Lori kényelmetlenül
ébredt. Megszokta már, hiszen börtönbeli priccse nem járt nagy
luxussal, de ez most a szokásosnál is rosszabb volt. Amint
kinyitotta a szemét, rá is jött, mi változott. Rideg, nyirkos
cellája helyett csak félhomályt látott, s miután hozzászokott a
szeme a gyér fényviszonyokhoz, olyan hirtelen pattant fel, hogy kis
híján újra a padlón kötött ki. A padlón, mely korhadt, öreg
fából volt, melytől szálkák fúródtak a tenyerébe. A szédülés
végeztével megfordult, hogy körbenézzen. Az egyetlen fényforrás
egy gyertya volt, az pedig egy, a környezetéhez képest túl jó
állapotú zongorán állt. Nem messze tőle, valamivel lentebb,
régi, felborult székek összevisszasága. Loriban ekkor kigyúlt a
megvilágosodás kis lángja. A városi színházban volt, melyet
életveszélyes mivolta miatt évek óta bezártak. Egyszer, már
járt itt a szüleivel és a húgával, de az még az előtt volt,
hogy a dolgok rosszra fordultak volna. Merengéséből egy csontig
hatolóan hideg szellő rántotta vissza a valóságba, mely
meglengette a színpadot körülvevő szakadt, kopott függönyt.
Lori az emelvény közepén állt, narancssárga rabruhájában, nem
messze tőle a zongora, előtte pedig a függöny óriási szakadásán
át, a színpad oldalán túlvilági sötétség szivárgott be.
Sosem volt ijedős fajta, ő a félelmet általában átugrotta, és
helyébe a düh lépett, de most egy kicsit mégis görcsbe rándult
a gyomra az egész helytől. Mégis, hogy kerül ő ide? Egész
biztos hogy nem az őrök hozták át. Ez viszont azt jelentette,
hogy elrabolták, és ha így van, akkor az illető nagyon
intelligens, ha feltűnés nélkül ki tudta őt csempészni, ő
pedig az egészet átaludta. Talán beadtak neki valamit, de mit
akarhatnak pont tőle? Ekkor a függöny megmozdult és a résen egy
nő lépett be, hideg szellőt hozva maga után. Lorinak csak így,
másodjára jutott eszébe, hogy vajon, hogy fújhat ekkora szél egy
zárt helyiségben. Szemügyre vette a vele szemben állót, akire a
legjobb szó a teremtmény lett volna. Bőre szürke volt, haja
sötétbarna és valami folyadéktól csatakos. A szeme körül
elkenődött a fekete festék, így leginkább egy mosómedvére
hasonlított. Testén sárfoltok, akárcsak rongyos, vörös estélyi
ruháján. Lori több méterre állt tőle, de így is érezte az
átható bűzt, amit a lény árasztott.
– Ki maga és mit
akar tőlem? – Miután kimondta rájött, hogy valószínűleg
mindenki ezt kérdezi tőle, biztosan nem ő az első áldozata.
Jelen pillanatban azonban teljesen össze volt zavarodva, és a
legkevésbé sem érdekelte, hogy esetleg sablonos. A nő kihúzta
magát, állát felszegte, és úgy válaszolt:
– Auróra vagyok,
és boszorkány. – Az utolsó szónál mosolyra húzta száját, és
elővillantak megfeketedett fogai. Lori úgy gondolta, ez az a
pillanat, amikor rettegnie kellene, de visszatért a haragja.
Bizonyára egy ostoba tréfát űznek vele.
– Én vagyok a
bosszú istennőjének végrehajtója – mondta felsőbbrendűen. –
Te pedig Lorena Bellamy, Salemi születésű, huszonnégy éves,
bűnösnek találtattál kettős gyilkosság vádjával, és áruláson
kaptad húgod illetve vőlegényed. Igaz vagy nem igaz? – sorolta.
Lori döbbenetében nem válaszolt azonnal.
– Igaz vagy nem
igaz? – csattant újra Auróra hangja.
