Engem
aztán senki sem nevezhet taknyosnak vagy nyeretlen kétévesnek –
böföghet rám bármit, aki ismer, hogy link vagyok, csavargó,
városi parkok és éjszakai fogdák jó ismerőse, cellafal-firkáló
beatnik bolond, gyárszürke falakon közzétett zen-forradalmi
kiáltványok lelkes kiötlője és világra öklendezője,
fantasztik’ fantaszta – de hogy ne láttam volna eleget az
életben, nem szegezheti nekem senki sem.
Láttam
a vasbeton munkahelyi terror súlya alatt összeomló embereket,
kikből a gerinc utolsó reccsenésével együtt tört fel a
telekinézis tébolyító ereje, és kavart üvegszilánk-infernót
dicstelen végük színhelyén – láttam haiti-vudu-varázsló
orvosságos embert, aki saját bevallása szerint túl járt századik
esztendején, és kinek petyhüdt érzékeit már csak az
csiklandozta, ha tehetetlen-dühösen párosodhatott sírból
visszaráncigált szolgáló-asszonyokkal és mállásban megállott,
mulatt matrónákkal – és túl hideg Seattle-ön és tüzes-büdös
New Yorkon, ott voltam ’Orelansben, és átéltem a
ha-nem-látom-el-sem-hiszem, szédült boszorkányvágtát.
Szombat
este volt, a város fiatalabbja egyszerre moccant, bulira-balhéra
készen tódult utcáról kocsmába, koncertről mulatóba –
dzsigoló dzsiggelt át az utcán, kajtatott, talál egy nőt talán,
aki épp az ő altestére vágyik – a kutyagoló fiúlotyó ágyékot
vakart, vagy a zakót vágja zaciba, vagy a családi ékszert egy
éhes mámiba – ez a két lehetőség játszott, kéjért kaja,
vagy éhhalál. Jazz-bárban stride-menő verte a zongorát, a
Wedding boogie szólt, visongott a sok kokott, házasság, az kéne!,
minden baj megoldódik, ha fognak és meggyűrűznek egy részeg,
elázott palit – kinn, a marquee alatt cigiző kanok, kezükben
söröskorsó, whiskyspohár – annyira már részegek voltak, hogy
ne tudjanak táncolni, de elég józanok, hogy gyávák maradjanak –
ha a forró-tüzes helyi macákat nem csíphették fel, hát egymás
alá adták a lovat, ki, hol, mennyi nőt, minő pózban – ha
magányos csaj billegett előttük, verejték-szag’
odaszólogatással központozták a cipősarok-kopogást, és
pumpálták önnön petyhüdt egójukat.
A
boszorkány az égből szállt alá, tán a léghuzat kapta ki
valamelyik kéményből, lökte az égre, majd eresztette a földig –
épp a bérlakásom tűzlépcsőjén támasztottam államat, húztam
fel lábamat, vártam az ihletet, meg a szombat esti csodát, mikor a
félpucér némber talajt fogott – „hát itt van, amire vágytál,
misztikum és erotika!”, jegyzetfüzet, toll a hónom alatt,
zsebemben laposüveg whisky, felpattantam, és tisztes távolból
követni kezdtem a nekiiramodó nőszemélyt.
Ó,
baszargan, bűbáj-fajzat! – ahogy végigloholt a szűk kis
sikátoron, mintha tulajdon határait próbálgatta volna – két
lépés alatt görnyedt össze, hányta le magáról a fölös bőrt
és húst, korcsosult el a teste, ütött ki rajta a szőr – egy
ugrás, már fekete agár volt, pofáját tátotta, felmordult, fogak
villantak, bunda borzolódott – egy ugrás, egy hempergés, és már
pörgött is visszafelé a transzformáció, alkoholgőzbe áztatott
agyam alig tudta követni a gyors változást.
A
némber megállt egy kirakat előtt, fejét oldalra biccentve
nézte-nézte, majd magára bűvölte az egyik ruhát –
kézmozdulat, hajdobálás, a hatás maga a tökély – magassarkú
cipő a lábra, fekete koktélruha a testre, feszüljön a sejhajon,
bolondítsa azt, aki ránéz – ringó keblek közt csüngő medál,
fekete opál, teljes a férfi-őrjítő arzenál.
Jazzre
ringó léptek és fenék, frufru alól villanó éjsötét szemek –
férfiak fordultak füttyögve utána, vagy erektáltak némán, csak
az óvatosabbja kettőzte meg léptei ritmusát, és sziszegett a
fogai közt egy-egy éles „azannyát”, ami inkább volt szitok,
mint bók – a többség lihegett, vagy a fogát szítta, „mit
reszelnék a kis macával” – aztán vártak tovább savanyú
poffal a jobb-híján-randijukra, amit már untak előre.
A
boszorkány pedig lejtett tovább, vált szét a tömeg előtte, mint
Mózesnél a Vörös-tenger – elég volt megérintenie egy-egy
formát, kihúzni egy gomblyukból a virágot, mellzsebből a
zsebkendőt, és a megbabonázott-megkötött fazon fordult máris
sarkon, farokcsóválva követte úrnőjét, vagy előtte járt, hogy
tisztára seperje lába előtt a talajt.
Boszorkány-slepp,
bűbáj-orgia – a szemrevaló némber gerjedt, vagy nem bírta tán
a lába – az elé keveredő, mit-sem-értek-arcú dzsigolót magára
rántotta, ajak az ajakra, nyelv a szájba, a hímringyó szeméből
az értelem lángja jobb helyekre katapultált, helyén maradt az
üresség – a boszorkány a férfi hátára kapott, combjával
szorította annak véknyát – „gyí!” – és a pacsuli-pali
lóvá téve kocogott bele az éjbe, csak azért nem nyerített
istenadta, mert elfúlt a lélegzete. Boszorkányunk lihegett, egy
drogéria előtt elhaladtában parfümillatot kerített maga köré,
exclusive, charmanté illatot, bomoljon az agya a vaknak is, ha
szerencsétlenje nem látja, ki üget előtte dzsigoló-háton.
A
jazzbár előtt járt a menet, a kanok persze beintettek – „hű,
anyám nebassz, ez ám a maca, tökénél ragadja a legényt!”,
„szépségem, ha lovagolni akarsz, gyere má’ ide, pördülj a
farkamra!”, „Az enyém az igazi, nagyobb, mint a lovadé!”,
„mint bármilyen lóé, miért nem mindjárt ezt vakerálod?”. A
delejes szemű csak nézte, nézte szeme sarkából a gerjedt-bandát,
és annyit mondott morgó-mély macska-hangon: „lesztek még ti is
lovacskák” – azzal sarkantyúzott, trappolt tova, mögötte
pedig – ó, van-e szó leírni azt, ami Bosch ecsetjére való? A
kanok pofája megnyúlt, szemük koponyájuk két oldalára csúszott,
kezükön-lábukon patává burjánzott a köröm, hajuk helyén
sörény sarjadt, nyakuk izmossá-íveltté dagadt – lópofából
emberi üvöltés tört az égre, mikor a függőleges lovak önnön
súlyuk alatt tomporukra zuhantak – roppanó csüdök, földhöz
csapódó, szétrobbanó herék, rémülettől kidülledő, apró
ló-szemek – erektáló és csapkodó farkak, fájdalmas kakofónia,
a távolból meg visszhangzott a vajákos némber kacaja.
Szombat
este, melósok talpaltak, eresztenék ki a megfáradt gőzt,
jazz-zenészek szlalomoztak, hónuk alatt a rezükkel, örök
sietségben egyik fellépésről a másikba – szakállas, jámbor
prédikátor osztogatta kézzel mázolt dogmáit, szeretetről
prédikált volna, meghívták egy sörre – zabolátlan költőcsorda
tervezgetett szocialista-buddhista-művészeti világforradalmat –
a hullámzó sokadalom heterogén harmóniája mint hullámtörőn,
porrá foszlott, naná, hogy a boszorkány, a boszorkány! – ajkát
nyalta, ruhája pántját tolta válláról lefelé, kezét tárta,
fejét felszegte, pördült, lebbenjen a ruha, villanjanak a fehér
combok – átlépte a heverő, lihegő dzsigolót, táncba kezdett a
flaszteren – férfiszemekben gyúlt buja láng, kantestek
préselődtek össze, képeztek gyűrűt – egy szerencsétlen,
egyszálbél forma, haja ritkult, nyakában selyemsál,
felnyüszített, menekülne, mint a kutya, aki rosszat álmodott –
de nem törhetett ki a körből, hiába magyarázta kézzel-lábbal,
hogy ez nem az, aminek látszik, a delejezett hím-falanxon fennakadt
– földre lökte, megtaposta a táncba belegajdult horda.
Néző
kapott a szívéhez, a másik vonítva vágta magát magzatpózba –
csak bámult, bámult a sokadalom, szemükből fénycsóva tört elő,
húzott ragyogó-éteri ösvényt a táncoló boszorkányig – a
férfiarcok beestek, ránc szaladt végig, májfolt serkent a bőrön,
orca szürkült, száj cserepesedett, kóróvá aszó testek
dülöngéltek – az egyszálbél forma tápászkodott volna, „na
mit mondtam? hát nem mondtam?”, de szólni nem tudott, csak
pislogott rémülten, mert a szája tele volt férgekkel kevert
földdel. A vajákos bezzeg élvezte a helyzetet, szívta-szívta
pórusaiba az életesszenciát, arcán rózsák virultak, szeme
csillogott, idomai nyersen feszültek fényes-selymes bőre alatt –
ahogy tovalibbent, a mozgása kavarta szellő porrá omlasztotta az
odvas szájú, hulló hajú, kiszáradt-falevél férfi-testeket.
Ó,
és a szálló, Hilton-hotel, veresszőnyeges rongyráz-buli,
aranyifjak lóbáltak zsebórát és hímtagot – az egyik egy
Biblia lapjait tépkedte, hogy mire beszáll az előálló négykerekű
motor-hintó-limuzinjába, legyen mivel feszippantani a napi betevő
kokszocskáját, a másik két macával szendvicsben vonult tova
valahova – a boszorkány megállt, felmérte a terepet, mikor is
jajdemenő-bizniszmanus toppant elé, aki úgy lóbálta
slusszkulcsát, mintha az női szíveket és ágyékokat is nyitna.
„Egy
menetet, kisanyám?” – választ sem várva nyalta nyakon az
aranybarom a baszargánt – a nő csak mosolygott talányosan, majd
ajakával o-t formázott, a férfi fülébe fútt.
Semmiből
forgószél kerekedett, csapott le a városi utcára, szaggatott fel
padot, röpített jelzőtáblát – lóvá vált kanok,
kiszipolyozott férfiak testei csapódtak egymásnak,
karok-lábak-farkak-arcok kavarodtak, a hústömeg hegynyivé
magasodott, és a hegy tetején, mint királynő a trónusán, ott
volt a vajákos Messalina, ott a boszorkány! – lábát
terpesztette, beleült a hanyatt heverő, nyüsszögő bizniszmenbe,
előrehajolt, csókolta, harapta a férfit, belemart az ajkába, tíz
körömmel karmolta végig a mellkasát, combjával bordákat
roppantott, közben visított, hörgött, turbékolt, nevetett és
zihált egyszerre, és ugrált telhetetlen mohósággal a merev-vörös
hímtagon.
Húshegyről
lebucskázva, kezüket-lábukat-fejüket beverve, vicsorogva
száguldottak az orgazmus felé – ahogy talajt fogtak, a férfinak
könyökből tört a karja, gyomor-rontó reccsenés, csontszilánk
bökte át a bőrt, de azok ketten, mint a meszesek, oda se neki,
párzottak tovább eksztatikusan, hullákon gurultak tova, fal
állította meg őket, fejüket verték a téglákba, aztán
elrobbantak – a némber visított, darabokat harapott ki
bizniszlovagja arcából, ajkából, kicuppantotta a férfi két
szemét, vaginája-második szája pedig mint fekete-lyuknyi űr,
szítta magába a tudat és a férfierő utolsó csepp, kifacsart
germóját.
Az
orleansi orgia így ért véget, a boszorka felkelt, körbenézett,
leverte ruhájáról a port, frizkójáról a faleveleket, és
baktatni kezdett hazafelé – amint a földre zöttyentem, és
utánanéztem, horgadt fel bennem a kérdés és a dühödt
hiányérzet – hát a költői igazságszolgáltatás? ennyi az
egész, csak fogja magát, és elmegy sértetlen-sérthetetlen? Ha
nincs igazság, gondoltam, majd én képzelek magamnak!
Láttam,
amint közeleg a hajnal, a boszorka ereje a sötétséggel együtt
foszlik szerte – baktatott a némber, torkán megereszkedett, és
iguána-lebernyeggé nyúlt a bőr, arcán szeplők, kelések
sarjadtak, idomaiból szerteszét szisszent a mohón gyűjtött
életerő – míg lapos, nagy seggét vonszolta, mint uszályt,
férfiak tértek ki útjából, röhögtek részeges gúnnyal a háta
mögött – cigánylány perdült el dalolászva, rézpénzzel
díszített mellénykés, szemtelen-fiatal gitánó fruska,
visszanézett a boszorkányra, nyelvet öltött, ráfújt, mint egy
macska – ha nem siet éppen valahova, tán még meg is karmolássza,
„dikk, vén vajákos, hát hol a fainságod? Az én emberem meg ne
bájold, mert kikaparom a szemed!”
És
a boszorkány rogyadozott tovább, arcára tenyérnyi foltokat
égetett a felkelő nap első sugara – bűbájolt ruhája
szertefoszlott, rongyok takarták kulcscsontja gödreit, aszott
karját és piszkafa lábait – duzzadó emlője megereszkedett,
gyászos-szikkadtan csüngött alá – még néhány lépés a
boszorkány-kunyhó, még néhány lépés a zubogó megvetés
záporában – az utolsó métereken már csak vonszolta magát,
lába megbicsaklott, bokája kifordult, combja közül, vaginájából
híg-habos ondó csorgott, bőr-hús-szőr habarék, száraz avar és
pernye pergett elő – a kaput már zokogva nyitotta, erejét
feszítve, testét döntve, és úgy zuhant be a sötét lak
fedezékébe, mint egy inakkal összekötözött, száraz csontokkal
teli bőrzsák – elnyúlt a padlón, nyelte a port, egerek
futkároztak tagjain, hamuszürke haja kóca az arcába lógott, és
felitatta könnyeit – nem maradt neki más, mint várni a
szombatot, hogy újra előbújhasson rejtekéről, és egy éjszakára
elfeledhesse nyomorúságos életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése