Stiga: Nem eszem többet!

A Nyakonöntött Próbagoblin Szolgáltatóház Sárkánypályázásának 2. helyezett alkotása

Elegem van! Hosszú hetek, sőt hónapok óta ezt érzem, de most telt be a kupa! Az előbb, mikor kinéztem a vártorony ablakán, felfedeztem, hogy egy újabb délceg vitéz tart felénk a messzeségből.

Az elején még egész jó mókának tűnt ez a foglyul ejtett királylányosdi, de mostanra már tényleg rab vagyok. Hiába a rengeteg herceg, lovag, legkisebbik parasztfiú, eddig egyik sem járt sikerrel. Hogy is járhatnának? Képtelenség megszelídíteni a házisárkányt!

– Megiry! – hangzik fel a várban a magas, nyafogó szoprán. – Hol a bűbájosban kóricálsz megint?

A fáradt sóhaj kiszökik az orromon, hiába próbálom visszatartani. Kezdődik a jól ismert műsor: a balsorsú férfi erőlködik egyet – ki kisebb, ki nagyobb elánnal –, aztán dolgavégezetlenül elbukik. A hasam előre belesajdul, ahogy lesétálok a szűkös csigalépcsőn.

A fogadóteremben már vár rám a „Rém”, ahogy újabban hívom magamban. Izgatottan rója megszokott köreit; szerencsére a masszív kőpadló bírja a strapát, különben rég várárkot koptatott volna bele.

– Itt vagyok. Láttam – kezdem rögtön, mielőtt előadná, miért visítozik utánam. – Figyelj, mi lenne, ha ő most az Igazi szabadítóvá válna?

Meglepődik a kérdésemen, pedig párszor célozgattam rá, hogy végre beadhatná a derekát. Kék szemei mögött fellobban a gondolat.

– Meglátjuk – válaszolja kitérően. – Tudod nagyon jól: csak a tökéletessel elégszem meg! Ha ő is csak egy silány, csóringer széptevő, a többi sorsára jut.

– Anabella, én ezt eléggé unom. Komolyan, megfekszi a gyomromat a férfinép; a lovagiasan izmosak rágósak, mindig beléjük fájdul az állkapcsom, a kis köpcösöket meg hetekbe telik megemészteni, ráadásul olyan kellemetlen szélgörcsöket okoznak – sorolom szemlesütve. – Különben sem vagyok éhes, az előző legény épp csak pár napja hagyott el végleg.

Felpillantok rá, és újabb sóhaj csusszan ki. Túlságosan jól ismerem a nézését: most jön a hiszti.

– Azt hittem, megállapodtunk! Apám csak annyit akart, hogy a legderekabb, legvitézebb férfi kapja meg a kezem, de nekem ennél több kell! És te is beláttad, hogy ez édeskevés! Persze most, mikor neked már kicsit is megerőltető az őrzésem-védésem, odadobnál az első jöttmentnek! Most hol van az a nagy csajos összetartás, amiről annyit zengedeztél?! – A kis szónoklat végére már egy oktávval feljebb csúszik a hangja, ami igencsak rosszul esik érzékeny hallóidegeimnek.

– Én melletted állok – felelem békítőleg –, de legalább egy bolhányi esélyt adhatnál nekik. A legtöbbet meg sem hallgatod, csak első ránézésre nemet intesz.

– Mert ha az első pillanatban nem bűvöl el, akkor kár a többiért. Ha nincs meg a szikra, örök tűz sem lesz.

– Majd adok én tüzet – morgom az orrom alatt. Hála a tündéreknek, nem hallja meg, annyira csak önmagára figyel. – Nem unod még a társaságom? – kérdezem csüggedten.

– Te unod az enyém? – vág vissza azonnal.

Inkább nem felelek.

A csend kínossá nyúlásától a bevágtató lovag ment meg. Igazán délcegen fest szénfekete paripáján, tetőtől talpig ragyogó, ezüst páncélban. Ahogy a fényes szőrű csődör megáll előttünk, lepattan a nyeregből, és kardot ránt.

– Ne aggódj tovább, hercegkisasszony! Íme a szabadítód, Sir Loran! – harsogja a sisakrostély mögül.

– Először is, ezt tedd vissza a helyére! – tolja félre a szőkeség az éles, tompán csillogó pengét. Ilyenkor mindig meglepődök rajta; persze ő lehet bátor, nem rá szokott szegeződni a fegyver. – Aztán mutasd magad, hadd nézzelek meg! – kéri ritkán látott, kedves mosollyal az arcán, majd felém fordul. – Kap esélyt, egy szavad sem lehet!

– Engem hagyj ki ebből, Anabella! – fújtatom, és reményeim szerint, észrevétlenül elkezdek hátrálni az oldalajtó felé.

A férfi lekapja sisakját, előtűnik rövid, fekete haja, értetlenséggel vegyes döbbenetet tükröző, finom vonalú, bronzbarna arca. Pillantása ide-oda jár köztünk, végül rajtam állapodik meg.

– Egy lány sárkány? – kérdi, és úgy mered lila, pikkelyes bőrömre, mintha én lennék a Kerekerdő nyolcadik csodája.

– Képzeld, a sárkányok is tojásból kelnek ki, és mint olyanok, anya tojja őket. Mégis mit hittél?

– Csak… sose találkoztam még nőnemű tűzokádóval – magyarázkodik. – Nem szívesen illetnék kardommal egy nőt, még ha sárkány is.

– Ez igazán kedves tőled – morgom cinikusan. – Jóképű vagy, szóval én sem szívesen falnálak fel.

Anabellán látszik, hogy nem tetszik neki ez a mellőzött szerep.

– Rátérhetnénk végre-valahára a kiszabadításomra?

– Ne haragudj, hercegnő! – kér elnézést habogva a szerencsétlen flótás. – Csak… nem szokásom lányokat bántani.

– Ha megfelelsz a kérdéseimre, nem is lesz rá szükség. – Az ifjú buzgón bólogat. – Nos, ki vagy, honnan jöttél?

A kérdezett arcán tisztán tükröződik minden érzelem, most épp a meglepettség. Talán valami észtörő rejtvényre számított.

– Sylonia héthatáron túl fekvő, fényes királyságának trónörököse áll előtted, szolgálatodra.

– Gazdag ez a királyság? – faggatózik tovább Anabella.

– Igen, gyönyörű, bőtermő szántóföldjei, legelői messze híresek…

– Sosem hallottam róla – vág közbe őgőgössége. A hangsúlyából előre sejtem, ő sem lesz az Igazi.

– De még híresebb az egész országban uralkodó jólét és szeretet – sorolja Sir Loran töretlenül. – Nálunk nincsenek szegények, nem ismerjük a bűnözést, csalást, lopást, mert mindenkinek megvan mindene.

– Ez eddig szép és jó, de te mennyire dúskálsz a földi javakban? És mikor lépsz a trónra?

– Apám kiváló egészségnek örvend, és mert igazságos, bölcs uralkodó, remélem, sokáig fogja kormányozni Syloniát. Van még mit tanulnom tőle, mielőtt átadná nekem a koronát. A vagyonunk csupán annyi, amiből mi és gyakori vendégeink fényesen tudunk élni, nem halmozunk felesleges kincseket.

– Balga népség – horkant megvetően a Rém. Tudom, mi következik. – Sajnálom, nem rád vártam. Megiry, tedd a dolgod!

A lovag barna szemei rám villannak, jobb keze tétován a kardja felé nyúl. De a szándék, hogy végezzen velem, hiányzik belőle. Akárcsak belőlem. Túlságosan szimpatikus nekem mind ő, mind az a békés, gondtalan hely, ahonnan idetévedt.

Elképzelem tiszta lelkű édesapját, ahogy a hiábavaló várakozás és a féltő aggodalom lassacskán megőszíti haját, megráncosítja arcát, ahogy megkeseríti a bizonytalan gyász. Nem tetszik a kép. Aztán látom magam előtt ezt a bronzos bőrű daliát évekkel később: tekintetében szeretet, józan bölcsesség lángol, midőn gyermekei és világszép hitvese társaságában bejárja leendő birodalmát. Egész lénye sugárzik a boldogságtól.

– Nem, nem eszem meg – jelentem ki megkérdőjelezhetetlen határozottsággal. – Nem eszek meg több férfit! Elég volt! – Erőteljes hangom hallatán mindketten összerezzennek, de Anabella hamar visszanyeri hárpia-jelenlétét.

– Hogy micsoda?! Ezt mégis hogy gondolod?! Neked az a feladatod, hogy megóvj a kéretlen kérőktől! – kezdi a hisztit.

– Ezen ne vesszetek össze, hercegnő, nem kérlek – közli a lovag, és készül felpattanni táltos paripájára.

Hirtelen egy ötlet szikrázik fel bennem.

– Sir Loran, kérdezhetek én is valamit?

Megmerevedik a mozdulat közben, majd visszafordul hozzám.

– Természetesen, Megiry.

Meglep, hogy megjegyezte a nevem.

– Szerinted… – habozok, annyira abszurd az ábránd – lenne helye abban a csodás országban egy szelíd sárkánylánynak?

– Szelíd? – vigyorodik el. Félelmetesen jól áll neki a mosoly.

– Szelídebb, mint egy királylány.

– Akkor lehet helyed.

Anabella a döbbenettől némán hallgat minket, nézi, ahogy a herceg bátran felpattan a hátamra, és lelkesen elhagyjuk a várat.

Kint mélyet szippantok a friss, illatdús esti levegőből, aztán nekivágunk a hosszú útnak. A múltamat hátrahagyva szárnyalok bele a ragyogó naplementébe.