– Igaz –
felelte határozottan. Mégis, hogy jön ez a szánalmas emberi roncs
ahhoz, hogy őt felelősségre vonja? Ám fortyogását ismét félbe
szakították:
– Próbák elé
állítunk, melyeket ha kiállsz, szabadon távozhatsz, ha nem,
meghalsz. Dönthetsz úgy is, hogy nem vállalod, de sorsod abban az
esetben is halál.
Lori eltátotta a
száját döbbenetében, és rögtön nézelődni kezdett bármi
után, amit fegyverként használhat az őrült nő ellen, mikor a
székek köddé váltak. Helyükön csak fekete foltok gomolyogtak.
Ezután a függöny, Auróra, a gyertya és feltételezhetően a
zongora is, de ezt Lori a sötétségtől már nem láthatta. Majd ő
is. Az első dolog amit ezután érzékelt az a hatalmas szemekben
hulló hó, és az éjszaka sötétje volt. Előtte egy úszómedence
nagyságú befagyott tó terült el. A tó előtt egy lejtő, azon
túl pedig végeláthatatlan pusztaság. A távolban harcok dúltak,
a jól kivehető puskaropogás, a robbanások és a lángok
legalábbis erre utaltak. Auróra Loritól balra állt.
Meg kell mentened az
arabeszket. Fogd meg és rakd a kalitkába. Siess! A háború közeleg
– mondta, s csontos ujjával előbb a tóra, majd Lori háta mögé
bökött. A jég közepén egy ember nagyságú balerina baba, lábát
hátrahajtva lassan forgott, ki tudja mitől. Lori még mindig nem
tudta elhinni, hogy ez vele történik, de lesz ami lesz alapon
óvatosan elindult, s az odautat zökkenőmentesen tette meg.
Felemelte a pehelykönnyű babát, ami nyomban mozdulatlanná
dermedt, és hátrafordult. Hát persze, meg sem kellene lepődnie,
túl egyszerűnek tűnt. Azon a ponton ahova Auróra mutatott, és
amivel nem foglalkozott, kőcsigalépcső állt és vezetett fel egy
úgy tíz méter magasan lévő arany kalitkához, mely egy a tó
fölé nyúló sziklán volt. Ennek ellenére Lori nem esett
kétségbe, magabiztos léptekkel indult a lépcső felé, nem
hagyta, hogy megzavarja a jég egyre hangosabb ropogása a talpa
alatt. A felfele vezető út már más volt. A szél az arcába fújta
a havat, fázott, a lépcső pedig csúszott, de végül mégiscsak
felért. A ketrec ajtaja a tó felől volt, veszélyesen közel a
szikla pereméhez. Kinyitotta a rácsokat, és lerakta a balerinát,
aki ismét forgásba kezdett. Visszaindult, de mielőtt becsukta
volna az ajtót, fülsiketítő robbanást hallott maga mögül,
hátrafordult, és látta a lejtő oldalán tátongó lyukat, a bomba
vagy talán gránát eredményét. Auróra még mindig ott állt,
ahol először, mozdulatlan volt, akár egy szobor. Ekkor Lori két
kezet érzett a hátán, ami hatalmasat taszított rajta. Elvesztette
az egyensúlyát, és lezuhant egyenesen a jégre, amely nagyot
reccsenve adta meg magát, és ő máris a fagyos vízben volt.
Minden porcikáját átjárta a fájdalom, nem kapott levegőt, és
nem is tudott gondolkodni. A felszínre úszva aztán hiába
próbálta, képtelen volt kimászni, folyton visszacsúszott. A
semmiből akkor mégis ott termett a segítség, néhány katona
személyében. Egy kötél segítségével a partra húzták. Erős
kezek ragadták meg és állították talpra. Valaki egy plédet
terített rá. Vajon miért vele foglalkoznak? Miért lökte le a
baba, ha egyáltalán ő volt és hogyhogy a zuhanástól meg sem
sérült? Mielőtt azonban bárkinek feltehette volna a kérdéseit,
a kép változott. Egy csatatéren volt, világoszöld egyenruhában,
egy lövészárokban. Sem rajta, sem a társain nem volt semmi,
amiről rájöhetett volna kik ők, kihez, mihez tartoznak, kiért,
miért harcolnak, és ki ellen. Bár társainak legszembetűnőbb
hiányossága inkább az arcuk volt, mivelhogy ilyennel nem
rendelkeztek. Mint később kiderült, vérrel sem, helyette
vattapamacsokat hullattak. Így a mező egy idő után hófödtének
tűnt, de ezt az időt Lori megtippelni sem tudta volna, mert a nap
soha nem ment le, és nem is kelt fel vagy sütött ki. A tájat
örökös félhomály borította. Annak ellenére, hogy nem volt
szájuk, Lori biztos volt abban, hogy társai valahogy kommunikálnak,
de ő sajnos nem értette, csak követte őket, és csinálta amit
ők, mert nem akart így meghalni. Telt tovább az idő, és Aurórát
még mindig nem látta sehol. Kimerült, éhezett és szomjazott.
Egyszer túl közel robbant hozzá egy gránát. Szerencsésen
túlélte, a szanitéc kivette a bal karjából és vállából a
srapnelt, ellátta a sebeit, majd legnagyobb bánatára, visszaküldte
harcolni. Ám ahogy visszaért meglátta a bunkeren, a lövészárkon,
mindenen a fehér zászlót, az ő oldalukon. Katonák meneteltek
feltartott kézzel, fegyveres sötétzöld ruhás őrök mentek
mellettük. Elbukta volna a próbát azzal, hogy megsérült? Ekkor
egy sötét – ahogy Lori magában hívta őket – elé állt. Ő
lehetett a főnök, mert intett két bajtársának, aztán öt
világosra mutatott, és ha lett volna szája bizonyára gúnyos
mosolyra húzza. A másik kettő a néma parancsot megértve
megragadták Lori karját, és a sor végére vezették. A kivégzést
a másik oldalon kezdték, így ő volt az utolsó. Ezúttal nem volt
dühös, csak félt. Nem akart így meghalni, egy világban amely nem
is létezik, de Auróra megmondta, ha elbukja a próbát, meghal. Már
csak ketten voltak. Elfuthatna, de nincs értelme, vesztettek,
semeddig se jutna. Egy. Vattadarabok szálltak mellette. Nem tudott a
gyilkosai szemébe nézni, így hát a puskacsőre meredt. Gyorsan
történt, durranások, pillanatnyi fájdalom, majd sötétség. Lori
mégis érzett valamit. Melege volt. Egyre jobban. Már égette, és
a fájdalom az elviselhetetlenségig fokozódott. Meg akart kérni
valakit, hogy hagyja abba, bárki is csinálja ezt, de nem tudott
beszélni. Sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán. El akart
futni, de nem volt teste. Mégis a kín mintha a zsigereiben lenne.
Aztán, mintha csak néma imái meghallgatattak volna a borzalom
amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Élt. Egy középkori
piacon találta magát, kellemes nyári idő volt, a nap alacsonyan
járt, kora reggel lehetett, de már óriási volt a nyüzsgés.
Lassan haladt az árusok és nézelődők között, akik furcsa
pillantásokkal méregették, és összesúgtak a háta mögött.
Lori végignézett magán, és rögtön megértette. A narancssárga
kezeslábas az ő korában sem volt divat. Kiáltozásra lett
figyelmes, az emberek pedig az út két oldalára húzódtak. Lori
egy felé futó kisfiút látott almával a kezében, mögötte egy
nagydarab pasas épp egy bárdot lengetett, és testalkata ellenére
kitartóan üldözte. Miért nem tesz senki semmit? Hagynák meghalni
a kisfiút egyetlen almáért? Arrébb állt, de csak annyira, hogy a
kölyök elférjen mellette, majd mikor a férfi odaért, kirakta a
lábát, és elgáncsolta. Az nyekkent egyet, de már kelt is fel, és
vérben forgó tekintetét, mellyel eddig a fiút tüntette ki, most
rá szegezte. Loriban meghűlt a vér. Már érti, miért nem
segített senki. Megfordult, hogy menekülőre fogja, de még egy
lépést sem tett meg, a hátába máris éles fájdalom nyilallt, és
egy pillanat múlva, ami úgy tűnt öröké tart, már el is
vesztette az eszméletét. Hatalmas, oszlopokkal teli csarnokban
ébredt. Megkönnyebbülés járta át, amiért nem újra abban az
izzó katlanban. A terem másik végében egy igencsak monumentális
trón volt, és ha jól látta ül is benne valaki. Mellette egy
másik álló alak. Lori feltápászkodott a földről, de túl
hirtelen, hosszú másodpercekig szédült. Miután visszanyerte
egyensúlyát elindult a trón felé. Egyáltalán nem érzett
fájdalmat ott ahol a bárd a hátába állt, és most gondolt csak
bele, hogy golyó ütötte lyukak sincsenek rajta. Talán az egészet
csak álmodja, de ha így van, akkor ez élete legrosszabb és
legélethűbb álma. Közben odaért, és rájött, hogy az álló
alak Auróra. Lorinak a másik alak kilétét sem volt nehéz
kitalálnia, de azért megvárta amíg a boszorkány bemutatja:
– Megaira úrnő,
a bosszú egyik istennője – mondta. Egyik? Szóval többen vannak?
Hát nem okozott neki elég bajt ez az egy is?
– Értékeli a
teljesítményedet, és ítéletet mond további sorsod felől –
folytatta. Ez volt az a pont mikor Loriban fellángolt a harag, kezét
ökölbe szorította, és próbált uralkodni magán.
– Rögtönítélő
bíróságról nem volt szó – mondta végül. Nem akart rontani a
helyzetén, de felháborította, hogy a jeges tóba lökték, szitává
lőtték, és még egyszer megölték, csak azért, hogy a fejére
olvassák, elbukott, majd újra meghaljon. Végül meghányta,
vetette magában a dolgot, és arra jutott, nem veszíthet semmit, ha
meghallgatja őket, bár valószínűleg nem is volt más választása.
Méltatlankodása amúgy is süket fülekre talált. Megaira hosszú
fehér ruhát viselt, egyik válla görögösen fedetlen, haja
ellenben ébenfekete volt. Bal karján egy aprócska, nagyon is élő
kígyó tekergett. Az istennő most ráemelte smaragdzöld
tekintetét.
– Szeretnéd
tudni, miért volt súlytalan a balerina vagy hogy miért nem volt
arca a katonáknak? – kérdezte, ám a választ meg sem várva
folytatta: – Egyszerű az oka, azért mert semmit nem jelentettek
neked, nem érdekelt, hogy élnek-e, vagy halnak. – Lori nem
értette miért kellene, hogy bármit is számítsanak neki, de
egyelőre esze ágában sem volt megszólalni.
– Romlott a
lelked. Két próbát mégis kiálltál. Nem futamodtál meg a
haláltól, mikor sortűz elé állítottak, igaz ugyan, hogy nem
tudtál volna elmenekülni, de megpróbálhattad volna. A másik
nyilván számodra is nyilvánvaló, a fiú megmentése az életed
árán, nemes tett volt, ami azt jelzi, hogy talán mégsem vagy
reménytelen eset. – Monológját egy nagy sóhajtással zárta.
Lori áldotta az ostobaságát, amiért előbb cselekedett, minthogy
gondolkodott volna. Ha egy kicsit jobban átgondolja, akkor talán
nem így dönt, mostanra azonban már megtanulta mikor kell
hallgatnia és ez az a pillanat volt.
– Az, hogy futni
hagyok egy vétkest, régóta példátlan, most mégis ezt teszem.
Figyelmeztetlek, ne kelljen megbánnom! Bármikor meggondolhatom
magam. Eredj! – Legyintett egyet, és a dolgok kezdtek köddé
válni, fekete foltok gomolyogtak a helyükön, mígnem mindent
beborított a sötétség, hogy utána Lori már a cellájában
találja magát. Percekig állt ugyanazon a ponton, döbbenten. Nem
tudta elhinni, hogy ennyivel megúszta, hogy vége a rémálomnak, és
hogy először örül a börtönnek. Aztán mosolyogva az ágyára
ugrott, akár egy gyerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése