–
Mit tudhatunk rólad?
–
Miskolcon, ’89-ben láttam meg az orvos arcát, és rögtön el
is bőgtem magam, aztán fáztam is, így addig ordítottam, míg be
nem takartak egy pléddel. Megváltottam a rendszert is, bár akkor
erről nemigen tudtam, inkább felkucorodtam az inkubátor csücskébe,
ahová megőrzés céljából tettek, mint koraszülöttet, bár
alapvetően nem volt rá szükségem.
Panellakásban kezdtem meg szüleim idegeinek a rongálását, főleg, amikor kiló hússzal négykézláb robogtam fel, s alá. Ugyanekkor már megmutatkozott a művészetek iránti fogékonyságom: felismerhetetlen, huszadik századi zeneszerző művének egyikét ütögettem a gyerekxilofonon, zongorán, adott hangulatomat a vízfesték színeinek – jobb esetben – papíron való variálásával adtam a külvilág tudtára, illetve írói hajlamom is csírázásnak indult, apró körök és csak babanyelven olvasható, ma firkának mondott kriksz-krakszok formájában, minden egyes könyv, és óvatlanul, az életteremben hagyott füzet elejébe. Beszélni nem voltam hajlandó másfél éves koromig, a gyerekdoki szerint ideális feleség lehettem volna emiatt. Mindent megértettem, de míg ők megértették a mutogatásom, nem gyötörtem magam beszédformálással. Aztán egyszer csak késve érkezett az aznapi kakaóm és kicsattogtam meztelen talpakkal a konyhába, felderítendő ennek okát – detektív-vonások!! –, és megszólaltam, tisztán, beszédhiba mentesen, miszerint: „kérem a kakaómat!” Anya abba a pózba merevült ennek hallatán, amibe legutóbb feledte magát.
Panellakásban kezdtem meg szüleim idegeinek a rongálását, főleg, amikor kiló hússzal négykézláb robogtam fel, s alá. Ugyanekkor már megmutatkozott a művészetek iránti fogékonyságom: felismerhetetlen, huszadik századi zeneszerző művének egyikét ütögettem a gyerekxilofonon, zongorán, adott hangulatomat a vízfesték színeinek – jobb esetben – papíron való variálásával adtam a külvilág tudtára, illetve írói hajlamom is csírázásnak indult, apró körök és csak babanyelven olvasható, ma firkának mondott kriksz-krakszok formájában, minden egyes könyv, és óvatlanul, az életteremben hagyott füzet elejébe. Beszélni nem voltam hajlandó másfél éves koromig, a gyerekdoki szerint ideális feleség lehettem volna emiatt. Mindent megértettem, de míg ők megértették a mutogatásom, nem gyötörtem magam beszédformálással. Aztán egyszer csak késve érkezett az aznapi kakaóm és kicsattogtam meztelen talpakkal a konyhába, felderítendő ennek okát – detektív-vonások!! –, és megszólaltam, tisztán, beszédhiba mentesen, miszerint: „kérem a kakaómat!” Anya abba a pózba merevült ennek hallatán, amibe legutóbb feledte magát.
A
vasbeton nem tett jót nekem, az estelente menetrendszerűen rám
törő, kruppos köhögés és fulladás miatt költözünk kellett
kertes házba, természetes a legnagyobb télvíz idejében, mert
időzíteni már akkor nagyon tudtam.
A
mai napig itt élek. Már folyékonyan olvasva mindent, amit csak
lehet, innen indultam iskolába, tesi-tagozaton, rajz-szakkörre,
mesemondó versenyekre, dráma csoportba jártam. Végül harmadikos
koromtól zongorázni kezdtem és ez lett a vezérfonal, Az Irány,
az írás, olvasás, rajzolás pedig hobbi szintet kapott, a
beleborulós fajtából. 18 évig koptattam a fekete és fehér
billentyűket, zenei szakközépiskolán át a főiskoláig, és új
imádat került a meglévők mellé: a fotózás. Apró termetem
lévén a makró fotózásra, a nagyon apró tárgyak és életformák
létezésének megörökítésére specializáltam magam, illetve
hatalmas természet,- és állatszeretetem lévén, portrézom őket,
tájkép-pillanatokat igyekszem rögzíteni.
Kis
reklám: próbálkozásaimat megtekintheti az érdeklődő a http://vihartancos.deviantart.com/ oldalon, vagy face-n, Vihartancos
Photography néven. =P
Jelenleg
a Miskolci Egyetem Gazdaságtudományi karának Nemzetközi
Szállítmányozás és Logisztika szakán nyúzom a tanarak idegeit
– és vice versa. Igyekszem visszahozni a zongorát az életembe
újra, történt pár súlyos és tragikus megpróbáltatás, ami
okán ez is pihentetést kapott, de nem végleg. Életbeli
kihívásaimat szépen feldolgozva, elemezve, elfogadva és
folyamatosan elengedve, az általuk tanultak alapján
valamiféleképpen bölcsebben szemlélve a világot, magamat,
mindent, egyre inkább ébredezik újra a zongorázás vágya is,
kezdi az írás is szárnyait bontogatni, miközben folyamatosan
fényképezem és megalkotásra vár egy seregnyi rajz-skicc. Az
elolvasásra váró könyvtornyot ne is említsem. =D
–
Ó, Vihartáncos, miért vagy te Vihartáncos? :)
–
Nem tudatos névválasztás ez, mint a legtöbb író esetében.
Eléggé komplex lényemhez dukálóan két fonalról fonódott össze
ez a név: részint egyik, Vihartánc című, írásban lévő
regényem főszereplője kapta ezt a becenevet. Az illető lányzó
spontán és autodidakta-mód harcművészkedik és az egyik
jelenetben, gyakorlása közepette elered az eső, rövid, de kiadós
nyári zápor, mennydörgős, villámcsapkodós, felfrissítő
fajtából. Ő mindebből semmit sem érzékel, sőt, mintha maga a
vihar adna neki plusz erőt, egyfajta energiát, manát. Ez velem az
életben is megtörtént, ugyanis két éve tanulok harcművészetet,
és bot használatot gyakorolva, ugyan nem egy nyári felfrissítő,
hanem őszi ázatós eső érkezett, de engem nem zavart, sőt,
kifejezetten élveztem, lendületesebbé vált a mozgásom. Mikor
befejeztem a gyakorlatsort, s akik olvasták ezt a részletet,
megkérdezték, nincs-e véletlenül deja vu-m. =D Innen lett aztán
ez a művésznevem is egyben.
–
Mikor kezdtél írni?
–
Mint a legtöbb írni szerető és íróvá váló ember:
gyerekként. Szerencsére az általános iskolai irodalom tanárnő
igen csak támogatta a gyerekek efféle megmozdulásait, így
tanóráról tanórára megörvendeztettem őt egy-egy kisebb
állatos, vagy épp fantázia-kreálta történettel.
–
A közelmúltban melyik elolvasott könyv nyerte el a tetszésedet,
és miért az?
–
Kettő is van, egyik Brent Weeks Éj-angyal trilógiája, mert egy
teljesen új fantázia világot tudott kiépíteni, meglepő
fordulatokkal, s mindezt köntörfalazás nélkül, ugyanakkor
varázslatosan mutatja be, három könyvön keresztül,
megunhatatlanul, s utána marad az emberben az az érzés, hogy
még... folytatódjon még…
A
másik pedig S. Kolozsvári Zsófia, Se vas, se tűz című
története. Érdekesen fonja össze a történelmi, misztikus múltat
a jelennel. Azon könyvek és történetek közé sorolom, amelyeknél
örülök a találkozásnak.
–
A közelmúltból melyik írásoddal vagy a legmegelégedettebb, és
miért éppen azzal?
–
Szentjánosbogár a címe, és úgy érzem, sikerült benne
röviden, de annál lényegesebben megfogalmazni belső tündérvilágom
egy részét.
–
Kik a kedvenc íróid?
–
Vayvan Fable, Böszörményi Gyula, Terry Goodkind, régiek közül
Örkény, Jókai, Rejtő az örök favorit.
–
Úgy hallottam, harcot is művészelsz. Meg tudnál verni egy írót?
Mondjuk Trux Bélát? :D
–
Nahát, milyen fajta madár pletykálta ezt el? =D Neem, nem
vagyok én ilyen elvetemült. =D Jámbor egy teremtés vagyok, kedves
és bájos és aranyos és néé… mik azok a repedések a plafonon?
=P
Egy
szópárbajra örömest felkészülnék =D
–
Min dolgozol most, mik a közeljövőbeli terveid?
–
Jelenleg három regény is irattatja magát velem, ebből egy
folytatást követel, a másik nem tudja, mivé forrjon ki, a
harmadik pedig nem elcsépelt végződésért könyörög. Chopin
noktürnjei is gyakorlásért, majdani előadásért súgnak.
Jövőbeli
terveim jelenleg nincsenek. Rövid távúak persze vannak, egyetem
elvégzése, főállású munkahely keresése, de igazából
igyekszem a jelenben, az „itt és most”-ban élni, megélni
minden egyes történést, pillanatot, tündérvilágot teremteni.
Aztán, úgy is jön, aminek jönnie kell. =D
Úgy szeretnék ilyen laza, ÖN-ironikus ÖN-életrajzot írni, mint a riport eleje! A folytatásáról meg az jut eszembe: nincs igazság! Miért van, hogy némelyek ennyi mindenben tehetségesek, másoknak meg semmi se jut?
VálaszTörlés