Google+ Followers

2015. február 14., szombat

Para Celsus: Boszorkányvágta

Engem aztán senki sem nevezhet taknyosnak vagy nyeretlen kétévesnek – böföghet rám bármit, aki ismer, hogy link vagyok, csavargó, városi parkok és éjszakai fogdák jó ismerőse, cellafal-firkáló beatnik bolond, gyárszürke falakon közzétett zen-forradalmi kiáltványok lelkes kiötlője és világra öklendezője, fantasztik’ fantaszta – de hogy ne láttam volna eleget az életben, nem szegezheti nekem senki sem.

Láttam a vasbeton munkahelyi terror súlya alatt összeomló embereket, kikből a gerinc utolsó reccsenésével együtt tört fel a telekinézis tébolyító ereje, és kavart üvegszilánk-infernót dicstelen végük színhelyén – láttam haiti-vudu-varázsló orvosságos embert, aki saját bevallása szerint túl járt századik esztendején, és kinek petyhüdt érzékeit már csak az csiklandozta, ha tehetetlen-dühösen párosodhatott sírból visszaráncigált szolgáló-asszonyokkal és mállásban megállott, mulatt matrónákkal – és túl hideg Seattle-ön és tüzes-büdös New Yorkon, ott voltam ’Orelansben, és átéltem a ha-nem-látom-el-sem-hiszem, szédült boszorkányvágtát.

Szombat este volt, a város fiatalabbja egyszerre moccant, bulira-balhéra készen tódult utcáról kocsmába, koncertről mulatóba – dzsigoló dzsiggelt át az utcán, kajtatott, talál egy nőt talán, aki épp az ő altestére vágyik – a kutyagoló fiúlotyó ágyékot vakart, vagy a zakót vágja zaciba, vagy a családi ékszert egy éhes mámiba – ez a két lehetőség játszott, kéjért kaja, vagy éhhalál. Jazz-bárban stride-menő verte a zongorát, a Wedding boogie szólt, visongott a sok kokott, házasság, az kéne!, minden baj megoldódik, ha fognak és meggyűrűznek egy részeg, elázott palit – kinn, a marquee alatt cigiző kanok, kezükben söröskorsó, whiskyspohár – annyira már részegek voltak, hogy ne tudjanak táncolni, de elég józanok, hogy gyávák maradjanak – ha a forró-tüzes helyi macákat nem csíphették fel, hát egymás alá adták a lovat, ki, hol, mennyi nőt, minő pózban – ha magányos csaj billegett előttük, verejték-szag’ odaszólogatással központozták a cipősarok-kopogást, és pumpálták önnön petyhüdt egójukat.

A boszorkány az égből szállt alá, tán a léghuzat kapta ki valamelyik kéményből, lökte az égre, majd eresztette a földig – épp a bérlakásom tűzlépcsőjén támasztottam államat, húztam fel lábamat, vártam az ihletet, meg a szombat esti csodát, mikor a félpucér némber talajt fogott – „hát itt van, amire vágytál, misztikum és erotika!”, jegyzetfüzet, toll a hónom alatt, zsebemben laposüveg whisky, felpattantam, és tisztes távolból követni kezdtem a nekiiramodó nőszemélyt.
Ó, baszargan, bűbáj-fajzat! – ahogy végigloholt a szűk kis sikátoron, mintha tulajdon határait próbálgatta volna – két lépés alatt görnyedt össze, hányta le magáról a fölös bőrt és húst, korcsosult el a teste, ütött ki rajta a szőr – egy ugrás, már fekete agár volt, pofáját tátotta, felmordult, fogak villantak, bunda borzolódott – egy ugrás, egy hempergés, és már pörgött is visszafelé a transzformáció, alkoholgőzbe áztatott agyam alig tudta követni a gyors változást.
A némber megállt egy kirakat előtt, fejét oldalra biccentve nézte-nézte, majd magára bűvölte az egyik ruhát – kézmozdulat, hajdobálás, a hatás maga a tökély – magassarkú cipő a lábra, fekete koktélruha a testre, feszüljön a sejhajon, bolondítsa azt, aki ránéz – ringó keblek közt csüngő medál, fekete opál, teljes a férfi-őrjítő arzenál.
Jazzre ringó léptek és fenék, frufru alól villanó éjsötét szemek – férfiak fordultak füttyögve utána, vagy erektáltak némán, csak az óvatosabbja kettőzte meg léptei ritmusát, és sziszegett a fogai közt egy-egy éles „azannyát”, ami inkább volt szitok, mint bók – a többség lihegett, vagy a fogát szítta, „mit reszelnék a kis macával” – aztán vártak tovább savanyú poffal a jobb-híján-randijukra, amit már untak előre.
A boszorkány pedig lejtett tovább, vált szét a tömeg előtte, mint Mózesnél a Vörös-tenger – elég volt megérintenie egy-egy formát, kihúzni egy gomblyukból a virágot, mellzsebből a zsebkendőt, és a megbabonázott-megkötött fazon fordult máris sarkon, farokcsóválva követte úrnőjét, vagy előtte járt, hogy tisztára seperje lába előtt a talajt.
Boszorkány-slepp, bűbáj-orgia – a szemrevaló némber gerjedt, vagy nem bírta tán a lába – az elé keveredő, mit-sem-értek-arcú dzsigolót magára rántotta, ajak az ajakra, nyelv a szájba, a hímringyó szeméből az értelem lángja jobb helyekre katapultált, helyén maradt az üresség – a boszorkány a férfi hátára kapott, combjával szorította annak véknyát – „gyí!” – és a pacsuli-pali lóvá téve kocogott bele az éjbe, csak azért nem nyerített istenadta, mert elfúlt a lélegzete. Boszorkányunk lihegett, egy drogéria előtt elhaladtában parfümillatot kerített maga köré, exclusive, charmanté illatot, bomoljon az agya a vaknak is, ha szerencsétlenje nem látja, ki üget előtte dzsigoló-háton.
A jazzbár előtt járt a menet, a kanok persze beintettek – „hű, anyám nebassz, ez ám a maca, tökénél ragadja a legényt!”, „szépségem, ha lovagolni akarsz, gyere má’ ide, pördülj a farkamra!”, „Az enyém az igazi, nagyobb, mint a lovadé!”, „mint bármilyen lóé, miért nem mindjárt ezt vakerálod?”. A delejes szemű csak nézte, nézte szeme sarkából a gerjedt-bandát, és annyit mondott morgó-mély macska-hangon: „lesztek még ti is lovacskák” – azzal sarkantyúzott, trappolt tova, mögötte pedig – ó, van-e szó leírni azt, ami Bosch ecsetjére való? A kanok pofája megnyúlt, szemük koponyájuk két oldalára csúszott, kezükön-lábukon patává burjánzott a köröm, hajuk helyén sörény sarjadt, nyakuk izmossá-íveltté dagadt – lópofából emberi üvöltés tört az égre, mikor a függőleges lovak önnön súlyuk alatt tomporukra zuhantak – roppanó csüdök, földhöz csapódó, szétrobbanó herék, rémülettől kidülledő, apró ló-szemek – erektáló és csapkodó farkak, fájdalmas kakofónia, a távolból meg visszhangzott a vajákos némber kacaja.
Szombat este, melósok talpaltak, eresztenék ki a megfáradt gőzt, jazz-zenészek szlalomoztak, hónuk alatt a rezükkel, örök sietségben egyik fellépésről a másikba – szakállas, jámbor prédikátor osztogatta kézzel mázolt dogmáit, szeretetről prédikált volna, meghívták egy sörre – zabolátlan költőcsorda tervezgetett szocialista-buddhista-művészeti világforradalmat – a hullámzó sokadalom heterogén harmóniája mint hullámtörőn, porrá foszlott, naná, hogy a boszorkány, a boszorkány! – ajkát nyalta, ruhája pántját tolta válláról lefelé, kezét tárta, fejét felszegte, pördült, lebbenjen a ruha, villanjanak a fehér combok – átlépte a heverő, lihegő dzsigolót, táncba kezdett a flaszteren – férfiszemekben gyúlt buja láng, kantestek préselődtek össze, képeztek gyűrűt – egy szerencsétlen, egyszálbél forma, haja ritkult, nyakában selyemsál, felnyüszített, menekülne, mint a kutya, aki rosszat álmodott – de nem törhetett ki a körből, hiába magyarázta kézzel-lábbal, hogy ez nem az, aminek látszik, a delejezett hím-falanxon fennakadt – földre lökte, megtaposta a táncba belegajdult horda.
Néző kapott a szívéhez, a másik vonítva vágta magát magzatpózba – csak bámult, bámult a sokadalom, szemükből fénycsóva tört elő, húzott ragyogó-éteri ösvényt a táncoló boszorkányig – a férfiarcok beestek, ránc szaladt végig, májfolt serkent a bőrön, orca szürkült, száj cserepesedett, kóróvá aszó testek dülöngéltek – az egyszálbél forma tápászkodott volna, „na mit mondtam? hát nem mondtam?”, de szólni nem tudott, csak pislogott rémülten, mert a szája tele volt férgekkel kevert földdel. A vajákos bezzeg élvezte a helyzetet, szívta-szívta pórusaiba az életesszenciát, arcán rózsák virultak, szeme csillogott, idomai nyersen feszültek fényes-selymes bőre alatt – ahogy tovalibbent, a mozgása kavarta szellő porrá omlasztotta az odvas szájú, hulló hajú, kiszáradt-falevél férfi-testeket.
Ó, és a szálló, Hilton-hotel, veresszőnyeges rongyráz-buli, aranyifjak lóbáltak zsebórát és hímtagot – az egyik egy Biblia lapjait tépkedte, hogy mire beszáll az előálló négykerekű motor-hintó-limuzinjába, legyen mivel feszippantani a napi betevő kokszocskáját, a másik két macával szendvicsben vonult tova valahova – a boszorkány megállt, felmérte a terepet, mikor is jajdemenő-bizniszmanus toppant elé, aki úgy lóbálta slusszkulcsát, mintha az női szíveket és ágyékokat is nyitna.
„Egy menetet, kisanyám?” – választ sem várva nyalta nyakon az aranybarom a baszargánt – a nő csak mosolygott talányosan, majd ajakával o-t formázott, a férfi fülébe fútt.
Semmiből forgószél kerekedett, csapott le a városi utcára, szaggatott fel padot, röpített jelzőtáblát – lóvá vált kanok, kiszipolyozott férfiak testei csapódtak egymásnak, karok-lábak-farkak-arcok kavarodtak, a hústömeg hegynyivé magasodott, és a hegy tetején, mint királynő a trónusán, ott volt a vajákos Messalina, ott a boszorkány! – lábát terpesztette, beleült a hanyatt heverő, nyüsszögő bizniszmenbe, előrehajolt, csókolta, harapta a férfit, belemart az ajkába, tíz körömmel karmolta végig a mellkasát, combjával bordákat roppantott, közben visított, hörgött, turbékolt, nevetett és zihált egyszerre, és ugrált telhetetlen mohósággal a merev-vörös hímtagon.
Húshegyről lebucskázva, kezüket-lábukat-fejüket beverve, vicsorogva száguldottak az orgazmus felé – ahogy talajt fogtak, a férfinak könyökből tört a karja, gyomor-rontó reccsenés, csontszilánk bökte át a bőrt, de azok ketten, mint a meszesek, oda se neki, párzottak tovább eksztatikusan, hullákon gurultak tova, fal állította meg őket, fejüket verték a téglákba, aztán elrobbantak – a némber visított, darabokat harapott ki bizniszlovagja arcából, ajkából, kicuppantotta a férfi két szemét, vaginája-második szája pedig mint fekete-lyuknyi űr, szítta magába a tudat és a férfierő utolsó csepp, kifacsart germóját.

Az orleansi orgia így ért véget, a boszorka felkelt, körbenézett, leverte ruhájáról a port, frizkójáról a faleveleket, és baktatni kezdett hazafelé – amint a földre zöttyentem, és utánanéztem, horgadt fel bennem a kérdés és a dühödt hiányérzet – hát a költői igazságszolgáltatás? ennyi az egész, csak fogja magát, és elmegy sértetlen-sérthetetlen? Ha nincs igazság, gondoltam, majd én képzelek magamnak!

Láttam, amint közeleg a hajnal, a boszorka ereje a sötétséggel együtt foszlik szerte – baktatott a némber, torkán megereszkedett, és iguána-lebernyeggé nyúlt a bőr, arcán szeplők, kelések sarjadtak, idomaiból szerteszét szisszent a mohón gyűjtött életerő – míg lapos, nagy seggét vonszolta, mint uszályt, férfiak tértek ki útjából, röhögtek részeges gúnnyal a háta mögött – cigánylány perdült el dalolászva, rézpénzzel díszített mellénykés, szemtelen-fiatal gitánó fruska, visszanézett a boszorkányra, nyelvet öltött, ráfújt, mint egy macska – ha nem siet éppen valahova, tán még meg is karmolássza, „dikk, vén vajákos, hát hol a fainságod? Az én emberem meg ne bájold, mert kikaparom a szemed!”


És a boszorkány rogyadozott tovább, arcára tenyérnyi foltokat égetett a felkelő nap első sugara – bűbájolt ruhája szertefoszlott, rongyok takarták kulcscsontja gödreit, aszott karját és piszkafa lábait – duzzadó emlője megereszkedett, gyászos-szikkadtan csüngött alá – még néhány lépés a boszorkány-kunyhó, még néhány lépés a zubogó megvetés záporában – az utolsó métereken már csak vonszolta magát, lába megbicsaklott, bokája kifordult, combja közül, vaginájából híg-habos ondó csorgott, bőr-hús-szőr habarék, száraz avar és pernye pergett elő – a kaput már zokogva nyitotta, erejét feszítve, testét döntve, és úgy zuhant be a sötét lak fedezékébe, mint egy inakkal összekötözött, száraz csontokkal teli bőrzsák – elnyúlt a padlón, nyelte a port, egerek futkároztak tagjain, hamuszürke haja kóca az arcába lógott, és felitatta könnyeit – nem maradt neki más, mint várni a szombatot, hogy újra előbújhasson rejtekéről, és egy éjszakára elfeledhesse nyomorúságos életét.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése