelmei és emlékei átsöpörnek rajtam, magukkal ragadnak, letaglóznak.

Látom a vágyait, az álmait, félelmeit, örömét és gyötrődéseit.

Nézem a férfit, akit titkon szeretett: a férfi melegbarna tekintete simogatja a lányt, mosolya mindent beragyog.

Úgy hal meg, hogy az ő karjába képzeli magát.

Boldogan távozik.

Gondolatai elmosódnak, előbb árnyakká, majd sötétséggé.

Egy másodpercig még úgy maradok, az ujjaink egymásba fonódva. Az övéi máris szürkék és hűvösek, az enyémek meg, mintha a hús mélyén a csont izzana, halvány, narancsos derengésbe borulnak. Guggolásba tornászom fel magam, a kezét közben sem engedve el. Eszembe jut, hogy ha valaki most alaposabban szemügyre vesz minket, talán azt hiszi, a földről akarom felsegíteni a holtat.

Halk, ismerős kuncogás a hátam mögött.

Az orromat kénes, szúrós szag tölti meg.

– Húzzál csak odébb, tesó!

Nem kell megfordulnom, hogy tudjam, az öltönyös figura az.

Már mellettem áll, és elegáns cipője orrával megböki a lány élettelen fejét, hogy szemügyre vehesse a szörnyű sebet.

– Jól kicsináltad magad, te – állapítja meg vihogva, majd hozzám fordul. – Na, húzzál már, az öreg a te reszortod. Ez a ribanc velem jön!

Vitatkoznék, de annak itt nincs helye.

Ezek a törvények felettünk állnak.

Felegyenesedem, körbenézek. Az öregember már a járdaszegélyen álldogálva vár rám, arcán széles, bár némileg megilletődött mosollyal.

A boldogság is lehet bűn. És a bűn is lehet boldogság – gondolom, nem először azóta, hogy elvállaltam ezt a melót, miközben megindulok felé.

A szőke lány ebben a pillanatban kezd el sikoltozni a hátam mögött.

Mázsás súlyok húzzák a vállamat.

Mintha valaki a szárnyamba kapaszkodva akarna lerántani.

Vagy vissza.

Nem fordulok meg.

Nem tehetem.

Magamban azon imádkozom, hogy holnapra kurvára elfelejtsem a lányt az álmaival együtt.